Angyalok és Démonok kritika:
Kedvenc szimbólumszakértőnk, Robert Langdon visszatért. Az elcsépeltnek hangzó Angyalok és démonok néhol hasonló minőségű is, de azért elődjéhez hasonlóan ez is könnyed szórakozást nyújt, bár nem közvetlenül a DaVinci kód folytatása. Sőt, gyakorlatilag semmi köze nincs hozzá, főleg, hogy maga a könyv előbb készült el, mint a korábbi film könyvalakja . Ez is minimális gondolkozásra késztető krimiszerűség (komolyabb átgondolás elrontaná az élményt, úgyhogy szigoran tilos), ismét az egyházzal a főszerepben. A Da Vinci - kód hatalmas siker volt, óriási hírverést kapott botrányainak köszönhetően, már a könyv is, a film pedig csak rátett erre egy lapáttal. Persze valószínűleg műbalhé volt az egész, azon sem lepődnék meg, ha a „mélyen tisztelt katolikus egyház” is kapott volna a bevételből. Így került be a köztudatba a fentebb említett címmel megáldott, korábban meglehetősen sikertelen másik Dan Brown könyv, amelynek mint kiderül, mégis jelentése van, s amely már csak fele olyan jól termelt a pénztáraknál, pedig nem szolgált rá erre. Más mint a DaVinci – kód, de nagyjából mégis hasonló minőséget képvisel.
A sztori olyasmi, hogy vannak ezek az Illuminátusok (vagy mégsem?), akik kezdetben békés tudósok voltak még úgy a 15. és 16. században. Sajnos ez volt az az időszak, amikor az uralkodók mellett a katólikus egyház volt a legnagyobb zsarnok ezen a sárgolyón, és nem nagyon tűrtek olyan ellentmondásokat, miszerint nem a Föld az univerzum középpontja, s ráadásul nem is lapos . Szóval az Illuminaty megkapta a magáét pár kivégzés képében, azóta üldözöttekké és radikális társasággá szerveződtek, akik néha vissza-vissza térnek egyetlen céllal: az abszolút Revenge, a tudomány nevében. Most sincs ez másként, ironikus módon a tudomány legújabb csodálatos, s egyben pusztító felfedezésével, az antianyaggal akarják lerombolni a Vatikánt az új pápaválasztás napján. A régi ugyanis meghalt, a helyére legesélyesebb négy bíborost elrabolják, és óránként kivégeznek egyet, aztán éjfélkor jön a nagy tüzijáték. Ezt kéne megakadályozni kedvenc szakértőnknek, Langdon professzornak.
Nem véletlen írtam, hogy ajánlott nem túlzottan használni az agyunkat, mert ahogy lenni szokott, ha a felszín mögé próbálunk nézni, találunk pár érdekes dolgot, erős tulzást. Mondjuk például néhol kicsit erőltetett az Illuminátusok terve, az egyes helyszíneket összekötő kapcsok, hogy minden-mindennel összefügg, legyen az bármilyen banális is. Az antianyaghoz kötődő tudományos magyarázkodás is inkább halandzsa, fikció csupán, persze ez egy Hollywoodban készült filmnél már megszokott, nem is hibaként hoztam fel. Langdon prof. is valószínűleg a bolygó legnagyobb koponyái közé tartozik, mert olyan könnyen megoldja a rejtélyeket, mintha előre olvasta volna a forgatókönyvet (és valóban). Aztán van neki egy sokszorosan multifunkciós segítőtárs-tudósnője, aki amellett hogy príma fizikus, szakképzett gyógyszerész, s tudománytörténeti lexikon egyszemélyben (jó, kicsit túlzok, de nagyon erőltetett, hogy mindenhez ért szinte). Kapunk még egy szemetszúróan gyatra nagymonológot a film közepén, a végére pedig egy kiforratlan fordulatot is. De mindez nem baj. Hogy lehetséges hát ez?
