Vigyorgók és kesergők

Amikor egy ismerősömnek gratuláltam a könyve megjelenéséhez, a következő választ kaptam:
-Ma már minden hülye könyvet ad ki, csak pénz kérdése az egész. A sok tehetség meg rejtve marad, mert nincs anyagi lehetősége a megjelentetéshez.
Na, nekem pénzem nincs... (Egyébként gyanítom, hogy egy kicsit tévedett. Akinek van pénze, az lehet még zseni.)
Remélem, a "kesergők" elgondolkodtatnak, és jól szórakoztok a "vigyorgókon".
Vakarcs56

Egy öregember ment az úton...

Átlagos lakótelep, korszerű épületek, gázfűtéses lakások. Az emeletes házak között játszótér. Színes hinták, homokozó, kis focipálya. Tavasz. A fű még csak most zöldül, de a park már rendezett. Az utak sárga kaviccsal leszórva, a piros-fehér padokat lassan felállítják. Ragyogó napsütés. Végre kijutnak a szabadba a gyerekek. Mellettük egy öregember ment az úton.
A nyolc-tízéves fiúk fociznak. Gondtalanok. Élvezik az élet örömeit. Mellettük egy öregember ment az úton. Kopott télikabátjában, öreg görbebotjára támaszkodva, hajlott háttal. Kabátján látni: lehet otthon szebb, jobb, újabb, de ezt a régit nem adná semmiért. Botja csupa görcs. És ő görcsösen kapaszkodik belé. Nélküle talán lépni se tudna. A gyerekekre néz. Ők észre sem veszik, hogy mellettük egy hajlott hátú öregember ment az úton.
A fiúk nagy lendülettel futnak. Gerincük egyenes. Az öreg háta mitől hajlott meg? Gondoktól? Háborúktól? Vagy mert kisfiú korától dolgoznia kellett? És hová megy? Haza? Le tudott volna mondani kis kertes házáról? A kispadról, a régi szomszédokról? A moindennapos favágásról? Öregkori apróbb munkáiról? Nem. A gondoktól ráncos arca a modern lakásoktól idegen.
Nézi a focizkat. Ránéz kopott kabátjára, amit talán a feleségétől kapott első ajándékként. Eszébe jut a grund. A rongylabda, amit ők rúgtak vagy hatvan éve. És az, hogy akkor is ment egy öregember az úton.
Ő lehetett "ötvenhatos", vagy világháborús katona. És aki akkor ment el mellett az úton? Még talán kisfiúként negyvennyolcas kisdobos. Akkor ő nem vette észre az öreget. Azt a régi kisdobost. Azt, aki ott lehetett a szabadságharcosok között a csatában.
Most őt nem látják. Nem, a mai gyerekek. Hiszen nincs is más gondjuk, mint az iskola és a játék. Akik ott játszanak a téren, nem ismerik az éhezést. Nem kell már gyerekként éhbérért dolgozni, otthon minden nap ebéd és vacsora várja őket. Meleg lakás, fürdőszoba. Miért is vennék észre őt? Hiszen csak egy öregember ment az úton.

Nagymama lekvárja

Bizony, nincs annál jobb, mint a házilag eltett szörp, lekvár, befőtt. Mivel magam is nagyon szeretem, minden évben nekilátunk a munkának a befőzési szezonban.
Az eper érésekor még jó volt, messze voltunk a kánikulától. A málnaszörp se jelentett problémát, azt főzni se kellett, csak áttörni, csöpögtetni, keverni. Azért 10-15 kiló gyümölcsnél többet nem vállalnék egyszerre. Főleg, ha van hozzá tíz kilónyi zöldborsó. Azt sem kell, csak kifejteni, szemezgetni, szemezgetni.
A szomszédasszony, jó barátnő és telkesgazda lévén a szűrzsákot meglátva a lelkünkre kötötte: ribizlit és egyebeket ne vegyünk, majd ő hoz. Különben is, egész évben ők kapták a kóstolót a házi sütiből, gyümölcsük meg van elég, eladni soha nem szoktak. Ők csak a családnak termesztenek. Mármint az egész családnak, vagy 12 embernek. Megköszöntük a segítséget azzal, hogy nekünk csak nagyon keveset hozzanak, elég lesz 2-3- kilónyi is.
Amikor maguknak szállították a ribizlit, hozzánk is bekopogtak - egy nagy vödör csábítóan piros gyümölccsel. Az bizony jóval több volt a megbeszélt mennyiségnél, de nem baj, nagyon jó lesz az télen. És csupa vitamin!
Elkezdtük mosni, szemezgetni, szemezgetni. Darálni - passzírozni, csöpögtetni, csöpögtetni, a zsákot "megfejni", csöpögtetni, cukorral megkeverni, kevergetni, kevergetni, szépen üvegezni.
Nehogy unatkozzunk, vettünk néhány kiló meggyet. Legyünk túl egyszerre mindenen. De ha már van "igazi", friss meggyünk, igazán ehetnénk egy jó kis meggyes-mákos rétest. Nekiálltam hát mákot darálni. Hogy egyszerűsítsem az életet, egyszerre az egészet. Jó lesz azt később csak elővenni a fagyasztóból. Elkezdtem hát darálni, darálni, darálni...
Még ki se szuszogtuk magunkat, egyszer csak csengettek. A változatosság kedvéért ugyanolyan mennyiségű fekete ribizlivel. Meg néhány tökkel, uborkával.
-A tököt csak legyaluljátok a fagyiba, az uborkát felszeletelitek, csak levet kell főzni rá. Kapor is van benne jócskán, elég lesz mindenhez.
Majd valahogy megosztjuk a munkát. Nekiültünk a szemezgetésnek. A fekete ribizli már azért is izgalmas volt, mert minden fürtön csak egy-két szem termett. És "csak" egy vödörnyit kaptunk. Szemezgettünk, szemezgettünk, közben a kezünk feketedett, feketedett , de a végére értünk. Jött a passzírozás, csöpögtetés, utóbbi már némi segédlettel. Hogy nagyon fogy a cukor? Nem baj, majd holnap veszünk.
Az üvegezéssel már bajban voltunk: a paradicsomnak szánt üvegek is megteltek. Néhányat sikerült összekunyerálni a szomszédoktól, de tartalék így sem maradt.
Az uborkaszeletelés és tökgyalulás közben a megoldást kerestük. Egyszer csak csöngettek. Egy másik barátnő érkezett. Maradt egy kevés ribizlijük és szederjük, elhozták, hogy legyen jó házi szörpünk és lekvárunk. Elvégre nincs jobb a házi eltevésnél...
A mennyiséget látva kissé megijedtünk, de az uborka beüvegezése után azonnal hozzá láttunk újra. És csak szemezgettünk, szemezgettünk...De mibe tesszük?
Irány a bolt, az üvegvisszaváltó. Először csodálkoztak, hogy félliteres pálinkásüveget akartunk vásárolni, de amikor megmondtuk, mire is kell, még kupakot is kerestek hozzá. Elvégre nincs is jobb a házi eltevésnél. A szeder tehát így megoldódott, a ribizli meg jó lesz dzsemnek. Igaz, már a kánikula kellős közepén jártunk, de okosabbat nem találtunk ki, gyümölcsöt meg kidobni Isten ellen való vétek. Arról nem is beszélve, milyen jó lesz ez télen, tele vitaminnal.
A tök a fagyasztóban, a lekvár készen, a pince tele. A szederszörppel már gondban voltunk, a szomszédnak csak úgy tudtunk adni, hogy hozott üveget.
-De hozzatok nagyokat is, mert szörp maradt bőven! - szóltunk nekik.
Már éppen ott tartottunk, hogy ha valaki azt mondja, édes, eltenni való, kicsi, piros, gömbölyű, a guta üt meg, még hőség se kell hozzá, egyszer csak csöngettek. A szomszédék szóltak, hogy paradicsomot véletlenül se vegyünk, ők majd hoznak, van bőven a telken.
-Jó termés volt, mi meg ültettünk vagy száz tövet.
Piros, gömbölyű, eltenni, sőt főzni való! Még mielőtt a guta megütött volna, hozzátette: szép nagyok, nem kell vele sokat dolgozni, csak főzni, passzírozni, főzni, főzni, kevergetni, kevergetni, üvegezni, üvegezni...

