Vigyorgók és kesergők

vakarcs56

Állandó Tag
Állandó Tag
Egy cica kérdései a fényképezőgéphez
Szia! Én cica vagyok. Neked is zöld a szemed? Vagy piros, mint a nyuszié? Vagy barna, mint a kutyusé? Esetleg kék? Olyan kutyust is láttam már. Meg cicát is.
Leszel a barátom? Te is azt akarod kérdezni? Vagy mit nézel olyan nagyon? Ugye, te is szereted a tejed? Kérsz egy kicsit? Tudod, ha ügyesen nyávogok, nekem ad a gazdi. Pontosan úgy néz ki, mint az ott a hátad mögött, csak a gazdinak egész arca van, és nevetni szokott, meg beszélni. Te miért zúgsz? Akármilyen halkan csinálod, én meghallom. Titkod van? Azt akarod megsúgni? Én még kiscica vagyok, nem értem, csak a gazdiék nyelvét. Meg persze a nyávogást, de ezt a hangot nem. Nem tudnál inkább nyávogni? Azt meg a gazdiék nem értik. Pedig néha jó lenne, ha értenék.
Na, most meg kattogsz. Hogy csinálod, hogy villogsz és kattogsz egyszerre? Én még kacsintani se tanultam meg. Neked mikorra sikerült? És hogy tudsz ilyen nagyon villogni? És éjjel is tusz világítani? Mert én tudok, ha nem alszom. De nagyon szeretek aludni. Képzeld, lassan megtanulok ám dorombolni is.
Lehet, hogy nálad ez a zúgás a dorombolás? Vagy a kattogás? Tudod, eddig zúgni csak nagy gépeket hallottam.
Na, miért nem válaszolsz már! Vagy te is egy gép vagy? Nem baj, gépbarátom mégnincs.
Na, csakhogy megmozdultál. Végre leszállsz ide hozzám? Akkor barátok leszünk?
Gazdi! Hát te voltál ott, tényleg? És mit csináltál? És mi ez az izé, ami most lett a barátom? Miért nem válaszol soha? És hol a tejecském?
 

vakarcs56

Állandó Tag
Állandó Tag
Dominó

Amikor egy esős este fáradtan ment az utcán, maga se tudta, mi bántja. Nem nézett se előre, se oldalra, azt se vette észre, amikor a tócsa közepébe lépett. Az se zavarta, hogy a kalapja már ronggyá ázott, a víz lassan az arcára húzott egy keskeny kis patakot. Csak ment egykedvűen.
Lábai elvitték a régi, kedvenc étterme előtt. Benézett a hatalmas üvegen. Nem, az ő asztaluknál nem ült senki. Mintha nem lenne olyan világos, mint tegnap volt. A zenészek se játszottak, éppen szünetet tartottak. Az is lehet, hogy egyáltalán nincs ma muzsika. Minek? Csak néhányan lézengenek az egész teremben. Tegnap milyen sokan voltak! Pezsgett az élet. Ő úgy érezte.
Csak most vette észre az esőt. Ahogy az ablaküvegen át nézte a bent társalgókat, mosolygó párokat, magányosan vacsorázókat, meglátta a vízcseppeket. Amint kalapjának tükörképére esett a tekintete, elmosolyodott.
– Elmehetnék madárijesztőnek – gondolta, és mint akinek semmi baja nem volt még az előbb, játszani kezdett a gondolattal. Nem törődve elegáns kabátjával, kezében a divatos aktatáskájával, felemelte karjait. Jobbra nézett, aztán balra. Félrebillentette a fejét.
– Nem jó – konstatálta, és letette a járdára a táskáját. – Így már alakul – nézte meg magát az immár tükörnek kinevezett ablaküvegben. Egy kicsit feljebb emelte a karját, aztán lejjebb engedte. – Ilyen madárijesztőt se látott még a világ! Repülő madárijesztő. Az eső szárnyakat ad.
Ugyan kit érdekelt már a drága aktatáska a vízben? Majd megszárad. Az iratoknak nem lesz semmi bajuk. Már azért sem, mert szinte semmi nincs benne. A táskát is csak azért vette, hogy olyan fontos embernek lássák. Aki a hajnali szürkeségben elindul a nagyon fontos munkahelyére, nagyon fontos munkát elvégezni. Mert azt a munkát senki más nem tudja megcsinálni, nem ám! Ő egy nélkülözhetetlen úr. Még úrnak is szólították. „Segéd úr, vigye el ezt az aktát a könyvelésre” – vagy valami hasonló.
Ázott kalapú, felhajtott gallérú, szárnyaló madárijesztő. Ez igen, ez különleges. Mennyivel érdekesebb, mint az a táska! Ami egyébként nem is olyan drága. Meg nem is olyan elegáns. Csak úgy néz ki, mintha az lenne. Miért? A kabátja milyen? Most, hogy az esőben így elázott, látszik rajta, hogy nem valamelyik elit szalonban varratta, hanem csak a Second Hand Elite hálózatból való.
Megtapogatta a zsebeit, cigarettát keresett. Hol lenne, ha nem a szétázott kabát beázott zsebében? Előhúzta a papírskatulyát, nagy nehezen kipiszkálta belőle az utolsó előtti szálat. – Le kéne szoknom – állapította meg tárgyilagosan. Megnézte magát ismét az üvegben. – Sárga a képem. Biztos a sok nikotintól. Vagy rossz a májam? Vagy csak rosszmájú vagyok?
Elmosolyodott a saját, nem éppen elmés viccén. Igazított egyet ronggyá ázott kalapján, hogy igazán rongyosnak tűnjön. Gallérját hátul, a közepénél összecsípte ujjai között, úgy rántotta fel, szinte csücsökre. Újra megnézte magát. Tekintete a földön fekvő táskájára esett.
– Most mit csináljak veled?
Töprengett egy darabig. Hol jobbra, hol balra billentette a fejét, aztán, mint aki feltalálta a spanyolviaszt, felragyogott a képe. Kinyitotta az aktatáskát, kivette a szépen hajtogatott damasztszalvétát – amit urasan szalvettának mondott – és összegyűrte, majd megrázta, és úgy tette vissza, hogy egy darabja kilógjon oldalt. – Az igazi úgy lenne, ha a cipőm kérgét is csámpásra taposnám – gondolta, de ezt azért nem merte megtenni. Nem volt több cipője, az is éppen elég, hogy ennyire elázott. Jöhet a sámfa helyett a rongyokból gyűrt kitömő, hogy holnapra megszáradjon.
Holnapra? Minek? Reggel már nem kell korán kelni. Már nem olyan fontos, olyan nélkülözhetetlen ember. Már nem mondják neki, hogy „segéd úr, vigye…” Már nem segéd úr. Ma kirúgták, már csak egy senki. Aki még hivatalsegédnek se kell. – Igen, hát volt az a kis dolog azzal a kártyával, de az csak vicc volt. Ő vissza akarta adni, nem is tudott volna mit kezdeni vele, de már mindegy volt. Egy rosszul sikerült vicc elindította ezt a lavinát. Mint a dominó. Ha az elsőt meglökik, dől minden.
– Na és? Csak visszatér a sok büszkére állított dominó a maga természetes világába. A saját, természetes helyzetébe.
Morfondírozott még egy kicsit az étterem előtt. Az ablaküvegben néha megnézte önmagát, és egyre jobban tetszett az, amit látott. Aztán hirtelen felkiáltott:
– De jó, én egy igazi dominó vagyok! Visszatértem!
Cseppet sem törődve a körülötte lévők döbbent tekintetével, fütyörészve lépdelt – mit lépdelt, szökdécselt! – tovább. Amikor beugrott a dal szövegéből egyetlen szó, már hangosan énekelt.
– Dominóóóóó, dominóóóóó, dala lallam la lallala lalla lalala…
 

vakarcs56

Állandó Tag
Állandó Tag
Este​


Ültem az ágyon, kezemben könyvvel. Békésen olvasgattam, amikor megrázó élményben volt részem.
Julianus augustus már éppen kezdett meggyőzni filozófiai fejtegetésével, már éppen elfogadni készültem Helios igazságát, amikor szentséges fenekem miskolci kocsonyának érezte magát. Hogy különleges pillanatok voltak ezek, mondhatnám akár úgy is, felemelők, az bizonyította, hogy a szekrényben a pezsgős és borospoharak koccintottak egymással.
– Újra át kellene törölgetni őket – gondoltam, póriasan látva életemet a nagy filozófusok között. Aztán talpam összeért a papucsom talpával. Na persze, ennek is most kellett rendszert változtatni. Nem volt jó neki a régi? Hogy a talpa van alul? Ja, hogy kitört a cipődemokrácia? Az más.
Visszafordítottam, rendeltetésszerűen használatba vettem, majd áttotyogtam a másik szobába. Anyám szinte belebújt a tévébe, úgy figyelte az éppen aktuális szociológus fejtegetéseit, mintha maga Libanios mondaná a nagy igazságot.
– Te is érezted? – kérdeztem, naivan azt gondolva, hogy érezni és hallani más érzékszervünkkel kell. De úgy látszik, megzavartam az értekezés figyelemmel kísérését, mert mint aki másik bolygón jár, csodálkozva nézett rám.
– Nem. Mit kellett volna éreznem?
Megvontam a vállam. Lehet, hogy én lettem becsapódva? Lehet, hogy csak Virdo bejelentése volt olyan megrázó?
Visszatotyorogtam az ágyamba. Ültem tovább, kezemben a könyvvel. Bár közel sem olyan békésen, de olvastam tovább. Már Julianus augustus se tudott meggyőzni filozófiai fejtegetésével semmiről, különösen nem Helios igazáról. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy ugyan miért koccintottak a poharak, ha csak én éreztem kocsonyának az ágyamat? A környezetemben se talp, se barack nem remegett?
Reggel nehezen, ámde annál fáradtabban ébredtem. Megtapogattam az ágyamat: a helyén volt. Semmi kocsonyásodás. Anyám első szava viszont megnyugtatott.
– Tényleg volt, 4,2-es. De Vácot nem említették.
Nem baj! Én tudom mi az igazság.
Meg a fenekem.
 

vakarcs56

Állandó Tag
Állandó Tag
Az nem lehet


Lehet, hogy öregszem? Nem, az nem lehet. Csupán a gyűjteményeim lettek gazdagabbak.
Hogy mit gyűjtök? Néhány dolog csak úgy jön, magától. Vannak olyanok is, amik egymást vonzzák: éveim száma egyenes arányban növekszik a kilóim számával. És persze a centikkel – széltemben. Másokat kisebb-nagyobb ajándékcsomagban kapok. Ilyenek a diagnózisaim. Szép nagy pakk jött össze ezekből is, és persze egyenes arányban vannak a gyógyszerszámlákkal.
Aztán vannak, amiket keresek. Nem kell nagyon kutakodni egy kis gyémántért, rubinért, smaragdért. Csak nem szabad elmenni mellettük. Észre kell venni, hogy az a homokszem egy kis aranyrög, az az agyagos kinézetű valami drágakő. Ezek a kincsek az emlékeim.
Zafírt fűztem láncra a könyvcsekkek idején.
Smaragdot találtam Baba néni trafikjában.
Rubinnal játszottam az Operaházban.
Briliáns nyakékem a gyerekkori karácsonyokból álla.
Itt-ott csillannak a gránátok, az írásaim.
Aranylánc lett a néhány rajz, mondat, kép, ami csak nekem szól.
 

vakarcs56

Állandó Tag
Állandó Tag
Pók a falon

Közel 60 évesen, alig néhány perccel ezelőtt rájöttem, mi szeretnék lenni. Pók a falon.
Erre azt mondta valaki, nem jó, mert akkor nem csak két lábam fájna. Persze, mert ő nem pókul gondolkodik. Mert a póknak fáj két lába, hát fáj. Hatékonyan tud még szaladgálni a másik hattal.
Egyik sarokból a másikba.
Egyik szobából a másikba.
Egyik intézményből a másikba.
Én a két fájós lábammal meg nem szaladgálhatok, csak eldöcöghetek ide-oda.
Szóval, jól jönne az a hat, de nem ezért szeretnék pók lenni a falon. Egyszerűen csak én szeretnék lenni a legokosabb, a legműveltebb, a legfrissebb, a legjártasabb, minden titkok tudója. Mindezért csak a legszebbségről kellene lemondani, ami azért nem is olyan nagy áldozat. Részemről semmiképpen.
Hogy mindez hogy jön össze? Tessék csak belegondolni. A pók ott ül, hosszú, méla lesben. Igen, ezt is pókként tanultam.Meg azt is, hogy átemelhető. Szóval, ott ül, mélán lesve áldozatát, közben pedig dolgozik. Szövögeti a hálóját. Hogy ne legyen unalmas, mindig kicsit más mintát készít.
Szövögetés és várakozás közben, ahogy leseget, végignézhet egy egész mozifilmet. Meg még egyet. Meg újra ugyanazt. Aztán bekapja a legyet. Nem éppen úgy, mint a főszereplő. Igen, akkor éppen mozipók, filmművészeti szórakoztató művészetet csippent magához.
Amikor a mozit már unja, átszalad a büfébe.Na, ott aztán tanulhat viselkedésformákat! Ilyet is, olyat is. Megtapasztalja a süketek kiabálását. Akkor már inkább marad pók. Méghozzá a falon. Ott ugyanis nem lökdösik, nem öntik le, nem tapossák le a lábát. Főleg nem mind a nyolcat. Azt a heti egyetlen alkalmat meg, amikor takarítás közben még a pókháló is sorra kerül, ki lehet bírni. Úgy különösen, hogy az ember, illetve a pók már más helyen ül. Méla lesben. Mert elszaladt a falon.
Mondjuk, éppen egy koncertteremben. Esetleg az Operaházban. Vagy egy képcsarnokban. Egy kabaréban. Könyvtárról nem is beszélve. Igaz, ott meg kell osztani a jó helyet a könyvmollyal, de megoldható a kölcsönös támogatás is. A diszkó is jó, csak egy kicsit nagyon ráz, de van látnivaló. És milyen viccesen ugrálnak a lányok, amikor elszaladok mellettük! A pasik meg csak úgy kapkodnak utánam, amikor megcsiklandozom az orrukat! Természetesen pókként.
Nem, azt nem várom meg, hogy elkapjanak. Mint pókot. Szaladok a kultúra egyéb felleg- meg nem felleg-váraihoz. Úgyhogy pókként így leszek a legműveltebb lény az egész országban.
És mennyi mindent megtudhatok! Természetesen pókként. Ismerhetek minden titkot, ki-hallgathatok mindenkit. Hogy azt a poloska is tud? Persze. De nem egyedül! Neki kell a technikai segítség, őt telepíteni kell, meg kitalálni, hogy hova is dugják. Én magamnak gyűjtöm az adatokat, nem egy válogatós embercsoportnak. Igen, lehet engem irigyelni, mert mindent tudok. És hallgatok. Mondjuk, zsarupókként. Ott vannak az eldugott hálószobák. Nem a hét-köznapiak, hanem a különleges celebhálók. Néha még az is kiderül, hogy az ember is pók, mert megeszik egymást. Utána. Közben?
Aztán bejuthatok a parlamentbe is, még választásokkal se kell gyötrődnöm. Nem kell lehetetlent ígérnem, nem kell hülyének nézni az embereket. A pókok ugyanis némák, minden titkok őrzői. Csak egy kicsit csípősek. Meg a hálóikat szövögetik. És szaladgálnak. Jobbról balra, meg balról jobbra. Átteszik székhelyüket a szúnyogos területről a legyesre. A kövér legyesre.
Na, ezekért szeretnék én pók lenni a falon.
 
