Advent és Karácsony

cicus12

Állandó Tag
Állandó Tag
0127van.jpg
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Karácsony eredete és jelentősége<o></o>
8. Karácsony gondolatának megjelenése a népmesei parazsat evő paripában<o></o>
<o></o>
Népmeséinkben gyakran szerepel a parazsat evő paripa. Tudjuk, hogy a ló nem eszik és nem is ehet parazsat. A népmesei paripa parazsat evése tehát magyarázatra szorul. Néhány szerző megkísérelte a parazsat evő paripát a szertartásoknál használt keretdobbal magyarázni: a keretdob bőrét dobolás előtt fel kell melegíteni, és ettől a melegítéstől lesz a dobbőr feszes, s válik dobolásra alkalmassá. Kérdés, hogy megállja-e ez a magyarázat-kísérlet a helyét. <o></o>
<o></o>
8.1. A legyengült táltos ló parazsat kér enni<o></o>
<o></o>
Benedek Elek feldolgozásában „Az égig érő fa” című magyar népmese (ld. Farkas Zoltán könyvét: Az égig érő fa, 1994, 8. oldal) idevágó része így szól: „Volt a sárkány istállójában egy girhes-görhes, sánta ló (…) Na, még ilyen lovat sem látott, amióta a világon van. Csak a csontja meg a bőre volt, s a lábára sem tudott állani, feküdt a hídláson, s nyögött szegény pára, nyögött keservesen. (…) Jánoska sarjút tett elébe, de rá se nézett. Zabot vitt neki, az sem kellett. (…) Egyszer csak megszólal a ló: látom, hogy jó szíved van, te fiú, de hiába kínálsz engem sarjúval, zabbal, az nem nekem való. Égő parázs az én abrakom (…) [Jánoska] vitt a lónak egy lapát parazsat. Még meg sem szusszant, mind egy falásig megette, s abban a minutában lábra is állott. Ment egyenesen az udvarra, s ott azt a temérdek sok parazsat megette, de úgy, hogy még a hamut sem hagyta meg. Jánoskának a szeme-szája elállott a nagy álmélkodástól. De hát még akkor ámult-bámult istenigazában, mikor nézi, nézi, s hát látja, hogy a ló szőre ragyog, mint az arany, a bordája egy sem látszik, s nem is négy lába van ennek a lónak, hanem öt.”<o></o>
<o></o>
Létezik egy jelenség, amit a dob-hasonlat magyarázni látszik. Ez pedig a lesoványodott, szinte a halálán levő „gebe” feléledése, kigömbölyödése. A keretdob bőre ugyanis az ernyedt, dobolásra alkalmatlan állapotból a melegítés hatására tényleg kifeszül. Kérdés azonban, hogy a parázstól/tűztől feszülő keretdob tekinthető-e úgy, mint aminek „szőre ragyog, mint az arany, a bordája egy sem látszik, s nem is négy lába van ennek a lónak, hanem öt.” A „Parazsat evő paripa” című magyar népmesében (Parazsat evő paripa. Magyar népmesék, Jankovics Marcell rajzaival, Magyar Könyvklub, 24. oldal) „A ló fölhabzsolta a teknő parazsat, olyan szép lett tőle, mintha minden szőrszála aranyból lett volna”. Ez az „aranyszőrűvé” válás népmeséinkben és a mitológiában általában kulcsfontosságú. Nemcsak aranyhajú lány, de aranycsődör is szerepel pl. „Az aranyhajú lány” című magyar népmesében. Az arany hajkorona a Napisten jelképe (Jankovics Marcell, A Nap könyve, 1996, 146. oldal). A görög mitológiában Médeia segítségével szerzik meg az argonauták az aranygyapjút (Mitológiai ABC, 1970, 249). Az aranyalmák a Világfa gyümölcsei (Jankovics Marcell, 1996, 9. oldal), amelyről az előző, Aranyalma és sárkány a Világfán című fejezetben láttuk, hogy a valóságban a csillagok, vagyis távoli Napok. Az arany szín a napsugarakra, a Nap színére, ragyogására utal. Ugyanakkor a dob nem válik sem aranyszőrűvé, sem aranyszínűvé a melegítéstől. Megítélésünk szerint tehát a szokásos magyarázat nem megfelelő. Arról nem is szólva, hogy kérdés, hogyan nőhet a keretdobnak ötödik lába. <o></o>
<o></o>
Ha a dob-hasonlat nem megfelelő magyarázat, akkor miről lehet itt szó? Annyi már kiderült, hogy az aranyszőrűvé válás, más mesékben a gebe kigömbölyödése, hirtelen megerősödése és minden más lónál különbbé válása a Nappal kapcsolatos. Tegyük fel tehát a kérdést: létezik-e kapcsolat a magyar néphagyományban a Nap és a ló között? És létezik-e a Nappal kapcsolatos olyan jelenség, amelyben a Nap legyengültnek, erejét vesztettnek, fényét vesztettnek látszik?<o></o>
<o></o>
8.2. A Nap és a fehér ló kapcsolatának valóságalapja<o></o>
<o></o>
Az első kérdésre a válasz szinte nyilvánvaló. A magyar néphagyományban a Nap egyik legfőbb jelképe a fehér ló. A fehér ló jelképe a szkíta-magyar kultúrkörből kisugárzódott a kelta mitológiába éppúgy, mint az ókori Indiába. Egy mitológiai találós kérdés Indiából így hangzik: „Heten vannak az egykerekűbe fogva, de csak egy ló húzza, melynek hét neve van. A kerék halhatatlan, nem pihen. Minden, ami él, rajta ül, három tengelye van.” Megfejtés: a Nap. Szúrja, indiai Napisten kocsiját egy hétfejű ló húzza. A három tengely napsugárjelkép” – írja Jankovics Marcell a Nap könyvé-ben, a 313. oldalon. Jankovics megemlíti, hogy a mesehős „úgy csinál táltosparipát a rozzant csikóból, hogy parazsat etet vele, a halálból őt „cserébe” táltosa támasztja fel; az obi-ugor Napisten gebévé sorvadt bűvös lovát tüzes leheletével gyógyítja meg, amikor viszont az ő „csontja törött és húsa rothadt”, fehér lova nyalogatja életre”. Ez a találós kérdés ismét második kérdésünkhöz vezet. Lehet-e a Nap legyengült, erejét vesztett állapotban?<o></o>
<o></o>
8.2.1. A legyengült Nap újjászületik<o></o>
<o></o>