A kabátgomb

Egy számomra nagyon fontos ügyet kellett elintéznem. Az időpontot már régen megkaptam, semmi esetre sem késhettem el. A kabátomat gomboltam, amikor "baleset" ért: a kabátgomb a kezemben maradt.
-A csuda essen beléd, most miattad fogok elkésni - morogtam magamban. - Most meg mit vegyek fel? Aztán meg futhatok a busz után...
Már éppen el akartam dobni mérgemben a leszakadt gombot, amikor szinte megszólalt:
-Ugye, milyen fontos vagyok? Ha megírja, segítek az öltözködésben.
Ritkán fordul elő, hogy önjelölt riportalany kérésére ülünk le beszélgetni, de most megígértem, hogy lehetőséget adok: mondja el, milyen az élete. Csak találjon ki gyorsan valami okosat!
-Szerintem vegye fel piros kabátját - előlegezte meg a bizalmat. - Azon szépen, sorban állnak a csinos kollégák. És nagyon biztosan. Látja, mennyivel jobban néz ki, mint az a susogó dzseki? Arról soha nem lehet tudni, mit pletykál, csak azt, hogy valamit mindig súg.
Begomboltam a jó meleg kabátomat, és beláttam, hogy a gombnak tökéletesen igaza van. Csak valahogy mindig kimarad az ember gondolataiból. Természetesnek vesszük, hogy van, végzi a feladatát. Pedig egyáltalán nem egyszerű az élete, a munkája nagy felelősséggel jár. De tulajdonképpen mi is a munkája? Egyáltalán, hogy telnek a napjai? Erről kérdeztük Kabátgombot, mint a legilletékesebbet.
-Először is azt szeretném mondani, hogy ez igazi csapatmunka. Látott már télikabátot egy gombbal? - kezdte kérdéssel a választ.
-Valóban nem láttam. Illetve láttam, de az csak névleg volt kabát.
-Na látja. És az még eszébe sem jutott, hogy vannak más gombok is: nadrág, vagy éppen szoknya, ing, illetve blúz, zakó, de néha még nyakkendő gomb is. Nélkülük mi, kabátgombok se tudnánk rendesen dolgozni.
-Tulajdonképpen mi a munkájuk, a feladatuk. Látszólag egyszerű: a ruhákat összetartani.
-Óriási tévedés! Az, hogy ruhazárként működünk, csak a látszat. Ha úgy tetszik, a következmény. A legfontosabb feladatunk az ember egészségének, egyes esetekben az életének a megóvása.
-Nem túlzás ez egy kicsit? Gomb, mint életmentő?
-Nem. Éppen a mi kis csapatunk, a kabátgombok végzik ezt a komoly feladatot. Nem véletlen az sem, hogy az év felében nem dolgozunk, hiszen a másik hat hónap alatt nincs egy szabad napunk sem. Gondolja csak el! Amikor jönnek a hűvösebb napok, előveszik az eberek az átmeneti kabátot. Majd, ahogy az idő egyre zordabbá válik, jön a télikabát, esetleg a bunda.
-Álljunk meg egy pillanatra. Lassan nincs is már átmeneti kabát, mindenki dzsekit hord. Az meg cipzáras.
-Ez igaz, de a cipzár csak a mi gyors változatunk. Ahány fog, annyi gomb. De ha már ennyire részletezzük, én is kérdezek valamit. Látott már elegáns dzsekit? Vagy szőrmebundát villám-, vagyis cipzárral? A ragadós madzagról, vagyis a tépőzárról már ne is beszéljek. De vissza az eredeti kérdéshez, hogy egy gomb hogy lehet életmentő. Részletezzem?
-Megkérem. Őszintén szólva el se tudom képzelni. Bár semmiféle rokonságban nem vagyok a gombokkal, ezért még nem is gondolkodtam a kérdésen. Én csak használom.
-Pedig nagyon egyszerű. Könnyen meg lehet látni a mi munkánk fontosságát és szépségét is. Csak nem kellene így lenézni bennünket. De lássuk csak. induljunk kívülről befelé. Udvariatlannak látszik, de majd meglátja, így a pontos. Magunkkal kezdem, a kabátgombokkal.
Télen, a legnagyobb hidegben kimegy az utcára. Szépen felöltözik. és legvégül felveszi a télikabátot, vagy esetleg a bundát. Gondolja csak el: hideg van, a szél is erősen fúl, szállingózik a hó. Az a legtermészetesebb, hogy a kabátot begombolja, a gallért is felhajtja.Ösztönösen cselekszik, de az ösztönei nem véletlenül alakultak éppen így. A hideg ellen védekezik, nehogy megfázzon. Vagy súlyosabb esetben tüdőgyulladást kapjon. Igaz, vannak már kiváló gyógyszerek, de egy tüdőgyulladásba még mindig bele lehet halni.
-Egyetértek. Valóban életet, de legalábbis egészséget ment a kabátgomb. De a többi?
-A többi ugyan életet nem ment, de egész évben dolgozik. És egyáltalán nemlényegtelen a munkájuk. Csak ezt sem gondolják végig az emberek. Hiába, minket egyáltalán nem értékelnek.
-Egy inggobot miért kellene? Ha leszakad az egyik, néhány forintért kapok helyette másikat.
-Mert csak úgy kidobnak minket! - sértődött meg riportalanyom. - De mi van akkor, ha egy nadrággomb szakad le, éppen egy ilyen riport közben, vagy amikor időre kell menni egy másik fontos emberhez? Az inggomb is hasonlóan fontos, időnként nélkülözhetetlen. Ráadásul azt is figyelembe kell venni, hogy az utóbbi időben meglehetősen sokféle testvérünk kapott munkát.Sorolhatom, ahogy a tévében láttam Gombóc Artúrtól: van kerek gomb, hosszúkás gomb, szögletes gomb, füles gomb. Van négylyukú és kétlyukú, fényes és matt, faragott és sima, fehér és fekete, meg minden, ami a kettő között csak elképzelhető. De még olyan is, amit elképzelni se lehet. Csak van. A kék blúzára az öt világoskék, hosszúkás, fényes füles gombja mellé nem varrhat hatodiknak egy szögletes, matt, kétlyukú püspöklilát. Ezért vagy bolondnak nézik, vagy egyszerűen csak ízléstelennek tartják az öltözékét. A legjobb esetben. Mert lehet elhanyagolt, minden tisztasága mellett piszkosnak, rendetlennek tűnő. Arról nem is beszélve, milyen erkölcsi bukás lenne éppen egy riporternek, ha hiányozna az a bizonyos gomb.
-Hát, valóban nem szeretnék hasonló helyzetbe kerülni.
-Ugye? De menjünk tovább. A kosztüm azért kosztüm, hogy elegáns legyen. Annál egy ilyen gombügylet kész katasztrófa lenne. És ha a szoknyáját nem tudná begombolni? Lógna, mint tehénen a gatya. Ha éppen le nem esne. A biztosítótű használata nem a beteg szakszerű ellátásával, csak egy amatőr elsősegélynyújtással lenne egyenlő.De hogy érezné magát bármelyik férfi nyitott nadrággal? A cipzár meg kést balesetveszély! El se tudják képzelni, milyen lehet, ha a nadrág fogai közé akad holmi oda nem illő holmi! És hogy néznének rá mások? Persze nem szexőrültről beszélek, csak egyszerű, normális életet élő emberről.
Mire idáig jutottunk a beszélgetésben, már láttam én is, mennyi és miylen fontos feladata van egy gombnak. Kezdtem magam szégyellni, hogy eddig én is csak használtam, de egyáltalán nem értékeltem a Gombot.
-Látom - jelezte a kabátgomb, hogy bizony kiült az arcomra az érzésem. - Ne szégyellje magát mások helyett is. Ne érezze magát kellemetlenül. Mi, gombok, egyáltalán nem vagyunk olyan büszke népség, csak jobban éreznénk magunkat, ha egy kicsit megbecsülnének. Ha annyira értékelnének, mint amennyik vagyunk. A kabátgombok nem azt kérik, hogy tiszteljék bennük az életmentőt. De az inggombot se akarják lekicsinyelni, és a szoknya- és nadrággombok is mindig a helyükön legyenek. Minden értelemben.
Minden értelemben? Először furcsának találtam a megjegyzést, de amikor arra gondoltam, hogy a Kabátgomb és kollégái minden pillanatban látják az embert, megértettem: közöttünk is vannak "kabátgombok", akiknek a létezése, munkája olyan természetesnek tűnik, és csak akkor vesszük észre őket, ha hiányoznak az életünkből. Mondjuk, ha nincs a kórházban fűtő, a színházban díszletmunkás, a gyárban raktáros...
Hazafelé menet azt vettem észre, hogy a ruháimon lévő gombokat gyakran ellenőrzöm, Minden a helyén van? Mindenhol?
És minden értelemben?

Másmatek

Már semmit sem értett. Próbálta követni az új számtant, de képtelen volt rá. Mert hol azt próbálták bizonyítani, hogy a 17 kevesebb a 11-nél, hol azt, hogy a 7 több, mint 11. Azt az egyenletet se tudta megoldani, hogy ha 10-ből elveszünk 3-at, a maradékot hozzáadjuk 2-höz,ismét elveszünk 6-ot, az a végén 4 lesz. Arról a bonyolult feladatról nem is beszélve, hogy ha 9-ből elveszünk 2 -t, azt hozzáadjuk az 1-hez, az ugyan 3 lesz, de állítólag az 1 akkor lesz több, ha ha 9-ből és 1-ből egyaránt elveszünk 1-et.
A nagy számolástól elfáradt és elaludt. Álmában Másországban járt, ahol a nemzeti vaultát - miután ismételten felértékelték, - átkeresztelték fabatkáról vasbatkára. Amúgy ismerősnek tűnt Másország, minden kirakatban kedvezményes vásárt, akciót hirdettek.
Tovább azt álmodta, hogy végre megtanulta az új matematikát a gyakorlatban. Bement hát a Boltba, kért egy tengeri herkentyűt.
-Most éppen akciós - világosította fel az eladó. - Eddig 130 vasbatkába került, most csak 119.
Tehát megspórolt 11 vasbatkát. Az a vizimutymuty meg éppen annyiba került, hát vett azt is. De kiderült, hogy ez is akciós, most csak 9 vasbatka az ára. Vagyis marad még a megtakarításból.
Elkérte hát a tengeri herkentyűt és a vizimutymutyot, és várta a visszajáró 2 vasbatkát.
-Hol tanult meg számolni? - hallotta a felháborodott kérdést saját hangján, már félálomban. A hangra teljesen felébredt. Ő iskolában tanult meg számolni, sok éve, itt, Magyarországon. Csak meg akarta tudni, Másországban ismerik-e az új Másmatekot. De így sem lett okosabb.


Az én pártom

Egy vasárnapi ebéd közben rádiót hallgattam, éppen hírműsor ment. Már túl voltam a húslevesen, eltüntettem a velőscsont kívánatosan gőzölgő-remegő tartalmát, éppen a főtt marhalábszárnál tartottam jóadag torma kíséretében, amikor a belpolitika részletes hírei következtek.
Volt minden az előző napokban. Hiába, korán kezdődött a kampányidőszak, akár bevallották, akár nem. Most éppen a sárdobálás van soron, a "mi vagyunk a legigazságosabbak" és a "miénk a legjobb" szakasz után. Vagy között.
A rántott csirke és a kedvenc süteményem élvezete közben - ha ezt a kardiológusom egyszer megtudja! - megkaptam a családomtól a kritikát: én erősen haspárti vagyok. Haspárti? Igen, így van. És igenis az én pártom a legigazibb tömegpárt.
A kiadós ebédet jóízűen emésztve meglódultak a gondolataim. Mi lenne,ha én is beszállnék a négyévente megélénkülő "Alapítsunk pártot" nevű össznépi játékba, és ,megalapítanám a Has Pártot. A jelmondat már meg is született: "Egyél többet, éljél jobban!" Csakhogy azonnal megindulna a frakciózás. Ezt a formát csak a konzervatív oldal fogadná el, a reformerek az "egyél jobbat, éljél többet!" formát fogadnák el. Igaz, ami igaz, így nagyon egészséges, de ha olyan finom a véres hurka meg a mákos rétes!
Gond lenne a párt logójával is. A konzervatív oldal elfogadná a két velőscsont között egy nagy, tejszínhabos csokitorta képét, de a reformerek ezt is leszavaznák. Szerintük a párolt csirkemell és a zöldségköret lenne a legjobb. Valamiben azért mégis egyetértenének:a kampánydalt miért ne énekelhetnék együtt Zsupánnal: "Az életcélom semmi más, csak jó evés és jó ivás!" Persze vannak egyéb, sokkal hétköznapibb dolgok is...
Amikor a fenti gondolataimat elmondtam valakinek, a legnagyobb meglepetésemre - a tervhez hasonló komolysággal - szinte mindenki jelentkezett párttagnak. Nagyon hamar kialakultak a bizottságok is, régi és új nevekkel. A legjobb szakács a Végrehajtó Bizottság elnöke, az ínyenc az Ellenőrző Bizottság, a legfalánkabb a Gazdasági Bizottság, a belgyógyász a Vizsgáló Bizottság, a terítésért felelős a Felügyelő Bizottság élére kerül. A "tagjelöltek" megtalálták a legjobb jelmondatot is: "Éljél jobban, egyél jobbat!" Logónak is megszületett a kompromisszumos változat: két csirkecomb között egy szelet csokis süti. Ki látja, hogy a csirke sült, vagy párolt, a süti mivel töltött? Mellettük jó még egy kis pohár vörösbor is. Vagy az is csak málnaszörp?
Többen már előre igényelték a tagkönyvet. A belépési nyilatkozat azon kitételét, miszerint mindig jóízűen kell enni, boldogan elfogadták. A demokrácia pedig megköveteli, hogy minden tag maga válassza ki a neki legmegfelelőbb menüt, és legyen véleménynyilvánítási szabadság minden kóstolónál.
Mert az én pártomban fontos a demokrácia, a választás szabadsága. És fontos, hogy a saját akaratunkat ne erőltessük másokra. A taglétszám pedig jó magas lenne. A jó ételektől nehéz gyomorrontást kapni.

Tészta

Fekszem a deszkán és nézem a plafont. Tétlenségre kárhoztatva az ember vagy kesereg a maga baján, vagy vigaszt keres abban, hogy a kezeléseknek, gyógytornának köszönhetően valamikor még járni is tud. Esetleg. Én levelet írtam. Persze csak gondolatban.