Utoljára módosítva:

vakarcs56

Állandó Tag
Állandó Tag
Berci és ’56.
A majdnem 3 éves Berci anyukájával a városban sétált október 23-án, amikor szembe találkoztak egy népfelkelővel (forradalmárral). Középkorú, egyszerű munkásember, kissé gyűrött, drapp lódenkabátban, hátán keresztben két puska, bal vállán lyukas zászló. Vidáman köszönt is:
- Éljen a forradalom!
Berci megkérdezte:
- Ki volt ez a bácsi?
– Ő egy forradalmár. ’56-ban sok ilyen bácsi volt az utcán.
– Mi az a forradalmár?
– Azok olyan emberek, akik jobb világot szeretnének, mint ami van.
– Azért nincs rendes dzsekije, mert akkor még rossz volt a világ?
– Igen, akkor mindenki zöld lódent hordott.
– De ez barna.
– Mert már nem is emlékeznek a lódenra.
– Te emlékszel?
– Nem, én is csak tanultam.
– És most is vannak forradalmárok?
– Igen, nálunk szinte mindig vannak.
– Az ő zászlójuk is lyukas?
– Nem, az övéké koronás.
– Akkor ebből a koronát vágták ki?
– Nem, a címert.
– Most nincs címerünk?
– De van. Koronás.
– Ajaj – vakarta meg feje búbját, aztán csillogó szemekkel a fegyverek után kérdezősködött.
– A kardjuk a lóden alatt van?
– Nem, nekik nincs kardjuk, azzal egy másik, régebbi forradalomban harcoltak. Ezeknek a forradalmároknak már puskájuk volt.
– A maiaknak hol a puskájuk? Ennek a forradalmár bácsinak kettő is van.
– A mostaniaknak nem kell, ők szavakkal lövöldöznek.
– Mert az nem bánt senkit?
– De, az is bánt, néha jobban is, mint egy puskalövés.
–Ezt akkor nem tudták?
– Akkor nem, csak később jöttek rá, hogy a szó komoly fegyver.
– Akkor azért van két puskája, mert buta!
 

vakarcs56

Állandó Tag
Állandó Tag
Kalapfilozófia

upload_2015-10-27_14-42-24.png


Az öreglányok legújabb szórakozásuknak hódolva csicseregnek a fészfán. Már ismernek sok mindent, hiszik is magukról, hogy sokat (és el nem hiszik, hogy ez nem minden). Esős őszi napokon meg mást úgyse nagyon lehet csinálni. Sétálni ilyen időben? Kertet gondozni sárban? Kirándulni hidegben? Tévéműsor más régen nincs, híradót is csak néha néznek. Így, hetven körül még újat se látnak, visszaköszön a múlt a friss hírekben. Marad hát a csicsergés.
Az a fránya fészfa amúgy is köt. Leköt. Odaköt. Magához köt. Az öreglány meg ismeretséget köt. Egy idő óta már elmondhatja: nem kötözni való bolond, már kötve hiszi, hogy olyan nagy szeretet és olyan közeli barátság lehet ott, mint itt. A figyelmét viszont leköti ez-az.
Lát viccet, komoly dolgokat, fájdalmat, erőt – és szíven üti az igazság. Akkor különösen, amikor személyében éri találat.
Szóval, a barátnők ütik-vágják a billentyűket, és küldözgetnek egymásnak mindenféle képeket. Olyan vicceseket, amiket Annuska például el nem tudna képzelni önmagáról. Bözsikének a lelke vinné, de ugyan mit szólnának az emberek, meg különben is, jó neki minden úgy, ahogy van. Hortenzia nem tervezett semmi különlegeset, csak átlép az ilyeneken. Mariska viszont némi elégtételt érez.
Hiszen ő is megkapta, cukkolásul, azt a bizonyos bíbor kalapos képet. Azt, ahol egy nagy csapatnyi öregasszony lila, meg kék ruhákhoz, kosztümökhöz, boákhoz feltette a bíborszín kalapot, a piros sálat, piros táskát, piros gyöngyöt, és mentek vidáman az úton, együtt.
– Mintha téged látnálak, csak nem azzal az átkozott rózsaszínnel – szólt Annuska.
– Nézd meg, hogy néz ki az a sok vénasszony. Te se vagy más, amikor felcsapod a kalapodat – korholta Bözsike.
– Semmi ízlésük nincs – jegyezte meg szárazon Hortenzia.
– És el is olvastátok, mi van mellette?
– Mi lenne? Biztos megint valami gúnyos ostobaság.
Egyszerre kattintottak szinte azonnal a „Folytatás” gombra, és olvasták:

A NŐ:
3 évesen: Amikor tükörbe néz, egy királynőt lát
.

Itt mosolyogtak. Látták apróságaikat, amikor magukra tekerték anya csudatarka sálját.

8 évesen: Amikor tükörbe néz, Hamupipőkét látja.

Igen, emlékeznek, akkor éppen azon buktak le, hogy anya tűsarkú cipőjében próbáltak egyensúlyozni.

15 évesen: Amikor tükörbe néz, egy rémséget lát. (Anya, ilyen fejjel nem mehetek iskolába!)

Volt idő, amikor fésű, hajkefe, sminkkészlet volt a bevásárlás célja, nem kenyér, tej, liszt, cukrot. Ezek anya dolgai.

20 évesen: Amikor tükörbe néz, azt látja, hogy "túl kövér/túl sovány, túl alacsony/túl magas, túl egyenes/túl göndör" - de mégis úgy dönt, azért még kimegy az utcára.

Hajvasaló, hajsütő, olló, meg póthaj. Persze, akkor már felnőtt volt. Miniszoknya, bőgatya, mindegy, csak ne legyen már olyan rendes.

30 évesen: Amikor tükörbe néz, azt látja, hogy "túl kövér/túl sovány, túl alacsony/túl magas, túl egyenes/túl göndör" - de úgy érzi nincs már ideje változtatni rajta, ezért így megy ki az utcára.

Hát igen erre már ő is emlékszik. Arra, hogy mindig hódítani akart, és mindig lemaradt valamiről. Akkor tényleg azt hitte, hogy öreg, hiszen a gyerekek is megvoltak.

40 évesen: Amikor tükörbe néz, azt látja, hogy "túl kövér/túl sovány, túl alacsony/túl magas, túl egyenes/túl göndör"- ám azt mondja, "de legalább tiszta vagyok" és kimegy az utcára.

Úgy érezte, már kinőtt mindenből. Pedig nem volt ez ilyen egyértelmű, de már nem érdekelte szinte semmi. Lehet, hogy akkor kezdett elkeseredni az el nem ért célok miatt?

50 évesen: Amikor tükörbe néz 'saját magát' látja, és oda megy, ahova akar.

Akkor volt először, hogy nem érdekelte a világ véleménye. Olyan nagyon. Persze igazodni kellett, de ilyen az élet.

60 évesen: Tükörbe néz, és azokra az emberekre emlékezik, akik nem láthatják magukat a tükörben soha többé. Kilép az ajtón és meghódítja a világot.

Mindig csak az emlékek… Szépek voltak, de csak voltak. Eltemette már az urát is, pedig még mennyi minden belefért volna az életükbe! Majd most egyedül…

70 évesen: Amikor tükörbe néz bölcsességet, tudást és vidámságot lát, és élvezi az életet.

Jó, hogy lett az az ÖTYE. És szuper, hogy jöttek a fiúk is. Ezeket a bulikat kár lett volna kihagyni.

80 évesen: Nem nyűglődik a tükörrel. Csak felteszi a bíbor kalapját és megy, hogy nevessen a világgal együtt.

– Na? Elolvastátok?
Mély csend, válasz semmi. Már kezdte azt hinni Mariska, hogy itt hagyták, egy szó nélkül, mert még így is nevetségesnek találták. Annuska jelentkezett elsőnek
– Te, Mariska! Hol lehet olyan rózsaszín kalapot venni?
– Igen olyan nekem is kell. Vagy inkább lila – bátorkodott Bözsike.
–Nekem meg nagykarimájú bíbor – csendesedett el Hortenzia tervezgetése.
– Te Ervin! - jelentkezett be Jenő. – Hol lehet olyan havajvirágos inget venni?
– Most inkább nem almazöld hócipő kellene? – érkezett a válasz.
– Jó. Holnap elmegyünk vásárolni. Lányok, kinek kell nagy, sárga, műanyag fülönfügő? Az uraknak esetleg párducmintás aktatáska? Ilyeneket is tudok.

(Részlet a Kalapfilozófia c. könyvből.)
 
Utoljára módosítva:

vakarcs56

Állandó Tag
Állandó Tag
Szerelmem

Valamikor, még úgy 8-9 éves koromban beleszerettem. Az első fellobbanás amolyan gyerekes, kislányos volt. Akkor még csak a különlegessége, a csillogása vonzott. Később, mikor már a lelkét is kezdtem ismerni, ez az érzelem egyre mélyült. Amikor pedig bemutatták, amikor végre megláthattam Őt, gondjait, bánatait, örömeit, sikereit, örök szerelemmé vált a valamikori kislányos rajongás. Pedig akkor is csak 10 éves voltam. Vagy inkább 12? Mindegy.
Valahogy úgy emlékszem, hogy az igazi, nagy szerelem akkor kezdődött, amikor meglátogattam őt a házában. Hatalmas, szép, régi ház volt. Azt mondták, itt-ott korszerűsítésre szorul, de nekem úgy tetszett, ahogy volt: kicsapódó ajtókkal, nyikorgó csigalépcsővel, és azzal a csodával, ahogy minden képes volt eltűnni a süllyesztőben. Onnan persze minden előkerült, éppen akkor, amikor kellett.
A padlás volt a legnagyobb csoda, a sok kötéllel, spárgával, zsinórral. Meg azzal a különleges világítással, ami attól váltotta a színét, hogy éppen milyen üvegen keresztül is repült a fény. Az is mindig pontosan oda, ahova kellett. (Igaz, az automata rendszer sem tudott csődöt mondani, hiszen nem volt.)
A látogatás óta érzem, hogy ez a szerelem némi viszonzásra talált. Nem olyan igazi, lángoló, nagy érzelem az, de mégis ragaszkodás, kedveskedés, megértés, segítés, tanítás. Adja magát, az egész lelkét, lehetek bárhol, bármikor vele.
Volt idő, amikor szerettem volna az életemet hozzá kötni, de még mielőtt bármi komoly gondolatom lehetett volna, be kellett látnom: nagyon nem nekem való a közös életünk. Annál biztosabban tudom, hogy Ő igazi, jó barát is, hiszen nem hízeleg, nem dicsér, csak azért, hogy szépnek mutassa a világot, hanem megmutatja a hibáimat is. Figyelmeztet és fegyelmez, még hahotázni tudok a magam butaságán.
Csodát is tud tenni velem, szinte minden alkalommal. Persze, van amikor megharagszom rá, de az első mérgem után belátom: nem Ő a bűnös, hanem valakik egyszerűen lejáratják. Mert azt hiszik, nekik mindent szabad. De igazán megharagítani még soha nem tudtak. Egy szomorúnap után jött sok-sok vidám, vagy éppen komoly-gyönyörű alkalom.
Szóval, ez a kislány koromban lobbant szerelem – már tudom – kitart életem végéig. Vannak, akik segítenek átvészelni a kellemetlen napokat, estéket, akik megadnak mindent, hogy égjek-éljek. Vannak, akik jól megrakják ezt a tüzet, nehogy kialudjék. Akik tudják és érzik – ez a fontosabb! – hogy ez az ő dolguk, nem is kevés.
Köszönöm, nekik, hogy boldog lehetek életem Nagy Szerelmével. Hogy láthatom, hogy járhatok hozzá, hogy hallhatom a nevetését, hogy tanulhatok tőle élni, hogy kikacsint rám csibészesen, vagy éppen szíven üt egy-egy mondatával.
Hogy végigkíséri életemet Ő, a Színház.
 