Erre a második kérdésünkre ismét csak igenlő választ kapunk. A Nap ugyanis legalább három jelenségében tekinthető „legyengült”-nek, „erejét vesztett”-nek. Az egyik ilyen jelenség a napfogyatkozás. A másik a Nap téli erejét vesztése, amely a téli napfordulókor tetőzik. A harmadik a napnyugta. Vegyük először szemügyre, mi történik napfogyatkozáskor. A Nap korongjának egyre nagyobb része sötétül el, s teljes napfogyatkozáskor egyszercsak varázslatos, rendkívüli jelenség tűnik fel: felragyog a Nap addig láthatatlan koronája (lásd Tóth László: Napfogyatkozás és népművészet c. cikkét, Természet Világa, 1999/8, 366-367. oldal; Tóth László és Végvári József, Napfogyatkozás és népművészet, 2001, és az előző, Aranyalma és sárkány a Világfán című fejezetünket). A szárnyas kígyó a sárkány, a magyar népmesék, a kelta és a kínai azonosságtudat központi szereplője. Csillagászati tény ugyanis, hogy a Nap öntevékeny égitest, felszínéről hol itt, hol ott kitörések forró anyagot dobnak ki, amelyek óriási lángoló tűznyelvekként utaznak az űrben. Ez a természettudományos magyarázata a sárkányok jellegzetes tulajdonságának is: ahány fejük van, annyi tüzet hánynak. A szárnyas sárkány sokezer éves ősi jelképe azt is mutatja, hogy az ősi ember tudta, hogy a Nap tűzből áll – bár ezt a tényt az ókori kultúra csúcspontjának tekintett görög kultúrában Anaxagoras csak az i.e. 4. században vetette fel először. <o></o>
<o></o>
8.2.2. A fehér ló: a napfogyatkozáskor feltűnő napkorona<o></o>
<o></o>
A naptevékenység a Nap egyenlítőjétől körülbelül 15-20 fokra tetőzik, így ilyenkor a jellegzetes erővonalak az egyenlítőtől fölfelé és lefelé hosszan elnyúlóan szétágaznak, egy lovasnép számára egy vágtázó ló fejére és farkára (fönt elöl és hátul), illetve első és hátsó lábára emlékeztetően. A Nap északi pólusánál egy lovas nép tagja ilyenkor egy lovas alakját láthatja, a déli pólusnál a lovas lábait. Az így kirajzolódó ló képe az elsötétedett égbolton vakítóan fehér színű. A Nap és a fehér ló azonosításának tehát valós természeti jelenség képezi az alapját: a napfogyatkozáskor kirajzolódó napkorona alakja. Tekintve, hogy az égi fehér ló kirajzolódása a naptevékenységtől függ, vagyis a Nap öntevékenységétől, életerejétől, a fehér ló a Nap életerejének jelképévé vált. Természettudományos magyarázatunk egyszersmind azt a tényt is magyarázza, hogy a táltos lónak szárnyai vannak. A táltos ló szárnyai a szárnyas napkorong ősi eszméjéből fakadnak. Az egész mesebeli eseménysor magyarázata természetesen adódik. A mesehős a legyengült táltos lónak parazsat ad, a girhes csikó megrázza magát és aranyszőrű paripává válik – vagyis a napfogyatkozáskor legyengült Nap felragyogó koronája a Nap életerejének megújulását mutatja (különösen, ha földi tüzeket is gyújt a Nap újjászületését tevékenyen előidézni kívánó földi ember), a legyengült Nap százszor szebben születik újjá, és eközben megerősödött a lelki kapcsolat is az ember és a Nap életereje között. Így és ezáltal száguldhat a Nap életerejére „felpattanva” lélekutazásai során, a Nap életerejétől, a szárnyas fehér lótól óriási többlet-erőt kapva a csillagutazáshoz. Ennek a hirtelen, egycsapásra történő erő-megsokszorozódásnak élményét őrizheti megtáltosodás szavunk. <o></o>
<o></o>
A mágikus kultúra töredékeit őrző sámán-hagyományokban a sámán lélekutazásaikor gyakran segítőkre támaszkodik. Ezek a segítők gyakran állatok vagy növények, akik a sámánutazás során tanítják a sámánt, gyakran a varázserő titkaira, kiélezik a sámán érzékeit, utasításaik erkölcsi és szellemi fejlődését ösztönzik – írja Piers Vitebsky A sámán című könyvének 66. oldalán. Az elképzelés, hogy a különleges képességekkel rendelkező emberek kívülről kapják sugallataikat, messze túlnyúlik a sámánizmus körén. Az ókori Görögországban nemcsak Szókratész élte át ösztönös tudás-erejét daimon-ként, hanem a zenei, költői, festői tehetségről is azt gondolták, hogy a múzsák ajándéka. Ezeknek az istennőknek a nevéből ered a muzsika szó világszerte. A Nap életerejének táltos lóként elképzelése véleményünk szerint arra utal, hogy őseink lélekutazásaik során nemcsak növények és állatok, hanem a Nap életerejével is össze tudtak kapcsolódni, és elsősorban éppen a Nap segítő erejére támaszkodtak. A Nap lélekereje röpíthette a mesehőst lélekutazásai során úgy, mint a gondolat. És itt egy meghökkentő gondolatra bukkanhatunk. „Ha valamely állat válik [a sámán] segítőjévé vagy lovagol rajta a sámán, akkor átveszi az állat tulajdonságait, érzéseit és gondolkodásmódját. Ekkor a tulajdonságok még rajta kívül vannak, de innen már csak egy lépés, hogy teljesen beolvassza ezeket a saját egyéniségébe” – írja Vitebsky könyvének 69. oldalán. Ha tehát a mágust a Nap életereje segíti lélekutazásaiban, akkor a Nap érzéseit és gondolkodásmódját olvaszthatja be egyéniségébe! Ha az ősi emberiség évezredek során a Nap egyéniségét olvasztja be egyéniségébe, joggal mondhatja, hogy a Nap szülötte. És mivel a Napban az élő Világegyetem életereje nyilvánul meg, a Nappal lelkében egybeforrt emberiség a Világegyetem szülötte is. És e hagyományok felbomlásával az emberiség népeinek egyénisége elvesztheti kozmikus tartópilléreit. <o></o>
<o></o>
8.2.3. A fehér ló és a parazsat evő paripa kapcsolata<o></o>
<o></o>De van-e az így kirajzolódó fehér lónak a népmesei, parazsat evő paripához? Könnyen lehet, hiszen a napfogyatkozáskor a napkorona eleinte rendkívül halványan látható, és csak később kap erőre. Ha pedig visszagondolunk az őskorba, amikor a napfogyatkozásokat megfigyelő ember számára a Nap jelentette az élet központját, forrását és fenntartóját, amihez érzéseiben rendkívül szorosan kötődött, számára a Nap fogyatkozása a Nap elgyengülésének képzetét vetette fel, amit egy élet-szerető ember nem nézhetett tétlenül. Mit tehet ilyenkor azért az ember, hogy a Nap minél előbb visszanyerje teljes erejét? Az ősi magyarság kultúrájában a tűz és a lélek rokontermészetűek, mindketten lángolók, tüzesek, érzékenyek. A lélek maga az érzésvilág, és az érzésekről tudjuk, hogy képesek egymást kigyújtani. Minden ember tudja, hogy milyen érzések gyúlnak ki például egy anya és gyermeke, vagy két szerelmes között. Az egyik lélekben kigyúló érzés kiváltja a másik, rokon lélekben a hasonló érzés kigyulladását. A kölcsönösség természeti törvény az együttérzést ápoló népek kultúrájában. Kisgyermekkorban, amíg a mesterséges társadalom pusztító hatása még csak kevésbé érvényesül, az egyik gyermek sírása, nevetése szinte törvényszerűen magával vonja a másik gyermek együttérzését, sírását, nevetését. Tény, hogy még a legelvetemültebb bűnözőkben is fiziológiailag kimutatható az együttérzés, az érzéseket kísérő bőrellenállás-változások mérésével. Erőszakos cselekmények elkövetése vagy akárcsak közvetett átélése során az érzésvilág hullámzását jól mérhető fiziológiai jelenségek kísérik (a bőr elektromos vezetőképességének változása stb.), amelyek az együttérzés fellépését mutatják (Arno Gruen, A normalitás tébolya, 2003, 77.-79. oldal). <o></o>
