Vigyorgók és kesergők

Rendszerváltás

Morgok. Már megint. Újra és újra azt tapasztalom, hogy elmaradt a rendszerváltás. Nem a politikai, vagy a gazdasági, mert ezeket a változásokat nap mint nap tapasztaljuk. Ki így, ki úgy, de érezhetően. Elmaradt viszont a legfontosabb: a társadalmi-emberi-erkölcsi. Merthogy létezik ilyen is.
Találkozhattam már sok, többé-kevésbé magas beosztású, rangos nagyemberrel éppúgy, mint sok Nagy Emberrel a szürke kisemberek között. És bizony az az igazság, hogy nem minden nagyember Nagy Ember.
Jól emlékszem még az "átkosban" történt esetre, amikor egy akkori nagyember látogatóba ment a rokonaihoz. Természetesen szolgálati kocsival, sofőrrel. Rövid, alig egy-kétórás beszélgetésre számítva a sofőr a kocsiban várt. Eleinte türelmesen.
Tél volt, a lakásban kellemes meleg. A vendégek ettek-ittak, jól mulattak. Italból talán egy kicsit több is fogyott a kelleténél. Lehet, hogy ez okozta a feledékenységüket, de a kocsiban várakozó ember senkinek nem jutott eszébe. Még egy pohár víz erejéig sem, nemhogy a lakomából vittek volna neki egy falat ételt, egy szelet kenyeret. Már hajnal felé járt, amikor a vendégek elköszöntek a háziaktól. Beültek a szép fekete Volgába (a hetvenes évek elején!), és kiadták az utasítást, hogy "indulás haza". Egy árva szóval se több.
Azóta hosszú idő telt el. Civilizáltabb, kultúráltabb emberek lettünk. A szabadság adott mindenkinek lehetőséget utazáshoz, művelődésre, tanulásra, és tagadhatatlanul többet (és jobbat!) tudunk vásárolni egy átlagos jövedelemből, mint akkor. De a néhány nappal ezelőtt történtek szerint a kultúrált viselkedés csak nagyon nehezen alakul ki.
Látogatóba indult valaki egy ismerőséhez. Egy mostani, rendszerváltás óta lett nagyember. Ahogy néhány nappal korábban mondta: nagy örömmel látják majd vendégül, csak ezt még senki nem tud az érkezésről. De sebaj, az utolsó pillanatban bejelentkeztek, és meg is érkeztek - néhány órás késéssel, jóval többen a vártnál. Természetesen hivatali kocsival, sofőrrel. A vendéglátás pedig hasonlóan esett, mint régen a másik társaságnál. Bár nem a vendéglátónál, de volt volt is eszem-iszom, dínom-dánom, kizárólag a látogató nagyembereknek és vendégeiknek. Merthogy a sofőr reggel óta nem érdemelt meg egy paprikás krumplit, de még egy pohár üdítőt sem. Lakjon jól a pecsenye illatával! És csak várjon, míg megkapja a következő parancsot.
Mielőtt bárkitől az a vád érne, hogy sofőrpárti vagyok, meg kell mondanom, hasonló történet bárkivel megeshet. Lehet szegény rokon - gazdag rokon, eladó - vevő, építtető - kőműves párhuzam is, vagy bármi hasonló. Nem a foglalkozás, csupán az emberi viselkedés az, ami a fenti esetben számomra megmorogni való volt.
Az elmúlt évszázadban politikai rendszerváltásban igazán nem volt hiány. A rohamosan fejlődő civilizáció az emberi kapcsolatokban hozott némi változást, de nem eleget. A fejekben, a lelkekben volna szükség igazi rendszerváltásra.

Tragédia a játszótéren

Apuka levitte kisfiát a játszótérre. Ott volt anyuka is, de ő a kistestvérrel volt elfoglalva. A hintánál találkoztak a szomszéddal, aki a már nagy, lassan iskoláskorú unokájára vigyázott.
A hintákon a gyerekek igazságosan megosztoztak: a legnagyobb választotta magának a legrosszabbat, a középsőé lett a legjobb, a picié a legbiztonságosabb. Ő még csak kapaszkodott.
Apukának némi gondot okozott, hogy kisfia hamar beleunt a játékaiba. Egyik hintától a másikig vándorolt, s néha megálltak a homokozónál.
Apuka, anyuka és a szomszéd nagypapa a hinta melletti korlátnál beszélgettek. Mondhatom, az aktuálpolitika minden figyelmüket lekötötte. Eközben a legkisebb és a legnagyobb gyerek hintázott, természetesen ki-ki a maga tempójában, míg a középső más játékot talált magának.
Minden úgy történt, ahogy szokott. A békés beszélgetést valami megzavarta, és kész volt a tragédia. A gyerek játékait otthagyva szaladt a hinta felé: valami nagyon fontosat akart nagyon hamar közölni a szüleivel. Mire a felnőttek ugorhattak, a kisfiú ájultan zuhant el a fejét ért ütéstől.
Orvos, mentő, kórház... Ezek már csak akkor jönnek, ha már megtörtént a baj. S bár rövid idő után gyógyultan térhetett haza, egy kisfiú túl nagy árat fizetett azért, hogy megtanulja: az életben vannak dolgok, amik nagyon érdekesek és ártatlannak látszanak, mégis nagyon veszélyesek.
Az eset szinte mindennapos. Különösen nyáron gyakoriak a gyermekbalesetek. De látva a felnőttek hosszú ideig tartó vergődését, az önvádat, másra is gondoltam.
Hiszen a "játszótér" lehet egy egész ország, akár csodás park, akár betonrengeteg veszi körül. S ezen az országnyi "Játszótéren" találkozik a "Nagypapa" a "Szülőkkel", és a még csetlő-botló "Gyerekekkel". A Nagypapa, aki jól vagy rosszul, de felépítette, felszerelte a Játszóteret, a Szülők, akik gondozzák, vagy éppen pusztulni hagyják mindezt, s a Gyerekek, akiknek épült, és akik majd birtokba veszik gazdag vagy éppen terhes örökségüket.
Ha lesz, akik birtokba vegyék, és lesz, amit birtokba vegyenek.

Akkor is?

Morgok. Már megint.
Először nem is akartam elhinni. Aztán arra gondoltam, csak a gyerekek firkálgattak, azt sem tudva, mi a jelentése. De csalódtam.
Boltba menet a járdán láttam meg először - egy óvoda és egy iskola között - felrajzolt nyilaskeresztet. Legyintettem, ez csak valami butaság lehet. Aki ezt művelte, nem lehet tisztában a jelentésével.
Csakhogy néhány lépés után már jól látszott az üzlet oldalán felrajzolt ábracsoport. Rajzok, feliratok zsúfolódtak össze, nem éppen emberbaráti jelentéssel. Csak napokkal korábban emlékeztek meg a holokausztról, a világban és az országban elpusztított tömegekről. És most szembe találtam magam a horog- és nyilaskeresztekkel. A falat "díszítő alkotás" legfinomabb rajzaival. A legszebb és leghumánusabb szöveg pedig Szálasi Ferenc dicsőítése, a legnagyobb magyarrá emelése volt. (Még az sem érdekelte az alkotót, hogy ez a jelző már réges régen foglalt.) Különböző érzések futottak át rajtam, a csodálkozástól a gondolati bénultságon át a megvetésig minden.
Amikor magamhoz tértem, eszembe jutott egy ismerősöm, és a hideg futkosott a hátamon.
Az illető soha nem említette zsidó származását, csak véletlenül lehetett megtudni róla. Persze a barátai jól ismerték, de közöttük se volt beszédtéma se vallásuk, se származásuk. Közös munkájukban azt vállalták fel, hogy a látszólag menthetetlen betegeknek, főleg gyerekeknek mutattak fel esélyt a gyógyulásra. Sokan annak köszönhetik az életüket, hogy egy Ember, mellesleg zsidó, másokért harcol.
Amikor végiggondoltam mindezt, már nem érzések, hanem kérdések sora jött elő. Vajon azok, akik a falakon hagyták kezük nyomát, mit tennének, ha az életük, esetleg egyetlen gyermekük élete múlna ezen az emberen? Vagy akkor nem számítana a származás, csak mentse meg az életét? Vagy csak addig nem számítana, aztán újra lángolna a gyűlölet?
Ennyire aljassá már csak nem züllött az emberiség?


A szemüveg

A szemüveg nem nézőpont kérdése: vagy lát nélküle az ember, vagy nem. Az már magában is éppen elég kellemetlen, ha valakinek állandóan viselni kell a pápaszemet, de ha valami baj történik, például eltörik a keret, már felér egy személyes tragédiával.
Mert mit tud ilyenkor tenni a szemüvegre ítélt? Megkér valakit - szomszédot, rokont -, hogy vállalja kis időre a vakvezető kutyus szerepét. Legalább addig, amíg elmegy a kisváros egyetlen szaküzletébe, megragasztatni az alig néhány hónapos keretet. Nem olyan öreg még, az üveg is tökéletes, miért akarna újat?
Elbotorkált hát a frissen kinevezett vakvezetőjével az üzletbe, és mutatta a kettétört keretet. Mogorván csak ennyit mondtak: nem szoktunk javítani, vegyen újat.
Kezdőből középvezetővé avanzsált vakvezetőjével nekivágott egy hosszabb útnak: elment a rendelőbe, felíratni receptre az új szemüveget. Kivárta a sorát, először a kartonozónál, a sorszámért. Még hazudnia is kellett, mert szemüveget íratni csak előzetes időpont egyeztetés után lehet menni. Jó egy hónappal később. Csak úgy beesni kizárólag sürgős esetben lehet. Hogy addig semmit nem tud csinálni? Kérje meg a szomszédot. Igazán elláthatja néhány hétig.
Már kissé idegesen várt a sorára. Sürgős esetnek számítva néhány órácskát. Végre bejutott, de mindhiába: orvosi vélemény szerint jó volt még az előző lencse, nem is írtak fel másikat. Ráadásul nincs is 6 dioptriánál erősebb, akkor meg minek a recept? Úgysincs rá támogatás!
Már az idegességtől se látott emberünk, amikor ismét a szaküzlet kínálatából igyekezett válogatni, félvaksin. Ideje volt rá bőven, hiszen az eladók a drága napszemüvegek között válogató vevővel voltak elfoglalva. Mindkét eladó. Az összes, azaz egyetlen vevővel. Ki törődik ilyenkor egy csak szemüvegre váró valakivel? Mintha ott sem lenne...
Választék volt bőven, de elviselhető áron talán két keretet lehetett látni. A többit elrejtették, vagy valóban nincs a nyugdíjasnak is elviselhető árú portéka?
A keresgélés közben azért volt valami megnyugtató: nem a mi nyugdíjasunkkal toltak ki, hanem mindenkivel így bántak, aki nem tudta - vagy nem akarta - megfizetni a márkás, nagyon drága keretet. Hiszen idő közben más is betért, egy törött szárat kicserélni, vagy más javítható problémát orvosoltatni, s mindenkinek ugyanazt a választ adták: vegyen másikat!
Ha valakinek állandóan kell viselni a szemüveget, az vagy ne lakjon kisvárosban (hát még falun!), vagy tegyen róla, hogy a gazdagabbak közé tartozzon. Ezen kívül több választása nem marad. Esetleg próbál vaksin élni, hiszen a szemüveg csak javít a látásán. A törött keretet megragaszthatja maga is. Például összedrótozhatja.
Hogy akkor már látszani fog, amit annyira szégyell: a szegénysége? Hiszen az egyiken márkás keret csillog, míg a másik orrán összetákolt drótos ragtapasz billeg.
Az élet valóban ilyen igazságtalan?