vakarcs56

Állandó Tag
Állandó Tag
Ervin vacsorázik

Nyáron az embernek nincs kedve a nagyon zsíros, nehéz ételekhez, nem lehet kihagyni egy zsíroskenyeret uborkával, egy aludttejet zöldhagymával. Néha azért kerül az asztalra valamilyen felvágott is. Ervin, az obsitos ezredes úgy gondolja, igazán férfias vacsora lehet a kánikulában a füstölt tarja, hozzá friss vitaminként egy jó paradicsom.
Bevásárolt rendesen, ahogy kell, este pedig kipakolta az asztalra a finomságokat. Igazi katonásan, precízen, szépen, sorban. Nem holmi vénasszonyos módszerrel, hiszen a vacsorának is meg kell adni, ami jár. Szépen leterítette az asztalt egy abrosszal, arra óvatosságból tett egy régi, amolyan éttermi alumínium tálcát. (Ezt az utóbbi időben rendszeresítette. Túl sok volt már a kimoshatatlan folt azon a szegény terítőn.) A tálca három sarkába rakta a három kistányért: egyet a tarjaszeleteknek, egyet a zsömléknek, egyet a paradicsomnak. A tálca mellett feszített a régi, munkára, harcra kész bicskája.
– Csak semmi hebehurgyaság – intette magát Ervin.
– Szépen úri módon fogok enni. Még szalvétát is hozok, ez a vacsora minden alaposságot megérdemel.
Amikor végre a sótartót is letette az asztalra, precízen kicsomagolta a gusztusosan, vékonyra vágott füstölt tarja szeleteket, a papírt szabályosan összehajtva a szemetesbe dobta, ő is elhelyezkedett.
Először a zsömléket vette kézbe. Gyönyörű, aranybarnára sült, gömbölyűségüktől már eleve megjött az étvágya. Nem is lehet csak úgy cincálni, szépen ketté kell vágni. Már előre Készítette nyeldeklőjét, húzott még kettőt a bicska élén is, és vágni kezdett.
Csakhogy nem ment. Egyszerűen nem vitte a zsömlét a bicska. Sokadik nyiszitelésre végre elindult, Ervin, boldog mosollyal az arcán, vette ketté zsömle alját és tetejét. Aztán arcára is fagyott a mosoly. Az addig tetszetős péksüteményről kiderült, hogy kevés benne a tészta.
– Ez csak egy lufi! Szilikonzsömlét árulnak? – morgolódott magában. Aztán, mikor meglátta a gancává összeállt valamit, ami a zsömle lágy belseje lett volna, már a morgást is feladta. Még utolsó gondolata azért volt.
– Szilikonzsömléhez esetleg szteroidkifli társul?
Végül legyintett egyet, a kiürített zsömlelufi belsejét megkente vékonyan vajjal, akkurátusan befektette az egyik szelet tarját az aljába, a másikat a tetejébe. Kevésbé lelkesen, de min-denre számítva előkészítette a másik zsömlét is, majd kézbe vette a paradicsomot.
Mintha nem lenne már olyan szép piros, mint volt a terítés elején. Azok a régi szép idők, és régi jó paradicsomok! Hol vannak már? Most megfordult a világ. Vannak a mai jó idők, már akinek, meg vannak a szép paradicsomok. Hiába, változnak az idők.
Elmerengett, amíg cikkekre vágta a vitaminbombának tartott paradicsomot.
– Jó étvágyat kívánok magamnak a remek vacsorához – mondta félhangosan, és beleharapott a szendvicsébe. Aztán nyúlt az első cikk paradicsomért, amitől szinte minden kedve elment a vacsorájától. A paradicsom, bármilyen szép, piros és gömbölyű volt, zöld középpel rendelkezett. Mit középpel! Teljes belsővel.
– Itt legalább fehér – nézett a kocsány tövére. – Ezek szerint nemzeti vacsorám lenne. Ha lenne. De én a piros paradicsomot szeretem, a kívül ropogós, belül lágyan omló zsömlét, a zselatinmentes tarját, a kenhető vajat. De megoldom, meg én!
Meg is oldotta, nem is akárhogy. Csak amúgy, katonásan. Tányér egyik oldalán a paradicsomcikkek, Ervin kezében a bicska, az obsitos pedig szépen kezdte kimagozni a szeleteket. Darabonként, külön. Közben az is kiderült, hogy az a fránya héj is kemény, éppen el akar válni magától a paradicsomtól.
Ha így, hát legyen így! Ervin, mikor minden cikkből kiszedett minden szem magot, és ezek a zöldségek a tányér közepén képeztek szép nagy rakást, újra kézbe vette a szeleteket, egyenként. Mindegyiket vékonyan, spórolósan meghámozta, majd sorba rakva megsózta az egészet.
Nézegette egy darabig a tálcán fekvő maradványokat. Ebből bizony már nem lesz úri vacsora, csak valami hirtelen falatok.
– Nem fogsz velem kitolni – mondta a tálcának. – Átrendezlek, átkeresztellek, átalakítalak, átvariállak! Ettől a pillanattól kezdve tábori vacsorának nevezlek ki. Modernizálunk, és kész!
Egy határozott mozdulattal felmarkolta a leve-magja-héja vesztett paradicsomot, beledobta a zselatinnal kiegészített tarjaszelettel bélelt lufizsömlébe, és csak úgy, tábori módon, katonásan beleharapott. Így már tetszett is. Elvégre egy túlélőtábor ezredeseként ül a sátor előtt, a térdére csöpög a sós paradicsomeső, és igenis, szép az élet.
Percekkel később még bólintott is egyet.
– Nem is olyan rossz ez a tábori szendvics! Már vagy öt perce az első falatot rágom.
 

vakarcs56

Állandó Tag
Állandó Tag
Két kép, egy gondolat

Megláttam egy képet, a képen a felirat: "A sikerhez vivő felvonó elromlott. A lépcsőn kell menni, fokról fokra."
Beszélgetni kezdtünk.
- Fokról fokra. Még akkor is, ha egyik-másik lépcső veszélyesen csúszós, vagy törött? Azt hiszem,akkor is.
-Azt hiszem, legtöbbször csúszós...Pár lépcsőfok simán - aztán puff.... De túl kell menni azon is.
-És néha egy egy fok be is szakad
-Bizony! Váratlanul...
-Akkor kapaszkodni, mászni kell. Vagy lezuhanunk a lyukon.
Végül valaki megkérdezte: elindultam-e, és hol tartok? A válaszom ennyi – meg a végén egy kép, amit néhány nappal korábban találtam. Mintha nekem tették volna ki.
Először is megtaláltam. Nem volt nagyon elrejtve, csak keresni kellett. Aztán bátorságot gyűjtöttem és felléptem a legalsó lépcsőfokra. 14 éves voltam.Néhány bátortalan, ámde nagyon merész lépést még tettem, és mivel elég könnyen ment - el is csúsztam. Alig 2 év után. Annyira sajnáltam magam egy kis horzsolás miatt, hogy még más felé se mertem lépni, nemhogy a lépcsőre - 3 évig. Akkor viszont valaki(k) annyira a mocsárba akart(ak) fojtani, hogy kénytelen voltam megemberelni magam, és újra elindultam, ugyanazon a lépcsőn.Hiába, az volt az enyém, bármi máson indulva csak valami üres, kopár, szürke betonon találtam magam, aminek a közelében sem volt egy teremtett lélek sem.
Megint másztam, aztán bátrabb lettem, és nagyon óvatosan, de lépegettem fölfelé, amíg egy falba nem ütköztem. Hatalmas, magas, erős, acélfalba, aminek az oldala teljesen sík volt. Ha tovább akartam haladni, valahogy ezen is át kellett jutnom. Feladtam, aztán újra nekikezdtem, megint feladtam, amíg rá nem jöttem, hogy én vagyok az a bizonyos "cigány lova". Igaz, ehhez az kellett, hogy a kerülgetésekre kinézett kis menekülő ösvények egytől egyig tragédiákat jeleztek.
A lehető legrosszabb passzban dobtak egy mentőkötelet. Illetve, csak egy kötelet, amire vagy felakasztom magam, vagy átdobom a falon, hogy végre továbbléphessek. Akkor 33 éves voltam.
Oldalról kaptam a legtöbb pofont, úgyhogy elugrottam az egyik elől, és újra a lépcső alján találtam magam. (Inkább a pofont bírtam volna ki! Rosszul döntöttem, meg is lett a büntetése.)Ahova elugrottam, nagyon mocsár volt. Későn vettem észre, majdnem túl későn, de még éppen kimásztam belőle. Volt megint segítség, de csak egy nagyon vékonyka szalmaszál. És azt is tudtam, hogy ez a szalmaszál később sok kerítést fog állítani elém. Akkor kellett rájönnöm, hogy ezen az úton csak egyedül, csak saját erővel, minden segítség nélkül kell haladnom. Keskeny a lépcső, a segítség sokkal inkább hátráltatni fog. És ekkor már túl voltam az 50-en.
Felmásztam újra a lépcsőn, átjutottam a falon, megkerültem néhány kerítést,átugrottam a gátakat és akadályokat, megtanultam úszni, mert ott volt előttem egy igen gyors sodrású folyó is.
Na, ez volt az, amin át kellett jutnom, hogy végre egy kevésbé veszélyes utat és lépcsőt találjak, ami felvezetett a fényre. Szűrt fény, felhős az ég - az is marad, - de fény, ragyogás.
Az utolsónak hitt lépcsőfokra feljutva hatalmas csalódás ért: teljesen egyedül voltam. Eddig legalább kísért a moha, a tüske, a folyó, a fal, de itt semmi nemvolt, csak én, egyedül. Itt tanultam meg: nem számít, mekkora a közönség, a lényeg, hogy végigmenjek az utamon, és ott adjam azt, amit adni tudok. És örüljek annak, hogy ADNI tudok.
Én eljutottam a fényig, ahol kiderült: még nagyon hosszú út áll előttem, és csak annyival lesz könnyebb, hogy nincsenek mohás, törött lépcsőfokok, csak tüskés akadályok, de mellettem vannak az Öreglányok, meg az öregfiúk, kísér egy Mesemanó a biztató csodáival, és végre megértettem a Kalapfilozófia lényegét is.
 

vakarcs56

Állandó Tag
Állandó Tag
Kacska kacs-ka
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem égnek áll a hajam az állandó becézgetésektől. A kicsike kecskécske kecsecskéje, a kurtácska farkacskája csikizgesse meg az ilyenecske torkocskáját! Aki azt hiszi, minden kecske kecs-ke, meg minden ká-csak kacska. Vagy fordítva.
Bár az is elképzelhető, hogy nem becézgetés, hanem kicsinyítés akar lenni. Mondjuk, hogy bulikácskán táncikálva társikával, csapatkában, vagyis néhányan összejöttünk lötyögni. Söröcskével, borocskával, tejecskével, szörpikével, pálinkával. (Nem kicsi pálinkával.)
Igen, valahogy így tudom elképzelni.Lapitopiban hamarkán lemerül az aksi, úgyhogy néha pihikél a klavim. Már azért is, mert a markocskámban nem tartogatok, csak pénzecskét, ami még kicsit sem vagyonka. Vagyon viszont dokika, aki kezelget, de csak óvatosan, a beteg nehogy meggyógyuljon. Elég, ha csak gyógyulgat, addig is fizetget egy kis vizitecskedíjacskát. Zsebecskébe.
Bocsika, mennem kell, jön a vacsika. Meg a facsiga. A kolbika karika hagymácskával. Nem az orosz mesécskével. És nem oroszkával, Oroszka ugyanis egy falucska.
De most tényleg és komolyan! Ha a nadrág naci, a ruha általában ruci (a kacsatoll meg rucaruci), a muskátli musi, a paracsicsom pari, a karalábé karcsi, akkor a palánta palcsi, netán pali? A marharépa meg marcsi? Ha a paprika már eleve -ka, akkor az meg piroska?
 

vakarcs56

Állandó Tag
Állandó Tag
A zeller, meg a körtebefőtt

Néha baj van az önértékeléssel. Van, aki többre, van, aki kevesebbre tartja önmagát, mint amennyi a valós értéke. A firkász zseninek, az író csak irogatónak, celeb világsztárnak, művész amatőrnek. Néha nem tudjuk melyik polcra is kell kerülnünk.
Úgy vagyunk az élttel, mint gazdasszony a kamrával: mindennek megvan a maga helye. A körtebefőttnek a polcon, elég madasan, hogy szem előtt legyen, hogy kínálja magát. Meg is kap ehhez mindent, amit kell: édes, tiszta lében a szép, egészséges körtenegyedek sorakoznak, a ragyogó üvegen mutatós címke körte képével és a dátummal kiabálnak kívánatosan. Ha esetleg mindez nem lenne elég, ott a csavaros tetőn a kék, meg piros kockás, csipkés szélű díszpapír.
A legfölső pocra olyanok kerülnek, amiket látni nem is kell, mégis megtláljuk. Ott az ecet, az olaj, a tartalék üvegek, az öreg mérleg, a szita, meg a birsalma, aminek az illata belengi a környéket.
A polcokon sorakoznak a szörpök, a paradicsomlé, éppen a befőttek mellett. (Kamrája válogatja: ha keskeny, hosszú, akkor szószerint mellette, ha pedig kockaforma, akkor szemben az ajtóval, oldalt meg a befőttek, a lekvárok díszelegnek.)
Egy polccal lejjebb a tojás, a tartós cuccok, konzervek, apró fűszerek, sütőpor, szódabikarbóna, egyéb alapanyagok. Alattuk a liszt, cukor, só tartalékok, a darálók, pogácsaszaggatók.
Legalul, a földön egyik végből a tisztítószerek, másik végből csak úgy, bedobva a krumpli, a zöldség, a zeller - néha csak fél gumó, egy kis levéllel.
Úgy bdobva, mint egy kis sáros, értéktelen, mellőzhető vacak. Amolyan "nem érdekes, nem számít" darab. Szegény zeller, odaadva a fél életét egy gulyásleves kedvéért, csak bánkódik a kamra legeldugottabb sarkában. Szégyenében magára fonnyasztja a leveleit, kisírja minden illatát. Lassan elsorvad, belehal a mellőzésbe, abba, hogy értéktelennek tartják. Pedig néha neki is lenne helye a polcon. Akkor is, ha nem olyan szép, mint a körtebefőtt, akkor is, ha nincs olyan hatása, mint a sütőpornak, akkor is, ha nem olyan tartós, mint a halkonzerv, akkor is, ha nem olyan fontos, mint a liszt, vagy a só.
A zeller csak igazivá ízesíti a gulyást, megvadítja a húslevest, és van, aki a paradicsomos ételt el se tudja képzelni zeller nélkül. Mégis, csak bedobják egy sarokba, ott is felejtik, hagyják elsorvadni a bánattól, miközben a vaníliás cukor díszhelyen billegteti magát. Mert azt hiszi, hogy ő sokkal többet ér, pedig bizony, ugyanannyit.
A zeller nem vágyik a szép körtebefőtt helyére, csak egy polcra. Egy dobozban, vagy zacskóban, vagy bármiben, ahol megbcsülve érezheti magát.
Csak egy kicsit megbecsülve.
Csak egy kicsit - emberszámba véve.
 

vakarcs56

Állandó Tag
Állandó Tag
Karácsonyok

Tegnap összeszaladt nálam néhány dolog. Egy kérés, egy segítség, egy beszélgetés, egy emlékezés, egy fénykép, egy bögre, egy dátum. Látszólag egymáshoz semmi közük, mégis, egyetlen gondolatsort indítottak el bennem. A stílust az emlék, a műfajt a bögre, a hangulatot egy fénykép adta.
Megkérdeztem magamtól: kinek volt jobb, szebb, gazdagabb karácsonya? Egyáltalán, mikor élted meg az ünnepet? Hogyan is élted meg?
Hogy attól függ, mikor? Miért? Te hanyas vagy? Huszonnyolcas?
Neked mit jelentett a karácsony? Gyertyafényt, halat, fenyőfát, az asztalon egy almát, annyi felé vágva, ahányan voltatok, hogy együtt maradjon a család a következő évben is. Jelentett neked éjféli misét, Csendes éjt. Még a lövészárokban is jutott talán egycsendes éj. Ha szerencséd volt, és hazajöttél, később is jött Mennyből az angyal.
Hogy én hanyas vagyok? Nekem mit jelentett a karácsony? Hóesésben sétát, szaloncukor csomagolást, fenyőfát, szánkót, nagymacit és kis, elemmel működő mosógépet, boldogságot egy új üvegdíszt meglátva, színes égősort, később A tévét, Mazsolát és Böbe babát. Szépen, halkan a Csendes éjt, hiszen nekem is jött Mennyből az angyal. Volt az asztalon dió, mogyoró, alma, és egy, egyetlen egy narancs, amit annyi felé vettünk, ahányan a családban voltunk. Szegények voltunk – szinte mindenki az ötvenes években – de volt fűtött szoba, jutott rántott hal, meg bableves, meg öntött kifli, az én ajándékaim árát pedig egy év alatt össze tudták spórolni a szüleim, rokonaim.
De te hanyas vagy? Nyolcvankilences? Neked mi a karácsony? Fenyőfa, fényfüzér, áruházban rohangálás, szüleid idegeskedése a kocsiban, hogy már megint nem takarították el a havat. Új mesekazetta, robogó kisvonat, beszélő kutya. Kicsit később számítógép (C 64), meg mobiltelefon. A szüleid fizették a ház részleteit, az új tévét is „ótépére” vették, de örültetek, hogy színesben látjátok az ünnepi műsort. Volt ajándék, volt dió, mogyoró, mindenféle szaloncukor, alma, narancs, bár jobban szeretted az ananászt. Volt bejgli, diós is, mákos is, gesztenyés is. A fűtött szoba meg eszetekbe se jutott, hiszen természetes volt a meleg otthon. Az otthon melege.
Hogy hanyas az, akiről eszembe jutott ez az egész? Kétezertízes. Neki mit jelent a karácsony? Gyönyörű álmot. Gyertyafényt – azt az egyetlen gyertyát, amivel világítanak. Lakomát – kerül hús is a bablevesbe. Fenyőfát – vagy inkább csak tüzifát. Meleg – éppen akkor, éppen karácsonykor.
És szaloncukrot. Egyetlen egy szemet, amit annyi felé vágnak, ahányan a családban vannak.
És álmot egy hintalóról, egy igazi labdáról, egy öltöztethető babáról, egy filckészletről. Vagy csak egy meleg papucsról, egy csizmáról, egy új kabátról. Vagy egy saját meséről, ami csak az övé. Vagy arról, hogy a Jézuska hoz egy tábla csokit – az anyukájának.
Idén volt ilyen Jézuska. És vannak, akik megveszik a hintalovat, elküldik a kinőtt szobai csúszdát, akik elszállítják az ország másik végéből is az igazi focilabdát. Mindannyian hétköznapi kisemberek, nagy szívvel, szeretettel. Akik ünnepet tudnak adni a legszegényebb családnak is, akik fényt tudnak vinni a legelhagyatottabb házba is.
Köszönet érte mindenkinek, akinek a szívében ott a karácsony, ott a születés – a szeretet mindennapi megszületése. Boldog karácsonyt kívánok nekik!
 