<o></o>
Abban az ősi kultúrában, amelynek együttérzését a Természettel még nem pusztította az embertelenség felé fejlődő társadalom, az együttérzés még a társadalmi valóságban is működő természeti törvény volt, amelyik rendszerint a gyakorlati életben is érvényre jutott. A mese is ezt tanúsítja: jótett helyébe jót várj. Nemcsak jóval kell viszonozni a jót, de jótettel kell kezdeni, és ez a Természet törvényei alapján ki fogja váltani a jótett viszonzását. A kölcsönösség természeti törvény volta jut kifejezésre erkölcs szavunkban is: er-kölcs szavunk valószínűleg az érzés-kölcsönösség eszméjén, az emberi együttérzésen alapszik.
<o></o>
8.3. Az anya-gyermek és a Nap-ember viszony párhuzama
<o></o>
Világos, hogy ha egy anya szereti gyermekét és ki is fejezi szeretetét gyermeke iránt, azt a gyermek megérzi, és ez szeretetének növekedésére vezet. Ha az érzés tűz, akkor az anyai szeretet-tűz növekedése a gyermeki szeretet-tűz növekedését váltja ki. Ez az indukció, a gerjesztés törvénye, a kölcsönös növekedés törvénye. És viszont, hiszen az együttérzés kölcsönös érzés. A Természetben általános a kölcsönhatás törvénye. Nincs hatás ellenhatás nélkül. És ha a Természet nem csupán élettelen anyaghalmaz, ahogy azt modern, eldurvult és eltompult, szemellenzős látásmód sugallja, hanem élettel, érzéssel áthatott, ahogy ezt az ősi, természetes nemességét őrző ember érzékelte, akkor a kölcsönhatás törvénye a Természet mindhárom létkörében: az érzésvilágban, a gondolatvilágban és az anyagi világban egyaránt fennáll. És ha az emberi, közösségi érzés a Nap megerősödésére irányul, és ez még fizikai, anyagi mivoltában is kifejezésre jut, például tüzek gyújtásával, parazsak szításával, akkor a földi parázs lángot vetésével az égi szunnyadó tűz, a Nap koronájában szunnyadó tűz és lángot vethet, megerősödhet. Egy egészséges, a Természet egészét ismerő és elfogadó kultúra népe napfogyatkozáskor bizonyára országszerte tüzeket gyújtott, különösen, ha ezt tudósai, mágusai előre jelezték. A napfogyatkozáskor történő tűzgyújtás és a Nap életerejének visszanyerésére irányuló emberi vágy a napfogyatkozás legelső jeleinek jelentkezésekor minden bizonnyal elmaradhatatlan volt. Ez az érzés és ennek kifejezése minden bizonnyal olyan szükségszerű volt, mint a kisgyermek vágya a tőle éppen eltávolodó Édesanyja után. Milyen általános öröm köszönthette a Nap erejének újra visszanyerését! Talán az első örömtüzek gyújtása is ilyen, Nappal kapcsolatos élményekre vezethető vissza. Megállapíthatjuk tehát, hogy a napfogyatkozáskor történő tűzgyújtás általános lehetett, és ez a gyakorlat kapcsolatban állhat a népmesei táltosló parazsat evésével.<o></o>
<o></o>
8.4. A Nap újjászületése elősegíthető a földi ember által<o></o>
<o></o>
Említettük, hogy a Nap „gyengélkedésének” egy másik típusa a téli napfordulóval áll kapcsolatban. Ahogy a nyári napforduló beköszönt, attól kezdve a nappalok egyre rövidülnek, az éjszakák egyre hosszabbodnak. A leghosszabb éjszaka napja a téli napforduló, december 21.-e. Ez az a fordulópont, amikortól kezdve a Nap újra erőre kap, a nappalok ismét hosszabbodni kezdenek. Az őskorban világszerte elterjedt szokás volt a téli napfordulók idején tüzek gyújtása, éppen a Nap, az élet iránt érzett bensőséges szeretet kifejezéseként. Az őskor tudósai, a mágusok minden fizikai jelenséget kizárólag fizikai okokkal magyaráztak, viszont a lélek jelenségeit nem fizikai okokkal magyarázták (Diogenes Laertius idézi Arisztotelészt A kiemelkedő filozófusok élete” című, i.u. 200 körül született munkájának első oldalán). Tudták azt is, hogy a Nap „életerejének” újjászületése összefügg a Nap és a Föld helyzetével, és a Nap és a Föld egymáshoz viszonyított helyzetét éppúgy anyagi (fizikai) törvények irányítják, mint a legtöbb anyagi testét. Ugyanakkor a modern kor csillagászaitól eltérően azt is tudták, hogy a Nap nemcsak anyagi, hanem egyszersmind élő természetű is. Ha pedig élő természetű, akkor anyagának viselkedését nemcsak fizikai, hanem egyszersmind biológiai törvények is irányítják, ahogy a földi növények, állatok, emberek esetében is történik. A biológiai törvények az érzések által kormányoznak. Az az ember, aki orvosi műszerekkel kimutathatóan semmit sem érez, nem tudja a kisujját sem megmozdítani, mert ahhoz indító ingerre, az ingerrel kapcsolatos érzékenységre, tehát tudatos vagy tudattalan érzésre is szüksége lenne. Ha tehát a Nap él, akkor érez is. A biológia törvényeinek érvényre jutása ösztönöket és érzéseket tételez fel. És ha érez, akkor képes más érzésekkel kölcsönhatni, ahogy a fizikai testek képesek más fizikai testekkel kölcsönhatni. És ha a Nap képes más érzésekkel kölcsönhatni, akkor képes a földi élőlények érzéseivel is kölcsönhatni! Különösen, ha óriási, földméretű közösségi ünnepeken árad felé az élőlények iránta érzett szeretete! Ilyenkor a szeretet szeretetet ébreszt, a társlényegű lények közötti kölcsönösség kozmikus törvénye értelmében benne is új láng gyullad ki, a Nap emberiség iránt érzett szeretetlángja megerősödik, és ez bizonyára javára fog válni az emberiségnek, gondolhatták őseink. Így születhetett meg őseink gondolata: a Nap iránti földi érzések felfokozása és fizikai kinyilvánítása a Nap emberiség iránti érzéseinek felfokozását és kinyilvánítását idézheti elő.<o>