Könyvsirató

Történt valahol Magyarországon, az ezredforduló környékén, az Ünnepi Könyvhéten.
Minden árengedmény híre futótűzként terjed az emberek között. Különösen, ha 75-80 százalékos kedvezményről hallanak. Igaz, csak utólag teszik fel a kérdést: mit adnak ilyen olcsón? Mindenki az igényei szerint döntheti el, az aktuális olcsóság kell-e neki.
A Városban is volt könyvheti ünnep. Éppen, mint egy temetésen: aki ismerte a megboldogultat, sötét ruhában, ünnepélyesen szomorú arccal megjelenik a ravatalnál, s leteszi kegyelete jeléül az emlékezés virágát.
A Városban ilyen volt a könyvheti ünnep. Minden olvasni szerető ember a Tér felé tartott, ahol minden egye könyvet fillérekért lehetett megvásárolni. Nem egy ideiglenes sátorban, ideiglenes árusítás keretén belül, megválogatva a színvonalas műveket. A kétkötetes népszerű regény éppúgy 100 (!) forintba került, mint a csodás rajzokkal illusztrált mesekönyv, vagy a tudományos összeállítások. A komoly értéket képviselő művek közül néhány éppen csak valamivel voltak drágábbak.
Ennyi embert régen látott egy könyvesbolt. Eleinte még örült is a szomszéd Presszó tulajdonosa, hiszen ő már megszokta, hogy nála még költenek pénzt a könyvvásárlás után betérők.Igaz, most valahogy másképp néztek ki az emberek, és másképp is viselkedtek. Mindenki csöndben ment a könyváruda felé, és ott is némán válogatott a neki tetsző kötetek között. Mint egy temetésen.
Az eladó is halk szavú volt. Igyekezett udvariasan mosolyogni, de ebből csak az udvariasság sikeredett. Ő mondta a gyászbeszédet. Röviden, suttogva.
Búcsúzni kényszerült a könyvektől, a kis Bolttól, a Tértől, a Várostól. Igazán meghatódott, hogy a Bolt és a Könyv temetésére ilyen sokan eljöttek. Hogy legalább most, az utolsó pillanatban megmentettek maguknak valami értéket. Mert ez a könyvkereskedés megszűnik. Nem kifizetődő, hát bezárják, felszámolják. Az értékes vagy érdekes könyveket máshol raktározni nem lehet, így mentik a még menthetőt, eladják fillérekért a készletet.
A Városban marad egy könyvesbolt, és néhány utcai árus. Ők sincsenek túl sokan. Antikvárium? Ugyan kinek kell használt holmi? Ezekből soha nem lehet jó üzletet csinálni. Igaz, egyetlen használt könyves azért van a környéken, de annak sem kell a klasszikus irodalom. Ő is csak a krimisorozatokat, horror szerű írásokat, vagy amolyan szerelmes füzeteket vásárol.
Ott a Téren, a kis Bolt eladója halkan rábeszél valakit egy verseskötetre. Számlázza az ötven forintot, és csomagolás közben megsimogatja a neki is értéket jelentő Könyvet. Ő így búcsúzik attól, aki a legközelebb állt hozzá. A leghűségesebb baráttól, a Könyvtől, aki hosszú haláltusája után feladta. Most ott állunk sokan a ravatalnál, és gyászoljuk. Ott, a Téren, a Presszó vidám szomszédságában.
Mindez történt valahol Magyarországon, az ezredforduló környékén, az Ünnepi Könyvhét egy napján.

Szelektív

Morgok. Már megint. Két örömöm is köddé vált.
Hogy örültem, amikor nálunk is megkezdődött a szelektív hulladékgyűjtés! Végre valami, ami emberibbé teszi a világot, a környezetet, hiszen így nem kell mindent elégetni, megsemmisíteni. Az újrahasznosítás gazdaságilag is jó, nem beszélve a környezetvédelemről. Aztán csalódtam. Egyszer, amikor a nagy műanyag konténereket éppen csak arra nem használták, amire kellett volna, de ez is elmúlt. Lassacskán megszoktuk, megtanultuk azokat "rendeltetésszerűen" használni.
Az már szinte boldoggá tett, hogy az autóbusz pályaudvart nem csak takarítják rendszeresen az utóbbi időben, de ott is megjelentek a szelektív hulladékgyűjtő edények, kicsiben. Egy három részre osztott hengerben csak ki kell választani a papírzacskó, az üdítős flakon, vagy éppen az almacsutka helyét, középen pedig ott kiabál a cigarettacsikkek gyűjtő rekesze. Csak nem tisztul a város? Mert az, hogy szépül, még ha lassan is, bizony nagyon kevés. Meg is kellene őrizni belőle valamit. Márpedig hiába a felújított utak, a szép virágos parkok, ha tele vannak dobálva mindenféle szeméttel.
A belvárosban egyre több a szemetes, még el sem tűnnek néhány napon belül. És nem csak a járókelőkkel találkozhatunk, de egyre több az utcákat, tereket takarító emberrel is.
Nagy örömöm nem tartott sokáig. Az összesöpört szemetet még szinte lapátra sem tették, néhány méterre a takarítóktól már a tiszta járdára repült a csikk, a csokipapír. Pedig a szemetes - már kiürítve - ott állta kétlépésnyire attól, aki akinek könnyebb volt a használt papírzsebkendőt a járdára dobni, mint egyet lépni tovább uticélja felé. Úgy látszik, néhányan nehezebben tanulnak némi rendet. Azért még nincs minden veszve. Ha busszal utazik valaki, láthatja a jó példát. Sokan, és egyre többen választjuk ott a szelektív gyűjtőket, és egyre többen tesszük meg azt a bizonyos lépést.
Azzal vigasztalom magam, hogy mégiscsak haladunk, legalább már a pályaudvarokon alakulnak jól a dolgok. Igaz, csak nagyon pici, egyáltalán nem mérhető, de mégiscsak valami lehetőség a rohamos klímaváltozás lassítására. Ha már van egy-két hely, ahol tanulni lehet, csak javulunk mi , emberek.Mert, ugye, van ilyen hely. Például ez a buszpályaudvar.
Buszra vártam, amikor éppen ürítették ezeket a konténereket és a régi szemeteseket. Egy műanyag zsákba. Egyetlenegybe. A már szétválogatva bedobált papírt, műanyagot, szendvicsmaradékot, cigarettacsikket.
Mi, hétköznapi emberek már egész szépen kezdjük megtanulni a rendet. A saját érdekünkben. Csak tudnám, mi a csudának. Mert így teljesen felesleges!
Néhány héttel később azért megnyugodhattam, nem csináltunk semmi feleslegeset. A takarító cég igazodott: leszedte a konténerekről a jelző matricákat. Mit morog már megint a a tyúk? Hát tettek róla!

Beszélgethetnék

A telefon most is, mint mindig, a legrosszabbkor szólalt meg. De minden haragom elszállt egy pillanat alatt, mikor meghallottam a cérnavékony hangot.
-Csókolom, ne tessék haragudni. Én egy kisfiú vagyok, és csak beszélgetni szeretnék. Nincs itthon az anyukám, és nagyon unatkozom. De ne tessék haragudni...
Magamban azt gondoltam: lehet egyáltalán haragudni ilyenkor? Persze, hogy nem. Elkezdtünk beszélgetni. Sok mindent megtudhattam ismeretlen kis barátomról. Legelőször a nevét, majd azt, hogy most volt másodikos.
Ha már iskoláról beszéltünk, meg kellett kérdeznem, milyen bizonyítványra számít. Hallatlan szomorúsággal közölte:
-Tulajdonképpen ötös lesz...majdnem minden...de...szóval...énekből csak négyest kapok.
Tovább beszélgettünk. Szép lassan megismerhettem a családját. Megtudhattam, hogy nagy bánatára nincs testvére.
Bezzeg, ha majd ő felnő, neki több gyereke is lesz! Merthogy ez már el van döntve. Ugyan honnan tudhatnák a mai felnőttek, hogy milyen rossz, ha egy gyerek hazamegy az iskolából, és nincs otthon senki. Egy testvért lehetne nyúzni, dajkálni, de mihez kezdjen egyedül? Nem szokott ez így lenni, csak most elkerülték egymást az anyukájával, hát unatkozik ifjú barátom. Meg egy kicsit beszélgethetnékje van.
Azt is elárulta, hogy apukája már eltervezte a jövőjét, azt szeretné, hogy jogász legyen. De ebbe még neki is lesz beleszólása. Tanulni szeret, azzal nincs baj, de ma még semmit nem tud a jogászok munkájáról. Igaz, jobb ötlete még nincs.
Ettől a kisfiútól jókedvem lett. Volt benne egy kis vagányság, de tudta, hol a határ. (Kellett lenni egy kis vagányságnak, ha csak találomra tárcsázgatott, mert beszélgetni akart. De már hallhatott a telefonbetyárokról, és tudta, hogy illik bemutatkozni.) A beszélgetésünk nem tartott túl sokáig. Már szinte sajnáltam, amikor elköszönt.
-Köszönöm szépen, hogy tetszett velem beszélgetni. És elnézést kérek a zavarásért. Csókolom.
Hányan tennénk meg ezt nagyon szívesen, ha felnőtt korunkra is lenne annyi bátorságunk, hogy csak úgy találomra felhívjunk valakit. Hányan szabadulnánk meg az egyedüllét gyakran rossz érzésétől, ha bevallanánk magunknak, és elmondhatnánk valaki másnak, hogy bizony beszélgethetnékünk van.
Szinte hallom néhány mogorva felnőttől: mit tud az a gyerek az életről? Ők azok, akik elfelejtik a boldog gyerekkor minden keserűségét, fájdalmát, kínzó kérdéseit. Mert akkor is voltak ilyenek, csak éppen mások, mint a későbbiek.
Így nézve, telefonos kis barátom már bizony sokat tud az életről - és annak nehézségeiről.

Tél előtt

Éjszakánként már hűvös van. Aki teheti, befűt a hűvös szeptemberi napokban. Aki eheti. Azokra az emberekre gondolok, akiknek ez a szép ősz is korán érkezett. Sokan összekuporgatott kis pénzecskéjükön annyi tüzelőt vásároltak, ami csak arra elég, hogy télen, a nagy hidegben kitartson.
Hideg van. Mégis akad ezek között az emberek között olyan, aki kockáztat: befűt, azt remélve, hogy majd a tavasz is korábban érkezik. És van, aki nem ilyen optimista, inkább más lehetőség után néz.
Hirtelen mintha megszaporodtak volna a betegek. Az orvosi rendelők várószobáiban egyre többen ülnek. Valóban orvosra várnak? vagy csak jó egy kicsit átmelegedni? Félek, az utóbbival járok az igazság közelében.
A pályaudvarok fűtött várótermeiben is főleg melegedni vágyókkal találkozom. A találékonyabbak újságot olvasnak. Legalábbis látszólag. Mert közelebbről már látom: az egy múltheti napilap. Olvasója már minden sorát ismerheti, akár fel is mondhatná az írásokat, apróhirdetésekkel együtt. Ha hetenként vesz egy újságot, hozzáteszi azt a papírt, amibe élelmiszert csomagoltak a boltban, havonta egyszer langyos lehet a kályhája.
A szemérmesebbek nem szánják magukat ilyen hazugságra. Csak lesütött szemmel várnak. Várják a tavaszt. Már most, szeptemberben.
Éjszakánként már hideg van. És egyre hidegebb lesz. Nemcsak az idő. Akik áznak, s várótermekben melegednek, úgy érzik: az emberi élet jegesedik. Várnak egy emberibb tavaszra.
Mielőtt teljesen megfagy a világ.