Utoljára módosítva:

vakarcs56

Állandó Tag
Állandó Tag
Hanyasok is vagyunk?

upload_2016-1-6_15-26-53.png
Egy baráti társaság – ők, itt a képen – valamikor a fiatalságáról beszélgetett. Nagyon jó nyári délután volt, az emlékek felidézése estig eltartott. Ebből a beszélgetésből aztán egy zseniális író, Szilágyi György egy zseniális írást fésült össze. A rádióban egy zseniális művész, Kálmán György mondta el. A zseniális mű címe: Hanyas vagy? '28-as?


Lassan elmúltak az évek, a baráti társaságból is egyre kevesebben maradtak, de a Hanyas vagy? fogalommá vált. Sokan átírták, sok-sok évre ráhúzták. Én se maradhattam ki, elvégre az én korosztályom annyi mindenből kimaradt. Nekem ez lett belőle:
Te hanyas vagy? ’56-os?

Mi félszavakból is megértjük egymást.
Ugyanazt a nótát fújtuk. Nem igaz?
Kis kacsa fürdik fekete tóban…
Apjához készült… Nem Lengyelországba.
Emlékszel? Persze, nem emlékszel.
Még 3 hónapos se voltál. Szoktad a közösséget.
Ha nem volt szerencséd, és a család nem tartott valahol eldugva egy nyugdíjas nagymamát.
Hajnalban keltél, rohantak veled a bölcsibe.
Ott tanultál fontos dolgokat.
Megtanultad, hogy bármit kapsz enni, azt nem köpöd ki. Akkor éhes maradsz.
Vagy megetetnek valami maszlaggal.
De sokszor megetted! Vagy pépet, vagy a maszlagot.
Hanyas vagy? ’56-os?
Akkor mi félszavakból is megértjük egymást.
Csendes volt az az idő. Talán túl csendes.
Otthon nem sok dologról beszéltek. Inkább csak a dologról.
Szó volt a munkáról, de nem a munkahelyről.
Beszéltek a családról, de nem a szomszédról.
Emlegették a kollégát, de nem a barátot.
Soha nem lehet tudni, ugye…
Anyánk három műszakban dolgozott.
Meg otthon.
Varrta az új ruhánkat – a régi sajátjából.
Lett új takarónk – a régi lódenból.
Mosott teknőben, marta a kezét a lúg.
Savazott a gyárban, marta a tüdejét a gőz.
Szépíti őt a gáz, a gőz.
Ezt énekelte, amikor már nehezen bírta a faszenes vasalót.
Meg néha azt sírta, hogy „Sződd a selymet, elvtárs”.
Vagy egy kicsit másképp szólt a szöveg?
Azt énekelte anyánk: Ott, túl a rácson.
És azt: A börtön ablakán…
Bár ezt sokkal halkabban.
És néhány évvel később. Apánk.
Mi a béke tizenkettedik évében már adót fizettünk.
Nem, ne túlozz! Anyáink fizettek helyettünk.
Gyerektelen adót.
Mi a béke tizenkettedik évében kezdtük a harcot.
Azt mondod: gyerekkor.
Én azt mondom: tömeg.
Azt mondod: hús.
Én azt mondom: sorbaállás.
Hajnaltól, kemény télen, térdig hóban, minden pénteken.
Aztán kiszólt a hentes, még nyitás előtt:
Elfogyott minden.
Azt mondod: egy forint.
Azt mondom: csoki.
Azt mondod: 3,60.
Azt mondom: kenyér.
Azt mondod: csomag.
Azt mondom: börtön.
Mindenkinek volt ott valakije.
Valamiért. Miért? Miért is?
Harcoltunk a magunk spenótjáért,
És hallgattuk a békeharcot.
Béke. Harc.
Az elsőt szerettük.
Otthon, meleg szoba, tiszta ruha, főtt étel.
A másikat nem szerettük.
Akkor meg kellett védeni azt, ami amúgy már a miénk.
Emlékszel?
Mint a mókus fenn a fán…
Az úttörő tényleg vidám?
Kilométereket gyalogoltunk az iskolába.
Buszok helyett barátaink voltak.
Sok kis kék köpeny járta az utakat.
Ez volt a divat. Kényszer. Kényszerdivat.
Demokratikus öltözködés!
Ez volt talán az első hamis jelszó, amit megjegyeztünk.
Pedig csak azt kellett eltakarni, hogy nincs semmink.
Vagy inkább azoknak kellett eltakarni, akiknek volt foltozatlan ruhája.
Mi nagyon tanulékony gyerekek voltunk.
Megtanultunk olvasni. A sorok között is.
Megtanultunk írni tollszárral. És szóvirágokkal.
Megtanultunk számolni. Fejben.
Mert minden ott dől el.
Emlékszel? Volt számológépünk.
Piros és sárga fagolyókat tologattunk.
Ki jobbra húzott egyet, ki balra kettőt.
Az igazság mindig a túloldalon van.
A folyó túloldalán.
Azt mondod: folyó.
Azt mondom: part.
Azt mondod: vízállás.
Azt mondom: kód.
Mi már rejtvényeket fejtettünk akkor is.
Dekódoltuk azt, amit a rádióban hallottunk.
„Hajóvonták találkozása tilos”
„Északkeleten erős szél várható jégesővel”
Délkeleten meg mindig nagyon meleg volt.
Északon meg áradt. És viharos szél fújt.
A katonáink mentek megállítani.
Ahogy a forró őszi napokon ide jöttek Szergejék.
Azt mondod: Grísa.
Azt mondom: Tizedes.
Azt mondod: Páger.
Azt mondom: Latyi.
Azt mondod: kabaré.
Azt mondom: Hofi.
Mi végigmoziztuk az életünket.
Szent ég! Mi végigkódoltuk az életünket!
Surda, Forró szél, A tavasz 17 pillanata, Négy páncélos…
Meg a kutya. A kiöregedett vadászkutya.
Hanyas vagy? ’56-os?
Mi félszavakból is megértjük egymást.
Voltál úttörő?
Hát persze, hogy voltál! Mindenki volt.
Osztálykirándultunk minden éveben.
Sorra került az ország minden csücske.
Sorra került az ország minden étkezdéje.
Mókus a 7-esen, Cápa Velencén
Paksi Halászcsárda Dunaföldváron a 6-oson
Csóri Csuka a 8-ason.
Hol volt a kakashere pörköltes, Bábolna?
4-esen is voltak jó helyek ott a birkapörkölt ment vagy mint Szegeden a halászlé
Végigettük az országot.
Most legszívesebben elindulnék.
Lelkesen vonultunk május 1-én.
Tisztelettel koszorúztunk március 15-én.
Indultunk az úttörő olimpián.
Jelentkeztünk a seregszemlére.
Mondtunk Jeszenyint a szavalóversenyeken.
Ott voltunk minden Ki mit tud-on.
Ott voltunk minden kilométerkőnél.
Emlékszel? Mi mindig gyűjtöttünk valamit.
Gyűjtöttünk szalvétát.
Aztán egyenreformálták, és már nem gyűjtöttük az egyformákat.
Gyűjtöttünk gyufacímkéket.
De kezdett kimenni a divatból a címke, nem volt miért gyűjteni.
Gyűjtöttünk cigis dobozt, de az ártott az egészségnek.
Gyűjtöttünk képeslapot, de a sok külföldi ártott az osztályzatoknak.
Néha összekevertük a számokat és a városokat.
Azt mondod: 17.
Azt mondom: Szentpétervár.
Azt mondod: 68.
Azt mondom: Prága.
Azt mondod: 80.
Azt mondom: Varsó.
Azt mondod: 56.
Azt mondom… Mit is?
Apád ki volt?
Antifasiszta? Partizán?
Ébredő magyar? Nyilas?
Testvér vagy elvtárs?
Forradalmár? Ellenforradalmár? Szabadságharcos?
Mi végig szabadságharcoltuk az életünket.
Felszabadultunk, mert felszabadítottak.
Aztán mások jöttek, s újra felszabadítottak.
Az előző elnyomás alól.
Hogy utána ők nyomhassanak el.
Mi megtanultuk a történelmet.
Azt, hogy a történelem tény. Igaz.
Meg az ellenkezője is igaz.
Mi még megtanultuk az évszámokat.
Megtanultunk számolni.
Kiszámoltunk, megszámoltunk.
Ha tévedtünk, bevallottuk, hogy elszámoltunk.
Mások meg elszámoltattak.
És felszámoltak.
Sokakkal ezzel mindjárt leszámoltak.
Hanyas vagy? ’56-os?
Azt mondod: Varsói Szerződés.
Azt mondom: NATO.
Azt mondod: KGST.
Azt mondom: EU.
Azt mondod: tankok.
Azt mondom: bankok.
Mindig minden változott.
Mire megtanultuk, hogy mit kell mondani, addigra már mást kellett.
Nem csak mondani.
Mi voltunk a változás generációja.
Jóllakhattunk gulyáskommunizmussal.
Megtanultuk: „a húsleves legyen húsleves, a krumplileves legyen krumplileves.”
Mi még tudtuk, hogy ezt nem Hofi mondta.
„Kis foci kis pénz, nagy foci nagy pénz”.
Mi még tudtuk, hogy ezt Hofi mondta.
Nekünk mindig kiutaltak.
Kiutalták a lakást a szerencsésebbeknek.
Kiutalták a Trabantot a türelmesebbeknek.
Kiutalták még a beutalót is a SZOT-üdülőbe.
Mi mindig váltottunk.
Váltottunk valutát, amikor éppen szabad volt.
És váltottunk cipőt, amikor már nem olajos padló volt az osztályban.
Váltottunk iskolát, ha éppen úgy hozta a sors.
Váltottunk ruhát, amikor a régi már nagyon kopott volt.
Váltottunk rendszert, amikor már éppen megengedték.
És váltottunk színt, ahogy éppen hasznosabbnak látszott.
Na, nem egészen. Sokan inkább nyugodtan aludtak.
Az is nyugodtan aludt, aki váltott. Állítólag a vedlés nem fájdalmas dolog.
De lehet, hogy a biológiát is leváltjuk.
A hőseinket is leváltjuk.
A művészeinket is leváltjuk.
Emlékszel? Mennyit tanultunk a regényekből, a régi filmekből?
Egri csillagok. Várkonyi. Meg a Sárközi.
Ja, az cigány? Nem, már roma!
Ötödik pecsét. Nem a hivatalos iratokon!
Bessenyei. Egy magyar nábob.
Nem mai bankár.
Boka. Vörös ingesek.
Nem választási kampány!
A Meseautó nem Audi.
A Ripacsok nem Kern és Garas jelzője.
Azt mondod: Demjén Rózsi.
Azt mondom: Koncz Zsuzsa.
Azt mondod: Darvas Iván.
Azt mondom: Házy Erzsébet.
Azt mondod: Szörényi.
Azt mondom: Zorán.
Azt mondod: Simándi.
Azt mondom: Hazám, hazám.
„Hazámba vágyom” – miközben itthon vagyok.
Jó, hogy még nem keveredtünk össze önmagunkkal.
Hogy mennyi minden voltunk!
Kisdobosként a negyvennyolcasok utódai.
Aztán lehettem pajtás.
És lehetett nekem is egy Pajtásom.
Hogy örültem a fényképezőgépemnek!
Később voltunk elvtárs, kartárs, polgártárs, élettárs.
Más színben már rövidebben, csak polgár.
Már nem voltam, csak jogilag állampolgár.
Itthon másodosztályú állampolgár.
Gyűjtöttem vasat, fémet, ezzel is a békét védtem.
Szőttem selymet másoknak – én hordtam a vászonruhát.
Adakoztam kórháznak, óvodának.
Támogattam a beteg gyerekek gyógyulását.
Támogattam az orvoshoz a félholt anyámat.
Támogattam civil szervezeteket.
Vitaminokkal támogattam a saját szervezetemet.
Hanyas vagy? ’56-os?
Akkor mi félszavakból is megértjük egymást.
Vagy akár csak színekből.
Anyáink, nagyanyáink három színt utáltak.
Ha csak lehetett, kerülték a pirosat, a feketét és a zöldet.
Megy egy kicsit a barnát is.
Ingben mindenképpen.
Apáink, nagyapáink ragaszkodók voltak.
Nem cseréltek nyakkendőt. Sem pirosat zöldre, sem zöldet pirosra.
Apáink, nagyapáink.
Az ő idejükben egy kicsit mást jelentett a hűség.
Az ő idejükben mást jelentett az eskü.
Az ő idejükben mást jelentett a hűségeskü.
Az ő idejükben mást jelentett az élet.
Az ő idejükben nehéz volt a kenyérkereset.
A mi időnkben természetes volt a munkahely.
Hanyas vagy? ’56-os?
Mi félszavakból is megértjük egymást.
A munkahely nem volt azonos a munkával.
A munka nem volt azonos a megélhetéssel.
A megélhetéshez fusiztunk, ki-ki a maga lehetőségei szerint.
A munkahelyen éltük a brigádmozgalmunkat.
Mozgalom volt a színház, a könyvtár, a társas összejövetel.
Munka volt a kommunista műszak.
Így építettünk boltot, uszodát, takarítottunk kórházat, kultúrházat.
Építettük a szocializmust.
Bár a munka nemesít, az a rendszer meg éppen nem viselte el a nemeseket.
Nemes egyszerűséggel fogadtuk, amikor úgy döntöttek a nagypolitikusok, hogy rendszert váltunk.
Megengedték, amiért addig harcoltunk.
A szabadságot, a függetlenséget, az egyenlőséget.
És nem tudtunk mit kezdeni vele.
A szabadok közt szabad hozzájutott. Neki szabad volt.
Az egyenlők közt egyenlő megkapta. Egyenjogú volt.
A független pedig kiállhatott valamelyik hatalomfüggő mellett.
Emlékszel? Úttörő korunkban milyen jó játékaink voltak?
Számháború! Meg kellet látni, le kellett olvasni az ellenfél számait. Pontosan, nem csak úgy saccolva.
Mára ez is megváltozott. A rendszerrel együtt.
Ma saccolják, és a parlamentben játsszák. A mellékneve: költségvetés.
És emlékszel a régi nagy tábortűzre? Ott énekeltünk.
Ki hogy tudott, de jókedvűen.
Nézd meg: rosszkedvű, piszkos alakok ülik körül az utcai tüzet, hogy a kezük melegedhessen.
Azt mondod: hideg.
Azt mondom: meleg.
Azt mondod: étel.
Azt mondom: ital.
Azt mondod: víz.
Azt mondom: tűz.
Sortűz. Puska. Lövés.
Lassan már lövésünk sincs, merre is tartunk.
Arról, se, honnan indultunk.
Egyáltalán haladunk? Vagy csak lépkedünk.
Visz a gépezet valamerre?
Csak jövünk és megyünk. Jöttmentek lettünk.
Helyettesíthetők. Gépekkel kiválthatók.
Azok gondolkodnak helyettünk.
Meg a színek. A piros, a narancs és a fekete. A többi valahol elmaradt.
Hanyas vagy? ’56-os? Akkor mi félszavakból is megértjük egymást.
Idejében megértjük egymást?
Megértjük egymást?