Kedves Tészta!
Ha valaki, úgy Te tudod igazán, mennyire szeretlek, szerettelek mindig. De csak most kezdem sejteni, mennyi kínt, mennyi szenvedést kellett kiállnod, hogy a kedvemben járj.
Eddig csak jóízűen ettelek. Népes családodból a metéltek voltak a kedvenceim, mint oly sok embernek, a húslevest pedig el sem tudtam volna képzelni Nélküled. Csakhogy...
Egy kis derékfájás miatt mozdulni se tudtam, az orvos szigorú deszkán fekvést írt elő. Mivel egyik ajtó sem volt leszerelhető, állományon kívül helyeztük a gyúródeszkát, amit megfelelő szűkösséggel, egy pléddel kipárnáztunk.
Igyekeztem minden orvosi előírást szigorúan betartani, de amikor már itt nyomott, meg ott fájt, bizony eszembe jutottál.
Drága Tészta! ne haragudj rám, hogy csak ilyen későn jutott eszembe minden kínszenvedésed, önfeláldozásod! Mentségemre legyen mondva: mit ember csak gondolhat a tésztai sorson, akkor én, úgy érzem, végig is éltem.
Fekszem a deszkán és nézem a plafont. Azzal vigasztalnál, ha tudnál beszélni, hogy örüljek, mert én csak most kerültem rá. Méghozzá párnásra! Hiszen voltak évek, amíg vígan hancúroztam, táncoltam. (Igaz, soha nem ugrálhattam, de az más tészta...) Lehettem igazán gyerek, és élvezhettem az ifjúság minden örömét. Neked ebből semmi nem jutott.
Miután alkotóelemeidből kemény munkával összegyúrtak, vagyis megszülettél, néhányszor a deszkához csapkodtak. (A gyógytorna után nekem csak feküdni kell rajta.) Azután jött az a bizonyos kivilágítatlan szerszám, a sodrófa, ami már annyi vicc "alapanyaga" volt. (Nekem a masszázs. Nem a kellemes, hanem az igazi "gyógy".) Nagykorúságod egyik jele, ha a sodrófával kezdenek ütögetni.
Az igazi kínzás még csak most következik. Sodornak, nyújtanak, istenes erőből. Még a legképlékenyebb linzernek is elég, nem az én kedvenc cérnametélt-alapomnak. Alulról a deszka, föntről a sodrófa kemény ráhatása, erőteljes nyújtásokkal... A középkori kínzókamrák teljes felszerelése elbújhat mögötte.
Amikor már papírvékony lettél, és azt hiszed, ennél többet már nem lehet kibírni, egy kis pihentetés után jön a kés. Az a rengeteg vágás... Mind külön is felér egy-egy lumbágóval, gerincműtéttel. És erre jön a kifőzés. Vagy a megsütés.
Fekszem a deszkán, de már sokkal türelmesebben, mint eddig. Nézem a plafont, és ma már közel sem olyan unalmas, mint eddig volt. Sőt! Kifejezetten szórakoztató.
És ha néha panaszkodni szeretnék, hogy itt nyom, ott tör, csak figyelmeztetem magam: "Gondolj a tésztára!" Hozzá képest az én életem kényelmes, elsőrangú, főúri.
Hát nem?


Van másik!

Amikor Eötvös Gábor, a bohóc-zseni kitalálta legismertebb műsorát, talán maga sem gondolta,hogy az abban szinte egyetlen mondata szállóigévé válhat. Aki látta őt, emlegeti, ha valami sorra történik: "Van másik!"
Ha betegségről, bajról van szó, kétféle ember létezik. Az egyik jajveszékel, sajnálja és sajnáltatja magát, de legalábbis állandóan panaszkodik, mintha minden tragédia lenne. Még jó, hogy "van másik!"
Ha az ember elmúlt húsz éves, szinte biztos, hogy fáj valamije. Kinek a lába, kinek a keze, a dereka. És persze az is biztos, hogy az időjárás változásaira egyre érzékenyebb. Ha pedig ötven felé jár, összejön ebből több is. Mondhatni: fáj a háta, lába, mája. Nem csoda hát, ha az egyik pillanatban még szinte szalad, a másik pillanatban pedig összecsuklik a bal lába.
Nem baj, néhány percig tart csupán, aztán magától elmúlik. Nyugodtan sétál tovább, de pár méter után felkiált: "Van másik!" Most a derekába csapott a villám. De ez sem érdekes. Villámgyorsan jön az ilyesmi, és villámgyorsan megy is.
Valóban De kis idő múlva újra megszólal: "Van másik!" - most a térde sajdulása után.
Már nevetett az egészen. ő már csak ilyen, a saját bajából csinálja a legjobb viccet. Akkor már hangosan hahotázott, amikor sikítani lett volna kedve: "Van másik!" Most a válla volt soron, hogy a szinte üres táskáját sem bírta el.
Azután sokáig hallgatott. Már azt hittem, nincs semmi baj, de reményem egy pillanat alatt tovaszállt, amikor újra meghallottam: "Van másik!"
-Most mi? Már minden volt, csak nem kezdődik elölről? - kérdeztem bátortalanul.
-Nem! Most a helyzet változott meg. Már öt perce nem fáj semmim. Erre, vagyis az új helyzetre mondtam, hogy "van másik!"

Hétköznapi Karácsony

A várost jártam. Karácsony előtt kicsit gyakrabban, kicsit többet vásárolva, a kirakatoknál és út közben mindenre egy kicsit jobban figyelve. Ez, az ünnep előtti világ a szeretet érzését, és sokszor hiányát is felerősíti.
A "Tizes" előtt minden nap elmegyek, már szinte régi ismerősként szólunk egymáshoz a padon ülő cigányasszonnyal. Sokszor ül az üzlet másik vége felé egy öreg cigány. Látszik rajta, hogy nem veti fel a pénz. De ő mégsem azért megy ki az utcára,hogy legyen egy kis nyugdíj-kiegészítése, hanem azért, hogy játsszon.
Most is, mint eddig mindig, elmentem mellette. Gondolataimba mélyedve már távolabb jártam, amikor - talán egy utolérő hangfoszlány miatt - eszembe jutott egy sok évvel ezelőtti eset.
Este volt, nyolc óra előtt pár perccel, amikor hazafelé indultam, akkor, decemberben. Akkor láttam meg a cigányt, a Székesegyház előtt, egy kőnek támaszkodva. Öregesen porolta le alakját vesztett zakóját, amikor észrevett. Melléértem.
- A legjobb ruhám... - mormogta alig hallhatóan, és nyúlt a letámasztott kopott hegedű után. - Kisasszonykám, mi a kedvenc...
Nem folytatta. Fáradtan lépkedtem tovább, nem figyeltem a nyolcvan körüli vén cigányt. Így hát csak legyintett, ráncos arcáról le lehetett olvasni: "Neki se kell a muzsikám!"
Amikor észbe kaptam, már késő volt. Akkor már csak azt láthattam, hogy eltipeg csendben, hóna alatt a kopott hegedű. Ki tudja, honnan jött, mennyit gyalogolt már eddig, és hová tart? De ősz feje kábult, s a szíve kitárult. Eljött a városba, talán utoljára. Mikor elindult, egyetlen gondolata lehetett: még egyszer hadd muzsikáljon, szívéből, úgy igazán!
Fiatalabb korában sok embernek húzhatta a kedvenc nótákat. Talán A vén cigányt is kérték tőle. Most pedig hiába lép be egy étterem fényes, nagy üvegajataján. Még mielőtt középre tipegne, megszólal a diszkózene. Már más enét játszik a nép, így a vén rajkó az utcán próbálkozik. Szeretné elmuzsikálni, hogy él még a vén cigány. És akkor, Karácsony előtt, még fiatalon, nem gondoltam arra, hogy ez is lehet egy csodálatos, igazán Karácsonyhoz illő ajándék. Akkor az az öreg a számára legértékesebbet akarta adni: a muzsikát. Nem várt mást, csak hogy kapjon egy igazi, szívből jövő ajándékot.
Most egy másik vén cigány húzza. Kopott cigány, kopott hegedű - kopott kabát és kopott muzsika. A hangok is nagyon sántikálnak, valahogy nem találják a húrokat. A vonó is régen látott gyantát. De ha valaki megáll előtte, felragyog az arca.
Talán a karácsonyi hangulat tette, de lassacskán visszabandukoltam hozzá. Néztem magam körül a rohanó embereket. Mindenki azzal volt elfoglalva, hogy kinek mit, hol vegyen, és kell-e majd rá banki hitel, vagy megússza a kisnyugdíjas a temetésére félretett pénzéből? Az öreg cigányra rá se néztek. Egy-egy kifinomult hallású ember talán: grimaszt vágva, hogy mit keres itt, ha már hegedülni se tud?
Az öreg, mintha a gondolataimba látott volna, elkezdte A vén cigányt játszani. A hegedűje mintha azt sírta volna:
-Nagyságos uraim, kérem! Nem tudom, ismerik-e még? De sokat játszott ő, kérem, valaha, réges rég. Egyszer még hadd muzsikáljon, szívéből, úgy, igazán! Szeretné elmuzsikálni, hogy él még a vén cigány. Öreg cigány, a vén cigány.
Mintha azt zokogta volna a kopott hegedű, hogy talán ez az utolsó Karácsonyuk, hát adjunk nekik egy szép ajándékot: fogadjuk el azt, amit ők adni tudnak. Ott, a fényes, nagy. üvegkirakatnál.
Legalább a szeretet ünnepén ne nézzük le azokat, akik nem vagyonokért vásárolnak ajándékot, hanem szívből adják azt, ami a számukra a legértékesebb: a szeretetet és a művészetet. Még akkor is, ha már régen megkopott a csillogása.

Reklámozzuk?

-Felháborító! - látom, hallom a televízióban, szinte minden csatornán, az újabb és újabb pedofil botrányok (iskolai verekedések) bemutatásakor.
A hír általában annyi: ismét lefüleltek (keresnek, elfogtak, elítéltek, stb. - a nem kívánt törlendő) valakit pedofil (pornográf, erőszakos,erotikus, stb, lásd mint fent) képek terjesztéséért. Hogy mi is a felháborító ezekben a képekben?A jobb megértés kedvéért be is mutatják.
Szépem sorjában az egészet. Persze, a törvény előírásai szerint a megfelelő helyen "kitakarva". Helyeselve a bírói ítéletet (letartóztatást, stb.), különösen akkor kiemelve a szükséges szigort, amikor az elkövetőnek éppen ezek ellen kellene fellépni minden fórumon. Azon sem csodálkoztam kevésbé, amikor a Kék fényben arról beszéltek, hogy bizony érdemes egy jobb zárat vásárolni, hiszen a régebbi fajtákat, akár a hengerzárat is, könnyedén kinyitják az illetéktelenek. Pontosan megmutatva, hogy is végzik a munkájukat, és stopperral mérve idejüket: a feladat végrehajtása alig néhány másodpercet vett igénybe. És még nem is a csúcstartónak!
Első megdöbbenésemből felocsúdva az jutott eszembe, hogy ezek a hírek, éppen így feldolgozva olyanok, mint én voltam óvodás koromban. Amikor azzal szaladtam át a szomszédba, hogy "én nem mondom ám meg senkinek, hogy a Magdi kapott egy fekete pontot!" Természetesen Magdi az ő kislányuk volt.
Egy felnőtt, értelmes ember, az óvodással ellentétben, pontosan tudja, mit kell, és mit nem szabad. Vagy legalábbis azt, hogyan nem szabad. Elvégre elmúltak már azok a bizonyos gyermekévek, amikor úgy kezdtük: "Én nem mondom ám meg senkinek..."


Multifunkciós

A hirdetések egyre gyakoribb kifejezésévé vált a "multifunkciós". Találkoztam már ilyen csavarhúzóval, ami ki- és betekeréshez egyaránt jó, kendővel, ami sálnak, sőt hajpántnak is használható. Van már multifunkciós állvány, amire rakható befőtt, cipő, ágynemű, tévé, könyv, vagy éppen borosüveg. Erre az állványra találták ki a multifunkciós tároló dobozt, amiben kitűnően elmaradnak a szögek, csavarok, a paprika, a sárgarépa, és csak ebben marad friss a tű, a cérna, meg az olló.
Utoljára habverőről hallottam. Eddig, ugye, volt a "drótos" meg a "rugós".Mostanra maradt a "rugós" és lett a multifunkciós. Ez ugyanis használható habverésre, krém, öntet, mártás keverésére egyaránt. Arról nem is beszélve, hogy sokkal olcsóbb, mint egy konyhai robot. Még áramot se fogyaszt, bioenergiával (zsíroskenyér, melynek mértékegysége a szelet) működik.
Ha jól belegondolunk, igazán multifunkciós a nejlonzacskó is. Ezt húzzuk a kezünkre gumikesztyűként, ha kiflit, zsömlét válogatunk. Mindjárt ez után csomagolóanyag lesz, mert a kiválogatott péksüteményt ebbe tesszük, és így megyünk a pénztárhoz. Aztán fizetés után szatyorként működik hazáig, majd tárolóként mindaddig, amíg a benne lévő szendvicsalapot meg nem esszük. Legvégül pedig a szemetet gyűjthetjük benne, esetleg mindjárt szétválogatva, amúgy szelektíve.
Multifunkciós még a körömkefe, mosogatószivacs, a pohár, váza, kés és olló, a gereblye, ásó, kapa, de még a nagyharang is. És multifunkciós az eddig egyszerűnek tartott csapvíz is. Lehet benne főzni, mosni, mosogatni, fürdeni, jó le- és felmosáshoz, száraz időben párologtatáshoz, kertlocsoláshoz, még akkor is, ha csak egy cserépnyi a termőföld. Elvileg, jogilag és névleg inni is. A gyakorlatban azért nem vennék rá mérget.
A multifunkciós reklámok alapján lassan megjelennek az újabb társkereső hirdetések is, valahogy így:
"Multifunkciós anyóka, aki süt, főz, takarít, mosogat, varr és virágot gondoz, keresi társát multifunkciós apóka személyében. Elsősorban bioenergiával működő, környezetbarát úr jelentkezését várom. Kalandor automaták kíméljenek!"
Remélem, idáig azért nem változik az ember...