Újmódi szövetkezet

Furcsa korban élünk. Megszüntetjük a szövetkezeteket, hogy szövetkezeteket hozhassunk létre. Van, aki szerint ez természetes, pedig a földeken nőtt fel, s ma is ott dolgozik. Igaz, mindig a saját földjüket művelték.
Szerinte ilyen durván szét kellett verni a termelőszövetkezeteket. Az ő falujukban is olyan az elnök, aki csak a saját hasznával törődik, de semmit nem ért a mezőgazdasághoz. Vezetőnek sem alkalmas, mert diktátori hajlamai miatt legfeljebb félnek tőle az emberek, de utasításait figyelmen kívül hagyják.
Hogy ez az elnök mikor került oda? Úgy a nyolcvanas évek elején lehetett... Az még senkinek nem jutott eszébe, hogy az alkalmatlan vezetőt váltsák le, s ne a szövetkezetet tegyék lehetetlenné. Pedig közben volt egy rendszerváltás. Állítólag.
De ez nem érdekes. Az erőszakos téeszesítés kora lejárt, most jönnek a valódi, önkéntes szövetkezetek. Csak ne úgy, mint rémálmaimban.
Találó nevet választhatnánk, mint a Vér Szava, a Hely Szelleme, esetleg Önként Jöttünk. Már ez is rámutat az ideális felállásra.
Merthogy van a tulajdonos. Az övé a föld. A tagság (rokonság, szomszédság) téli álmát alussza, egészen koratavaszig. Lassan, fokozatosan ébredeznek, és szállingóznak dolgozni.
Először jön Őserő. Felássa a kertet, rendbe teszi az ágyásokat, és nem hanyagolja el az utakat, a kerítést sem. Amikor ő már alaposan elfáradt, jön Metszőke: ollóval a kezében először a szőlőt és a gyümölcsfákat metszi, majd később gondozza, ápolja, és ha itt az ideje, permetezi is.
Mások, akik saját bevallásuk szerint semmihez nem értenek, a málnát veszik gondjaikba, a kiöregedett, elhalt fákat vágják ki, vagy éppen a házat, a műhelyt tatarozzák. Nekik nem idegen a kasza vagy a sarló, a fűrész vagy a kalapács.
Mint mindig, a Vér Szava (Hely Szelleme, stb.) Szövetkezetnél is az nevet, aki utoljára nevet. Mert legvégül jön Betakarító. Ő az, aki az egész évi munkából nem vette ki a részét, de a termést bármikor szívesen leszüreteli önmagának. Még jó, hogy nem mással végezteti el ezt a munkát is.
Furcsa korban élünk. Amikor a becsület és az üzlet szöges ellentétben állnak egymással. Olyanban, amikor a tisztesség egy cseppet sem számít. Mondhatni: nem jó üzlet.

Az igazi szabadság

Szent István óta nem tudunk mit kezdeni a szóval: szabadság.Koppányék voltak a szabad magyarok, és éppen a magyarság megmentése érdekében, a magyar állam megteremtéséért kellett őket eltörölni a föld színéről. Később, többször is a történelem során, kapaszkodtunk valami után, de mi magyarok se tudtuk pontosan, mit is akarunk. Az idegen hatalmaktól való függést megszüntetni csak egy lépcsőfok a szabadság felé. Még mindig megmaradt a hűbéres rendszer.
Szabadság... Valami nagy, valami csodálatos - valami megfoghatatlan, valami elérhetetlen dolog. Legtöbbször a függetlenséggel azonosítják, pedig talán a legnagyobb függést jelenti. Szabadnak csak az érezheti magát, aki tudja, vagy érzi ezt a függőséget. Olyan ez, mint az utcán rosszul lett ember esete.
Látni is rossz volt a szenvedését. Feküdt a forgalmas út mellett, a poros járdán. Kerékpárja, cipőtalpa, sapkája más-más irányba estek. Először egy taxis nézett rá, s legyintett a kollégák felé: biztosan részeg, majd kialussza magát. A taxison látszott, még soha nem kellett a félelemmel megismerkednie, nem éhezett, vagy fázott. Neki minden jó természetes volt, és egykedvűen vette tudomásul a kellemetlenségeket is. Nem volt szabad ember: a pénzhajhászás, az oktalanul rohanó élet tartotta fogva.
Mások óvatosan kikerülték az ájult embert. Vagy az úgynevezett társadalmi elvárásoknak akartak megfelelni, vagy vagy a velük lévők elvárásainak. Mintha szégyenkezniük kellett volna egy kis emberi érzés miatt. Mintha valami ósdi, divatjamúlt dolog lenne az emberség, a segíteni akarás. A kinyújtott kéz nem adni, inkább távol tartani szokott. Vagy elvenni. Jótékonykodni is inkább sikk. Az "elit" egyfajta vetélkedésére jó: ki tud több helyen megjelenni, kinek milyen reklámot jelent az adományozás. Őszintén adni, akár csak egy jó szót is, valahogy nem illik bele a modern emberről kialakított képbe. Őszintén, viszonzást és köszönetet nem várva csak a szabad ember képes adni.
Félek, csak két korosztálynál találhatók ilyen,valóban szabad emberek: a legidősebbek, és a legfiatalabbak, a gyerekek között.
Ott, a földön fekvő ember mellett mindenkinek volt írva valami az arcára: sajnálkozás, gúny, önimádat, elégtétel. De csak egy bottal járó idős asszony és egy kisfiú mozdult segítőkészen. Az asszony a gyerek markába nyomott valami aprópénzt, s kérte, hívja ki a mentőket. A fiú egy pillanatig állt, zavarodottan, majd megkérdezte:
-Addig mellette tetszik maradni? Nehogy valami baja legyen.
Persze, maradt az asszony. És amikor már kisebbfajta tömeg vette körül a bajbajutottat, szólt az embereket, szépen kérve: ne nézzék, hát nem látják, hogy van elég baja? Még szégyenkezzen is?
Ő már lerázta magáról a bilincseket. Szabad volt. Nem ismert mást, mint az emberi értékeket, az egymásra utaltságot, a kötelességet. Neki csak az erkölcs parancsolhat, és csak a lelkiismeretének köteles elszámolni. Már képes volt őszintén adni. Segített.

Bezzeg a Karádi!

Az ország másik végére utaztam nyaralni (vagy inkább már őszölni). Igyekeztem olyan helyet választani, ahol jól érezhetem magam, így döntöttem éppen annál a városnál és szállodánál, amit jól ismertem. Bár már a jegyváltásnál is voltak apróbb problémák, (mert még mindig busszal és vonattal utazom) úgy gondoltam, annál jobban sikerül majd az előttem álló néhány nap.
Nem volt semmi gond a megérkezésig. Mivel ketten mentünk, meglehetősen nagy csomaggal indultunk, de minden alkalommal volt, aki segített. Csak az a vasúti kocsi…
A Keletiből induló vonat jelentette az első igazi nehézséget: meredek lépcsője után keskeny kis ajtón kellett felszállni. Azt ajánlom, hogy ha valaki elmúlt harminc éves, csomag nélkül induljon útra, vagy készüljön fel valami komolyabb balesetbiztosításra. Fölfelé még valahogy sikerül a mászás, de lefelé…
Itt kezdődött az én kálváriám is. Mert leszállásnál, miközben leadtam a csomagot, a lépcsőn megbillentem. Hogy ne legyen nagyobb baj, ilyekor az ember ösztönösen megkapaszkodik valamiben. Nekem a lépcső mellé gyárilag szerelt kapaszkodó jutott. Csakhogy az a bizonyos középső lépcsőfok sokkal keskenyebb a másik kettőnél. Egyik kezemben a nekem nagyon nehéz csomag, a másikkal hirtelen megkapaszkodtam – és reccs. Akkorát ordítottam, hogy a körülöttem állók megijedtek.
Csak néhány perc múlva tudtam elindulni, pedig a karom fájt. Abban biztos voltam, hogy el nem tört semmim, de valami mégiscsak reccsent. Talán szakadt… Semmi más nem jutott eszembe, mint az, hogy kerüljek végre biztonságba. Amilyen gyorsan csak lehetett, sietünk a szállodába. Az senkinek nem jut eszébe ilyenkor, hogy jelezze a vasútnál a balesetet, az utasbiztosítás így teljesen fölösleges. Másnap meg már ki tudja bizonyítani az esetet?
Másnapra kipihentük az utazás fáradalmait, és már egy kicsit reálisabban láttam én is a magam helyzetét. Csak kéne egy orvosnak látni, mi is lehet a baj, hogy a karom nemhogy javult volna, de az éles fájdalom a vállamtól a csuklómig húzódott. A szomszédban egy elismert, népszerű szanatórium működik, hát elsétáltam: nézzék meg, mi lehet a gond, és mit tehetnék a gyógyulásomért. De a portán közölték: föl se menjek valamelyik orvoshoz. Már volt hasonló eset, amikor ellátták a beteget, és bajba kerültek. Azóta csak a szanatóriumi betegekkel foglalkoznak. Nincs joguk máshoz!
Nincs joguk? Még annyit se mondhatnak, hogy mi lehet egyáltalán a baj? Igaz, nem a másik kezemben vittem a karomat, de én valahogy mégis balesetként éltem meg a velem történteket. Ennyit sem láthatnak el?
Sajgó vállammal igyekeztem megbékélni, hiszen a kórházi ambulancia számomra a világ végén volt, busszal többszöri átszállás után elérhető. És ott inkább súlyosabb esetekre lehet számítani. Majd holnap… De, csak ha nem javulok…
Elérkezett az a bizonyos „holnap”. Ebéd után már éppen indulni készültem, amikor az ott megismert idős nénivel találkoztam. A szokásos „Hogy van?” kérdésre hosszú panasszal válaszolt. Jogos panasszal.
Elmesélte, hogy előző délelőtt rosszul lett a közel 90 éves, beteges férje, a láza is magasra szökött. Ilyenkor az ember nem tud okosabbat, mint a recepciós segítségével a területileg illetékes háziorvost kihívni. Öregség is, betegség is, meg itt az a valamilyen új influenza, a szálloda pedig az egyik legjobb „találkahely” a vírus és az ember számára. De a telefon másik végén csak annyi volt a válasz, hogy „nem megyek”. Ez megismétlődött még másik három doktorral, köztük a már említett szanatórium orvosával is. A sokadik biztatta a nénit annyival, hogy esetleg majd délután megnézi a férjét, de csak magánorvosként. Kemény ezrekért.
Ez már sok volt a szálloda alkalmazottjának is. Javasolta, hogy hívják ki a mentőket. Azok talán segítenek is egy öreg, beteg embernek. És láss csodát: percek alatt megérkeztek, megvizsgálták és ellátták a bácsit. Azt is megvárták, hogy az infúzió lecsöpögjön, nem azt a számukra egyszerűbb megoldást választották, hogy bevigyék a beteget a kórházba.
Amikor – még mindig sajgó vállal – végighallgattam új ismerősömet, kibukott belőlem a sóhaj:
-Bezzeg a Karádi…
Természetesen nem értette, mire is gondolok, hát elmondtam, hogy is mentette meg az életemet sok éve Karádi doktornő. Éppen ő volt az ügyeletes Vácon, amikor orvost kellett hívni hozzám. A telefon után elég hamar meg is érkezett, ellátott, és azzal köszönt el, hogy mindenképpen jelentkezzünk, akár jobban leszek, akár nem.
Nem lettem jobban. A doktornő jött, ellátott, és ment, ugyanúgy búcsúzva. Ez megismétlődött még kétszer, aztán csak úgy magától, hívás nélkül jött ki sokadszor: meg akarta nézni, mi változott. Akkorra már szinte elfogytam, hát a maga jól ismert stílusában, ellentmondást nem tűrve csak ennyit mondott:
-Be kell menni a kórházba. A kiszáradás nem szép halál, főleg huszonévesen. Hol a telefon?
Ha akkor nem néz rám, ma talán már nem vagyok. Az utolsó pillanatban kötötték be az infúziót. Most meg egy idegenforgalmából élő városban könyörögni kell, hogy egy orvos megnézzen egy beteget?
Valahogy elment minden maradék kedvem attól, hogy kimenjek a baleseti ambulanciára. Még a végén ott is benyújtják a számlát arról, hogy rám néztek. A bizalomról meg már szót se ejtsünk…
Jogos a kérdés: hol is történt mindez? Szándékosan nem írtam helységnevet. Nem tudom bizonyítani az esetet, és nem is az lenne a fontos, hogy valaki „etikátlan viselkedés” miatt kapjon egy ejnye-bejnyét. Csak leírtam a velem, a körülöttem történteket. Még mindig sajgó vállal…