Mire én beleöregedtem a gondolatokba, és ezt leírtam, már ott volt a következő generáció. Nekem úgy tűnt, elromlott valami. Több az öreg közöttük, mint közöttünk. Megkérdeztem tőlük:

És te hanyas vagy? ’89-es?

Valamikor talán megírod, ahogy én.
Én átírtam egy örökérvényű eredetit.
Ő 28-as volt. Én 56-os. És te? 89-es?
Mi megértjük még egymást? Nem félszavakból, de egész mondatokból.
Vannak még egész mondatok?
Vannak még félszavak? Vagy már csak fél szavak?
Mi ugyanazt a nótát fújjuk.
Csak más lett kissé. Pattogósabb.
Vagy csak nekem tűnik túl keménynek?
Tényleg, hanyas vagy?
’89-es? Gyerek vagy. Engem meg öregnek tartasz.
Kiöregedett vadászkutyának.
Kinek van igaza?
Kinek lehet igaza?
Döntsük el? Döntsük el.
Én, az 56-os, meg te, a 89-es.
Én sokat játszottam, fejtörőkkel is.
Te is sokat játszottál. Néha kvízeket is.
Mi lenne, ha most együtt játszanánk?
Mondok valamit, rávágjuk azt, ami először eszünkbe jut.
Ki mit tud? –
Én azt mondom: vetélkedő. Te azt mondod: Csillag Születik.
Seregszemle –
Én azt mondom: úttörő. Te azt mondod: kátyú
Vincseszter –
Én azt mondom: mozi. Te azt mondod: Hard, soft , ne értsd, nyomd.
Egyetem –
Én azt mondom: kevesek. Te azt mondod: diploma.
És a számok? Azokkal mi van?
100 forint –
Én azt mondom: 50 a fele. Te azt mondod: bevásárlókocsiba jó lesz.
70 –
Én azt mondom: ifjúság. Te azt mondod: sebességkorlát
89 –
Én azt mondom: eufória. Te azt mondod: megszülettem, de minek?
Látod, már itt sem értjük egymást.
Én vak érzelmet mondtam, te már mást.
Pedig olyan szépnek látszott!
Olyannak, mint ahogy azt el lehet képzelni.
Aztán felébredtünk, elmúlt az eufória.
Lett helyette munkanélküliség. Meg segély.
Segély –
Én azt mondom: éhség. Te azt mondod: feketén.
Kenyér –
Én azt mondom: megélhetés. Te azt mondod: Norbifitt.
Ital –
Én azt mondom: tej. Te azt mondod: koktél.

Fedél –
Én azt mondom: lakás. Te azt mondod: eső
Malom –
Én azt mondom: játék. Te azt mondod: lapát
Ha már játék, akkor legyen: játék –
Én azt mondom: felhőtlen. Te azt mondod: COD, GTA

Társaság – Én azt mondom: csapat. Te azt mondod: haverok
Hanyas is vagy? Én 56-os.
Nem, nem forradalmár, azok sokan vannak.
Legalább annyian, mint a partizánok voltak.
Emlékszel? Nem, te nem emlékszel, te tanultál róla.
Mit tanultál ’56-ról?
Én azt mondom: félelem. Te azt mondod: megtorlás
Gorbacsov –
Én azt mondom: rendszerváltás. Te azt mondod: renccer. Válts már! Témát.
Öreg –
Én azt mondom: keserű. Te azt mondod: tünés!

Én azt mondom: Egri csillagok.
Te azt mondod: Csillagok háborúja.
Én azt mondom: Villa negra.
Te azt mondod: Pokoli torony.
Azt hiszem, nem is olyan jó ez a játék. Inkább pokoli.
Valahogy nem értjük egymást.
Pedig egy nótát fújunk, te, meg én. Csak én a régit.
„Ne feledd el, hogy honnan jöttél.”
Nem az eredetit, azt a ’28-as fújta. Az enyém lágyabb volt.
Talán túlságosan is lágy.
A tied? Nekem túl gyors, túl pattogó.
Az már más nóta. Az már csak track.
És nincs benne a dallam, csak a rit-mus, rit-mus, rit-mus.
Én a szív dobogását szeretem.Te az óra ketyegését.
Vagy inkább a gépek kattogását?
Nem ket, nem kat, csak tuc-tuc.
Én az élőt, te a szabottat.
Dizájnos cuccot, jól szabott ruhát.
Megszabott életet, kiszabott időt.
Te zárt bocskait hordasz, én laza konfekciót.
Nekem elég a kínai is.
Nekem elég az élet. Nem baj, ha nem formatervezett.
Spontán, szabálytalanul, kicsit kanyargósan.
Fel a hegyre.
Azt hiszem, ebben az egyben tényleg megértjük egymást: fel a hegyre.
Én gyalog, bakancsban. Egyszerű túrabakancsban. Te quaddal.
Én már látom: nem is olyan alacsony a Mátra.
Te indulsz, mert a Mátránál magasabb a Tátra.
Mit ad? Nekem az egyik, neked a másik mit jelent?
Nekem a tisztaság, a tér, a madárcsicsergés, a szél zúgása.
Neked a hódítás, a győzelem, hogy jöhet a következő kihívás.
Hanyas vagy? Én ’56-os.
Már éltem, gazdagodtam, pedig szegény vagyok, mint a templom egere.
És te? Te hanyas vagy? ’89-es?
’89-es! Egy elcseszett generáció tagja.
Mi tudjuk, hogy nem éltünk még, és látjuk: nem is fogunk.
Így nem is akarunk.
Mi vágyunk, de csak titokban.
És dühöngünk hangosan.
Nem az fáj, ami van.
Inkább az, ami lehetett volna. ’89-ben.
Álmok voltunk, most céltáblák lettünk.

Mutogatnak ránk és megvetnek.
Mert gyengék vagyunk, ostobák és semmirevalók.
De ez nem igaz – kiáltanám, de csak suttogni tudok.
Már bizonyítani sem akarunk. Nincs kinek.
És nincs miért.
Már meg se kérdezed, hogy apám ki volt?
Nem számít. Valóban. Kivolt.
Mindenkinek van száma.
Csak a miénk már nem a mi számunk.
Csak kódszámunk.
Egy PIN-kód. 1989.
Már ez sem a miénk. ’89 már nem minket takar.
’89-ben nem mi számítottunk.
Pedig értünk lett volna érdemes.

Gyerekek, ez így fáj! Velük mi lesz?



Te hanyas vagy? 2010-es?
Tényleg ez van? Tényleg ez van.
Mi választottuk, hogy ti így válaszoljatok?
Vagy nem ezt választottuk, csak átvertek?
Mások vertek át minket, vagy mi magunk?
Ez csak arról vélemény, amiért éppen ilyen válaszokat kapok.

Amiket nagyon nehéz a helyükre beírni.
Ez már nem dolgozat, ez már tesztlap.
Ahol a válaszok, a fehér és a fekete teljesen összemosódnak, mégsem szürke.

Én azt mondom: Mit remélsz?
Te csak nézel, csodálkozol, és nem érted.
Mit? Remélsz?
Nem érted, hogy ezt énekeltük. Te már nem remélsz.
Ez így nagyon fáj, mégis egy kicsit szép.
Az én életem volt szép.

És a Tiéd?
És mi lesz a következő generációval?
A mostanában születettekkel? Ők mit fognak majd megélni?
Egyáltalán: megélnek majd valamit? Vagy csak élnek?
Ők megkérdezik majd egymástól, úgy 40 év múlva:
Hanyas vagy? 2010-es?




































 

vakarcs56

Állandó Tag
Állandó Tag
Áthallások

A környékünkön nagyon sok gyerek él. Én általában szeretem a gyerekeket, mindentől függetlenül, bár van, akiket jobban ismerek, és jobban is szeretek, de ennek tényleg csak az ismeretség az oka.
Mint általában a gyerekek,ők is annyi félék, ahányan csak vannak, mindegyikük gondolkodik, mindegyikükben dolgozik az életösztön, annak minden formájával együtt. A játszótér meg egy ragyogó terület és lehetőség az ismerkedésre, barátkozásra, közös játékra, éppen a felszereltsége miatt.
Természetesen vannak kisebb villongások, harcocskák, hol a hintáért, hol a motorért, hol a homokozó lapátért, de a szülők mindig képesek megoldani a problémát. Elvégre azért szülők, mert nekik már benőtt a fejük lágya, tudnak reálisan gondolkodni, kifejlődött az igazságérzetük.
Sokan csak úgy, messziről figyeljük a gyerekek játékát. Aranyosak, kedvesek, jókedvre mosolyogtatók. Általában. Ők még a birtokviszonyokat nem nagyon értik, nekik azt mondták, hogy a játszótéren lehet mindennel játszani, hazavinni pedig azt kell, amit kivittek, se többet, se kevesebbet.
Ezzel a tudattal indulnak, boldogan, önfeledten játszanak, és ha ráunnak a kék kisautójukra, azt otthagyják, és felpattannak a másik gyerek narancsos kismotorjára.
Itt jön aztán az igazság igazi pillanata. Itt derül ki, valójában milyenek is - a szülők. Hiszen a gyerekek még őszinte emberek, a nevelés teheti őket hazuggá, számítóvá, félőssé, titkolózóvá, önzővé, vagy éppen ellenkező irányba alakítja, formálja, metszegeti a csemetéket.
Az egyik gyerek, eldobva a homokozóban a kis vödröt, a pöttyös labdát nézte ki az úton. Odatotyogva ránéz a labda tulajdonosára. Nagyon ránéz, kis mosolyt is próbál küldeni, közben látszik, menten elsírja magát, ha nem kaphatja meg egy kis időre azt a gurulós valamit. A piros labda megáll, még a gurulást is abbahagyja, nehogy rossz irányba induljon, és a tulajdonosával együtt ránéz a szülőkre. Ők pedig döntenek, élet és halál uraiként.
Az egyik azt mondja, adja csak oda a gyerek a kis játszótársának, cseréljenek néhány percig, így mindenkinek jókedve lesz. A másik betolakodónak tartja a homokozóból érkező totyit, elzavarja, jó, hogy azt nem mondja, vegyenek anyádék, ha azt akarják, hogy gurigázz.
Persze vannak a másik oldalon is mindenféle szülők. Van, aki az egyik játékot elunó lurkót arra biztatja, vegye csak fel azt a kék kisautót, ha már otthagyta az a másik, különben is, ha már olyan ostoba volt, magára vessen, lehet vinni az egészet. És igen, vannak olyan gyerekek is, akik egyszerűen kiveszik a másik kezéből a játékot, ha kell, erőszakkal is megszerzik maguknak a homokozó sarkát.
Ezek a viták, sírások, vagy éppen kacagások, boldog kiáltások az egész környéken áthallatszanak. Hogy melyik a jó módszer? Én nem dönthetem el. Én csak azt tudom, hogy nekem melyik tetszik.
Jobban szeretem azokat a hangokat, amik az "add oda egy kicsit, majd visszakapod, meglátod" környékről érkeznek. Ott barátságot kötnek, ott mindenki adja azt, amit tud: vödröcskét, kisautót, biciklit, kismotort.
Vagy éppen buborékfújót.
 

vakarcs56

Állandó Tag
Állandó Tag
Töltőkálvária
Bözsike a szokásos, félévente esedékes infúziókúrára indult. Pontosabban indult volna, de majdnem lekéste a buszt.
Mert egy kicsit talán elkésett az infóziókúra.
Történt ugyanis, hogy reggelre kezdett lemerülni az új okostelefonja, márpedig neki vinni kell, legalább egy okos legyen, amikor csöpög az ereibe az erőnlét. A szellemi erőnlét.
Lemerülőben lévő telefonját fel kívánta tölteni, mielőtt elindulna, éppen csak a töltője nem volt sehol. Illetve ő nem találta sehol.
Igaz, előző nap a fránya hosszabbító elciceregte magát, egy másik, amolyan egyszerűbb került a helyére.
- Jó az öreg a háznál - gondolta elégedetten.
De akkor is, a töltőnek meg kéne lenni. A helyénél jobb helyet nem is lehetne találni, mint az asztalon heverő elosztó mellett, de ott biza nem volt. Az egész asztalon nem volt.
Töprengett, miközben feltúrta az iratos, meg a ruhászszekrényt, a fiókokat és az asztal minden lapját, polcát, élét, meg mögét. Azon törte a fejét, mikor is használta utoljára.
- Igen, még valamikor ablakpucolás előtt, pucoláskor meg kicsit arrébb tettem. Akkor a párkányról. Igen... Ez megvan, de az ablakpuccon is túl vagyok már vagy két hete... Igen, töltöttem közben, ráaásul olyan csudaszerkentyűm van, amilyenről más még nem is hallott.
Végiggondolta, hogy is tanulta, amikor telefonon kért segítséget. - Iiigen.. Okostelefont okosan kell tölteni. Úgy magyarázták, hogy kihúzom a drótot a kockadugóból, és azt a végét, ami addig abban volt, átteszem ebbe. A laptopogósba. És kész is. Merthogy illen különlegesen bőccs az én töltőm, ha már a telefonom olyan nagyon okos.
Törte a fejét megállás nélkül, de ennél tovább nem jutott. Nem is juthatott, hiyzen időre kellett mennie. Így is elment az idő, siethetett a buszhoz, ahogy a lába csak bírta. Meg a csámpás cipője. Így abban maradt önmagával, hogy ha hazaér, tovább kutat.
Úgy másfél órával később haza is ért. Kereste is. Minden elképzelhető helyen. A gyógyszerek, a tisztítószerek, a cipők és a szatyrok, meg papírcuccok között. Az asztalokat - konyhait is, szobában a dohányzót is, az íróasztalt is, meg mellette a nyomtatóét is - feltúrta. Fehér, drótnélküli kocka, két szarvszerű bedugó villával sehol nem kiabált.
Egy idő után csak feladta. El nem tűnt, ki nem dobta azt a fránya töltőt, majd előkerül, ha akar, addig meg tölti a telefonját úgy, ahogy addig szokta.
Leült az íróasztalához, bekapcsolta a laptopot - abban a pillanatban felkiáltott:
- Megvan!
Hogy hol volt? Természetesen a helyén. A hosszabbító mellett. Pontosan a hosszabbító és a nyomtató (fekete!) között. Ahol legalább ezerszer megnézte.
Ebből látszott, hogy egy kicsit talán megkésett a kúra.
Igaz, ott még nem tart, hogy keresse a szemüvegét - szemüveggel az orrán.
 

vakarcs56

Állandó Tag
Állandó Tag
Hanyasok is vagyunk?