</o> 8.5. A Nap újjászületését segítő szertartások nyomai az ókori világban<o></o>
<o></o>
És így is tettek. A téli napforduló idején történő tűzgyújtás tárgyi nyomokkal, a régészet tudománya segítségével utólag nem mutatható ki egykönnyen. Mégis számtalan sokezeréves nyom mutatja: a téli napforduló idején történt tűzgyújtás világszerte jelen volt az őskorban. Ezt mutatják a kőkörök, amelyek nemcsak Anglia, Franciaország, Spanyolország partjai közelében, hanem Európa belsejében, Németországban, a Kárpát-medencében, a Fekete-tenger északi partvidékén, az egész eurázsiai síkságon, az egész ókori Szkítiában a Kárpát-medencétől Kínáig, Közép-Ázsiában, Észak-Indiában, de még Amerikában és Afrikában is. Ráadásul nemcsak a világ nagy részére kiterjedten, de időben is egy hosszantartó, ötezer évet átfogó korszakban, egészen az időszámításunkat közvetlenül megelőző századokig kimutathatóak a kőkörök vagy nyomaik. Sok kőkör közepén rengeteg hamut találtak (Stonehenge, az erdélyi Kisompoly-nál (Ampoita) 1999-ben talált kőkör közepén stb.). A hamu a parázs maradványa. A téli napfordulókon tehát hatalmas parázshalmok virultak karácsonyeste világszerte a Nap lelki újjászületésének, a földi világ testi-lelki újjászületésének elősegítésére. És a téli napfordulók idején „gyengélkedő” Nap hamarosan új erőre is kapott. A napfogyatkozás idején gyakran előfordult az is, hogy a napfogyatkozás néhány perce alatt új napkitörés indult ki a Napból. Ilyenkor pedig úgy tűnhetett, hogy a négylábú fehér lónak ötödik lába nőtt. A Nap pedig újjászületve szebb volt, mint valaha, és sűrű aranyhajat, napsugarak fonatát eresztette ki magából. Úgy tűnik, ebben az értelmezésben a parazsat evő paripa népmesei hagyományának minden lényeges eleme magyarázatot nyer. <o></o>