Együtt könnyebb

Már szinte követhetetlenné vált, milyen párt, szövetség, egylet alakult a közelmúltban. Az adakozni kívánók - és tudók - bőven válogathatnak a lehetőségek között, csak győzzék megjegyezni a számlaszámokat.
Az ilyen ellegű felhívások tömege furcsa ötletet adott három asszonynak. A család három generációja özvegyült meg igen rövid idő alatt. A harmincas, ötvenes és hetvenes éveiket taposók alacsony nyugdíjból élnek, kevéske pénzükből csak a legszükségesebbre telik. Lakóhelyük távol esik egymástól, kapcsolatot sűrű levelezéssel, és egyre ritkább látogatással tartanak.
Sokáig igyekeztek könnyedén venni nehéz helyzetüket, még vicceltek is sorsukon. Még a számukra már szinte elviselhetetlen áremelést sem látták tragikusan. De amikor a valós tragédia is komédiába fulladt független szervezetek és bizottságok alakításával, az elmaradhatatlan számlaszámokkal, nem bírták tovább. Mélyen zsebükbe néztek, és az ott látottak (pontosabban a nem látottak) alapján elhatározták, hogy nem maradnak ki a sorból, ők is alapítanak valamit.
Nevet találtak könnyen: HÖSZ - vagyis Három Özvegy Szövetsége. Jelmondatuk: "ne hagyd magad, asszonyka!" Mire szövetkeznek, mi a céljuk? Hangzatos programbeszéd helyett őszintén kimondják: "Az élet szép, csak mi látjuk sötéten." Eddig nem sikerült megtalálni életük napos oldalát, de ha szövetségbe tömörülnek, és némi anyagi támogatást is kapnak adományokból, esetleg állami támogatásból, reményük valóra válhat, és még élvezhetik az életet.
Hogy jó-e az ötletük, csak a gyakorlat bizonyítaná. Egy biztos: ez sem blődebb ötlet, mint néhány, már meglévő szervezeté.


Elveszett hagyományok

Minden nemzetnek, nemzetiségnek megvannak a hagyományai. Őrzik értékes népviseletüket, népdalokat, népszokásokat adnak tovább generációról generációra. De mindennél fontosabb a tiszta nyelv megtartása.
Vonaton utazott egy idős házaspár, amolyan igazi földműves kinézetű. Amikor elővették a még otthonról hozott elemózsiájukat, még csak magyarul beszélgettek. Ahogy fogyott az étel és telt meg utasokkal a kocsi, fogyott ki egyre több magyar szó a társalgásukból. Némettel, pontosabban svábbal keverték. (Ők legalábbis ragaszkodtak a kifejezéshez:svábbal.) Az asszony hamarosan több német kifejezést használt, mint magyart. Férje sem maradt le: ő a sváb-magyart szlovákkal, vagyis tóttal tarkította. Mintha attól tartottak volna, hogy valaki megérti őket, vagy valami megjegyzést tesz rájuk.
Sokan figyelték az idős házaspárt. Senkit nem az érdekelt, miről beszélnek, inkább a furcsa keveréket hallgatták. Hallgatták, mert talán senki nem volt a vonaton, aki ezt meg is értette volna. Nem egészen egy óra alatt az utitársaknak teljes lett a zűrzavar.
"Nyelvében él a nemzet" - mondjuk gyakran, de úgy látszik, erre rácáfol az idős házaspár. Mert ők talán már azt se tudják, eredetileg milyen nemzetiségűek, hiszen magyarnak vallják magukat, s hogy nemzetiségük milyen hagyományokat őriz. Hagyományaikkal együtt önmagukat is elveszítették.

Bürokrácia

Az ünnepeket a kórházban töltöttem. Nem előre beutalva, a saját lábamon, hanem egy szép. új mentőautó vitt. Mindezt csak azért írtam le, hogy érzékeltessem, nem volt időm minden iratot beszerezni, hivatalos ügyeimet elintézni.
Történt aztán, hogy pénzes utalvánnyal keresett a postás otthon, miközben szorgalmasan csöpögött az ereimbe az infúzió - a kórházban. A velem egy háztartásban élő családtagomnak a postás ki nem adta volna a pénzt, mivel az meghaladta a maximált összeget. (Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy szeretnék gyakrabban kapni ilyen, "ki nem adható" összeget kapni!)
Mi kis hiszékenyek arra gondoltunk, hogy egy kórházi igazolás, meg egy tanúkkal is aláíratott (hitelesített) meghatalmazás elég lesz, megkaphatom - rokonom átveheti - a pénzt. Megszületett a kórházi igazolás, a meghatalmazás is, mehetett a postára.
Mi kis naivak! A kórházi igazolást csak akkor fogadják el, ha a cím szerint illetékes kézbesítő előtt írom alá a meghatalmazást. Vagyis otthon.
Eseteben a sokszori szaladgálás megoldható volt, hiszen a kórház, a posta és az otthonom egy településen - szebben mondva: közigazgatási határon belül - volt található. A postai alkalmazottakban is van néha szív, s a gyötrődést látva elkövették azt a szabálytalanságot, hogy a formanyomtatvány-meghatalmazást alá lehetett írni a kórházban is. De mit tehet az, akit vagy ötven kilométer távolságból a rohammentő szállít a kórházba vasárnap, infarktussal, vagy más súlyos betegséggel, esetleg baleset miatt? Aki hetekig meg se mozdulhat, miközben megkapja a meghatározott összegnél öt forinttal magasabb járandóságát? Ha otthon van az illető, nem kell neki meghatalmazást írnia, akár át is veheti a pénzét. Ha pedig kénytelen hosszabb ideig kórházban feküdni, nem tudja betartani a postai szabályzatot, miszerint a lakóhely (címzés) szerint illetékes kézbesítő hitelesítheti csak az aláírásokat.
Vagy egy kórházi orvos aláírása már ennyit sem ér a postán? "Szabál az szabál"?

Akinek inge...

Langyos szeptemberi nap, Budapest, valamelyik villamosmegálló. A villamosra fehér botra támaszkodó idős nő szeretne felszállni. Ahogy az ajtók kinyílnak, szinte azonnal megszólal:
-Kérek egy férfi segítséget!
Férfi? Jónéhány ült a kocsiban, egy állt a megállóban. Csak ő igyekezett segíteni. mikor a nő már könyörgőre fogta, hogy mindkét hóna alatt támassza, mert csak így tud felugrani, az úr feladta. Nem akarta, nem tudta, vagy nem merte erősen fogni az asszonyt. Ő pedig egyedül maradt, és csak tehetetlenül állt a villamos még nyitott ajtaja előtt.
Ezt a kétségbe ejtő helyzetet csak egy nagyon sovány nő nem tudta elviselni. Ő sántikált az ajtóhoz. Minden erejét összeszedve - vagy negyven kilóval nem sok lehetett - igyekezett segíteni sorstársa helyzetén. Rajta kívül senki nem mozdult.
Rövid, mégis idegtépő kínlódás kezdődött. A botra támaszkodó asszony lépni nem, csak erős segítséggel "ugrani" volt képes. A többiek még akkor is csak nézték, amikor a villamos vezetője - abban bízva, hogy az asszony ennyi idő után már biztos helyen van - kishíjján rájuk csukta az ajtót. Ő már nem láthatta a tükörből, hogy csak az alsó lépcsőfokig jutottak föl.
Az idős asszony elpanaszolta segítőjének baleset történetét, amikor szinte minden csontja eltörött. Azóta a látása is megromlott, kénytelen fehér bottal járni.
Ömlött belőle a keserűség. Azonban nem mesélhetett sokáig, megérkezett uticéljához. Le kellett szállnia, de a villamoson ülők közül megint csak az az egy nő akart segíteni, a villamosra várakozók közül pedig egy férfi. Ő kérés nélkül.
A sorstárs szemében hábavaló harag szikrái villantak.

Nem középiskolás fokon

Mindenek előtt fontos: nem véletlenül tettem ezt folytatásnak. Mert akinek inge: a Magyarországon született, magyar anyanyelvű, magyar állampolgárságú, magyar nemzetiségű, magyar iskolában magyar nyelven tanult, esetleg magyar egyetemen magyar diplomát szerzett, "szövegelésből" Magyarországon élők tábora. Akinek nem inge, az bizony ne vegye magára.

Nézem és hallgatom vezető közéleti embereinket, és fájdalmasan tapasztalom, ogy nem középiskolás fokon beszélik anyanyelvünket. Pedig közölük legtöbben éppen a nemzeti kultúra megmentőiként szólnak le hozzánk, egyszerű halandókhoz.
Közülük szinte mindenki arról beszél, milyen fontos a nemzeti büszkeség, és harcban állnak azokkal, akik azt vallják, hogy erről nem beszélni kell. Azért szapulják az előző rendszert, mert akkor az ifjúságot nem tanították magyarnak lenni. (De megkockáztatom: azok tanították a gyerekeket, akik most magas polcról reklamálnak.)
Nézem és hallgatom őket, és közben elszorul a szívem. Bár én magam sem vagyok egy Grétsy László, sem egy Péchy Blanka, de a többdiplomás nagyjainktól ennél sokkal többet várnék.
Azt már megszoktam, hogy nagy magyarkodásuk közben rosszul ragoznak, hogy túlcirkalmazott, többszörösen bővített körmondataik így kezdődnek: "Itt a Parlamentbe is sokat szóltunk..." Bizony, sokat. Itt, a Parlamentbe. Oda, bele, neki. Esetleg éppen Székesfehérvárról, Fehér megye székhelyéről.
Az alig-nyelvérzékemet olyanok borzolják, mint a "két év múlvára", esetleg "ótától", a "sok vagy soktalan", esetleg a "szolidarítani". Ezektől én is alik maradok sokktalan. Művészet - megérteni!
Az érthetetlen körmondatokban gyakran hangzik el az eszek, iszok, alszok, stb. (Általában folytatni szokták - éppen rendhagyó ragozású ikes igével. De az a szótő szinte senkinek nem jut eszébe, hogy dolgozik, meg gondolkozik.) De hangzott már el a "hazaárulni" és a "népgyilkolni" kifejezés is. Talán éppen harmincelsején.
Ilyen hibákat követnek el főembereink, fő-, közép-, és alkommunikációsaink, villám- vagy tartós sztárjaink. Ez még azzal sem magyarázható, hogy az ember szok néha nyelvbotlani, különösen, ha folyamatába többször is hallhatóvá teszik tévelyedésüket. Mindeme csupán akkorábbért zavaró, mert ugyan hgyan tugya egy mai fiatal ifjú, minek az lenni magyarnak, ha még saját szavát is úgy kimagyarja, hogy nem lehessen azt érteni meg?
Hiába, a leghangosabbak főember is nyelvficamhatnak, és akkorígyen szok ez így vanikni.
Aki ezt nyelvújítva akarva jó kimagyar fejezte magát kinyakatekerte: én vóttam lenni.