Csatolás megtekintése 1415035
Egy baráti társaság – ők, itt a képen – valamikor a fiatalságáról beszélgetett. Nagyon jó nyári délután volt, az emlékek felidézése estig eltartott. Ebből a beszélgetésből aztán egy zseniális író, Szilágyi György egy zseniális írást fésült össze. A rádióban egy zseniális művész, Kálmán György mondta el. A zseniális mű címe: Hanyas vagy? '28-as?


Lassan elmúltak az évek, a baráti társaságból is egyre kevesebben maradtak, de a Hanyas vagy? fogalommá vált. Sokan átírták, sok-sok évre ráhúzták. Én se maradhattam ki, elvégre az én korosztályom annyi mindenből kimaradt. Nekem ez lett belőle:
Te hanyas vagy? ’56-os?

Mi félszavakból is megértjük egymást.
Ugyanazt a nótát fújtuk. Nem igaz?
Kis kacsa fürdik fekete tóban…
Apjához készült… Nem Lengyelországba.
Emlékszel? Persze, nem emlékszel.
Még 3 hónapos se voltál. Szoktad a közösséget.
Ha nem volt szerencséd, és a család nem tartott valahol eldugva egy nyugdíjas nagymamát.
Hajnalban keltél, rohantak veled a bölcsibe.
Ott tanultál fontos dolgokat.
Megtanultad, hogy bármit kapsz enni, azt nem köpöd ki. Akkor éhes maradsz.
Vagy megetetnek valami maszlaggal.
De sokszor megetted! Vagy pépet, vagy a maszlagot.
Hanyas vagy? ’56-os?
Akkor mi félszavakból is megértjük egymást.
Csendes volt az az idő. Talán túl csendes.
Otthon nem sok dologról beszéltek. Inkább csak a dologról.
Szó volt a munkáról, de nem a munkahelyről.
Beszéltek a családról, de nem a szomszédról.
Emlegették a kollégát, de nem a barátot.
Soha nem lehet tudni, ugye…
Anyánk három műszakban dolgozott.
Meg otthon.
Varrta az új ruhánkat – a régi sajátjából.
Lett új takarónk – a régi lódenból.
Mosott teknőben, marta a kezét a lúg.
Savazott a gyárban, marta a tüdejét a gőz.
Szépíti őt a gáz, a gőz.
Ezt énekelte, amikor már nehezen bírta a faszenes vasalót.
Meg néha azt sírta, hogy „Sződd a selymet, elvtárs”.
Vagy egy kicsit másképp szólt a szöveg?
Azt énekelte anyánk: Ott, túl a rácson.
És azt: A börtön ablakán…
Bár ezt sokkal halkabban.
És néhány évvel később. Apánk.
Mi a béke tizenkettedik évében már adót fizettünk.
Nem, ne túlozz! Anyáink fizettek helyettünk.
Gyerektelen adót.
Mi a béke tizenkettedik évében kezdtük a harcot.
Azt mondod: gyerekkor.
Én azt mondom: tömeg.
Azt mondod: hús.
Én azt mondom: sorbaállás.
Hajnaltól, kemény télen, térdig hóban, minden pénteken.
Aztán kiszólt a hentes, még nyitás előtt:
Elfogyott minden.
Azt mondod: egy forint.
Azt mondom: csoki.
Azt mondod: 3,60.
Azt mondom: kenyér.
Azt mondod: csomag.
Azt mondom: börtön.
Mindenkinek volt ott valakije.
Valamiért. Miért? Miért is?
Harcoltunk a magunk spenótjáért,
És hallgattuk a békeharcot.
Béke. Harc.
Az elsőt szerettük.
Otthon, meleg szoba, tiszta ruha, főtt étel.
A másikat nem szerettük.
Akkor meg kellett védeni azt, ami amúgy már a miénk.
Emlékszel?
Mint a mókus fenn a fán…
Az úttörő tényleg vidám?
Kilométereket gyalogoltunk az iskolába.
Buszok helyett barátaink voltak.
Sok kis kék köpeny járta az utakat.
Ez volt a divat. Kényszer. Kényszerdivat.
Demokratikus öltözködés!
Ez volt talán az első hamis jelszó, amit megjegyeztünk.
Pedig csak azt kellett eltakarni, hogy nincs semmink.
Vagy inkább azoknak kellett eltakarni, akiknek volt foltozatlan ruhája.
Mi nagyon tanulékony gyerekek voltunk.
Megtanultunk olvasni. A sorok között is.
Megtanultunk írni tollszárral. És szóvirágokkal.
Megtanultunk számolni. Fejben.
Mert minden ott dől el.
Emlékszel? Volt számológépünk.
Piros és sárga fagolyókat tologattunk.
Ki jobbra húzott egyet, ki balra kettőt.
Az igazság mindig a túloldalon van.
A folyó túloldalán.
Azt mondod: folyó.
Azt mondom: part.
Azt mondod: vízállás.
Azt mondom: kód.
Mi már rejtvényeket fejtettünk akkor is.
Dekódoltuk azt, amit a rádióban hallottunk.
„Hajóvonták találkozása tilos”
„Északkeleten erős szél várható jégesővel”
Délkeleten meg mindig nagyon meleg volt.
Északon meg áradt. És viharos szél fújt.
A katonáink mentek megállítani.
Ahogy a forró őszi napokon ide jöttek Szergejék.
Azt mondod: Grísa.
Azt mondom: Tizedes.
Azt mondod: Páger.
Azt mondom: Latyi.
Azt mondod: kabaré.
Azt mondom: Hofi.
Mi végigmoziztuk az életünket.
Szent ég! Mi végigkódoltuk az életünket!
Surda, Forró szél, A tavasz 17 pillanata, Négy páncélos…
Meg a kutya. A kiöregedett vadászkutya.
Hanyas vagy? ’56-os?
Mi félszavakból is megértjük egymást.
Voltál úttörő?
Hát persze, hogy voltál! Mindenki volt.
Osztálykirándultunk minden éveben.
Sorra került az ország minden csücske.
Sorra került az ország minden étkezdéje.
Mókus a 7-esen, Cápa Velencén
Paksi Halászcsárda Dunaföldváron a 6-oson
Csóri Csuka a 8-ason.
Hol volt a kakashere pörköltes, Bábolna?
4-esen is voltak jó helyek ott a birkapörkölt ment vagy mint Szegeden a halászlé
Végigettük az országot.
Most legszívesebben elindulnék.
Lelkesen vonultunk május 1-én.
Tisztelettel koszorúztunk március 15-én.
Indultunk az úttörő olimpián.
Jelentkeztünk a seregszemlére.
Mondtunk Jeszenyint a szavalóversenyeken.
Ott voltunk minden Ki mit tud-on.
Ott voltunk minden kilométerkőnél.
Emlékszel? Mi mindig gyűjtöttünk valamit.
Gyűjtöttünk szalvétát.
Aztán egyenreformálták, és már nem gyűjtöttük az egyformákat.
Gyűjtöttünk gyufacímkéket.
De kezdett kimenni a divatból a címke, nem volt miért gyűjteni.
Gyűjtöttünk cigis dobozt, de az ártott az egészségnek.
Gyűjtöttünk képeslapot, de a sok külföldi ártott az osztályzatoknak.
Néha összekevertük a számokat és a városokat.
Azt mondod: 17.
Azt mondom: Szentpétervár.
Azt mondod: 68.
Azt mondom: Prága.
Azt mondod: 80.
Azt mondom: Varsó.
Azt mondod: 56.
Azt mondom… Mit is?
Apád ki volt?
Antifasiszta? Partizán?
Ébredő magyar? Nyilas?
Testvér vagy elvtárs?
Forradalmár? Ellenforradalmár? Szabadságharcos?
Mi végig szabadságharcoltuk az életünket.
Felszabadultunk, mert felszabadítottak.
Aztán mások jöttek, s újra felszabadítottak.
Az előző elnyomás alól.
Hogy utána ők nyomhassanak el.
Mi megtanultuk a történelmet.
Azt, hogy a történelem tény. Igaz.
Meg az ellenkezője is igaz.
Mi még megtanultuk az évszámokat.
Megtanultunk számolni.
Kiszámoltunk, megszámoltunk.
Ha tévedtünk, bevallottuk, hogy elszámoltunk.
Mások meg elszámoltattak.
És felszámoltak.
Sokakkal ezzel mindjárt leszámoltak.
Hanyas vagy? ’56-os?
Azt mondod: Varsói Szerződés.
Azt mondom: NATO.
Azt mondod: KGST.
Azt mondom: EU.
Azt mondod: tankok.
Azt mondom: bankok.
Mindig minden változott.
Mire megtanultuk, hogy mit kell mondani, addigra már mást kellett.
Nem csak mondani.
Mi voltunk a változás generációja.
Jóllakhattunk gulyáskommunizmussal.
Megtanultuk: „a húsleves legyen húsleves, a krumplileves legyen krumplileves.”
Mi még tudtuk, hogy ezt nem Hofi mondta.
„Kis foci kis pénz, nagy foci nagy pénz”.
Mi még tudtuk, hogy ezt Hofi mondta.
Nekünk mindig kiutaltak.
Kiutalták a lakást a szerencsésebbeknek.
Kiutalták a Trabantot a türelmesebbeknek.
Kiutalták még a beutalót is a SZOT-üdülőbe.
Mi mindig váltottunk.
Váltottunk valutát, amikor éppen szabad volt.
És váltottunk cipőt, amikor már nem olajos padló volt az osztályban.
Váltottunk iskolát, ha éppen úgy hozta a sors.
Váltottunk ruhát, amikor a régi már nagyon kopott volt.
Váltottunk rendszert, amikor már éppen megengedték.
És váltottunk színt, ahogy éppen hasznosabbnak látszott.
Na, nem egészen. Sokan inkább nyugodtan aludtak.
Az is nyugodtan aludt, aki váltott. Állítólag a vedlés nem fájdalmas dolog.
De lehet, hogy a biológiát is leváltjuk.
A hőseinket is leváltjuk.
A művészeinket is leváltjuk.
Emlékszel? Mennyit tanultunk a regényekből, a régi filmekből?
Egri csillagok. Várkonyi. Meg a Sárközi.
Ja, az cigány? Nem, már roma!
Ötödik pecsét. Nem a hivatalos iratokon!
Bessenyei. Egy magyar nábob.
Nem mai bankár.
Boka. Vörös ingesek.
Nem választási kampány!
A Meseautó nem Audi.
A Ripacsok nem Kern és Garas jelzője.
Azt mondod: Demjén Rózsi.
Azt mondom: Koncz Zsuzsa.
Azt mondod: Darvas Iván.
Azt mondom: Házy Erzsébet.
Azt mondod: Szörényi.
Azt mondom: Zorán.
Azt mondod: Simándi.
Azt mondom: Hazám, hazám.
„Hazámba vágyom” – miközben itthon vagyok.
Jó, hogy még nem keveredtünk össze önmagunkkal.
Hogy mennyi minden voltunk!
Kisdobosként a negyvennyolcasok utódai.
Aztán lehettem pajtás.
És lehetett nekem is egy Pajtásom.
Hogy örültem a fényképezőgépemnek!
Később voltunk elvtárs, kartárs, polgártárs, élettárs.
Más színben már rövidebben, csak polgár.
Már nem voltam, csak jogilag állampolgár.
Itthon másodosztályú állampolgár.
Gyűjtöttem vasat, fémet, ezzel is a békét védtem.
Szőttem selymet másoknak – én hordtam a vászonruhát.
Adakoztam kórháznak, óvodának.
Támogattam a beteg gyerekek gyógyulását.
Támogattam az orvoshoz a félholt anyámat.
Támogattam civil szervezeteket.
Vitaminokkal támogattam a saját szervezetemet.
Hanyas vagy? ’56-os?
Akkor mi félszavakból is megértjük egymást.
Vagy akár csak színekből.
Anyáink, nagyanyáink három színt utáltak.
Ha csak lehetett, kerülték a pirosat, a feketét és a zöldet.
Megy egy kicsit a barnát is.
Ingben mindenképpen.
Apáink, nagyapáink ragaszkodók voltak.
Nem cseréltek nyakkendőt. Sem pirosat zöldre, sem zöldet pirosra.
Apáink, nagyapáink.
Az ő idejükben egy kicsit mást jelentett a hűség.
Az ő idejükben mást jelentett az eskü.
Az ő idejükben mást jelentett a hűségeskü.
Az ő idejükben mást jelentett az élet.
Az ő idejükben nehéz volt a kenyérkereset.
A mi időnkben természetes volt a munkahely.
Hanyas vagy? ’56-os?
Mi félszavakból is megértjük egymást.
A munkahely nem volt azonos a munkával.
A munka nem volt azonos a megélhetéssel.
A megélhetéshez fusiztunk, ki-ki a maga lehetőségei szerint.
A munkahelyen éltük a brigádmozgalmunkat.
Mozgalom volt a színház, a könyvtár, a társas összejövetel.
Munka volt a kommunista műszak.
Így építettünk boltot, uszodát, takarítottunk kórházat, kultúrházat.
Építettük a szocializmust.
Bár a munka nemesít, az a rendszer meg éppen nem viselte el a nemeseket.
Nemes egyszerűséggel fogadtuk, amikor úgy döntöttek a nagypolitikusok, hogy rendszert váltunk.
Megengedték, amiért addig harcoltunk.
A szabadságot, a függetlenséget, az egyenlőséget.
És nem tudtunk mit kezdeni vele.
A szabadok közt szabad hozzájutott. Neki szabad volt.
Az egyenlők közt egyenlő megkapta. Egyenjogú volt.
A független pedig kiállhatott valamelyik hatalomfüggő mellett.
Emlékszel? Úttörő korunkban milyen jó játékaink voltak?
Számháború! Meg kellet látni, le kellett olvasni az ellenfél számait. Pontosan, nem csak úgy saccolva.
Mára ez is megváltozott. A rendszerrel együtt.
Ma saccolják, és a parlamentben játsszák. A mellékneve: költségvetés.
És emlékszel a régi nagy tábortűzre? Ott énekeltünk.
Ki hogy tudott, de jókedvűen.
Nézd meg: rosszkedvű, piszkos alakok ülik körül az utcai tüzet, hogy a kezük melegedhessen.
Azt mondod: hideg.
Azt mondom: meleg.
Azt mondod: étel.
Azt mondom: ital.
Azt mondod: víz.
Azt mondom: tűz.
Sortűz. Puska. Lövés.
Lassan már lövésünk sincs, merre is tartunk.
Arról, se, honnan indultunk.
Egyáltalán haladunk? Vagy csak lépkedünk.
Visz a gépezet valamerre?
Csak jövünk és megyünk. Jöttmentek lettünk.
Helyettesíthetők. Gépekkel kiválthatók.
Azok gondolkodnak helyettünk.
Meg a színek. A piros, a narancs és a fekete. A többi valahol elmaradt.
Hanyas vagy? ’56-os? Akkor mi félszavakból is megértjük egymást.
Idejében megértjük egymást?
Megértjük egymást?