http://www.grandpierre.hu/200709/Kar8fej.htm<o></o>
<o>
</o>
 

Ircsi2006

Állandó Tag
Állandó Tag
ln0004.gif


karacsony004.gif

Karácsonyi fények



Este mikor kigyúlnak a karácsonyi fények,
a gyermekkori álmok egy percre visszatérnek.
Ekkor a szemekben a szeretet fénye lángol,
s a gyertyafényénél még a csillag is táncol.

Mikor a fenyő illata megérinti szívünk,
ezen az estén, kicsit az álmokban is hiszünk.
Nem szeretnénk mást, csak boldogok lenni,
és másokért a szokottnál is többet tenni.

A rohanó világban megkoptak a fények,
halványak a hitek, és halványak a remények.
Nem szeretnénk mást, csak hinni a szóban,
őszintén szeretni, és bízni a jóban.

Őrizzük meg a karácsonyunk fényét,
S őrizzük a szeretetben való hitünk reményét.
Hisz ma este mi is gyermekek vagyunk,
s gyermeteg vágyainknak ma határt nem szabhatunk.


(szerzoje szamomra ismeretlen)

mchristmas33.gif

 

eszter24

Állandó Tag
Állandó Tag
Én nagyon szerettem a karácsonyt, bár a környezetemben többen próbálnak erről leszoktatni. Én is úgy gondolom, hogy a gyerekek esetében addig kell a karácsony szellemét erősíteni, amíg csak lehet. Higgyék csak azt, hogy a Mikulás létezik, és hogy a karácsonyfát a Jézuska hozza. Szép dolgok ezek. És kell, hogy higgyünk benne.
 

Vadoocka

Állandó Tag
Állandó Tag
Szívesen hallgatnék karácsonyi hangos verseket mp3-ban! Ám sehol sem lelek olyan oldalra, ahol le is tölthetők!
 

szászsára

Állandó Tag
Állandó Tag
Sziasztok! Láttam vannak fent jó kis karácsonyi receptek.
MINDEN KELT TÉSZTÁT TEJ HELYETT KEFIRREL VAGY TEJFÖLLEL KÉSZÍTSETEK!
Így sokkal finomabb lesz és frissebb marad több napig is. Én több éve már így csinálom, szóval kipróbált dolog.
Jó sütögetést mindenkinek!
 