Nagyon egyszerű. Szerintem a filmnek soha nem is volt célja, hogy az újgenerációs krimik komolyabb darabjaival felvegye a versenyt, akkor Ron Howard rendezőnek jobban meg kellett volna erőltetnie magát, amit látszólag nem tett. De az ő erényeit mutatja, hogy félgőzzel dolgozva is van olyan jó rendező, hogy fent tudja tartani a profizmus látszatát, azt hogy ez a film biza jól össze van heggesztve, amiben azért nem követelőző, orr alá döngölős módon, de az egyház is megkapja a magáét (olyan botrányos feltevések azért nincsenek benne, mint a kódban, talán ezért is kapott kevesebb médiumot), ahogy a Vatikánt sikerül egy picit titokzatos, misztikummal átszőtt helynek bemutatnia az átlagember számára. A hatalmas falak, ódon, patinás kápolnák pontosan olyan helyek, amik soha nyilvánosságra nem került titkokat őriznek, ahogy nagyívű kalandok, a világ sorsát nagyban befolyásoló eseményeknek is tökéletes táptalajául szolgálnak. Az egyház sötét múltjának, esetleg szégyenfoltos jelenének vélt, vagy valós kiteregetése meg mindig jó üzlet volt.
Valami ilyesmit kíván prezentálni a film, persze nem kell azért olyan fene nagy dolgokra gondolni. Nem is a súllyal, hanem a nyomozással foglalkozik Howard, ami néhol még izgalmas is tud lenni, pedig sokkal kevesebb van benne a fikciós összeesküvéselméletekből, mint elődjében. Ebben nagy szerepe van a kitűnő zenének, Hans Zimmer nem hazudtolja meg korunk egyik legjobb zeneszerzője címét, ami kijár neki. A helyszínek gyönyörűek, a fényképezés is néhol, hiába, Rómáról van szó, ott aztán lehet mesteri felvételeket készíteni. Helyszínekből pedig van bőven, ugyanis ez a film sokkal tempósabbra, pörgősebbre lett vágva érezhetően amellett, hogy több is benne az aktív esemény, mint a másikban, , kevesebbet kapunk a fölösleges okoskodós mesélő-maratonokból. Mégha klasszikus akciókról ritkán beszélhetünk, ez a határidősdi, az időkényszer határozottan jót tett a filmnek (a végén egy picit leül azért a dolog).
Színészeink tisztességgel teszik a dolgukat, Tom Hanks-nek nem ez élete szerepe, itt még annyi ideje sincs kibontakoztatnia nem túl bonyolult karakterét mint a kódban, mert vagy valamit megfejt éppen, vagy rohangászik ide-oda, de néha a kettőt egyszerre csinálja. A többiekre sem lehet panasz, amit tudnak bemutatják, de a karakterek bővebb kifejtésére itt nincs idő, meg kell menteni a Vatikánt. Esetleg Ewan McGregort emelném ki. Igen, ő kapta azt a kínos nagymonológot, amit olyan hiteles fejjel ad elő, hogy öröm nézni. Annak ellenére, hogy viszonylag keveset van a vásznon, az ő, egész jó karakteréből kapunk a legtöbbet, s a játéka is kiváló. Amúgy nagyon szimpatikus színész, megérdemelne már egy igazán jó szerepet.
Ilyen ltt végül ez az Angyalok és démonok, szórakoztató kis alkotás, de nem is akar több lenni, egyediséget, kreativitást máshol kell keresni. Nem lesz maradandó élmény, de arra pont jó, hogy kikapcsoljon arra a 2 órára, azt a mozijegyet megéri. Az utolsó másodpercek meg gyönyörűek, tömény epic moment. Azért remélem Howard barátunk végre szakít a Brown művek adaptálásával, és visszatér a komolyabb filmekhez, mint a Frost/Nixon, A remény bajnoka, vagy az Egy csodálatos elme.