Mire én beleöregedtem a gondolatokba, és ezt leírtam, már ott volt a következő generáció. Nekem úgy tűnt, elromlott valami. Több az öreg közöttük, mint közöttünk. Megkérdeztem tőlük:

És te hanyas vagy? ’89-es?

Valamikor talán megírod, ahogy én.
Én átírtam egy örökérvényű eredetit.
Ő 28-as volt. Én 56-os. És te? 89-es?
Mi megértjük még egymást? Nem félszavakból, de egész mondatokból.
Vannak még egész mondatok?
Vannak még félszavak? Vagy már csak fél szavak?
Mi ugyanazt a nótát fújjuk.
Csak más lett kissé. Pattogósabb.
Vagy csak nekem tűnik túl keménynek?
Tényleg, hanyas vagy?
’89-es? Gyerek vagy. Engem meg öregnek tartasz.
Kiöregedett vadászkutyának.
Kinek van igaza?
Kinek lehet igaza?
Döntsük el? Döntsük el.
Én, az 56-os, meg te, a 89-es.
Én sokat játszottam, fejtörőkkel is.
Te is sokat játszottál. Néha kvízeket is.
Mi lenne, ha most együtt játszanánk?
Mondok valamit, rávágjuk azt, ami először eszünkbe jut.
Ki mit tud? –
Én azt mondom: vetélkedő. Te azt mondod: Csillag Születik.
Seregszemle –
Én azt mondom: úttörő. Te azt mondod: kátyú
Vincseszter –
Én azt mondom: mozi. Te azt mondod: Hard, soft , ne értsd, nyomd.
Egyetem –
Én azt mondom: kevesek. Te azt mondod: diploma.
És a számok? Azokkal mi van?
100 forint –
Én azt mondom: 50 a fele. Te azt mondod: bevásárlókocsiba jó lesz.
70 –
Én azt mondom: ifjúság. Te azt mondod: sebességkorlát
89 –
Én azt mondom: eufória. Te azt mondod: megszülettem, de minek?
Látod, már itt sem értjük egymást.
Én vak érzelmet mondtam, te már mást.
Pedig olyan szépnek látszott!
Olyannak, mint ahogy azt el lehet képzelni.
Aztán felébredtünk, elmúlt az eufória.
Lett helyette munkanélküliség. Meg segély.
Segély –
Én azt mondom: éhség. Te azt mondod: feketén.
Kenyér –
Én azt mondom: megélhetés. Te azt mondod: Norbifitt.
Ital –
Én azt mondom: tej. Te azt mondod: koktél.

Fedél –
Én azt mondom: lakás. Te azt mondod: eső

Malom –
Én azt mondom: játék. Te azt mondod: lapát
Ha már játék, akkor legyen: játék –
Én azt mondom: felhőtlen. Te azt mondod: COD, GTA
Társaság – Én azt mondom: csapat. Te azt mondod: haverok
Hanyas is vagy? Én 56-os.
Nem, nem forradalmár, azok sokan vannak.
Legalább annyian, mint a partizánok voltak.
Emlékszel? Nem, te nem emlékszel, te tanultál róla.
Mit tanultál ’56-ról?
Én azt mondom: félelem. Te azt mondod: megtorlás
Gorbacsov –
Én azt mondom: rendszerváltás. Te azt mondod: renccer. Válts már! Témát.
Öreg –
Én azt mondom: keserű. Te azt mondod: tünés!
Én azt mondom: Egri csillagok.
Te azt mondod: Csillagok háborúja.
Én azt mondom: Villa negra.
Te azt mondod: Pokoli torony.
Azt hiszem, nem is olyan jó ez a játék. Inkább pokoli.
Valahogy nem értjük egymást.
Pedig egy nótát fújunk, te, meg én. Csak én a régit.
„Ne feledd el, hogy honnan jöttél.”
Nem az eredetit, azt a ’28-as fújta. Az enyém lágyabb volt.
Talán túlságosan is lágy.
A tied? Nekem túl gyors, túl pattogó.
Az már más nóta. Az már csak track.
És nincs benne a dallam, csak a rit-mus, rit-mus, rit-mus.
Én a szív dobogását szeretem.Te az óra ketyegését.
Vagy inkább a gépek kattogását?
Nem ket, nem kat, csak tuc-tuc.
Én az élőt, te a szabottat.
Dizájnos cuccot, jól szabott ruhát.
Megszabott életet, kiszabott időt.
Te zárt bocskait hordasz, én laza konfekciót.
Nekem elég a kínai is.
Nekem elég az élet. Nem baj, ha nem formatervezett.
Spontán, szabálytalanul, kicsit kanyargósan.
Fel a hegyre.
Azt hiszem, ebben az egyben tényleg megértjük egymást: fel a hegyre.
Én gyalog, bakancsban. Egyszerű túrabakancsban. Te quaddal.
Én már látom: nem is olyan alacsony a Mátra.
Te indulsz, mert a Mátránál magasabb a Tátra.
Mit ad? Nekem az egyik, neked a másik mit jelent?
Nekem a tisztaság, a tér, a madárcsicsergés, a szél zúgása.
Neked a hódítás, a győzelem, hogy jöhet a következő kihívás.
Hanyas vagy? Én ’56-os.
Már éltem, gazdagodtam, pedig szegény vagyok, mint a templom egere.
És te? Te hanyas vagy? ’89-es?
’89-es! Egy elcseszett generáció tagja.
Mi tudjuk, hogy nem éltünk még, és látjuk: nem is fogunk.
Így nem is akarunk.
Mi vágyunk, de csak titokban.
És dühöngünk hangosan.
Nem az fáj, ami van.
Inkább az, ami lehetett volna. ’89-ben.
Álmok voltunk, most céltáblák lettünk.
Mutogatnak ránk és megvetnek.

Mert gyengék vagyunk, ostobák és semmirevalók.
De ez nem igaz – kiáltanám, de csak suttogni tudok.
Már bizonyítani sem akarunk. Nincs kinek.
És nincs miért.
Már meg se kérdezed, hogy apám ki volt?
Nem számít. Valóban. Kivolt.
Mindenkinek van száma.
Csak a miénk már nem a mi számunk.
Csak kódszámunk.
Egy PIN-kód. 1989.
Már ez sem a miénk. ’89 már nem minket takar.
’89-ben nem mi számítottunk.
Pedig értünk lett volna érdemes.

Gyerekek, ez így fáj! Velük mi lesz?



Te hanyas vagy? 2010-es?
Tényleg ez van? Tényleg ez van.
Mi választottuk, hogy ti így válaszoljatok?
Vagy nem ezt választottuk, csak átvertek?
Mások vertek át minket, vagy mi magunk?
Ez csak arról vélemény, amiért éppen ilyen válaszokat kapok.
Amiket nagyon nehéz a helyükre beírni.
Ez már nem dolgozat, ez már tesztlap.
Ahol a válaszok, a fehér és a fekete teljesen összemosódnak, mégsem szürke.
Én azt mondom: Mit remélsz?
Te csak nézel, csodálkozol, és nem érted.
Mit? Remélsz?
Nem érted, hogy ezt énekeltük. Te már nem remélsz.
Ez így nagyon fáj, mégis egy kicsit szép.
Az én életem volt szép.
És a Tiéd?
És mi lesz a következő generációval?
A mostanában születettekkel? Ők mit fognak majd megélni?
Egyáltalán: megélnek majd valamit? Vagy csak élnek?
Ők megkérdezik majd egymástól, úgy 40 év múlva:
Hanyas vagy? 2010-es?


































 

vakarcs56

Állandó Tag
Állandó Tag
HA érdekel: felkerült a Magyar Elektronikus Könyvtár anyagai közé, ingyenesen letölthető. Nem csak a fenti, hanem a 2. részben még néhány önálló, de szorosan ide illesztett írás is, a kilencszázegyestől szinte az újszülöttekig.
HA letöltöd, jó olvasgatást kívánok hozzá!
Itt keresd: http://mek.oszk.hu/15100/15177
 

vakarcs56

Állandó Tag
Állandó Tag
Álomtolvajüldözés
Kismanó egy este ott ült Bálint bögre fülén. Nem is ült, hanem fészkelődött, alig bírt magával.

– Hol voltál eddig, hogy észre sem vettél? - kérdezte nem éppen udvariasan, mikor beléptem a szobába.

– Hogyhogy hol voltam? Dolgom volt. És mivel nem a szobában volt ez a dolgom, nem láthattalak, csak most, amikor ideértem. Nem lettél egy kicsit szemtelen? Vagy szemtelenebb, mint eddig voltál?

– Jól van, na, bocsánat, de nagyon sietek, nagyon fontos dolgom lett, csak szólni akartam, hogy mostanában ne várj, nem tudok jönni.

Úgy éreztem, valami nagyon nagy dologba vágott kis barátom, nem is szidtam tovább. Hiába, én is csak olyan vagyok, mint ő: ha valami nagyon, de nagyon érdekel, és az újdonság miatt nagyon izgatottá válok, nem sokat figyelek másokra. Nem is akartam tartóztatni, de azt sem akartam, hogy elküldve érezze magát, ezért csak egy kérdésem volt.

– Csak nem nyomozol? Belekóstolsz ebbe a munkába is?

– Iiiigen. Most kinevetsz? Vagy arról tartasz beszédet, hogy elégedjek meg a mesemanói karrieremmel, meg inkább igyekezzek ezt a feladatot minél jobban ellátni?

– Nem tartok beszédet, nem is nevetlek ki. Elvégre mi már beszéltünk erről, örülök, hogy van lehetőséged belekóstolni a nyomozói munkába. Azt azért ígérd meg, hogy utólag elmeséled, milyen is volt: kaland, vagy munka.

– Igen, elmesélem, teleszel az első, akinek elmondom. Akkor nem haragszol?

– Nem haragszom, nincs miért haragudni. Perdülj, fordulj, szaladj, aztán siess vissza.

Mesemanó perdült jobbra, fordult balra, és már el is tűnt a szemem elől. Én meg reménykedtem, hogy minél előbb kinyomozzák, amit kell, és jön, meséli a kalandjait.

Sokáig kellett várnom, míg végre meghallottam a nagy szuszogást, fújtatást Bálint bögre mellől.

– Hú, ez nehéz volt, de megoldottuk! Ja, egyébként szia. Nem lettem ám butább, csak még egy kis utóhatása a nagy keresésnek, amikor egy árva, nem feltétlen szükséges mukkanást sem engedtünk meg magunknak.

– Hát akkor neked is szia. Ezek szerint sikerrel jártatok, a bűnös meglett.

– Nem csak a bűnös, de az álom is. Mindjárt elmesélem, csak kényelembe helyezem magam, mert csak behuppantam Bálint fülébe.

Kismanó megigazította a párnáját, az ülését, még a takaróját is, aztán lábával harangozva mondani kezdte, mi minden is történt, mióta nem találkoztunk.

– Tudod, bejelentés érkezett Télapó panaszirodájába, hogy egy kislánytól, a kedves, aranyos, okos, mosolygós Borókától valaki ellopta az álmát. Azóta Boróka szomorú, amit Télapó nem enged meg, hát ki kell nyomozni, ki a tolvaj, de még azt is, hogy hova dugta az álmot.

Az ember úgy képzeli, hogy azt kell kitalálni, kinek is kellhet ugyanaz az álom, ami nem is lehetne az övé, de nem ilyen egyszerű a nyomozás. Először azt kellett megtudni, mi is az az álom!

Mit? Hogy csak meg kell kérdezni a kislányt? Én, a buta kezdő is erre gondoltam, de a nyomozó kisördögök figyelmeztettek: ez nem egy tányér, amiről el lehet mondani, hogy fehér volt, kék virágok, vagy piros pöttyök díszítették. Ha egy álom veszik el, akkor elő kell varázsolni az álmodó lelkéből valami apróságot, ami alapján össze tudjuk rakni a képet.

Boróka alig emlékezett valamire. Elindultunk hát az Élet folyóján, hogy apró rezdülésekből legyenek ötleteink.

Az első ilyen rezdülés egy kislapát miatt volt. Hurrá, megtaláltuk az alapot: a kertészkedés lesz az. Elmentünk hát Télapó ideiglenes kertjébe, vittük a lapátkát a zöldség- és virágágyások közé. Csakhogy a kis Boróka nem sokat törődött a növényekkel. Vigyázott rájuk, megsimogatta mindegyiket, de a kislapát nem kellett semmihez.

Már kezdtünk elszomorodni, amikor a kert szélén meglátott egy csorba vázát. Én legalábbis csorba vázának néztem, de kiderült, elfogult voltam. Boróka egy csorba korsót talált, de ettől a csorbától felragyogott az arcocskája. Felkapta, letörölgette óla a földet, és úgy szorította magához, mintha az egész élete benne lenne. (Képzeld, még meg is néztem, mi van ebben a korsóban, de nem láttam semmit. Úgy látszik, nekem ahhoz a kincshez semmi közöm, de még a nyomozás érdekeinek sincs hozzá köze.)

Törtük a fejünket, mi köze lehet egymáshoz Borókának, a kislapátnak, a csorba korsónak, de semmi okos nem jutott eszünkbe. Arra jutottunk, hogy ha nem kert, akkor építkezés. Talán egy palotáról álmodozik, ahol ő a hercegnő? Elindultunk szépen egy nagy, csillogó ház felé. Odaérve nem történt semmi. Hiába volt aranyból a függöny, gyémántból az ablak, nem érdekelte. Az jutott valamelyik nyomozó eszébe, hogy a kislány esetleg nem hercegnő akarna lenni, hanem inkább tervező. Nézzük csak, mit szól hozzá, ha egy részét neki kellene felépíteni, vagy berendezni? De nem kezdett ilyesmihez. Csak a lapátkájával kotorászott a kövek között.

Ahogy kutakodott, hol itt, hol ott, kiásott egy söröskupakot. Ettől megint felderült az arcocskája, Tisztogatta, nézegette, forgatta. Lelkesen mutatta nekünk is, hogy ez micsoda kincs, de mi nem értettük, mit is akar jelezni, csak amolyan gyerekes lelkesedésnek hittük. Egészen addig, amíg mérgesen meg nem szólalt.

– Nem hiszitek, hogy ez tényleg kincs? Akkor nem is tudtok semmit. Egyáltalán, akkor mi alapján nyomoztok? Hogy akarjátok megtalálni az ellopott álmomat, ha még nekem se hisztek? Ezt elviszem magammal, szépen beleteszem a korsóba. Tudjátok, merre is kell tovább menni? Ugye, hogy nem! Én tudom, hogy arra!