Kati2009

Állandó Tag
Állandó Tag
Figyelj arra, amit a világ rajzol! Nézd, milyen gondosan rajzolja! Mennyi gyöngédséggel, milyen aprólékosan, hóból, jégből és hidegből, a legnemesebb anyagokból alkotja kis művét, oly választékosan és figyelmesen, mint a japán művészek, akik már csak a lényegeset akarják elmondani, a varázslatos formát mutatják, az összhangot és a céltudatos részletet! Nézd a jégvirágot az ablakon, s tanulj alázatot és ernyedetlen készséget a világról, mert nem is végezheted dolgodat, feladatodat eléggé figyelmesen és aprólékosan, nem is szállhatsz le eléggé mélyen lelkedben és a világban, nem is válogathatsz eléggé aggályosan a lehetőségek között. Nézd a jégvirágot, melyben nincs semmi "célszerű", mint a természet anyagi alkotásaiban, s mégis, mennyi képzelőerő, a vonalaknak és a szerkezetnek milyen tökéletes összjátéka leheli ezt a kis remekművet ablakodra! Nézd a jégvirágot, és szállj magadba.
Márai Sándor - Jégvirág
 

Kati2009

Állandó Tag
Állandó Tag
Nálunk a karácsony a legnagyobb ünnep, készülünk rá lélekben az adventi gyertyák gyújtásával. Az ünnep maga szűk cslaládi körben zajlik és a békességről szól.
 

Relative

Állandó Tag
Állandó Tag
Számomra a karácsony a legcsodálatosabb ünnep és sajnálok mindenkit, aki nem így érez. Lehet azért, mert valami negatív kapcsolódik neki hozzá: haláleset vagy valami ilyesmi. Szerintem, ha az ember akarja függetleníteni tudja magát a nagy vásárlási nyomástól, persze erősnek kell lenni.
Vásárlási nyomás? Miért? Hogyhogy? Elég nagy probléma, ha ez egyáltalán kérdésként felmerül!

Ne haragudj, de milyen alapon sajnálsz valakit, amiért nem úgy érez valami iránt mint te? Honnan tudod, hogy az ő érzései sajnálatra méltóak?

Szerintem élje meg mindenki úgy a karácsonyát, ahogyan a kedve tartja. Ha valakinek az a karácsony, hogy óránként tíz percet fél lábon ugrál és így érzi jól magát, hát tegye!
 

Árvai Emil

Állandó Tag
Állandó Tag
Boldog karácsonyt kívánok! egy mesével:

PANOV APÓ KÜLÖNÖS NAPJA

(Ruben Saillens meséjét átdolgozta Lev Tolsztoj, elmeséli: Mig Holder)

