Csodálatos verseskötetet kaptam ma ajándékba. Néhány verset megismertetnék veletek.
Lukáts Márta - Virágok imája című verseskötete
ELŐSZÓLukáts Márta - Virágok imája című verseskötete
Milyen gyakran haladunk el érzéketlenül csodálatos szépségű virágok mellett! Néha még a legszebb virágoskert látványa is alig érinti meg a lelkünket. Pedig micsoda pompát, ragyogást, álomszerű szépséggel ajándékozta meg Isten a virágokat! Megérezték ezt a szentek, elragadtatással énekelték meg a költők! A világon nincs talán egyetlen nép sem, amelynek ihletett lelkű költői nem öltöztették volna ékes szavakba mindazt, amit a virágok láttán éreztek. Tóth Árpád a Prológban ezt írja:
“Gondoljátok, hogy kint a mezőn jártok,
Hol a tavasz szelíd fuvalma leng,
S himbál felétek száz harangvirágot,
S a harangvirágok kis csengője cseng:
Zene, mely már nem is szólt testi fülnek,
Oly selymeshalkan, oly remegve kél.
Szerény, leheletfinom, kicsi himnusz,
Csak a lélek hallja, csak a szívnek zenél.”
Hányszor állt a természet varázslatos szépsége előtt úgyszólván megigézve nagy költőnk, Petőfi!
“Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.
Ó természet, ó dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?” (A Tisza)
József Attila is elragadtatva nézi a Nyár c. versében az évszak megkapó mozzanatait:
“Aranyos lapály, gólyahír
áramló könnyőségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét, és leng az ég.”
Sokan a színpompás szépség láttán elragadtatva kérdezték: honnan mindez, és nem fogadták el magyarázatként a véletlent, hanem keresték a megnyugtató választ a kutató elme kérdéseire.
Mécs László Tavaszi zsoltárában is így énekel:
“Valaki fehérbe, pirosba, sárgába öltöztette a fákat. Valaki felcicomázta a tüskebokrokat is, hogy évenként egyszer ők is szépek legyenek. Valakinek gondja van, hogy zöldüljenek a vetések, legyen csalán és gyöngyvirág, mézfű és bürök, és mindenek öltözzenek ünneplőbe.”
Ez a kis verseskönyv a virágok imáiról arra hivatott, hogy figyelmüket Istenre irányítsa, Akinek gondja volt arra is, hogy ne csupán szürke egyhangúság vegyen körül bennünket, hanem örüljünk a Teremtő gondoskodásának, Aki nemcsak kenyeret biztosított az embernek, hanem megteremtette a búzavirágot, a pipacsot, búfelejtőnek a pásztortáskát, a sok szenny és romlottság mellé kivirágoztatta a liliomot...
A szebbnél szebb virágokat látva, csodálkozva és megrendülve kérdezzük: Uram, ha ilyen gazdagon fölruháztad a sok szép virágot, melyek egyike sincs tudatában ragyogásának, mennyivel bőkezűbb voltál akkor, amikor reánk, emberekre gondoltál! Amikor a kegyelem gazdag változataival halmoztál el minket! Mivel háláltuk meg bőkezűségedet, szeretetedet? Ezekre a kérdésekre, bizony, sokszor csak szégyenkezve és pirulva merünk válaszolni. Csak az ember hajlamos arra, hogy tudatosan elzárkózzék a kegyelmi adományok elől.
Mennyire megváltozna körülöttünk, bennünk az élet, ha a csodaszép virágokat látva, mi is magunkba szívnánk azt a kegyelmi áradatot, amelyet Isten oly gazdagon szánt nekünk! Mennyire csillogna Isten és embertársaink iránti szeretetünk, mennyi szín- és fény-árnyalatban szépülne meg az emberek egymásközti kapcsolata! Nem rettegnénk többé semmiféle háborútól, az atombomba rémülete sem nyugtalanítana senkit, ha eljutnánk a lélek kivirágoztatásához! A természet a Teremtő szépségének csupán visszfénye! Mennyire meghat bennünket ennek a szépségnek a visszatükröződése! Ne elégedjünk meg csak a visszfénnyel, hanem új lendülettel fáradozzunk azon, hogy eljussunk minden csillogás, szépség kimeríthetetlen gazdag létforrásához, Istenhez!