Amerre mutatott, csak egy sötét, sáros árkot láttunk. Mit akarhat egy olyan piszkos helyen egy kislány? Abban biztosak voltunk, hogy már dereng neki valami, már sejti, merre is kell elindulni a nyomozócsoportnak. Hagytuk, mutassa meg az irányt, hogy biztosan nyakon csípjük az álomtolvajt.

Boróka nagyon figyelmesen, ügyelve minden lépésére, mégis határozottan haladt egy kis üveges szekrény felé. De minél többet gyalogolt, annál messzebbre került a szekrényke. Egyszer csak megszólalt a sötétség legsötétebb végén egy durva hang.

– Hahaha! Azt hiszed, megtaláltad, amit kerestél? Azt hiszed, visszakapod? Hahaha! Jól elzártam, soha többé nem lehet a tied az álom, amit én elloptam. Tudd meg, én vagyok a Sötétség Ura, és ha én valamit elveszek valakitől, azt soha nem adom vissza.

Összenéztünk az ördögfiókákkal. Ha a Sötétség Ura, akkor lehet, hogy világosságot kellene gyújtani? Mintha megsejtette volna, mire is gondolunk, gúnyosan nevetett.

– Hahaha! Világosságot gyújtani? Hiába hoztok ide ezernél is több gyertyát, fáklyát, vagy akár egy egész tűzhányót, ez a sötétség nem múlik el ezektől. Együtt se tudjátok visszaszerezni Boróka álmát.

Nagyon mérges lettem. Még hogy mi nem tudjuk visszaszerezni egy kislány álmát? Dehogynem! És ha lámpákkal nem múlik a sötétség, meg kell próbálni másképp.

Igen ám, de hogyan? Az egyik kisördög, a legkisebb, azzal állt elő, hogy nem az árok, meg az alagút sötétségét kell megszüntetni. Az álom nem egy tárgy, amit kézbe lehet venni, hanem valami, ami az emberek fejében születik meg. És a lelkükben, meg a szívükben. Ott kell megszüntetni a sötétséget, úgy legyőzhetjük a gonoszságot is, és visszaadhatjuk a gyerekek álmait. Meg a felnőttekét is, nekik a gyerekkori álmaikat, hogy megvalósíthassák azokat. Talán még nem késő.

– Gyerünk, kisördögök, soha semmi nem késő - adta ki a parancsot valahonnan messziről Télapó. Mi pedig elindultunk Borókával az üveges szekrény felé.

– Tudom, hogy az álmom ott van, a szekrény körül.

– Tudjuk, hogy az álmod nem a szekrényben van, de oda kell jutni.

– Tudjátok? Azt is tudjátok, hogy minél inkább jöttök, a szekrény annál távolabb kerül - gonoszkodott a Sötétség Ura.

Boróka egy pillanatra megállt, ránézett a lapátkájára, meg a korsóra, abban pedig megzörrent a söröskupak.

– Megvan! Gyertek utánam - kiáltotta boldogan, és lapátolni kezdte a követ. Mi csak bámultunk, mi is akar ez lenni, de Boróka nem szólt egy szót sem, csak dolgozott rendületlenül.

Amikor egy akkora gödröt lapátolt ki, hogy ő maga is belefért, a korsót felemelte, az aljár a szekrény felé tartotta, megcsörgette a söröskupakot, nekünk pedig súgva árulta el a titkát.

- Ha nem megy egyszerűen, akkor a fejekben kell világosságot gyújtani. Szerintem ettől fél ez az önjelölt úr. Mert ő nem is a Sötétség Ura, hanem csak annak a Gonosz fia. Először a mi fejünkben kell valami fény. Például az, hogy gondolkodunk.

– Mi egyfolytában törjük a fejünket, de látod, semmi okosra nem jutottunk.

– Dehogynem. Csak még nincs elég világos a szívetekben. Azzal is meg lehet ám látni a helyes irányt.

Valóban, kezdett felmelegedni a szívünk, és kezdett minden gondolatunk egy irányba haladni. Közös erővel arra jutottunk, hogy ha a szekrény felé menve az egyre távolabbra kerül, akkor távolodnunk kell, hogy a szekrény közeledjen.

– Ha az ilyen egyszerű volna! De biztos, hogy erre is gondolt ez a Gonoszfi.

– Megvan! – lelkendezett megint a legkisebb ördögfióka.

– Kell valami, amivel magunk felé húzzuk a szekrényt. Egy kötél, amit rádobnánk?

– Nem, a kötél túl durva, még gondolatban is. De ez a korsó, a lapát, és a söröskupak lesz a nyitja a titoknak. Mondjuk, úgy kell használni, hogy én ásom a gödröt, egyre csak lefelé, ti meg a korsót a szájával a szekrény felé tartjátok, és megmutatjátok neki a söröskupakot.

– Igen – szólaltam meg első ízben én, a mesemanó. – És amit itt most beszéltünk, az a korsóban maradt, megfordítva a korsó elküldi a szekrénynek, ő pedig érteni fogja, mit is kell tennie.

A nyomozócsapat pedig nekifeszült, a csorba korsót, ami ugyan nem csorba váza, mégis egy mesés darab, a szükséges és legjobb irányba fordítottuk, Boróka pedig ásott szorgalmasan. A szavak szépen szálltak a szekrény felé. Odaérve körbetekeredtek, visszafordultak, és Boróka kislapátjára kötöződtek. Mi elkaptuk az utolsó szó utolsó hangját, Boróka pedig a legelső gondolatot, és húztuk, csak húztuk magunk felé. A szekrény pedig jött, ahogy haladt, ahogy egyre közelebb ért, úgy egyre gyorsabban haladtunk. Ő is segített ám, egyik sarkáról a másikra állt, így lépkedett, amíg Boróka sáros árkához nem ért.

Akkor abbahagytuk mi is a munkát, vártuk mi történik. Mert a Sötétség Ura még ott állt, ahol eddig, nem tűnt el, nem semmisült meg.

– Hát nem nekünk kellene elfogni? - kapott észbe az egyik kisördög.

Nekivágtunk a sötét útnak. Már jócskán haladtunk, amikor hallottuk a gonosz nevetést.

– Most jól otthagytatok mindent! Még meg se találtátok a kislány álmát, de már azt hiszitek, győztetek. Márpedig nem! Most fogom magam, és ellopom a kislányt is, az álmával meg a korsójával, a lapátjával együtt. A söröskupakból pedig csak egy ócska, alaktalan söröskupak lesz, nem kincs!

Hűha! Erre bizony nem gondoltunk. Pedig éppen ez lett volna a lényeg: gondolkodni kell! Először tanulni az okosabbaktól, aztán a tanultak alapján gondolkodni. Kicsit megzavarodtunk. Most akkor fogjuk el Gonoszfit? Vagy menjünk vissza, vigyázni Borókára? Ezt bizony nem szerveztük meg.

- Menjetek csak, fejezzétek be a munkát, mi itt maradunk egy kicsit - hallottuk Télapó dörmögő hangját. - Vagyunk itt elegen, Krapuszi éppen kezd egy kis vidámságot varázsolni Borókába.

Megnyugodtunk, mentünk tovább Gonoszfi felé. Jöttek velünk a szavak is, segíteni akartak. Azt láttuk, hogy nagyon erősek, ezért is örültünk nekik. Meg persze azért is, mert sokan voltunk, szinte legyőzhetetlenek.

Egyszer csak a szavak meglódultak.

– Ti csak gondolkozzatok, mit és hogyan kell csinálni, mi pedig jól megkötözzük nem csak a Sötétség Urát, meg Gonoszfit, hanem az egész Sötétség Birodalmát. Na, akkor jobbra hurok, vagy balra görcs?

Mi pedig gondolkodtunk. Hurkokon, görcsökön, álmokon, szavakon – a Sötétség Birodalma pedig az okos szavak szorítására egyre kisebb lett, míg teljesen fel nem világosult a világ.

Akkor aztán szaladtunk vissza Borókához, megtudni, mi is volt az álma. Ő még mindig az üveges szekrény előtt állt, kezében a lapát, meg a csorba korsó, benne a söröskupakkal, de nem találta meg az álmát.

– Úgy látszik, valamit rosszul csináltunk. Nem baj, majd másikat fogok álmodni, mert álmodni újra tudok. De ha a lapátot, a csorba korsót és a söröskupakot megtaláltam, az üveges szekrényt is idehúztátok, a sötétségből világos lett, itt hagyom őket, hogy emlékezzenek ránk.

Erre fogta, kinyitotta az üvegajtót, szépen elrendezte az emléknek szánt tárgyait. Alsó polcra került a lapát, a fölsőre a korsó, a legfőbb helyre pedig a söröskupak. Amint a söröskupakot eligazította, az aranypénzzé változott, a csorba korsó is megrégiesedett, a lapátból spakli lett. Az üvegajtót becsukva Boróka boldog mosollyal mondta:

– Köszönöm, hogy megtaláltátok az álmomat! Kincskereső leszek, olyan, aki okosan, gondolkodva keresi majd a kincseket. Hiszen láttátok, a söröskupak sem egy eldobandó szemét volt.
 

vakarcs56

Állandó Tag
Állandó Tag
Szaki kerestetik

Annuska, Mariska és Bözsike egyformán gondban volt: egyiknél leszakadt tapéta sarkát kellene visszaragasztani, a másiknál a régi villanykapcsolót kellene kicserélni, a harmadiknál a csöpögő csappal kellene valamit kezdeni. Mindezt jól kitárgyalták Hortenziánál, egy herbatea-délutánon.
- Nem ismersz valakit véletlenül, aki megcsinálná? - fejezte be mindhárom bajban lévő a panaszkodását Hortenziához intézett kérdésével.
- Nem, sajnos nem tudok. Én is hasonló cipőben járok, tudjátok jól. Csak vállalkozót lehet keríteni, aki az ilyen kis munkáért is annyit kér, mint egy komolyabbért. Hiába, nem éri meg nekik, nekünk meg olcsó megoldás kellene. A fiúk meg, ugye, nem biztos, hogy vállalják.
- Vagy mi nem vállaljuk az ő munkájukat - tett igen komoly célzást Mariska. - Jenci még csak-csak, ő gyakorlati ember, de Ervin csak elméletben olyan nagyokos. Jenci meg vidékről nem ugrál ide, hogy kicseréljen egy villanykörtét.
- Kapcsolót - pontosított Annuska.
Beszélgettek, variáltak, nézték a lehetőségeiket, de semmi okos nem jutott az eszükbe. Legalábbis semmi megvalósítható.
- Megmondták, emlékezzetek csak, hogy fogjunk már magunknak egy pasit, legalább szekrényt tologatni - álmodozott Mariska. - Kellene egy ezermester pasi.
- Közös használatra - szólalt meg Bözsike kissé meggondolatlanul. Csak néhány pillanattal később kapcsolt, mire is értették a többiek a mondatát. Gyorsan ki is akarta javítani. - Iiigen... úgy értettem, hogy nálam pl. felnyalja a tapéta sarkát, Annusnál végre kapcsolni lehet, Mariskám, nálad meg beveri azt a szöget.
Mielőtt ég nagyon belebonyolódtak volna a fogalmazásba, Hortenzia, amolyan igazi klubvezetőhöz méltó módon feldobta a lehetőséget:
- Adjunk fel hirdetést. Mondjuk olyat, hogy tüneményes öreg hölgyek otthonában ezt-azt meg kellene javítani.
A gondolaton egy kicsit elidőztek, átrágták rendesen, mit is kellene, hogy is kellene írni, hol érdemes hirdetni. A hosszú beszélgetés, ide-oda javítgatások ellenére sem akart összeállni a mindenkinek tetsző hirdetés. Már fáradtak voltak, kissé talán idegesek is, amikor Mariska megszólalt:
- Egy ezermester vállalkozó kellene, aki még a kort is tudja tisztelni.
Hortenzia fejében azonnal kigyulladt a lámpa, megvilágosítva a lényeget és a lehetőségeket.
- Hozzunk létre mi egy vállalkozást!
-Miiii? - néztek nagyot a többiek.
- Igen, mi. Miért? Nem hallottatok még arról, hogy az ötletgazda a gazda, a többi meg a dolgozó?
- Gazda?
- Igen, gazda. Ha úgy jobban tetszik, a tulajdonos.
- Dehát mi keresünk segítő embereket, nem mi akarunk másoknál gipszelni, meg javítani.
- Végighallgatnátok? - váltott kicsit határozottabb hangnemre és hangerőre Hortenzia. - Na. Arra gondoltam, hogy létrehozunk egy vállalkozást, HÖSZ néven. Csönd, most én beszélek! Tehát HÖSZ néven. A szöveg meg csak annyi: tüneményes idősödő hölgyek otthonában ezt-azt megjavítunk. Csönd, még mindig én beszélek! Nem mi megyünk csapot cserélni, hanem keresünk munkanélküli szakikat. Vagy nyuggerszakikat. Jobban is passzolna. Mi vennénk fel a rendeléseket, továbbítanánk Józsinak, Karcsinak, Zolinak, ők meg örülnének, hogy kisipari minőségben tudják eladni a szaktudásukat. Némi nyugdíjkiegészítéssel. Menne itt a bolt!
Bólogattak szorgalmasan, de Bözsike egy kicsit kevésbé lelkesen. Ő lemaradt a vállalkozás nevénél.
- De hogy jön ide a HÖSZ név? Három Özvegy Szövetsége? Vagy a Hat Öreg Szingli? Ennek semmi értelme.
- Miért? Sok cégnévnek nincs semmi értelme, főleg az ilyen rövidítésekből álló névnek. De gondold csak el, milyen jól hangozna: Háznál segítő Öreg Szakik. Vagy legyen inkább SÖSZ? Segítő Öreg Szakik?
- Vagy inkább ÖHÖSZ - ötletelt Annuska, de rájött, hogy ez inkább hasonlít a köhögéshez, mint felhíváshoz. Arra végképp nem számított, hogy ez nyeri meg a többiek tetszését.
- Öreg Hölgyek Öreg Szakijai!Ez lesz a jó!
Pillanatok alatt össze is állt a hirdetés szövege.
"Tüneményes nyugdíjas hölgyek otthonában ezt-azt megjavítanak az Öreg Hölgyek Öreg Szakijai! Békebeli, kisipari minőséget garantálunk."
Már csak az öreg szakikat kellett megkeresni, velük a vállalkozást bejelenteni, elindítani, szaktudorokat felhajtani. Ebben lelkes segítőjük volt Jenci is, Ervin is. Jenőnek nem kellett otthagyni a már megszokott, békés vidéki életét, Ervint meg nem noszogattáák, hogy igazán illene már ennyit tudnia. Hadmérnöknek mit kellene érteni a parkettához?
Az öregfiúk mindent bevetettek a vállakozás sikeréért.
Hortenzia a barátnőivel meg csak ül a telefonok mellett és várják a hívásokat. Várják...
Lehet, hogy nincsenek is többen, akik kisebb javításokra keresnek segítő embereket?
 
Oldal tetejére