Réges régen, élt egyszer egy idős suszter, messze-messze, egy kis orosz falucskában. Panovnak hívták, de senki nem szólította Panovnak, Panov úrnak, sőt még Panov suszternak sem. Bárhová ment a kis falucskában, mindenki annyira szerette, hogy csak Panov apónak szólították.
Panov apó nem volt gazdag, egyetlen kis szobácskája volt, melynek ablaka az utcára nézett. Ebben a kis szobában lakott és ez volt egyben a műhelye is. De azért szegény sem volt. Minden szerszáma megvolt a suszter mesterséghez, volt egy vastűzhelye, aminél melegedett és ételt főzhetett, volt egy nagy fonott kosárszéke, ahol időnként elszunyókált, egy masszív ágya színes takaróval és egy kis olajlámpája, hogy esténként legyen, mivel világítana. Mindig olyan sokan akartak új cipőt csináltatni vagy a régit foltoztatni, sarkaltatni, talpaltatni, hogy Panov apónak mindig volt elég pénze kenyérre, kávéra, és káposztára, amiből levest főzzön. Így Panov apó szinte mindig vidám és boldog volt. A szeme csak úgy ragyogott kis kerek szemüvege mögött. Egész nap dudorászott, vagy fütyörészett, a járókelőket, pedig hangos jókívánságokkal köszöntötte.
De ezen a napon másként volt. Panov apó szomorúan állt kis szobája ablakánál, és feleségére gondolt, aki már régen meghalt, meg gyermekeire, akik felnőttek és elköltöztek. Karácsony este volt és mindenhol együtt volt a család. Panov apó végignézett a falu házain. Minden ablakból gyertyák és lámpák vidám fénye szűrődött ki és már álltak a karácsonyfák. Hallotta a nevetést és a gyermekek boldog zsibongását játék közben. Érezte a sülő hús illatát, mely az ablak és ajtó melletti repedéseken szivárgott be. "Bizony, bizony..." - de nem volt senki, aki visszavarázsolhatta volna szemének ragyogását, kis kerek szemüvege mögött. Panov apó nagyot sóhajtott. Azután komótosan meggyújtotta az olajlámpát, odament a polchoz, és levett egy régi, barna könyvet. Leseperte az ottmaradt bőrdarabkákat a padról, feltett egy bögre kávét a tűzhelyre, leült a fonott kosárszékbe és elkezdett olvasni.
Panov apó nem járt iskolába és nem tudott valami jól olvasni, ezért ujjával követte a szöveget és hangosan olvasott. A karácsonyi történetet olvasta, hogy Jézus nem házban, hanem egy istállóban született, mert nem volt számukra hely a vendégfogadó háznál.
"Bizony, bizony - mondta Panov apó, bajuszát pödörgetve; - Ha idejöttek volna, elalhattak volna az ágyamon, a kisbabát betakartam volna meleg takarómmal. Örülnék, ha lenne itt velem valaki, és egy kisgyermek, akivel eljátszanék." Panov apó felállt és megpiszkálta a tüzet. Kint ködösre fordult az idő, Így feljebb csavarta a lámpát, töltött magának egy csésze kávét és folytatta az olvasást.
Arról olvasott, hogy gazdag bölcsek keltek át a sivatagon, hogy ajándékot vigyenek Jézusnak aranyat és illatos fűszereket.
"Bizony, bizony — sóhajtott fel Panov apó —, ha Jézus idejönne, nem tudnék neki mit adni." Azután elmosolyodott és a szeme felragyogott, kis kerek szemüvege mögött. Felállt az asztal mellől és odament a polchoz. Volt ott egy zsineggel átkötött, poros doboz. Felnyitotta a dobozt és kivett egy pár apró cipőcskét. Kezébe vette a kis cipőket és mozdulatlanul állt. Ez volt a legjobb pár cipő, amit valaha készített. Óvatosan visszatette őket a dobozba, azután újra leült a kosárszékbe. "Ezzel ajándékoznám meg." — dünnyögte. Sóhajtott egyet és tovább olvasott.
Ki tudja, talán a szoba melege tette, vagy amúgy is késre járt, de Panov apó csontos ujjai nemsokára lecsúsztak a lapról, szemüvege is lecsúszott az orráról és csöndesen elaludt. Kint egyre nagyobb lett a köd. Elmosódott alakok haladtak el az ablak eltt, de az öreg suszter csak aludt tovább és még horkolt is egy kicsit. Hirtelen egy hang szólította: "Panov apó, Panov apó!" Az öregember felugrott. "Ki az?" — kérdezte, amint körülnézett. Elég rosszul látott a szemüvege nélkül, de biztos volt benne, hogy senki sincs a szobában. "Panov apó!" — szólt újra egy hang. "Azt kívántad, hogy megláthass, hogy betérjek a műhelyedbe és megajándékozhass. Holnap reggeltől estig figyelj, és én eljövök. Légy nagyon figyelmes, hogy felismerj, mert nem mondom meg ki vagyok!"
Azután újra csend lett. Panov apó megdörzsölte a szemét és felállt. A kályhában már elégett a szén, a lámpa, pedig teljesen kialudt, de kívülről csengők hangja hallatszott. Itt a karácsony, csilingelték.
"Ő volt." — mondta magában az öreg suszter. "Jézus volt." Elgondolkozva megpödörte a bajuszát. "Lehet, hogy csak álom volt, de azért figyelni fogok és remélem, hogy karácsony napján meglátogat. De hogyan fogom megismerni? Hiszen nem maradt kisgyermek, felnőtt, király lett és azt mondta, hogy Ő az Isten Fia." Az öregember megcsóválta fejét. "Bizony, bizony, - mondta - nagyon kell majd figyelnem." Panov apó le sem feküdt. Ott ült fonott székében az ablakkal szemben és figyelt, mikor jön arra valaki. Lassan - lassan felkelt a nap és sugarai megvilágították a macskaköves utat. Senki sem járt az utcán.
"Főzök magamnak egy jó kávét karácsony reggel." — mondta Panov apó vidáman, csak úgy magának. "Begyújtom a kályhát és főzök egy nagy adag gőzölgő kávét, de az egyik szemem azért mindig az ablakon lesz. Remélem ma, eljön!" Panov apó várt. Végre jött valaki: egy alak tűnt fel a kanyargós utca másik végén. Panov apó kilesett a jégvirágos ablakon. Nagyon izgatott volt — lehet, hogy Jézus jön hozzá. Csalódottan fordult el. Az alak egyre közeledett. Lassan jött az úton, meg-megállva. Panov apó tudta már, hogy kijön — az öreg utcaseprő, aki minden héten arra jött talicskájával és seprűjével. Panov apó mérges lett. Jobb dolga is volt, mint öreg utcaseprőket figyelni. Istent várta, Jézust, a királyt. Türelmetlenül elfordult az ablaktól és jó ideig várt, hogy az utcaseprő elmenjen. De mikor visszafordult, az öregember még mindig ott állt az utca másik oldalán, Panov apó boltjával szemben. Letette a talicskáját, kezét dörzsölgette és dobogott a lábával, hogy egy kicsit felmelegedjen. Panov apó nagyon megsajnálta, mert látszott, hogy nagyon fázik.