Divat

A következő történet nem valós eseményeken alapul, szereplői kitalált személyek. Mindenféle hasonlóság csak a véletlen műve.
Egy kis lakóközösség tagja úgy vélték, a ház előtti rózsák tövisei veszélyesek. Veszélyesnek látták az arrafelé sétálókra, és az ott játszadozó gyerekekre. Elvégre szúrnak, és ki tudja, mi lenne, ha egy emberpalánta éppen ott esne el.
A balesetveszély megszüntetése érdekében aláírás-gyűjtést kezdeményeztek. Össze is jött szép számmal, százhuszan kérték a Hivataltól a rózsák tövistelenítését.
A Hivatal hitelesített, jött, felmért, és a lakók kérésének helyt adva megrendelte a Vállalkozótól - nem kis pénzért - a rózsák szakszerű tövistelenítését.
Csakhogy valakinek eszébe jutott a mondás: nincsen rózsa tövis nélkül. Oka lehet annak, ha a Természet ilyen bökőszerszámmal, mondhatni: önvédelmi fegyverrel áldotta meg ezt a csodálatos virágot. Most ő fordult a Hivatalhoz, azt kérve, állítsák vissza az eredeti állapotot. A nyomaték kedvéért ő is aláírást gyűjtött a környéken lakó természetet szerető és védő emberek között. Nem is kis eredménnyel: kilencvenen csatlakoztak a kéréshez.
A Hivatal azt se tudta, mitévő legyen. Az első kérésnek megfelelően, a lakók által balesetveszélyesnek ítélt töviseket már eltávolították, annak ellenére, hogy ezt akkor helytelennek tartotta, és ezt hangsúlyozta is. De most hogy ragassza vissza a legújbban önvédelminek átminősített rózsafegyvereket? Hogy tudná visszaállítani az eredeti állapotot? A kiadott, eredetileg parképítésre szánt pénzről nem is beszélve.
Ettől égnek állt a haja. Utolsó lehetőségnek a már hitelesített aláírásokat hasonlíttatta össze. És láss csodát: hatvan azonos volt! Ennyien írták alá mindkét ívet.
Mert divat lett az aláírásgyűjtés. Sokan meg se nézik, végig sem olvassák, mivel is értenek egyet, vagy mi ellen tiltakoznak, mit írnak alá.A lényeg, hogy valamit követeljenek, valami ellen protestáljanak. Ezért, azért, vagy éppen az ellenkezőjéért.
Vagy mindkettőért.

Tavaszi nagytakarítás
Egy régi történet - Nagyszüleim emlékére

Húsvét előtt mindenki nagytakarítást végez. Illik is az ünnepet ragyogó lakással várni, az asztalra finomságokat készíteni. Aki csak teheti, örömmel tesz eleget eme kötelességének. De mi van azokkal a már idős, nagyon gyenge emberekkel, akik a napi teendőiket is csak komoly erőfeszítés árán tudják elvégezni? Hogy vághatnak bele egy komoly munkába, különösen egy aprócska ház tatarozásának? Pedig ezt is el kell végezni, hiszen a télen már beázott a tető, az ajtókról és ablakokról pereg a festék.
Ilyenkor kénytelenek segítséget kérni. Felneveltek két gyereket, de már ők is túl vannak fiatalságukon. Egyikük túl van a hatvanon, a másik a közelében jár, és csak vonattal tudnak néha ellátogatni szüleikhez, valamikor munka után.
-Nem kell nekünk még segítség. Amíg fel tudom emelni a karomat, és képes vagyok lépni akár csak egyet is, megcsinálok itthon mindent! - mondogatták az öregek, ha a gyerekeik bármilyen munkát át akartak venni tőlük. Azt már nem!
A Kisöregek - ahogy emlegetni szokták őket nagy-nagy szeretettel és tisztelettel - életük kilencven esztendejével igyekeztek most is a legokosabban eltervezni a munkát. Az egyik nem lát, a másik alig hall, és mindkettőjüknek nehezen megy a járás, de elsétáltak a szomszéd utcába, megkérni az ismerőst, javítsa már meg a teljesen tönkrement tetőt. És ha ért hozzá, fesse ki a konyhát, meg az egyetlen szobát. Ha csak meszel, az még jobb is, hoszen az az egészséges.
A szomszéd hamarosan meg is érkezett, és olyan új tetőt varázsolt a kicsi házra, amilyet álmukban sem reméltek. És mint afféle ezermester, kimeszelte a konyhát, a szobát, de még a kamrát is. A végén - ismerve a házigazdák anyagi helyzetét és azt a büszkeségét, hogy életük legszegényebb éveiben sem fogadtak el semmit ingyen, - benyújtotta a számlát. A munkához képest igencsak jelképes összeget kért, szinte csak anyagárat. A baj akkor kezdődött.
Ez a jelképes összeg a nyugdíjhoz képest túl soknak tűnt, s az öregek már nem ismerték a pénz értékét (vagy inkább értéktelenségét). Úgy érezték, becsapták őket. Amikor a gyerekeik megérkeztek, hogy a munka utáni nagytakarítás terhét levegyék a vállukról, volt is nagy panaszkodás.
A java még csak most következett. Mert előkerült a porszívó, ami "csak az áramot eszi, és egyáltalán nem lesz tiszta a szőnyeg", meg hogy "a súrolókefét nem úgy kell tartani, már ezt se tudjátok? Pedig csak így lehet tisztességesen takarítani!" Szóval, semmi nem volt jó.
A takarításhoz hozzá tartozik a limlom kidobása is. Így a kukába került rengeteg papírfecni, és apró rongydarab. Majd szépen lassan vissza is szállingóztak eszek, mondván:
-Ti nem tudtok spórolni! Pedig milyen jók lesznek ezek majd valamire. Mit gondoltok, lenne most nekünk ilyen házunk, ha nem spórolunk egész életünkben? - mutatott büszkén a Nagyi a komfort nélküli egyszobás "palotájára", a kakaslábnyi kis kerttel.
Amikor a "gyerekek" azt hitték, nem érheti őket több meglepetés, egy szúette szekrényből, amit a kamrában őrizgettek évtizedek óta, ki nem kandikál egy szebb időket látott játék mackó. Már az is elmúlt jó félévszázados, túlélte a háborút is, de a korához képest jól tartotta magát: csak a karja és a lába volt valami furcsa helyzetben. Ezt kidobni már valóban szentségtörés lett volna.
Mire végeztek, várta őket a terített asztal. A fiú nem akart enni, hiszen hízik, mint egy államtitkár, az egészsége érdekében fogynia kellene néhány tíz kilót. De ha nem fogadja el az ételt, abból egy életre szóló sértődés lehet így ha tetszik, ha nem, enni muszáj. Már majd szétpukkadt a jóllakottsától, és minden veszélye meg volt annak, hogy egy jól tartott malac súlyát is eléri, amikor megszólalt a nagymama:
-Kisfiam, te csak egyél, hamarosan úgysem lakhatsz jól.Látszik rajtad, hogy nem eszel rendesen.
A tavaszi nagytakarítás vidám hangulatát el ugyan nem vette, mégis mássá, emelkedettebbé tette egy gondolat. Az, hogy a sok lomnak, kidobásra szánt kacatnak komoly értéke van minden idős ember számára. Mindenhez valami emlék fűzi, a fiatalságát, sz életét jelenti. Ezeket kidobni, szemétre vetni nem lehet - az a halálukkal ér fel.

Kincsek

Szép, napos idő volt. A sok program után jól esett kicsit pihenni, de az unatkozás, a semmittevés nekem nem megy. Jókedvemben az a hangulatom támadt, amikor "kegyetlenül" kidobálok minden hasznavehetetlen dolgot. Ilyenkor van szívem olyan holmiktól is megválni, amiket rakosgatok egyik helyről a másikra csupán azért, mert valamilyen emlék fűz hozzájuk.
A ruhásszekrénnyel végeztem is hamar, majd jöttek a polcok és fiókok. Na, ott kezdődött a baj. A könyvnek látszó tárgyak hamar kikerültek a "kivinni" feliratú dobozba, a könyvek pedig szépen sorakoztak a polcon továbbra is, valamilyen rendszer szerint. Közben a kezembe akadt egy régi iskolai évkönyv, még a háborús évekből, és kiesett belőle egy elsárgult fénykép. Amolyan családi relikviaként őrizgettem. Bizony, abból a csapatból már szinte senki nem él. Az egyetlen, akiről hírem van, nem tudta megőrizni ezeket az emlékeket, elsodorta tőle a történelem. Nála jobb helyen lenne, mint az én polcomon, az én könyveim között, de őt megtalálni nagyon nehéz, nekem szinte lehetetlennek tűnik. Más kezébe meg véletlenül sem adom. Elvégre az én kincsem. Szépen visszatettem hát a polcra, és elhatároztam, hogy előkerítem az illetőt, akár a föld alól is. Annyit tudtam, hogy New Yorkban él, elismert, gazdag ember lett. Bátorság, nem harap...
Elszántságom új lendületet adott a további selejtezéshez. Néhány apróbb tárgy dobozba költöztetése után abbamaradt mégis. A vitrinnél a lelkem is megremegett, nem csak a kezem. Egy különleges, rengeteg darabos étkészlet talán legértéktelenebb darabját törölgettem éppen: egy csontostányért. Manapság ilyet csak nagyon kevés helyen használnak, sokan talán nem is hallottak róla. Így, magában semmi értéke nincs, a készlet is nagyon csonkán maradt meg, az is több helyen, szétszórva. De ez ANNAK a bizonyos készletnek egy darabja. Jogos tulajdonosát illeti, őt el is lehet érni, de ugyan értékelné-e, legalább, mint emléket az őseitől? Nem valószínű. Ez is maradt a polcon.
Már kevésbé lelkesen, de még mindig igyekeztem selejtezni. Kikerültek tollak, füzetek, régi vázlattöredékek (a majdnem üres papír még talán használható lenne rövid feljegyzésekre), és egyéb lomok. A végére maradt a sarokban eldugott kisasztal. Már csak virágtartónak használom, de a cserepek között megbújt egy régi írókészlet. Úgy, ahogy az régen kellett: tintatartóval, tollszárral, és az akkor elmaradhatatlan tapperral. Mára már ez is elfeledett kifejezés, de úgy hatvan-hetven évvel ezelőtt természetes volt az itatóspapír praktikussá tételét szolgáló íves-gombos eszköz. Persze a készlet egyetlen darabja sem műanyagból, hanem fából és üvegből.
Tehetetlenül álltam fölötte. Ki a csuda tudná ezt ma használni? Az itatóspapír is szinte ismeretlen fogalom. Én ugyan el tudnám képzelni egy szép íróasztalon, díszként, de kinél lenne jó? Nálam ilyen hely nincs. Ezek a darabok nekem régi kincsek, ki nem dobnám őket, mégis csak hasznavehetetlen porfogók egy eldugott helyen.
Újra körülnéztem. A "kivinni" feliratú doboz szinte üres volt, a polcok még mindig zsúfoltak. Továbbra is ott sorakoztak a "kincseim"a régi gyertyatartók, törött-ragasztott vázák, csonka kávéskészlet javított darabjai között. Egyre több dolgot őrizgetek, hiszen "jó lesz az mg valamire", másokat meg azért, mert "illetéktelen" kezekbe nem adom. Kezdem gyűjtögetni az emlékeimet. Lehet, hogy öregszem? Lassan talán hihetnék a derekamnak, amikor arra figyelmeztet, hogy bizony múlnak azok a bizonyos gyermekévek.
Jó, jó, a gyermekévek. De azt talán soha nem veszem tudomásul, hogy elmúltam húsz éves. Egyszer, kétszer... Csak a kincseimet gyűjtögetem.