Adomány

Az idős hölgy évek óta járt már orvostól orvosig, mire végre megtalálták betegségére a gyógymódot. De azt is hogy! A nálunk olyan nagyon jellemző protekcióval jutott el a nagy nevű kórház nagy nevű orvosához, aki végre elvégeztette azokat a vizsgálatokat, amikre már régen szükség lett volna. A Beteget – nevezzük ezentúl így a hölgyet – az lepte meg a legjobban, hogy a vizsgálatok nagyobb részét otthon is el tudták volna végezni. De ha nem, hát elküldhették volna – na nem melegebb éghajlatra, mint ahogy az éppen lehetséges volt, - a megfelelő intézménybe.
Hogy nem így történt, az egy kissé bosszantotta, de igazán nem számít, hiszen végre tudják, mi a baja, és még a kezelését is megkezdik hamarosan. A gyógyszerbeállítás miatt ugyan néhány napra be kell feküdnie a Nagy Nevű Kórházba, de legalább meggyógyul.
Beállították, meg is kezdték a kezelését valamilyen infúzióval. Mondták neki, hogy ez nem a szokásos agyi értágító, hanem valami speciális, ami miatt mindig a Nagy Nevű Kórházban kell jelentkezni. Hogy milyen gyakran, az majd kiderül.
Kiderült. Az aktuális kezelésre egyszer nem tudott bemenni, hát telefonált: adjanak neki újabb időpontot.
-Még jó is, hogy nem tetszett jönni – szólt a telefon másik végén a nővér. – Nincs infúzió, hiánycikk lett. Tessék elmenni a Nagy Orvoshoz, majd valamire beállítja a Beteget.
Ez aztán rossz hír volt! A sokkal hosszabb kihagyás miatt újra kezdődnek a szinte elviselhetetlen panaszok. De nincs mit tenni, ha nincs gyógyszer, hát nincs gyógyszer.
Volt a családban internetező, a Beteg ki nem állhatta ezt a rendszert. Azt mondogatta mindig, hogy lassan olyanok lesznek, mint Mézgáéknál a Köbüki, de most az egyszer mégis hasznosnak vélte a lehetőséget. Nekiültette hát a Rokont, hogy keressen valami megoldást. Nem akarta elhinni, hogy éppen azt az infúziót nem lehet megszerezni, amivel nála sokkal súlyosabb betegeket is kezelnek.
Telefon ide, levél oda, majd néhány nap után megérkezett a válasz a keresésre: Találtak éppen ilyen Infúziót (pontos névvel, miegymással), egy nagykernél készlet is van. De a kedves Beteg ne akarja megvenni, csak intézmény kaphatja. Ezért még azt sem írták meg, hogy melyik ez a nagyker, ez legyen a kezelőorvos dolga.
Valamire mégiscsak jó ez a fránya Internet? De ezt most hogy mondja meg a Nagy Orvosnak? Nem lehetne kinyomtatni?
Dehogynem! Igaz, azt megint másik ismerősnél, de szívesen megtette, amikor meghallotta a történetet. Mindjárt több példányban is. Soha nem lehet tudni…
A Nagy Orvoshoz már ezzel a kinyomtatott levéllel érkezett. Az megvakarta a fejét, hogy ez ugyan hogy lehet, de nem keresett másik lehetőséget. Vitte a levelet a Nagy Nevű Kórház Legilletékesebbjének: ugyan szerezze már be azt, amitől eddig gyógyultak a betegek!
A Beteg néhány hét és rengeteg szenvedés után végre hozzájutott a neki egyébként járó Infúzióhoz. Boldogan jelentkezett az osztályon, hogy szúrják már be azt a tűt. De nem megy minden ilyen simán. A Nagy Nevű Kórház Különleges Osztályán nem volt infúzióhoz megfelelő tű. Csak az a bizonyos „fekete”, ami nem a legjobb: elmozdul, meg minden bajt csinál. De más nem lévén, azzal kezdték az „adagolást”.
Nem is tartott sokáig ez a módszer: valóban elcsúszott a tű, és mellé ment a drága „nedű”. A nővér igyekezett mindent megtenni a Beteg érdekében, valahonnan mégiscsak szerzett egy jó, biztonságos tűt. De azért odasúgta a Betegnek:
-Legközelebb tessék hozni szárnyas tűt! Nem drága, csak húsz forint. De nekünk nincs. Ezt is nehezen szereztem.
Az infúzió lassan lecsöpögött, a Beteg hazament. Az úton végig azon gondolkodott, hogy most ezt a „tessék hozni” mondatot hogy értette a nővér: vegyen a gyógyszertárban magának egyet, vagy ezt is szerezze be a kórháznak? A kérdés megválaszolatlan maradt, de ő úgy döntött, hogy a gyógyszertárban vesz majd vagy tíz darabot. Mégiscsak ők segítettek rajta…
A gyógyszertárban természetesen nem tartottak szárnyas tűt, de tudnak hozatni. Milyet rendeljenek? Mert kell a száma, a vastagság miatt. Egyébként nem annyi az ára, hanem épp a duplája: 41 kemény forintba kerül.
És akkor elhangzott a komoly kérdés, mondhatni: negyvenmilliós. Mi lehet a száma: És mit jelent? Még mutatni se tudnak belőle, hogy megnézze, mint a ruhát próba előtt. De volt segítség: elég volt a színét megmondani.
-Ja, az zöld volt. És tényleg ennyibe kerül? És lehet belőle többet is venni? Mert ha igen, akkor majd jövök, amikor megtudom, mikor kell legközelebb mennem kezelésre.
Hazafelé már kínjában nevetett. Nem a betegség okozta panaszok, hanem a helyzet miatt szenvedett nagyon.
-Ha megveszem a tűket és beviszem a kórháznak, akkor én, ugye, adakozom – morfondírozott, szándékosan csavargatva a gondolatait. – Nem csekken adom fel azt a bizonyos összeget, hanem tárgyi adománnyal segítek, tehát az áfát is rá kell számolni. Azt már a gyógyszertárban befizetem, ezzel nincs gond. Még áfás számlát is kérek róla, meg a kórházban átvételi elismervényt, vagy hogy nevezik, arról, hogy valóban bevittem a 10 darab szárnyas tűt. De tessék mondani, az adomány számlával igazolt értékét ebben az esetben leírhatom az adóalapból?

Hihetetlen
Vannak dolgok, amiket nem mindig tudtam értékelni. Vannak dolgok, amiket akkor még nem értettem. És vannak dolgok, amiket másképp láttam, mint most. Természetesen mindenkinek vannak ilyen dolgai. De nem mindenki láthatta azt, amit én. És nem mindenki értékelte át éppen azért az életét, amiért én. Soha nem gondoltam, hogy egyszer majd erről írok. Egyszerű halandónak hihetetlen lehet a történet, könnyen az emberre mondják, hogy fantáziál. Különösen az olyan emberekre sütik a bélyeget, akit úgy ismernek, hogy mindent átír, átmagyaráz, hogy élénk a fantáziája. De ma kaptam egy lökést. Azt mondta a barátnőm – ugye, mondhatom, hogy barátnőm? –, hogy őt érdekelné, írjam meg. Végül is mit veszíthetek? Legfeljebb aki nem hiszi el, nem olvassa végig. És azt, hogy ez az írás nem lesz olyan jó – vagy még olyan jó sem – mint a többi. De sebaj, belevágok.
Ahogy kezdődött
Az úgy kezdődött, hogy szomjas voltam. És minél több vizet ittam, annál szomjasabb lettem. Nem gondoltam semmi különös dologra, rendesen ledolgoztam a napot. Otthon csak egy kicsit fáradtabb, kicsit nyűgösebb voltam, mint máskor. És egyszerűen nem volt étvágyam.
Akkor gondoltunk csak arra, hogy valami gond lehet, amikor lefeküdtem aludni. Én, este fél nyolckor. De akkor is csak hányingerem volt. Nem aludtam el igazán, csak szundikáltam, azt is csak rövid ideig, aztán jött a rosszullét. Gyenge gyomrúak most ugorjanak néhány sort. Hánytam, hasmenésem volt, de csillapíthatatlan.
Szüleim, mert akkor még velük éltem, alig huszonévesen, nem bírták nézni a szenvedésemet, kihívták az ügyeletes orvost. Soha nem fogom elfelejteni a nevét: dr. Karádi Katalin ügyelt. Jött, megnézett, szúrt, mármint adott egy injekciót, ellátott tanácsokkal és ment. Fél órával később újra hívták, ő nagyon gyorsan jött, ismét megnézett, szúrt, tanácsolt és ment. Harmadszor csak úgy magától jött. Addigra már lefogytam: néhány óra alatt 50 kilóból alig tizet dobtam le.
Már mumifikálódni kezdtem, amikor Karádi doktornő a maga nagyhangú őszinteségével röviden közölte: -Ezzel beküldelek a kórházba, többet én már nem tudok tenni. A kiszáradás nem szép halál.
Mit lehet erre mondani? Akkoriban még nem volt divat a turbódiéta. A kórházba már csak úgy félig-meddig érkeztem. Már nem a saját lábamon mentem a röntgenbe. Ott magamhoz tértem, de nagyon szomjas voltam. Édesanyám szerzett egy poharat és adott vizet.
-Jézusom! Csak azt ne! – ijedt meg a nővér, amikor megtudta, hogy vizet ittam. – Ma szóltak, hogy valami baj van a vízzel, itt is csak teát adtak mindenkinek. Másnap tudták meg, hogy mi volt a gond: egy vegyi anyagokkal foglalkozó gyár kis figyelmetlensége miatt vegyszer került az ivóvízbe. Nem is akármilyen. Az akkori felelős főorvos meg nem akart pánikot kelteni egy kis szennyeződés miatt, hát nem záratta le a vízmű kútjait.
Úton
Nem tudom, hogy kerültem egyik folyosóról a másikra. Arra sem emlékszem, mikor vittek a szobába, ki fektetett az ágyra. (Mivel régebben én is ott dolgoztam, ismerősök vettek körül, természetesen megtudtam, melyik volt kolléga segített.) Csak arra emlékszem, hogy nagyon világos volt a folyosón. Túl világos. És toltam magam előtt az ügyeletes orvost, sürgettem, hogy gyorsabban, gyorsabban.
Aztán ott álltam a kórteremben, az orvos mögött, nagy fehérségben – előttem pedig én fekszem, csatakos hajjal, viaszsárgán, csukott szemmel. Aztán rám ordított az orvos:
-Nyissa ki a szemét! Azonnal nyissa ki a szemét!
Kezdtem pislogni. Aztán csak azt láttam, hogy a doki áll előttem. És szépen csöpög a karomba az infúzió.
Újrakezdés
Lassan azért helyrejöttem. Hosszú ideig tartott, amíg elértem újra a 46 kilót, de sikerült. Addigra fel is erősödtem annyira, hogy dolgozni kezdhettem.
Nem értettem magam körül a világot. Most miért veszekszik az egyik ember a másikkal? Miért nem tudják megbeszélni? Bár nem is olyan régen én kisebb dolgok miatt veszekedtem. Nem értettem, hogy lehet valaki önző, akarnok, vagy éppen erőszakos. Bár nem is olyan régen én igencsak akarnok, makacs, önző és egy kicsit irigy is voltam. Nem értettem, miért csak „én”-ben gondolkodnak mások, miért nem „mindannyiunk”-ban. És ma sem értem, miért követelőzik az, akinek adnia kellene, miért nem lehet elfogadni mások igazát, vagy csak nézőpontját. Pedig nem is olyan régen…
Most Már teljesen átalakultam. Nem, nem mostanában, és nem mostanra. Már régen. Csak magam sem vettem észre. Akkor kezdtem vizsgálgatni önmagam, amikor azzal találkoztam – és egyre gyakrabban találkoztam – hogy nem értik az emberek, mit akarok mondani. Akkor, amikor már szinte mindenki hülyének nézett, mert meg akartam magyarázni, hogy nem én vagyok, hanem mi vagyunk. Akkor, amikor néztek rám, hogy a leggonoszabb emberben is találok valami szeretni vagy tisztelni valót, és nem fogadom el, hogy valaki felsőbbrendűnek éreztesse magát. Akkor, amikor tátott szemmel néznek, ha azt mondom: valaki magyarázza már meg, mi is az a gyűlölet, mert én nem ismerem.
Voltam hízelgő, megalkuvó, önző, makacs, irigy, akarnok. Lettem adakozó, „mi”-ben gondolkodó, meggyőzhető. Persze nem csak rossz tulajdonságaim voltak, és ma sem vagyok angyal. Vannak hibáim, amikről nem vagyok hajlandó lemondani. Azóta.