Bezárt a bazár

Amikor kis- és nagyvállalatok mennek csődbe, amikor bankok "húzzák le a rolót", nem csoda, ha e szomorú sorba egy kis trafik is
beáll.
Nem meglepő, ha csak egy trafikról van szó. De Vácon a Baba néni trafikja már tájékozódási pont volt, egyben egy fogalom: "A Trafik". Egy hely, ahol a legínségesebb időkben is lehetett újságot kapni, ahol nyugodtan kitölthette bárki a lottószelvényét az asztalnál. Volt, aki babonásan csak itt vásárolt és töltött ki lottót, abban a reményben, hogy így nyerhet is. Baba néni volt a kabala.
Ez a trafik abban is különbözött a társaitól, hogy évtizedekig tartani tudott egy színvonalat. Az ide betérővel mindig, mint vendéggel foglalkoztak. És bazár is volt, méghozzá a legjavából. Generációkon át minden gyerek megtalálta itt azt az apróságot, aminek a legjobban tudott örülni. Néhányan már az unokájukat sétáltathatnák arra.
Baba néni trafikja mindent és mindenkit befogadott. Menedék volt az eső elől, és itt pihenhetett meg az asztal mellett üldögélve az, akinek a fájós lába már nem bírta volna a vasútállomásig a rövid utat. Lehetett itt randevúzni, és a gyerekek Baba néninek gyónhatták meg legutolsó csínytevésüket. Tőle lehetett tanácsot kérni szinte bármilyen ügyben, és a kicsik gyakran kaptak ajándékot, egy-egy apróságot. Volt idő, úgy ötven éve, amikor meg nem hirdetett vetélkedő folyt: csokivásárlásnál kinek sikerül több pici műanyag állatfigurát, vagy egy egész hadsereget tankostól összegyűjteni.
A környéken nála jelentek meg először a díszgyertyák, és valaha itt lehetett különlegesen szép karácsonyfadíszeket vásárolni. Ha valakinek nem volt pénze ilyen csodákra, talált magának megfizethető árut is.
Baba néni trafikja kívülről csak egy sötét odúnak látszik, de ha valaki benyit, úgy érzi, mintha elvarázsolt kastélyban járna. Hol innen, hol onnan kerül elő olyan áru, amit a környéken hiába keres az ember. A berendezés, vagy más adta meg a különleges hangulatot, nem tudni, de itt megszűnt a rohanás, az idegeskedés, a gyűlölködés. Mintha egy más, egy kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb világba kerülne az ember.
És mindez csak volt. Baba néni kitette a táblát: Végkiárusítás! A bolt és a berendezés külön-külön is eladó.
Pedig ez volt az élete. Nem a munkát nem bírja, de a piaci árusokkal nem tudja felvenni a versenyt. Azokkal szemben tehetetlen, akik a csuda tudja, hol és hogyan beszerzett áruikat olcsóbban adják, mint amennyiért ő - minden szabályt betartva - megveszi. Most egyedüllétre ítélte önmagát, pedig mindig azt szerette, ha sokan veszik körül. Ezért is volt a trafikja hol gyermekmegőrző, hol melegedő, lottózó, vagy éppen kutyanapközi.
Így szűnik meg egy fogalommá vált bolt, a Baba néni trafikja. Bezár a bazár. Átveszi a helyét az üzlet.
A lelkekben is.

Azóta eltelt húsz év. A trafik helyén volt már ékszerbolt, utazási iroda, kínálta portékáját virágos. De valahogy nem megy az üzlet. Baba néni is elköltözött egy más, egy szebb világba.

Tanmese az irigységről

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bolt. De még milyen csuda bolt! Egy nagyon kicsi bolt, ahol szinte minden volt, és minden nagyon olcsó volt. Szerették is az emberek, és aki tehette, még a közeli falvakból is eljött ide vásárolni. Úgy mondták, szépen ment az üzlet.
Nem reklámozták a boltot, mégis egyre többen jöttek vásárolni. A messzebbről érkezők, vagy sokat vásárolók inkább autóval, mások busszal, a közelben lakók csak gyalogosan, esetleg biciklivel. Soha senkinek nem kellett órákig várnia, a nagy tömeget is pillanatok alatt szolgálták ki.
És milyen udvariasan! A közelben lakó idősebbeknek még házhoz is vitték a nehéz csomagot, és mindezt egy jó szóért, egy köszönömért. Másnak kölcsönadták a kiskocsit, hogy ne kelljen a húsz kilónyi árut cipelni. Akik ott laktak, örültek ennek a csudaboltnak, közelségééert éppúgy, mint olcsóságának, vagy éppen az udvarias kiszolgálásnak.
Ment is minden nagyon szépen, amíg a szomszéd meg nem elégelte. Nem tetszett neki, hogy a boltosok, akik nagyon fiatalok voltak, szépen éltek, mindenkihez szóltak néhány kedves szót, és még családi problémákkal sem kellett szembenézniük. Vagyis az irigy szomszéd mindent elkövetett az ellen, hogy hogy a hó, és sokak által nagyon szeretett kis bolt nyitva tarthasson, maradhasson ott, ahol már megszokták a vevők.
Addig beszélt, addig tett-vett a környéken, míg mások kezdték mondogatni, hogy ezzel a bolttal túl nagy zaj jár. Jönnek a nehéz teherautók, meg jönnek a vevők is az autóikkal. Néha egész sor kocsi áll az úton, hogy alig lehet tőlük közlekedni, de a legnagyobb baj a zaj volt.
A gyanútlan vásárlók mindebből semmit nem vettek észre. Harc közben az árusítás zavartalanul folytatódott. Folytatódhatott, hiszen a fiatalok ott is laktak, a bolt a lakásuk egy része volt.
Egyszer csak híre ment, hogy a bolt bezár. Ezen mindenki csodálkozott, hiszen, egyre nagyobb haszonnal dolgoztak, bár az árak szinte csak lefelé változtak. Az aggódó érdeklődőket megnyugtatták, hogy a bolt nem szűnik meg, csak átköltözik. Igaz, így az irigy szomszédnak sem lesz elég átszaladni egy doboz üdítőért, vagy egy üveg borért, egy doboz cigarettáért, vagy egy olcsóbb öblítőért is gyalogolhat eleget, de ezt a boltosok nem mondták. Ők csak annyit árultak el, hogy nagyobb helyre mennek, ahol nem kell naponta áruért menni, a raktározási gondjuk megoldódik. De aki akarta, megtudhatta az igazságot. És bár senki nem említette, mégis mindenkiben ott élt az érzés, hogy kár elengedni egy ilyen jó vásárlási lehetőséget.
Hiába szerette volna mindenki elodázni, elérkezett a nap, és elköltözött a kis bolt. A kapun nagy tábla hirdette az új címet.
Az irigy szomszéd büszkén kihúzta magát, azt hitte, ő győzött. Csakhogy még aznap megnyílt a közvetlen közelében egy itallerakat. Szinte azonnal hadjáratot indított ellene, de hamar feladta. Megtudta ugyanis, hogy akik miatta menekültek el, most mégjobban jártak, még nagyobb lett a forgalmuk, és a környék legismertebb kereskedőivé váltak. Ő pedig késő este is hallgathatja az új itallerakat minden zaját, és érezheti a nem mindig kellemes szagokat. De talán még ebből se tanulta meg, hogy mások sikerét nem szabad irigyelmi, mert annak csak ő látja kárát. Mert ezt az új italost nem tidta rávenni, hogy zárja be az üzletét, hát az irigy szomszéd kénytelen volt elfogadni a helyzetét.
Ha végül nem így lett volna, az én mesém is tovább tartott volna...

Igazi

Vác érdekes színfoltja egy kisteherautó, ahol egy rozsdamentes tartályból frissen fejt tejet mérnek. Talán éppen a mindig összejövő vevők láttán érkeznek egyre többen.
Egy huszonéves anyuka állt meg a kocsi mellett.
-Ez a tehéntej? - kérdezte a fiatalembertől.
-Igen, ez.
-Igazi tehénből?
-Igaziból - érkezett a válasz a megdöbbentő kérdésre.
Mivel egyre többen csak a "tejgyári"zacskós, esetleg dobozos tejet ismerik, esetleg a tubusos, plébocinak nevezett sűrített tejet, lenne egy javaslatom. A rozsdamentes tartályokat tehén alakúra kellene készíteni, esetleg nagy, barna foltokkal, a farka helyén a keverőszárral, a csapokat leginkább a tőgy helyén lenne célszerű kialakítani. Akkor mindenki láthatná az "igazi" vastehenet, vásárláskor még működés közben is.
"Fejéskor" meg azt mondaná, hogy "múúúúú"!

Önérzetesen

Az öreg lassan a századik születésnapját ünnepli.Igaz, nagyon szomorúan, hiszen társát hat évtizednyi házasság után vesztette el.
A család gondban volt. Nem tudták, mi lenne az igazán jó megoldás arra, hogy könnyebbé tegyék az életét. A gyerekek magukhoz vették volna szívesen, de a lakótelepen, a sokadik emeleten nem találta a helyét. A lányánál még elvolt néhány hétig, közel a kis házához, de a fia lakása olyan messze van mindentől és mindenkitől, hogy oda bemenni sem volt hajlandó.
Gyakran hazajárt, és érezte: neki az az otthona. Egy vasárnapon bejelentette, hogy végleg hazaköltözik.
Ha már messze került a gyerekektől, és nem utazhat minden nap ebédelni hozzájuk, ara igyekeztek rávenni az Öreget, hogy fizessen be az Öregek Napközijébe, vagy a polgármesteri hivatal segítségével a közeli vendéglőből vigye haza naponta az ebédet. A napközit szívesebben ajánlották, hiszen ott reggelit és vacsorát is adnak, de minden igyekezet kárba veszett.
Amikor szerdán délután az Öreg szóba hozta a befizetést, mindjárt hozzá is tette: már úgysincs több ember ellátására lehetőség, nem lehet jelentkezni. A gyerekéből a jóindulat beszélt, amikor megkérdezte: biztos ez? Ne menjen ő is utána? Ne kérdezzen rá?
Így, száz felé már okozhat meglepetést egy szülő a válaszával, de erre senki nem számíthatott. Önérzetesen, mégis - rá nem jellemző módon - szinte magából kikelve kiabált, hogy őutána ne érdeklődjön senki, különben sem koldus, hogy neki ennivalót adjon bárki is! Jó neki a főttkrumpli is. Arról meg szó nem lehet, hogy ilyen sok pénzt kiadjon egy ebédért.
Körülötte mindenki összehúzta magát. Ha nem, hát nem. Szerdán délután töb szó nem is esett a dologról. Apa és lánya így váltak el egymástól, várva a vasárnapot, amikor nem az Öreg főz magának valamit, hanem a lánya ünnepi ebédjét eszi majd meg.
Csütörtökön, úgy dél felé szólalt meg a telefon. Elképzelni nem tudták, mi lehet a baj, de hamar megnyugodhattak. Az Öreg kérte, vegyenek már neki egy ételhordót. Mert úgy mellesleg befizetett a vendéglőbe, a következő héten már onnan viszi magának az ebédet.
Egy nagy probléma oldódott meg, de a mégjobb megoldást keresve megkérdezték az Öreget: nem lett volna jobb a napköziben a háromszori étkezést befizetni? Öregünk ezt a világ legnagyobb sértésének fogta fel, és önérzetesen válaszolt:
-Csak nem képzeled, hogy bemegyek annyi öreg közé?


Gyurika

Gyurika a barátom. Igaz, a nagy távolság miatt ritkán találkozunk, de azért mindent tudok róla. Most éppen arra tanított meg, hogy mindenki megsértődik, ha a korát emlegetik fel.
Mert megsértődik a nyolcvanon még éppen innen lévő, ha a vonaton nem kérik el az igazolványát annak ellenőrzésére, hogy ugyan betöltötte-e már az ingyenutazásra jogosító 65 évet? Méghogy ezt csak ránézésre elhiszik...
Hallatlan, ha egy hatvan éves nőnek az udvariatlan fiatalok nem adják át a helyet a buszon, de az már egyenesen tűrhetetlen, ha valaki mégis megteszi azt.
Felháborító, ha valakinek jóval túl a harmincon nem mondják, hogy ő még nagyon fiatal, csak most kezdi az életét. De mindennek a teteje, ha Gyurikát sértik meg a kora miatt.
Mivel Gyurika a barátom, igazán kedves emléket őrzök arról az időről, amikor együtt nyaraltunk, és bár szabadságon volt ő is, néha elő kellett venni a számtant. A négyes szorzótábla gyakorlása közben azért jutott idő szórakozásra is, hol együtt, máskor Gyurika egyedül.
Nekem úgy tűnik, mintha csak tegnap lett volna, de kis barátom az esetet, mint történelmi múltat emlegeti. Sok mindent már el is felejthetett. Persze, csak ő...
Azóta Gyurika megnőtt, megkomolyodott. Hiába, tíz éves korára már komoly férfinak érezheti magát. Ebben a korban már túl kellett esni az első, mindent elsöprő szerelmen is. Ilyen tapasztalatokkal már joggal érezheti magát felnőttnek. Csakhogy vannak elvetemült emberek, akik azt hiszik róla, hogy még mindig gyerek. Hát nem elég nekik, hogy milyen magas? Már majdnem akkora, mint egyik-másik alacsonyabb termetű felnőtt rokona, és ha nagyon akarná, már az apja cipőjét is hordhatná. Legfeljebb néha kilép belőle, de az mással is előfordul.
Azok az elvetemült felnőttek, akik még mindig gyereknek nézik Gyurikát, még bájologva meg merik jegyezni, hogy mennyire megnőtt, mióta nem találkoztak. Ilyenkor Gyurika vérig sértve néz az őt megbántóra, és mint azt az "öregektől" tanulta, görcsösen igyekszik lezser testtartással engedélyezni a neki megfelelő megszólítást:
-Ezentúl szólíts nyugodtan Györgynek!
A szegény felnőtt ilyenkor szégyenében a föld alá süllyedne, hiszen újabb leckét kapott az élettől: egy ilyen komoly, tíz egész éves fiatalúr már ragaszkodik emberi és személyiségi jogaihoz, és már kikéri magának, ha gyereknek nézik. Jól megtanította ezt nekem barátom, Gyurika.
Bocsánat! György úr.