Hiánypótlás
Egy visszajelzést, egy figyelmeztetést kaptam: éppen az hiányzott, ami a lényeg lett volna. Többet is írhattam volna arról, mi is történt út közben.
Tulajdonképpen nem történt közben semmi megfogható dolog.Néhány dologra emlékszem csupán, ami „látható” másoknak is. A már leírtakon kívül csak annyira, hogy nagyon sokan álltak az ágyam mellett: élők és holtak egyaránt. Színek nélkül. Van, aki arra emlékszik, hogy egy fényes folyosón halad, és előtte áll egy olyan halottja, akit ő nagyon szeretett. Én csak arra emlékszem, hogy nagyon világos volt, de nem a kórház valós folyosója. Éjjel 1 órakor.
Arra emlékszem, hogy szégyelltem magam a hajam miatt, mert aznap akartam megmosni, és az bizony elmaradt. De ez már a valóság lehetett. Vagy a keveredése ennek és annak a világnak?
És még az utolsó pótlásom: akkor és ott értettem meg a Pokol és a Mennyország jelentését. És akkor vesztettem el a bizalmamat a papokban, az egyházban, és lettem Istenhívő.
Megpróbálom megmagyarázni, de biztosat nem ígérhetek. Legelőször: ott, a fényen túl nem tudom, mi lehet. Onnan már nincs visszaút, csak a fényből lehet visszatérni. De ezen a fényes ösvényen mindenki átmegy abban a pillanatban, amikor meghal. Azt is mondhatom: mindenki a Mennybe jut. Csak ki így, ki úgy.
Sportnyelven mondva egyenes bejutás azoknak lehetséges, akik életük során jó emberek voltak, és tiszta lelkiismerettel léptek az ösvényre. Ezek az emberek szépen, csöndesen mennek el. Róluk mondjuk, hogy szépen elaludt.
Vannak a hirtelen meghaltak: nekik nem volt idejük tisztázni a lelkiismeretüket, de – kissé materialista fogalmazással - egy pillanatnyi szenvedés után léphettek be a kapun. (Bár én ezt a kaput nem láttam, nem biztos, hogy van, de mások így mondják.)
És vannak azok az emberek, akik nehéz haláltusa után jutnak oda. EZ a haláltusa a Pokol. Ők azok, akik a „rossz ember” kategóriába tartoznak, vagy csak a lelkiismeretükkel nem tudtak elszámolni. Természetesen a „jó” és a „rossz” halandó nyelven csak átlageredmény.
Akkor tanultam meg azt is, hogy nincs abszolút jellem, se jó, se rossz. Az ember olyan, amilyen, gyarló, önző, akarnok, ugyanakkor nagyon tud szeretni, segíteni, tisztelni, és még hosszan sorolhatnám.
Mindezt egy pillanat alatt. Mert az idő is csak itt, a földi létben számít. Ott, azon az úton felborul ez az értékrend. A fényen túlra már nem visz az ember rosszat. Addigra túl van a büntetésen. Szóval: ott, a kirándulás során nem olyan dolgok történtek velem, amikről amolyan élménybeszámolót tarthatok. Ott olyan dolgok történtek velem, amiket egy verselemzéshez hasonlóan lehet elmagyarázni. Csak éppen más alapokkal: idő és tér, és színek nélkül.

Magyarok vagyunk...
Kritika



A Duna-parton jártam, egy rendezvényen. Nagyon jól sikerült a program, igazán jól éreztem magam. De bármennyire is tetszett a műsor, egyszer minden véget ér. Én is indultam haza – pontosabban az első buszmegállóhoz. Mert én még mindig busszal járok, és erről a szokásomról nem is szívesen mondanék le a következő néhány évtizedben.
A menetrend szerint nem kellett sokat várnom, mégsem voltam igazán nyugodt. A buszmegállóban már állt egy busz. Szép, nagy, minden igényt kielégítő – különjárat. Diákok indultak csoportos szervezésben külföldre. Egy kicsit elhúzódott a búcsúzkodás, de a kamaszoknál ezt igazán nem veszi rossz néven az ember. Csak az a fránya busz nem akart egy kicsit sem arrébb állni.
Szóvá tettem, hogy a menetrend szerinti járat alig néhány perc múlva megérkezik, és nem tud hova állni.
-Küldj inkább SMS-t! – jött egy nem éppen intelligens emberre valló válasz. Mint később kiderült, az egyik tanártól…
Nem az a fajta emberke vagyok, aki szó nélkül hagy ilyen megjegyzést, hát mondtam a magamét. A tanár „úr” egy darabig rám se hederített – jobb elfoglaltságot talált egyszerre két kislánnyal is -, de egy idő után már neki is sok lehetett a morgásom.
-Most mit akadékoskodik? Hagyja elbúcsúzni ezeket a gyerekeket! Vagy irigyli tőlük ezt a kirándulást? Vagy a fiatalságukat? – kezdett gúnyosra váltani. Azt nem tudhatta, hogy én az éveim ellenére még mindig fiatalnak érzem magam. Egyébként meg egyáltalán nem irigylem ezeket a fiatalokat. Nekem valahogy jobban tetszett az a sokkal nyugodtabb, sokkal kiegyensúlyozottabb fiatalság.
-Itt állok a tömegben, honnan fogja tudni a pilóta, hogy nem mindenki tartozik magukhoz? Egyáltalán, honnan látja, hogy van felszálló?
-Tudják ők, hogy minden megállóban mindig meg kell állniuk. Legfeljebb hiába várnak…
Erre aztán kitört a rajta lógó lányokból a nevetés. Méghogy buszra várni… De amint kissé csitult a vihogás, még egyetlen kérdést fel merészeltem tenni:
-És hova fog állni, hogy fel tudjunk szállni?
-Azt majd ő kitalálja. Egyébként meg elég kicsi ez a város, menjenek gyalog!
Mint már jeleztem, nem vagyok, csak lelkileg fiatal. Akivel együtt vártuk a járatot, bizony rövid távon is csak nagyon nehezen tud gyalogolni. Az meg igazán relatív, hogy mennyire kicsi ez a város. Ha a „tanár urat” az egyik végétől a másikig futtatnánk, esetleg megkerültetnénk vele, nem lenne kedve lefitymálni Vácot. És egyáltalán nem lenne kedve utána a kis- és nagylányokat „felvilágosítani”. Lokálpatrióta mivoltomban különösen meg voltam sértve, hát minden eddiginél feltűnőbben tiltakoztam a viselkedésük ellen: kiálltam az út közepére, így vártam a buszt.
A különjárat sofőrének már kezdett feltűnni, hogy mintha valami nem tetszene nekem. De azért nem nagyon izgatta, hogy a menetrend szerinti járat megállójában parkol. Csöndesen, szinte csak magamnak egyeztem meg, hogy legjobb tudomásom szerint itt nem lehetne megállni, különösen nem parkolni, de egy busszal járó, krónikus gyalogos ugyan honnan is tudhatna ilyesmit?
Még mielőtt a guta ütött volna meg a kirándulók és műveltnek mondott kísérőik viselkedése miatt, megérkezett a várva várt járat. Pontosan annyira volt ennek a busznak a sofőrje sofőr, mint a másiké, hasonló korúnak is néztem őket. Már mindentől tartva, csak halkan mertem megjegyezni, miután az út közepén fel tudtam szállni:
-Tessék mondani, szabad megállni a buszmegállóban különjáratnak is?
-Miért kérdezi? Egyébként nem, de teljesen mindegy, ha a megfelelő időben felszabadítja.
-Csak azért kérdezem, mert nekem nem kellett vizsgáznom KRESZ-ből, hátha rosszul tudom, De én még szóltam is, hogy perceken belül itt az ideje, mégsem mozdultak egy méternyit sem.
-Most mit lehet tenni? Magyarok agyunk…

Ilyenkor, Karácsony előtt

Jaj!