A vasalás nehézségei

Lakótelepi, amolyan szabvány lakásban vasaláshoz készülődik az asszony. Magyar építőmunkások, jó magyar módra készítették a konyhai burkolatot: a Balaton hullámai még a legnagyobb viharban sem közelítik meg a konyhakő "egyenességét". De ez csak apróság, húsz év alatt meg lehet szokni.
Mi kell egy vasaláshoz a frissen mosott ruhán kívül? Természetesen egy vasalódeszka, jó magyar gyártmány, na meg egy vasaló. Jobb esetben német névre hallgató kínai import.
A vasalódeszkát úgy készítették, hogy kis lakásban isel lehessen helyezni. Ha éppen nem kell, össze lehessen csukni. Használat előtt egyszerűen csak szét kell nyitni, és már áll is stabilan.
Egyre divatosabb a "mindent természetes anyagból" jelszó, hát főhősünk favázas vasalódeszkát vásárolt. Csakhogy ennek a szétnyitásához jó, ha van kéznél egy férfi. Ha mégsem találna a közelben egy díjbirkózót, minden erejét összeszedve keze mellé lábát is igénybe veheti. Ez is apróság, meg lehet tanulni...
Ha már áll a vasalódeszka, alig akad néhány aprócska gond. Meg kell keresni a lakásban azt a helyt, ahol a legkevésbé billeg, de nem árt, ha valamivel alá is támasztjuk egyik-másik lábát. Erre kitűnő ötlet a pilanatragasztó. A szupererős. Ezzel egy kis fadarabot könnyen a deszka lába alá lehet rögzíteni. Biztosan jó lesz, a reklámban a szék a plafonon marad!
Igaz, ha legközelebb is vasalni kell, vagy bejelöli az okos háziasszony, hová is állította a munkaasztalát, de ha ezt felelőtlenségből vagy figyelmetlenségből elmulasztaná, akkor sincs baj. A pillanatragasztóra enged egy kis forróvizet, és a véglegesen felragasztott fadarab (dugószelet) már le is esett. Apróság, csak rá kell jönni, mi is a biztos ebben a ragasztóban...
Ha már minden a helyén áll, és nem mozog a föld, elő lehet venni a modern, de már egyáltalán nem új vasalót. Furcsa, mintha kissé rázna. Valami hiba lenne? Nem ismerve az elektromos berendezéseket, a háziasszony megnézi jobbról is, balról is, de még az üres a víztartályt is, de nem talál semmit, így vasal tovább. Csak amikor hirtelen szikra csap ki a masinából, hagyja abba a munkát.
Keres valakit, aki segítene rajta, és egyetlen vasalóját megjavítaná. Ilyen munkát már szinte senki nem vállal. Talán valamelyik szomszéd? Ezért mégsem illik zavarni, hiszen apróság az egész, csak a vezeték égett szét..
A szegény asszony elgondolkodik. Ha a vasalódeszkával tudott mit kezdeni, a hepehupás lakásban eddig mindent meg tudott oldani, okozhat neki gondot egy vasaló? Majd ő szétszereli, megjavítja, kicseréli a szétégett vezetéket. Úgy, ahogy ő tudja. Hiszen ez is csak apróság...
Bár tartok tőle, ha nem figyelünk az apróságokra, előbb-utóbb nagy baj lesz belőle.

Enyém, tied, övé...

Amikor a horvát tengerparti nyaralók egy részét ledózerolták. Hivatalos megkeresés után világossá vált: nem ok nélkül. Ráadásul a legelső hírek ellenére nem a magyarokét, hanem mindenkiét, aki a helyi szabályokat és törvényeket megszegve építkezett.
A városban járva két ismerős beszélgetését hallottam.
-Mit szólsz ehhez a romboláshoz? Tudod, milyen sokba került egy olyan ház elépítése és berendezése? Főleg a magyar fizetésekhez képest. Erre jönnek a horvátok, és egyszerűen ledózerolnak mindent - tört ki a felháborodás egyikükből.
-Igazuk is van - vélte a beszélgetőtársa. Hosszabb és érdekes beszélgetésre számítottam, hát kirakatnézésbe burkolózva hallgattam őket tovább. - Láttad, milyen közel vannak a házak a tengerparthoz? Mégis, hogy gondolták?
-Ha már valaki tengerparti telket vásárol, valóban a partra építkezik.
-Azért a törvények ott is csak törvények, akár magyar a tulaj, akár nem. Csak nálunk gondolják néhányan, hogy a szabályok azért vannak, hogy legyen mit kijátszani. Mert itthon meg lehet csinálni mindent, majdcsak lesz valahogy, egy szép házat meg úgysem fognak lebontatni évekkel később. Mindenki úgy hiszi, nem foglalkoznak vele, vagy ha mégis, meg lehet úszni pár tízezer forint büntetéssel. Meg állítólag az is kiderült, hogy akik ott építkeztek, nem is voltak tulajdonosok, csak azt hitték magukról. Hinni meg, úgy mondják, a templomban kell.
-De azok a telkek egy vagyonba kerültek! A pénzt ki is fizette mindenki, tehát megvették.
-Te még nem hallottál lakásmaffiáról? Ne hidd, hogy az magyar kiváltság. Máshol is lehet hasonló. Ha valaki nem járt utána, miért is fizetett ki egy vagyont, megérdemli, hogy így járjon. Meg ugyan miből telt erre mindenkinek? Akár ott, akár a Balaton mellett. Na jó, persze nem irigylem tőlük, hogy jutott rá, de akkor ne panaszkodjanak annyit. És most ne sírjanak! A felelőtlen kapzsiságuk, hogy a túl jó üzlet reményében minden ellenőrzés nélkül fizettek sok pénzt a semmiért, vezetett oda, hogy most mindent dózerolnak. Megérdemlik a butaságuk miatt!
Mire mindezt végigmondta, már ő volt felháborodva. Hogy jogosan vagy sem, nem tudom. De aki először szóba hozta a témát, most sápadtan állt ismerőse mellett. Csak annyit tudott kinyögni:
-De most az enyémet dózerolják...

Jó, de...

Árvíz volt. Na, nem olyan igazi, csak nálunk a konyhában. Ráadásul az alattomos fajtából. Először azt se tudtam, mi történt valójában, csak azt láttam meg mosogatás után, hogy valami folyik a szekrény alól. Talán nem vettem észre, hogy kiöntöttem az üdítőt? A sárgás-barnás léről hirtelen ez jutott eszembe.
Mérges lettem magamra az ilyen hanyagság miatt, de mást nem tehettem, feltöröltem a foltot. Pár perccel később mégis a konyhakövön éktelenkedett egy újabb. Ezek szerint mégsem én vagyok a bűnös. Csakhogy nem tudtam megnyugodni, hiszen ha nem az én figyelmetlenségem volt az ok, akkor bizony nagy baj van.
Amolyan műszaki zseniként, aki a csavarhúzót éppen csak meg tudja különböztetni a kalapácstól, először a lefolyót néztem meg. A szifon még mindig csöpögött, ráadásul a mosogatószekrényben vastagon állt a víz. Mit volt mit tenni, hívtam hát az ismerős szakembert. Ő jött is, elég hamar.
Mutatom neki, mi a gond. Ő szakértő szemmel megnézte, megfogta a lefolyó "illetékes" darabját, majd szaktudori véleményét közölte:
-Ez csöpög.
Eme tárgyilagos, komoly szakvéleményét csodálkozó tekintettel fogadhattam, mert magyarázni kezdte:
-Talán elfáradt a tömítés. És az úgy szokott lenni, hogy ha nem zár a gumigyűrű, mellett szivárog a víz.
Ettől meg én fáradtam el. De nagyon. Egy pillanat alatt. Jó, ezt a magyarázatot még el is tudnám fogadni, ha egy régi szerkentyűről lenne szó. Csakhogy az enyém nincs egy éves se, lestrapálni meg igazán nem kellett a kétszemélyes háztartásban. A mellettem álló mesterhez csak egyetlen szót tudtam halkan elrebegni:
-És?
-Hát...Ki kell cserélni.
-És? - kérdeztem újra.
-Majd szerzek ilyen gyűrűt. Persze... Ez nem lesz olyan könnyű. Ha találok, majd jelentkezem. Úgy két-három hét múlva.
-És? Addig mit csináljak? Mosogatni csak kell valahogy.
-Jó, valamit megpróbálok azért - és újra lehajolt. Csavart egyet ezen a hollanderen (mert közben megtanultam ám a nevét!), meg tekert azon a hollanderen, a végén pedig kinyilatkoztatott:
-Most nem folyik. Megcsináltam! Addig jó lesz,amíg jön a szerelő.
A szakértelmében - elvégre a jövő szerelőit ő tanítja a mesterfogásokra - , de főleg az igazában bízva megköszöntem a segítségét, azzal végezve a mondókámat, hogy mielőbb visszavárom a végleges javítással.Ő sem volt szűkszavú, amikor így köszönt el:
-Mondom, most jó lesz, megcsináltam, nem folyik. De a biztonság kedvéért azért ne nyúljanak a szifonhoz, legjobb, ha hozzá sem érnek. Legalább nyugodtan használhatják a mosogatót. De a biztonság kedvéért tegyenek alá egy nagyobb vödröt!


Az más!

-Tessék mondani, hol van itt az ...izé...az a vigalmi negyed? - kérdezi a mellettem megálló kicsi, lila színe miatt mégis feltűnő autó vezetője.
-Hogy micsoda?
-Hát, az a bizonyos piros lámpás ház. Itt hirdetik a vásárt. "Március 13-án, szombaton 10-18 óráig szervezzük..." Valami volt Pártok Háza. Jól mehet nekik az üzlet, mert ma már Felnőtt Oktatási Központ. Még szép, hogy nem gyermeknevelési - nevetett a már népes, összeverődött társaság. - Meg az is itt áll, hogy "20-40% előleg, 10-12 havi kamatmentes részlet". És azzal fejezi be, hogy "győződjön meg kedvező árainkról!" Ez aztán jó buli lehet!
-Hol hirdetnek micsodát? - jutottam végre szóhoz részben a fiatalok szóáradatától, részben a meglepetéstől. - Megnézhetem azt a hirdetést?
-Itt van, tessék. Még valami pornókiállítás is lesz.
Megnéztem és megértettem. Nekem másképp forog az agyam (hiába, öregszem), annak olvasom a szórólapot, aminek szánták, és nem annak, aminek a fiatalok érteni akarták. Egyszerűen egy vásárlással egybekötött festménykiállításról volt szó. Amikor ezt elmondtam, és útba igazítottam a fiatalokat a volt Pártok Háza felé, eltűnt minden lelkesedésük.
-Az más! Mi csak láttuk ezt egy ismerősünknél, és azt hittük, itt már van vigalmi negyed. De ha már így alakult, megnézzük azt a kiállítást. Lehet, hogy nem is lesz olyan nagy a különbség...