Karácsony előtt az ember sokmindent csinál. Vásárol, süt, főz, nagytakarít, csomagol, ahogy az egy ilyen jeles ünnepen szokás. És összetöri magát.
Anyám kezdte. Egy bevásárlás után szépen menegettünk hazafelé. Nálam a batyu, nála, a táskában a 2 hónapra feltankolt italunk: egy üveg bor. Szép, derűs idő volt, éppen csak kezdett sötétedni. A kellemes, november közepéhez képest enyhe időben a szellő is alig mozdult.
Ahogy lelépett a járdáról, már zuhant is el. Jajgatni kezdett – szokásától nagyon is eltérően -, én meg kontráztam:
-Kelj fel! Állj fel! – kiabáltam. Mintha nem lett volna elég baja nélkülem is.
De nem állt fel, csak jajgatott tovább. Egy férfi jött – valahonnan felbukkant – aki végre felsegítette anyámat. Aztán ahogy jött, úgy el is tűnt valahol a szürkületben. Én csak akkor, amikor a cuccot szedtem össze, láttam meg a táskából kicsúszott borosüveget. Az szépen, karcolás nélkül feküdt az úton.
Ha valaki a baj elől menekülni próbál, leginkább haza megy. Úgyhogy mi is szépen hazasétáltunk. Anyám jajgatása ugyan abbamaradt, de furcsán kezdett az arca átszínesedni. Foltokban már lilásvörös volt, máshol fehér, mint a fal.
-Kihívjam az orvost? – kérdeztem, bár egyértelműnek véltem a választ.
-Ha lehet…
Telefon a háziorvosnak. Elmondtam, mi történt, most hogy néz ki a helyzet, meg anyám karja, és kértem, hogy jöjjön ki, nézze meg.
-Nem sok értelme lenne, ha kimennék – jött az egyébként baráti hangú válasz. – Ez biztosan el van törve, de röntgen nélkül még az ambulancián se tudnak vele mit kezdeni. Be kell menni a kórházba. Jöjjön le a papírokért.
Én le, orvos megír papírok, felhív mentők – és engem szépen hazaküld. Otthon nem beszélhettünk sokat, jött a mentő. Megnézték, felkötötték a fájós, dagadt kart, és mentünk a baleseti ambulanciára.
Némi – szerintem hosszas - várakozás után az ügyeletes színe elé kerültünk, onnan egyenesen a röntgenbe. Már az első felvételnél megtalálták a bajt, de részleteket nem tudtunk meg. Majd, az orvos…
Majd az orvos közölte: eltört a felkarcsont, operálni kell, jön az aneszteziológus. Igen ám, de anyám az altatást nem vállalta, éppen komoly előzmények miatt. Majd holnap…
Majd az aneszteziológus másnap ránézett az iratokra, és fiatal kora ellenére mély ráncok ültek ki az arcára – olyan gondterhelt lett. Valóban nem operálni. Altatni meg egyáltalán. Úgyhogy telefon a traumatológusnak, hogy ugyan mondja már meg, mi lenne, ha nem operálnák ezt az egyébként operálandó törést? A válasz tömör volt: soha nem fogja használni a kezét. A jobb kezét. Az abszolút jobbkezes.
Eljött a műtét napja. Az volt aztán a kaland! Merthogy, ugye, nem operálható, mégis operálni kell. A szíve miatt egy komoly infúziós előkészítés kellett. A hörgői miatt egy asztmaellenes szerre, egyéb nyavalyák miatt pedig bizonyos szteroid-lökésre volt szükség. Aztán, hogy ne legyen olyan egyszerű, már-már unalmas az élet, mégis altatni kellett. A végén pedig nem is lehetett összerakni minden csontdarabot.
A műtét azért úgy nagy általánosságban sikerült. Csak mintha olyan furcsán nézne ki szegény anyám. Mintha meghízott volna tegnap óta. Rá is állt a mérlegre. Alig 48 óra alatt fölszedett 5 kilót! Kemény 5 kiló vizet. Vízhajtót neki – mind az egyetlen veséjére.
Mire ezeken a kisebb kalandokon túljutottunk, már nem is látszott olyan komoly dolognak egy ilyen darabos törés. Alig négy hét elteltével már nevetni is tudtunk a nehézségeinken. Vagy már csak nevetni tudtunk? Teljesen mindegy, a lényeg: nem vettük már olyan tragikusan.
Ilyenkor, Karácsony előtt az ember sokmindent csinál. Vásárol, süt, főz, nagytakarít, nagymos. Éppen az ágynemű cseréjénél tartottunk, immár közösen (mennyi mindent megtanulhat valaki egy kézzel!), amikor…
Nem tudni, mi és hogy történt. Már nem emlékszem, pontosabban: egyáltalán nem emlékszem. Csak arra, hogy a földön vagyok, a lábam alattam, és jajgatok. Anyám meg kontráz: Állj fel! Én meg vissza: Nem tudok, a bokám! A jobb bokám!
Most itthon ülünk. Nézzük egymást. Anyám a láb, én a kéz. Ő elmegy érte, én megkeverem (levágom), ő elviszi, én meggyújtom (a gázt). És irigykedünk. Irigyeljük azokat, akik most, Karácsony előtt olyan sokmindent csinálnak: sütnek, főznek, vásárolnak, csomagolnak, nagytakarítanak, ablakot pucolnak, nagymosnak és vasalnak. Mi meg jegelünk, kötözünk, borogatunk, rögzítünk…

Hősök és művészek

Hősök


Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem néhány kifejezés lassacskán más értelmet kap, mint volt az régen. Az egyik ilyen a HŐS.
Nekem ez a kifejezés valamikor Zrínyit, Dobót, vagy éppen Görgeyt jelentette. Azt, aki az életét adta egy elvért, aki megszervezte a vára védelmét, és ő maga is harcolt, vagy azt, aki inkább vállalta a leárulózását, s egyszersmind vállalta a halálbüntetést, de nem vitte vágóhídra a katonáit. Nekem ők - és hozzájuk hasonló társaik - a hősök.
Olvasom, hallom, hogy hős az, akit elvittek a rendőrök - bár éppen egy padot vert szét. Állítólag csupán azért, mert az általa gyűlölt politikus éppen nem volt kéznél.
Olvasom, hallom, hogy hős az, aki 1980 előtt született, mert ők - vagyis mi - megszenvedtek (-ünk) a szegénységgel, a lehetőségek hiányával.
Olvasom, hallom, hogy hős az, aki le meri pisiltetni a kutyájával valamelyik középületet, mert ezzel is azt demonstrálja, mennyire nem ért egyet az adott rendszerrel (kormánnyal, párttal, törvénnyel).
Nekem viszont hiányzik valami. Nem a kiskutya bátorsága, de még nem is a gazdié. Valami olyan, ami azt mutatja, hogy önmagát képes feláldozni valami többért, valami magasabb értékért. Igen, a hazáért, az emberiségért, az igazságért.
Ugyan ki törődik már azzal, hogy a háború éveiben egy orvos Radnótit akarta kimenteni - és ha már a költő nemet mondott, hát kiemelt másik négy, elgyötört embert. Kit érdekel, hogy két, hasonló halálmenetből megszökött zsidó fiú egyenesen a Nyilas-házba ment - "testvérnek" jelentkezni, hogy később nyilas egyenruhába bújva gyógyszert, élelmet tudjanak vinni a pincékben bujkálóknak. Ki törődik azzal a református lelkésszel, aki a gettóba juttatta az élelmet? Pedig ők is hősök voltak. Az életüket kockáztatták.
És ki figyel oda manapság egy gyerekre? Hiszen csak egy iskolás kislány volt az, aki észrevette a vörösiszap rohanását - így mentve meg több életet. Vagy arra a kisfiúra ki emlékszik, aki csónakon evezett be egy fuldoklóért? Pedig ezek a gyerekek is hősök. Akik TETTEK annak érdekében, hogy mások életét megmentsék. És akik hallgattak róla, nem dicsekedtek, nem kiabáltak. Nem valami exhibicionista beállítottság, vagy éppen ordítozhatnék vezette őket. Csak a segíteni, a tenni akarás.
Nekem valahogy ők a hősök. Őket értékelem igazán Úgy, mint az egri nőket. Úgy, mint Dózsa népét. Névtelenül, csendesen. De Nagy Emberként.


Művészek

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem néhány kifejezés lassacskán más értelmet kap, mint volt régen. A másik ilyen: a MŰVÉSZ.
Kisember, főleg, ha vidéki, leginkább a színészeket ismeri. Őket is a televízióból, valamelyik szappanoperából.
Olvasom, hallom, hogy művész az, aki bevállalja valamelyik celeb-vetélkedőt. Mert meg meri mutatni, hogy ő is szeret játszani.
Olvasom, hallom, hogy az a művész, aki elmondja, hogy ez a házassága is félresiklott. Merthogy bevállalja, hogy ő is ember, aki tévedhet.
Olvasom, hallom, hogy az a művész, akiről kiderül, hogy van egy eddig eltitkolt gyereke. Mert ebből a „kis balesetből” mekkora bulvártéma lett!
Nekem viszont hiányzik valami. Nem a vetélkedőn elhangzó vicces válasz, nem a pirulva mesélés, nem a műfelháborodás. Valami olyan, ami azt mutatja, hogy önmagát képes feláldozni valami magasabb értékért. Igen, Shakespeare-ért, Madáchért, Verdiért, Erkelért.
Ebben a gyorsan – talán túlságosan is gyorsan – rohanó világban ugyan ki törődik azzal, hogy valaki úgy alakította Jumurdzsákot, hogy hosszú ideig ő volt az első számú közellenség? Ki törődik ma azzal, hogy volt valaki, akit kőszívű asszonyként tartottak számon, mert Baradlayné szerepét kapta? És ugyan kit érdekel ma már, hogy volt egy Tenkes kapitánya, egy Rákóczi hadnagya?
Nekem valahogy ők hiányoznak. Nem a színészek, akik tisztességes alkalmazottként minden rendezői utasítást fegyelmezetten végrehajtanak. Még nem is a jó színészek, akik megmutatják, mit is akart az író bemutatni. Sokkal inkább hiányoznak a művészek. A Színművészek. Akkor is, ha egyikük csak kétmondatos epizódszerepeket kap, de elhiteti velem, hogy a Kakukkfészek egyik nem is olyan bolond bolondja. Akkor is, ha egy divatos szappanopera bukásra álló kamaszlánya – akinek felajánlanak némi korrepetálási lehetőséget. Vagy éppen orvosi tanácsot kérnek az illetőtől. Vagy a disznókirályt, magát Zsupánt.
Nekem valahogy ők a művészek. Őket értékelem igazán. Mert ma is vannak Sulyok Máriák, Sinkovits Imrék, és vannak Radnay Györgyök, Latabár Kálmánok. Csak ők ritkán celebesednek el. Vagy inkább le. Ők inkább tartják a színvonalat. A Művészit.

Az történt, hogy nagyon hosszú ideig nem jártam itt. Azon dolgoztam, hogy egy könyvet ki tudjak adni. Naná, hogy sikerül! Naná, hogy a lehető legrosszabb megoldás! Naná, hogy a hozzáértésem tökéletes hiánya is meglátszik!
Mindegy. Visszatértem. És hozok is egyet az újabbak közül. Talán még "élő" vagyok.