A csodafegyver

Békeszerető ember lévén soha nem gondolkodtam valami csodafegyveren. Még azt sem vagyok képes megérteni, miért ölik egymást az emberek. Bár az is lehet, hogy ezt csak nem vagyok hajlandó megérteni.
A fegyverekről fogalmam sincs. Beszélhetnek nekem önvédelmi fegyverről is, a pisztoly az pisztoly, ami éppúgy alkalmas támadásra is, mint védekezésre.
Azért békeszerető ember lévén mégis megtaláltam "A" Csodafegyvert. Nem más ez, mint a népszerűség. Hol pajzsként, hol kardként működik.
Két ismerősöm a nagyon népszerű emberek társaságába tartozott. Igaz, a népszerűségi listákon egyikük sem szerepelt, de hallva róluk a legtöbb ember szeretettel, tisztelettel gondolt rájuk. Mindkét úr népszerűvé beszélte magát.
Az egyik pontosan tudta magáról, mennyire közkedvelt, éppen ezért nem tartott semmitől. Bátran elvállat egy új munkakört. Kár volt. Néhány napon belül a legnaivabbaknak is nyilvánvalóvá vált, hogy ez az új funkció nem illik ahhoz az emberhez, akit eddig ismertek. Az addig kedves, barátságos, jókedélyű úrból hirtelen a hatalomért, rangért mindent megtevő valaki lett.
A népszerűségére alapozott, de éppen alapjában dőlt meg a terve. Már nem közkedvelt, köztiszteletben álló személyiség, hanem csak egy a sok közül, aki görcsösen ragaszkodik a puszta ranghoz.
A másik ismerősöm nem így lett népszerű. Az csak úgy jött magától, csak úgy mellékesen, munkája révén, miközben megismerhette az egész ország. Ő is kedves, közvetlen volt mindig mindenkivel, és baráti hangon szólt az őt felkeresőkhöz. Csak a visszajelzésekből sejthette a népszerűségét, de ő ezzel egy pillanatig se törődött.
Míg első ismerősöm magasabb polcra került, neki menni kellett. Az emberek csak csodálkoztak ezen. Senkit nem lepett meg, hogy nem szakmai, csupán személyes okai vannak hirtelen távozásának. Pedig azt a posztot, "intézményt" éppen ő hozta vissza, s tette már-már divatcikké.
Önkéntes nyugdíjba vonulása teljesen jogos, mégis szinte elképzelhetetlen volt. Egy percig sem maradt állás nélkül, minden felől érkeztek hozzá felkérések. A nagy nyilvánosság előtti megmérettetést akár borítékolni lehetett volna. Mindenki fölénye győzelmére számított. Talán csak azok reménykedtek a bukásában, akik le akarták járatni, de éppen ellenkező eredményt értek el.
Őt megvédte a Csodafegyver, a népszerűség, míg első ismerősömet szinte leterítette. Az egyiknél pajzsként fogta fel a támadásokat, míg a másikat halálra sebezte.
Az önvédelem nem jelentheti mások megsemmisítését. A népszerűség is csak addig véd, amíg nem támad valaki a pajzs mögül. Az ilyen tőrt mindig az orvtámadó ellen fordítja.


Atomkori gyűjtögetés
Húsz éves gondolatok

Ősszel a szüret nagy szezonját éljük. A kertben, a földeken egész évben dolgozók most aratják munkájuk gyümölcsét. Sokan ebben az időben piacolnak, és kis nyereségüket osztják be a következő hónapokra. Jó esztendőben nyugdíj-kiegészítésnek elfogadható jövedelem, máskor azonban a földművelőkre rájár a rúd.
Az idősebbek még ismerik a természet adta lehetőségeket, ezért gyakran kirándulnak, gyűjtögetnek.
Az erdők terített asztalként várják a látogatókat. A gomba egy-két napra megteszi ebédnek, néhány fajta meg eltehető télire, savanyúságnak, pörköltnek. Ha ennél is többet ad a természet, az értékesíthető.
De ha már kimozdul az ember, gombán kívül más "aranyat" is keres. A csipkebogyóból kitűnő lekvár, szörp készülhet, gyógyteának talán a legjobb. Kellő türelemmel összejöhet annyi, hogy érdemes azt pénzzé tenni. A vadgesztenyéért is elég szépen fizetnek...
Nem kell biztatni a kis jövedelműeket, főleg a nyugdíjasokat a természetjárásra, mennek ők maguk, ha nem is csak kedvtelésből. Sokuknak a gyűjtögetés, a rőzsehordás jelenti a megélhetést, télen a fűtött szobát.
Politikai csatározások, világválság idején újra elfedezhetjük a legdemokratikusabb társadalmat: az ősközösséget.

Gyümölcsjoghurt

Be kell vallanom valamit. Ez az írásom is évekkel ezelőtt született, de mintha még mindig időszerű volna...

Háborús gyerekként nőtt fel. Már nem volt éppen aprócska, tudta és érezte, mit jelent: spórolni. Egy életre megtanulta, hogy ételt nem szabad kidobni, hogy a másnapos bableves éppen olyan jó, mint frissen főzve. A nagy, házilag készült kenyeret is meg tudták enni még egyhetes korában is, legfeljebb pirítósnak elkészítve. Azokban az időkben nem volt kívánságlista, azt ettek, ami éppen volt. És hogy szerette az aludttejet újhagymával!
Ma egészen más az élet. Már azt ehet, amit éppen megkíván, és nincs arra sem rászorulva, hogy az öreg kenyeret majszolja, de még így sem ismeri a "kidobni az étel" fogalmát. Ha lehet, annyit főz, amennyit egyszerre elfogyaszt, de ha mégis maradna, hát ott a fagyasztó. Egy-egy adagot nagyon jó elővenni, ha nem ér rá a konyhában bíbelődni, vagy csak nincs kedve a tűzhely mellett állni. Az évek során megszerette a gyümölcsjoghurtot is. Egészséges étel.
Az aludttejről viszont kénytelen volt leszokni, amikor bejött a zacskós tej. Azt nem lehetett megaltatni, de talált magának erre is megoldást: megkereste, honnan lehet tej-tejet venni. Ott hamarosan törzsvásárló lett.
Előfordult mostanában is, hogy hol ebből, hol abból maradt egy kicsi. Nem volt ez másképp az aludttejjel sem. A hűtőben meg ott állt az a néhány szem eper. Benne meg dolgozott a spórolás.
-Ebből egész jó csemegét csinálhatnék - morfondírozott magában. - Elvégre a joghurt is egy aludttej-féle, akkor meg miért ne lenne jó gyümölcsjoghurt helyett ezt összekeverni?
Összekeverte. Hát, nem volt az igazi, de nagyon jólesett. Csak később kezdett valami furcsát érezni. Azután nagyon rosszul lett. Még az arcát is összetörte. Egy ismerős hívott hozzá mentőt, akik sietve vitték a kórházba. Az igazi kálvária ott kezdődött.
Az első ügyeletes orvos természetesen azt kérdezte először, mi történt tulajdonképpen, mi történt az arcával, s mitől olyan kába?
-Talán elrontottam a gyomrom - válaszolta megszégyenülve, hogy a részegséget feltételezték róla. Pedig még az egy pohár bort is talán kéthetente issza meg. - Csináltam magamnak egy takarékos gyümölcsjoghurtot. Aludttejbe epret kevertem.
-Miiiiit? - nyögte ki nagynehezen az ügyeletes.
-Egy epres aludttejet.
Mikor az orvos magához tért a meglepetéstől, betegét tovább küldte. Röntgen, labor, és a fejsérülés miatt ideggyógyászat. Minden egyes helyen megkérdezték, hogy mi is történt. És, hogy mit evett. És ő mindenhol kénytelen volt elmondani, legalább kétszer, hogy epres aludttejet vacsorázott. Spórolós gyümölcsjoghurtot.
Mostanában mintha éppen ezt az epres aludttejet akarnák lenyomni. Elspórolnak mindent, amit csak lehet, még azt sem veszik figyelembe, hogy mi az ehető.
-Nem akarna az ismerősöd a pénzügyminiszter helyére ülni csak két hónapig? - kérdezték tőlem. - Ha ennyire megtanult spórolni, és még azt is megtapasztalta, hogy mit mivel nem szabad összekeverni, biztosan rendbe tudná tenni az ország pénztárcáját is.
A kérdést továbbítottam az illetékesnek, mire a következő választ kaptam:
-Ha valaki, mint én is, túlélt egy háborút, felépítette ezt az országot kétszer is, ha nem háromszor, az nagyon megtanulta, hogy mi a fontos, és mi nem. Nagyon jól tudja, hogy mire mennyi pénzt lehet költeni. Ami azt illeti, mi is borítékoltunk éveken keresztül. Először a törlesztőrészletre és a rezsire tettük félre a szükséges összeget. Azután jöttek a gyógyszerek, meg a gyereknek az iskola. Az osztálykirándulásokra már neki is kellett spórolni a zsebpénzéből, gyerekként kell megtanulni, hogy a meglévőt be kell osztani. Ezután jött a megélhetés - a megmaradt összeg napi leosztásával, napi zsebpénzzel. Ha esetleg az előző hónapról maradt néhány fillér, jutott szórakozásra, vagy más "rendkívüli kiadásra".
Elmondta, hogy a napi könyvelését azóta se hagyta abba, így folyamatosan tudja követni, mennyi költhető pénze van még.
-Amióta a nyugdíjam folyószámlára megy, csak annyi a különbség, hogy nem kell a csekkekkel sorban állnom és két helyen figyelem a kiadásokat. Erről már soha nem fogok leszokni.
Ezen az alapon, spórolós háziasszony logikával talán tényleg helyre tudná tenni az ország költségvetését is. Először a törlesztés és a rezsi, másodszor az egészségügy, majd az oktatás - és ezeken belül is hasonló fontossági sorrend. A fizetése a mostani töredéke lenne, sikerdíjra meg éppen a spórolás miatt nem tartana igényt. Sem a végkielégítésre. De azt mondja, nem hajlandó váltani. Becsületes emberként öregedett meg...


Magyar átok

Mindig mindent ugyanazzal rontunk el: az irigységgel és a filléreskedéssel. A családi veszekedés, már majdnem háború, azon tört ki, hogy kinek van nagyobb jövedelme. Furcsa? Valóban, az még semmit nem jelent, ha valaki több vagy kevesebb pénzt visz haza. A veszekedés is akkor kezdődött, amikor azt számolgatták, kinek mennyi a kiadása, és milyen kedvezményekre jogosult. Így derült ki, hogy akinek több marad művelődésre, szórakozásra, az kér támogatást attól, akinek a megélhetés is nehézséget okoz.
Mindez nem egy családra érvényes. És nem is csak családokra. A filléreskedésen, a mindig másokat figyelésen megbukott már nagy cél is.
Egy "társadalmi réteg", az emberiség egy kis családja javára szerettek volna tenni néhányan valamit. Kitűzték a Nagy Célt, a sok közül (csak) néhány Nagy Embert sikerült megnyerni támogatóként.
Ment is a munka, amíg lelkesedéssel bírták az akadályok legyőzését. Lelkesítette őket az egyik Nagy Ember ígérete: mindent előteremt a Nagy Társaság a Nagy Cél érdekében. Már-már látszott az eredmény, amikor a magyar átok megbuktatta mindezt.
Mert az, aki addig önzetlennek mutatta magát, azt kezdte firtatni, a többieknek milyen hasznuk lehet abból, ha elérik, amit eredetileg akartak. S amikor úgy látszott, a többiek is profitálhatnak egy vállveregetést, az addig összetartók egymást gáncsolták. A világrengető jócselekedetből így semmi nem lett, csak néhány ember nézett egymásra gyűlölettel.
Így buknak meg a legnagyobb tervek is. Hiába várjuk az előrelépést, a gazdasági fellendülést bármilyen szinten, ha néhányan csak azt nézik, mit csinál a másik. Ha attól függ egy szavazás végeredménye, hogy a javaslat kitől jött. Ha van, akinek mindennél fontosabb a népszerűség. Így a fillreskedés, az irigység lerombolja a maradékértékeket is.
Az pedig sovány vigasz, hogy ez is visszaüt.