Utazás az Internet körül
Ülök a lépcsőházban, a lépcsőforduló utáni első lépcsőfokon, és a lapomon topogok. Megpróbálom a lehetetlent: az otthon már leírt kalandomat innen elküldeni. Mert kétlépcsős a lépcsőn csücsülés. Ahogy kiokoskodtam az okokat, arra jöttem rá: ez még lehet a megoldás.
Kalandozásom a mobil internet körül néhány nappal ezelőtt kezdődött. Nem is annyira nappal, mint inkább éjszaka. Furcsa zajokra ébredtem, mintha valami recsegve zuhant volna. Ilyen a hangja a redőnynek, amikor hirtelen lezuhan, és a lécek zörögve csapódnak egymáshoz. Álmosságom elszállt, és bár nem vagyok félős természet, még a lustaságomat is sikerült legyőznöm, hogy megnézzem, mi történt. De semmit nem találtam. Semmi újat, rendelleneset. Így hát szépen visszafeküdtem, és békésen aludtam tovább.
Másnap délelőtt nem értem rá különösebben az internetezésre, a barátaimnak éppencsak beköszöntem. Nehezen ment a dolog, valahogy nem akarta az igazságot a kütyüm, állandóan megszakadt a kapcsolat, de nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget. Majd délután foglalkozom vele.
Az ebéd utáni felmosásnál vettem észre, hogy a konyhaajtó alatti padlócsempe gyönyörűen, szabályos átlóban elrepedt. Mintha vonalzóval húzták volna meg a vonalat. Na jó, kissé szálkás vonalzóval, de annak is van joga megöregedni, elkopni, kiszálkásodni. Vagy nem?
Mérges lettem. Nem tudom, kire, mire haragudtam, de nagyon haragudtam. Be is vonultam a kuckómba, hogy egy kis baráti csevegéssel kivasaltassam az idegeimet. Gép bekapcs, kütyü bedug, kapcsolat indul… indul… mondom: indul… namégegyszer indul… végre indul. Sóhaj. Beír, oldalra ugrás… mondom: ugrás… ugorj már végre… nnnnnna végre! Katt a saját oldalamra. Csak egy rövidített tőmondat erejéig, amíg beköszönök. Katt a megosztásra, hogy akit illet, lássa is, hogy engem még az anyukám nevelt, nem a videó – csakhogy ezt valami vagy valaki nem akarta. Elszállt minden kapcsolatom. Azt azért reméltem, hogy a barátiak nem.
A mérgem a padlócsempe miatt nem múlt el. Viszont ettől a perctől kezdve nem volt egyedül: társult hozzá a másik mérgem az Internet miatt. Néhányszor még kísérleteztem, egyre mérgesebben, és egyre türelmetlenebbül, de feladtam. Azért legalább köszöntem, és néhány mondat erejéig „társalogtam” is, de jobbnak láttam abbahagyni az egészet. Pedig éppen aznap tértem vissza a politikai élet megfigyelői közé. Napokig kerültem mindent, ami ezzel a zűrzavarral kapcsolatos lehetett. Nem őrültem meg, hogy őrületbe kergessem magamat azért, mert néhányan őrültségeket csinálnak! Kis pihenés kellett csak.
Ha nem akartam megőrülni a hiábavaló kapcsolgatások miatt, más megoldást kellett keresnem. A legegyszerűbbnek az látszott, hogy megkérem Hugit, a barátosnőmet, szóljon a többieknek: nem bunkóságból nem válaszolok a hozzám nem intézett szavaikra, csak van egy kicsike gondocskám. Hogy a lapom nincs topon, vagy a topom nincs lapon, netán a kütyüm tyütyül, azt akkor még nem tudtam. Egyáltalán, semmit nem tudtam.
Lapos pénztárcával az ember nem költ feleslegesen. Mindenképpen meg kellett tudnom, mi is a hiba, hát felszemtelenkedtem a fölöttünk lakó szomszédhoz. Nézze már meg, hogy az ő gépével az én modememmel, vagy az ő hálózatán az én gépemmel élek-e az interneten? Megnézte. Az én gépemmel és az én kütyümmel tökéletes volt minden. Haza is mentem, nyugodtan és boldogan, hogy immár két nap után megnézhetem a leveleimet.
Végre! Mert egy nagyon fontos választ vártam, amire illik annyit írni, hogy köszönöm, megkaptam. Se kilépni, se kikapcsolni nem akartam magamat gépileg, azt az egy kis emeletnyi lépcsőfokokat így is meg lehet tenni. Hazaérve boldogan újságoltam, hogy igen, mostantól már én is vagyok. De valami történhetett, vagy az éter hullámai a bejelentkezésemet fenyegetésként értelmezték, mert sutty, megszakadtam. Én, mint kapcsolat. Vagy csak az én kapcsolatom? Vagy a kapcsolat énségem?
Kezdtem az analizálásba belebonyolódni, tekeredni, csavarodni. Félretettem újra mindent. Majd reggel!
Úgy terveztem, egy kis ágyneművasalással kisimítom a néhány nap alatt teljesen összecsomósodott (vagy összegörcsölődött) idegszálaimat, de azért csak megnéztem előbb, van vagy nincs internetem? Félelmem beigazolódott: nem volt. Ment minden szépen, rendesen, térerő is volt, mint rendesen, addig a pillanatig, amíg megjelent az a drága kezdőlap. És ennyiben is maradtunk. Én meg csak meredtem a képernyőre. Tényleg kellett vasalni! Ágyneműt, idegszálakat egyaránt.
A dunnahuzat – jó, csak amolyan nyári takaróra húzott – adott egy ötletet: próbáljam meg, a lépcsőházban talán nem haragszik rám semmi. Megpróbáltam. A lépcsőfordulónál, a második lépcsőfokra toptam lassan vándor lapomat – és láss csodát! Minden szépen, simán ment tovább. Hurrá! Irány haza, otthon majd lelevelezzük a dolgainkat!
Örömmel nyitottam ki a lakás bejárati ajtaját, kezemben az inernet kapcsolatot éppen birtokló laptopommal. Óvatosan beléptem az előszobába – és ebben a pillanatban meghallottam az ismerős hangjelzést. Igen kérem, jól tetszenek gondolni, a kapcsolat alaphelyzetbe állt. És kapcsolat nélküli mód volt. Internetem ott, a küszöbön volt, nincs, de már csak a fene bánja!
Majd megoldom ezt is, ahogy bármikor bármit. Bár a megoldóképességem néha bír némi hiányossággal, de nem vagyok én lehetetlen, csak műszakilag teljesen tehetetlen. Van aszongya az egyik lőhetőség, mint beköltözni a szomszédhoz. Ez esetleg nem arat osztatlan sikert. Hiszen szabit kéne kivenniük, hogy bejussak hozzájuk napközben. Vagy a másik megoldás lesz a jó: kiköltözöm a lépcsőházba. Kempingasztallal, meg kempingszékkel. De akkor meg állandóan zavarni fognak, akik közlekedni szeretnének. A legjobb talán inkább az lesz, ha az utcán sétálgatva tartom a kapcsolatot a barátaimmal. Majd néha hazaugrok, bedugom, hogy töltődjön, elvégre ennek a gépnek is kell néha enni. Meg nekem is. Aztán meg lesétáljuk, így, szépen, együtt, kéz a kézben, én, a lap meg a top. És talán az internet.
Azért arra nem lehet panaszom, hogy minden figyelmeztetés nélkül maradok ki a jóból. Hiszen abban a szent pillanatban, amikor elhatároztam, hogy mégiscsak belenézek a politikai történésekről írottakba, a padlócsempe hangosan kettétört. Ördögöm van! Egyszerűen csak meg kellett volna értenem ezt a boszorkányos jelzést.

Kiéhezve
Előadáson voltam. Amolyan kamarán, ami egyáltalán jól jöhet ki egy korszerűnek mondható művelődési központ színháztermében. Teltház volt, istenien éreztem magam, a másik háromszázvalahány nézőtársammal együtt. Akár azt is mondhatnám, hogy viharként tombolt már a nézőtábor…
Hazafelé már éppen megszületett egy élménybeszámoló, amikor a beszélgetésünk elkanyarodott a jegyvásárlás felé. A teltház, az érdeklődés felé.
Történt ugyanis, hogy az előadás előtt már egy árva jegyet sem lehetett kapni, pedig sokan nyálas akármiként emlegették a Szécsi Pál slágereiből összeállított műsort. Jó, hát a nézők átlagéletkora lehetett úgy 65 év. A nők is többen voltak, mint a férfiak. Úgy tízszer annyian. De ha ez ilyen „rétegműsor” volt, mi lehet az átlagoson?
Ez is hamar kiderült, ugyanúgy a pénztárnál. Egy hónap múlva jön egy másik, szintén színházi előadás. Még csak egy hete tudják a konkrét időpontot, de már nincs jegy. Elfogyott, előrendelésben, elővételben. A pótsorokra is. Igaz, nagy négyes várható, ami igencsak csábító.
Egészen más műfajra kerestek jegyet, szintén egy hónapra előre, de arra is csak a legrosszabb helyekre maradt néhány. A két hónappal később esedékes „nagyon zenés irodalmi est” időpontja még csak előző nap lett kiírva, de jó lesz sietni annak, aki még helyet akar magának.
Gedeon bácsi mellett erről beszélgettünk.
–Látszik, hogy az emberek ki vannak éhezve a kultúrára. Kapkodnak a lehetőségek után.
A mondat szíven ütött. Kiéhezve? Ezek szerint nem kapunk eleget? Hiszen az éhező éppen azért éhezik, mert nem jut táplálékhoz. A kultúrára kiéhezett, a kultúrára éhező sem kap lelki-szellemi táplálékot. Pedig ott a sok tévé, a sok csatorna, lehet válogatni.
Lehet válogatni? Én a magam részéről éhes vagyok. Rohanok jegyet venni, ha egy kicsit is nekem tetsző műfaj várható. Mint valamikor régen, amikor becsöngetett a szomszéd, hogy a boltban lehet banánt kapni. Akkor a banánért rohantam, álltam hosszú sort. Ma egy kis színházért. Akármilyen picike, akármilyen kamara, akármennyire egyszemélyes, de színház. Féle. Pár falatnyi kultúra.
Az emberek kiéhezettek egy kis kultúrára.
Én is éhes vagyok. Nagyon. Ha így haladunk. lassan éhen halok.

Mondd ki!

Szeretlek – ez egy rövid, nagyon egyszerű, mégis lassacskán kihaló szavunk. Olyan, mintha csak gondolni volna szabad, kimondani már illetlenség. Talán azért, mert többértelmű? Talán azért, mert így, magában félreérthető? A szerelmesek kimondják. Az igazán szerelmesek. Ők értik a jelentését is. Legalábbis az egyik jelentését. És kimondják a hazugok, a másikat becsapók. Ők számítanak a nekik valamilyen formában kellemes hatásra. De mintha csak ennyit jelentene.
Pedig mennyi érzést takar ez az egyetlen és egyszerű szó: „szeretlek”. Végigkíséri az életünket. Megszületésünk pillanatában ezt gondolja anyánk. És ezt gondolja apánk is, amikor anyánkra néz: szeretlek. Ez az első olyan szó, aminek a jelentését megérezzük, alig néhány napos korunkban. Halljuk is éppen elégszer, ha valami „babásan aranyosat” művelünk a nagy élettanulásban: jaj, de szeretlek! És mennyire másképp mondja ezt anyánk, apánk, nagymamánk és nagypapánk! De már szeretjük a spenótot és a tökfőzeléket. Vagy éppen nem szeretjük. De kimondjuk, jelezzük.
Jobb esetben, mire mi magunk is kimondjuk: „szeretlek”, már jön a kistestvér. Akkor neki is mondják a felnőttek, hogy „szeretlek”, és úgy érezzük, mi ebből kimaradunk. De megtanuljuk, hogy mivel a kistesót is szeretjük, tehát azt mondjuk neki: „szeretlek”.
Korral jár, hogy kezdünk barátkozni. A bölcsiben, a szomszédokkal, mindenkivel, akit egy kicsit is megszeretünk. És egyre több embernek, még több gyereknek mondjuk: szeretlek. De már akkor érezzük, hogy bár a szó ugyanaz, mégis egészen más az érzés. És mennyire más az első ovis szerelem! Az bizony már nem barátság, nem játszótársi, pajtási szeretet, hanem megint valami más, valami új. És másképp is mondjuk: szeretlek.
Iskolás korunkban megint újat szeretünk. Szeretünk tanulni, szeretjük a tanító nénit – nekem még olyan jutott, akit nagyon lehetett szeretni – és szeretjük a padtársunkat. Tulajdonképpen kenyeres pajtás, hiszen megosztjuk egymással a tízórainkat, meg a hatalmas titkainkat. Később szeretjük a magyarórákat (vagy a matekot, történelmet, ki melyiket), és azt mondjuk a tanárnőnek, hogy szeretjük, mert úgy tanít, hogy azért csak szeretni lehet. És szeretjük a nálunk okosabbat, mert jó vele együtt tanulni.
Már akkor szeretjük a kedvenc színészeinket, énekeseinket, és gyerekfejjel mondogatni is kezdjük ezt. Meg szeretjük Munkácsyt, vagy Picasso-t, Verdit vagy Szörényit. Nem őket magukat, nem a személyeket, hanem azt a valamit, amit a nevük jelent.
Jön az igazi, a nagy szerelem, amikor mondogatjuk egymásnak, hogy „szeretlek”, és egy időre szinte egyszavassá változik a szókincsünk. És a párunkkal együtt jön az anyós, az após, a sógor vagy a sógornő, az unokahúg és unokaöccs, meg az egész nagy rokonság. Őket is szeretjük, mindenkit egy kicsit másképp. De már egyre ritkábban mondogatjuk: szeretlek. Talán azért, mert nem mindenkinek mondanánk őszintén? Vagy attól tarunk, félreértik? Netán elcsépelt, értéktelen lett maga a szó?
Talán egy kicsit lejáratódott, talán egy kicsit félelmetes. Hiszen ha azt mondjuk valakire, hogy szereti a gyerekeket, szinte biztosan hozzá is tehetjük: „nem úgy”! Mert nem tartjuk pedofilnak a szomszédot, ismerőst, csak egyszerűen szereti a gyerekeket. Azért, mert gyerekek, a maguk kedvességével, haragjával, bölcsességével.
Mindezt azért írtam le, mert szerettem volna valakinek – egy népszerű színésznek – csak annyit mondani a tegnap ismét látott produkcióra, hogy „szeretlek”. Szeretem azért, amit a színpadon produkált. Szeretem azért, ahogy előadta a számot. Igen, szeretem azért, mert éppen olyan hangja van. Egyáltalán azért, mert a színpadon olyan, amilyen.
De nem mondtam, illetve nem írtam le. Egyszerűen nem mertem így leírni, hosszabban fejtegetve meg valahogy furán jön ki. Ha valaki olvassa ott a hosszú magyarázatot, nem érti, nem értheti. Ha meg azt az egyszerű szót, hogy „szeretlek” leírom, minden képpen értik, csak úgy nem, ahogy én értem. Így hát elmarad a dicséret. Marad egy száraz „köszönöm” – ami sokkal kevesebb. Ami csak erre az egy alkalomra szól. A szeretet pedig folyamatos mód.
Legalábbis nálam. Én nagyon szeretném kimondani sokszor, mindig más értelemben, hogy „szeretlek”. Te, aki esetleg most ezt olvasod, segíts nekem, kérlek. Mondd ki néha – nem nekem, bárkinek, bármikor, bárhol, ha úgy is érzed – azt a szót: „szeretlek”. Hidd el, újra divatba hozzuk!
Azért van más is, mint szeretet. Van az ellenérzés, a „nemszeretem”, az unszimpátia. Azokkal az emberekkel, akik ilyen, vagy hasonló érzéseket váltanak ki, nem építünk ki baráti kapcsolatot. És ha nem szeretem, hát nem szeretem. Vagy ha nem szeret, hát nem szeret. Parancsszóra nem lehet.
De ebben az esetben is vannak – szerintem – elvárások. A „nemszeretem-ismerősök” azért azt joggal várják el, hogy ha találkozunk, köszönjünk egymásnak. Nem, nem az előre köszönést. Azt más illemszabályokban írták le. Egyszerűen a köszönést, a visszaköszönést várhatják el. És azt, hogy tudasd vele – de csak vele! – az érzésedet.
Néha még azt sem árt figyelembe venni, hogy kivel is beszél az ember gyereke. Öreg, vagy fiatal? Tanult, vagy egyszerűbb? A korosztálynál nem az az érdekes, hogy a bölcsesség korral jár. Egyáltalán nem korfüggő. De a tapasztalat már sokkal inkább. A fiatal pörög, gyorsan, lendületesen él, az idősebb már megfontoltan. Sokszor a kevésbé tanult idős ember jobban látja a világot, mint a tanult ifjú. Vagy éppen fordítva. De egyiktől se szégyen, ha kérdez. Vagy ha elismeri a másik igazát. Azt is ki kell mondani!
Létezik egy olyan luxus, amit általában a gyerekek és az öregek engednek meg maguknak: az őszinteség. Én már régebben élek ezzel a luxussal. Nem kifizetődő, de nagyon jó érzés. Nem kell félned önmagadtól, atól, hogy meghazudtolod önmagadat. Tiszta maradsz. Azzal meg nem kell törődni, ha ezt mások nem értik. Azok a mások majd valamikor megtanulják, hogy mi is az igazi haszon. Úgy emlegetik: igazi érték.
Akkor is nyelj egy nagyot, ha valaki gyávának nevez azért, mert kimondod: nem vagy olyan nagyon bátor. Ő megvet azért, mert kimondtad. Ugyan miért foglalkozzon azokkal, akik csendben sunnyognak? Azok nem szólnak a sunnyogásukról, csak a másikat, a többit küldik előre. És ők nézik páholyból, elfüggönyözött páholyból a többiek erőfeszítéseit. Ők nem mondják ki, mi is van bennük, a lelkükben.
De te mondd ki, akkor is, ha ezért beléd rúgnak, miközben mást éppen ugyanezért hősnek kiáltanak ki. De ne mondd ki az első, hirtelen kialakult (?) véleményedet. Előbb gondolkozz. Előbb nézd meg, ki mit miért mondhat vagy tehet. Előbb próbálj megtudni valamit a másikról, a másik körülményeiről, lehetőségeiről. Azután gondolkodj el. Nézd onnan a világot, ahonnan az a másik ember nézné és láthatná, ne a magad szemszögéből. Mindent összevetve alakítsd, faragd a véleményedet, az apróságokkal csiszolj rajta, és akkor – de csak akkor – gondold át újra, és mondd ki!
Nyílt sisakkal, szemtől szembe. Hős csak akkor lehetsz, ha te is kiállsz. Ha téged támadtak, akkor eléállsz, nyílt sisakkal, kardot tartó kezedet leeresztve. Veled szemben ott a másik, aki éppen szúrni készül. Ha igaz ember, akkor szemből, karddal, nyílt sisakkal. Akkor kimondja, szavait azért megválogatva, az elmarasztaló véleményét. Ha gazember, akkor hátulról hálót vetve rád. Akkor célozgat, kérdésre nem válaszolva bököd. És kiderül róla, hogy gyáva. Hogy fél önmagtól is. Hogy ő nem meri kimondani azt, amit érez, amit gondol.
Tudom, az érzéseknek nem lehet parancsolni. A felmerült gondolatokat sem lehet visszadugni valami sötét fiókba. Nem is lenne jó. De mi lenne, ha…
...ha egy kicsit figyelnének rám?
…ha egy kicsit figyelnék rájuk?
...ha egy kicsit nem gyilkolná az érzéseket s a kapcsolatokat valami oda nem való?
...ha a mondatok mögé is látnánk?
…ha a mondatokat is meghallanánk?
...ha valami tetszik, azt kimondanánk?
...ha valami nem tetszik, azt nem söpörnénk le azonnal?
...ha egyenes beszéd lenne - tévéműsoron kívül is?
…ha magyarázatot kérek, azt meg is kapnám?
...ha magyarázatot kér valaki, meg is kapná azt?
...ha nem sértődnénk meg minden apróságért?
…ha nem sértenénk meg másokat minden apróság miatt?
...ha észre vennénk, amikor mást megbántunk?
…ha észrevennénk, hogy nem akartak megbántani?
...ha másoktól annyit várnánk el, mint önmagunktól?
...ha önmagunktól annyit várnánk el, mint másoktól?
Mi lenne, ha…
...ha egy kicsit eltűnnék?
...ha egy kicsit megszűnnék?
Mondd ki![/h]

Kutya legyek!

Végre kisütött a nap. Még melegített is egy kicsit, úgyhogy nem volt maradásunk, ki kellett menni. Elsőre a temetőbe sétáltunk. Igen, igaz,jó kis buszozás után, de aztán sétálva, kényelmesen, kiélvezve a világosság és a meleg minden gyönyörét.
A buszmegállótól a temetőig egy házsor mellett visz az út,amolyan egyszemélyes járda. Járdácska. A nem túl forgalmas, családi házas kis sorocskán tartanak néhány kutyát is. Van, ahol kettőt. Két nem túl picit. Ők ketten mindig kiszaladnak a kerítésig, megmorogják a táskámon hintázó plüssbernáthegyit,aztán barátságban el is válunk egymástól, a kerítés mellett. Ők bent maradnak,én kint sétálok tovább az úton.
Most is számítottam a két kutya futására a kerítésig, megnémi morgásra, esetleg „megmutatom, hogy vigyázok a házra” hangvételűvakkantásokra is. Már ott jártam előttük, de semmi. Még egy árva nyüsz se.
Benéztem. Mindketten feküdtek a napon. A szürke ajobboldalát mutatta felém, és nézett okos, szelíd szemével. Fejét kicsitfélrebillentette, a farka söpört egyet a porban, aztán kész is volt a házőrzés.
A majdnem-goldi elnyúlva feküdt, ő nem az oldalát mutatta azutcának. Kutya, méghozzá okos kutya, jó szimatú kutya, persze, hogy észrevette,amikor elmentem a birtoka határánál, de nem állt fel, nem szaladt ki, nemvakkantott. Még a fejét is csak félig-meddig mozdította meg. Félszemmelrásandított kollégájára, és mintha azt mondta volna:
– Ha te nem ugrasz, akkor nincs semmi baj. Minek ugassak?Még elijesztem a Napot!
Mire a keskeny telek túlsarkára értem, már mindkettenelterülve, csukott szemmel, mozdulatlanul feküdtek. Lustálkodtak, amúgykutya-módra.
Őrizék a napsugarakat.

Másfélgyerek
Az a kisfiú, akiről a történet szól, ma már úgy 50 felé járhat, és amennyire hallottam, éppen egy egész férfi. Akkor másfél gyerek volt.
Csuda tudja, miért, születése óta nagy volt a fiú. Leginkább széltében. Mire óvodába került, olyan kis hurkásra nőtt, úgy combtájékon, hogy a lábait nem tudta összerakni. Duciságával nagyon aranyos volt, szerette őt mindenki. Mivel anyukája ragasztotta rá a Másfélgyerek nevet, így is emlegették őt.
Akkoriban volt a városban még tejbolt, nem gyári, hanem teheni tejjel, vajjal, tejföllel, na meg szintén nem gyári rétesekkel. Oviból hazafelé anyukájával betértek oda, egy liter tejért. A kissrác állt a bolt közepén, aztán csendben megszólalt
– Anya, vegyél nekem rétest!
De anya nem vett. Mondta, hogy most nem.
– De anya, vegyél nekem rétest! – hangzott immár felszólító módban, de anya nem vett rétest.
– De akkor is vegyél nekem rétest!
– Most nem veszek, vettem tegnap. Nem lehet mindig rétest venni.
Ez már több volt annál, amit kis hősünk elbírt. Állva a tejbolt közepén, pocakosan, hurkásan, hogy a lábait nem tudta összerakni, kiabálni kezdett:
– Mert te soha nem adsz nekem enni!