Még elképzelni is rossz, hogy valakinek karácsonykor is dolgoznia kell! Panov apó megkocogtatta az ablakot, de az öregember nem hallotta, így kinyitotta műhelyének ajtaját. Az ajtóból kiszólt: "Jöjjön be!" Az utcaseprő kicsit ijedten fordult hátra — az emberek gyakran durván bántak vele a munkája miatt, — de Panov apó mosolygott. "Mit szólna egy csésze kávéhoz?" — szólt neki. "Látom, hogy teljesen át van fagyva." Az utcaseprő egyből otthagyta a talicskáját. "Hát, bizony jól esne!" - mondta és bement a kis műhelybe. "Igazán nagyon kedves magától, igazán nagyon kedves." Panov apó kitöltött egy csésze kávét a tűzhelyen lévő kannából. "Ez a legkevesebb, amit tehetek" — felelte. "Hiszen karácsony van." Az öregember felsóhajtott: "Nekem ennyi a karácsony." Miközben a kályha mellett melegedett, nedves ruhájának párolgása kesernyés szaggal töltötte el a szobát.
Panov apó visszatért előbbi helyére az ablak mellé és figyelte az utcát.
"Látogatót vár? — kérdezte az utcaseprő. "Remélem, nem vagyok útban?" Panov apó megrázta a fejét. "Én, ...hm, hallott már Jézusról?" — kérdezte. "Isten Fiáról?- — kérdezett vissza az öregember.
"Ma meg fog látogatni." — válaszolta Panov apó. Az öreg utcaseprő megdöbbenve nézett rá.
Így Panov apó elmondta az egész történetet. "Ezért figyelem, hogy mikor jön." — fejezte be. Az utcaseprő letette a csészéjét, szomorkásan megcsóválta a fejét és elindult az ajtó felé. "Sok szerencsét! — mondta — És, hm, köszönöm a kávét!" Most először elmosolyodott. Azután sietve kilépett az utcára és fogta a talicskáját. Panov apó az ajtóból nézett az utcaseprő távolodó alakja után. Szétnézett. A téli nap sugarainak melege megolvasztotta. A jégvirágokat az ablakon és a csúszós jeget a macskaköveken. Az emberek mozgolódni kezdtek, néhány részeg még most tántorgott haza az előző esti mulatság után. Ünneplőbe öltözött családok siettek, hogy meglátogassák rokonaikat. Mindnyájan mosolyogva köszöntötték a műhelye ajtajában álló Panov apót. "Boldog karácsonyt, Panov apó!- — mondták. Az öreg suszter is köszönt, visszamosolygott, de nem állította meg őket, hiszen mindnyájukat jól ismerte. Ő valaki mást várt. Éppen be akarta zárni az ajtót, mikor észrevett valamit. A fal mellett, az árnyékban egy nő közeledett karján kisbabával. Nagyon sovány volt, láthatóan fáradt és ruhája is kopott.
Panov apó nézte-nézte, azután odaszólt neki: "Jöjjön be és melegedjen meg egy kicsit!" A nő meglepődve tekintett fel és el akart szaladni, de azután meglátta, hogyan ragyog az öreg suszter szeme kis kerek szemüvege mögött.
"Nagyon kedves magától." — mondta az asszony, miközben Panov apó félreállt, hogy bemehessen a kis műhelybe. Az öreg csak megrántotta a vállát. "Ugyan, szóra sem érdemes! — felelte. - Csak láttam, hogy nagyon át lehet fázva. Messzire megy?"
"A szomszéd faluba. — válaszolta az asszony. - Még vagy hat kilométer. Tudja, lent laktam a malomnál, de nincs pénzem a lakbérre, ezért el kellett jönnöm. Most az unokatestvéremhez megyek, hátha befogad, mert nincs férjem." Az asszony bement és megállt a kályha mellett. Panov apó karjába vette a kisgyermeket. "Megkínálhatom egy kis levessel és kenyérrel?" — kérdezte. De az asszony büszkén elutasította. "Akkor legalább fogadjon el egy kis tejet a gyermek számára!- — mondta. - Meglangyosítom a tűzhelyen. Ne aggódjon, — ragyogtak az öregember szemei — nekem is voltak gyermekeim". A kicsi csuklott egyet és vidáman rugdalózott a lábával. "Bizony, bizony.- — mondta Panov apó a fejét csóválva. - Szegény kicsikének nincs is cipője." "Nincs miből vegyek." — mondta keserűen az asszony.
Miközben Panov apó a gyermeket etette, támadt egy gondolata. El akarta hessegetni, — de csak visszajött. A doboz a polcon. Az a pár cipő, amelyet oly sok évvel ezelőtt készített, talán jó lenne ennek a kis csöppségnek. Így Panov apó elővette a kis cipőket és felhúzta a gyermek lábára. Pont rá illett. Tökéletes, — mintha csak ráöntötték volna!
"Fogadja el ezt a pár cipőt!" — mondta kedvesen. Az asszony nagyon örült. -"Hogyan hálálhatnám meg?" — kiáltott fel.
De Panov apó már nem is hallotta. Aggódva tekintett ki az ablakon. Csak nem ment el Jézus míg ő a gyermeket etette? -"Valami baj van?" — kérdezte együtt érzően az asszony.
"Hallott már Jézusról, aki karácsonykor született?" — válaszolt a suszter egy kérdéssel. Az asszony bólintott. "Ma el fog jönni. — mondta Panov apó — Megígérte." És elmesélte az álmát, ha egyáltalán álom volt. Az asszony figyelmesen hallgatta, míg be nem fejezte a történetet. Úgy nézett, mint aki nem egészen hiszi, amit hallott; de azért kedvesen megveregette az öregember vállát és így szólt: "Remélem, valóra válik az álma. Igazán megérdemli, hiszen olyan kedves volt hozzám és a gyermekhez!" És az asszony folytatta útját. Panov apó bezárta mögötte az ajtót. Melegített magának egy nagy adag káposztalevest a tűzhelyen, és újra elfoglalta helyét az ablaknál. Teltek az órák és az utcán jöttek-mentek az emberek. Panov apó jól megnézett mindenkit, de Jézus nem jött el. Ekkor nagy ijedtség fogta el. Talán Jézus eljött, de ő nem ismerte fel? Vagy addig haladt el az utcán, míg ő a tüzet piszkálta vagy a levesét melegítette és egy pillanatra elfordult? Az öreg suszter nem tudott tovább nyugodtan ülni. Odament az ajtóhoz, hogy még egyszer szétnézzen. Mindenféle emberek jöttek: gyermekek, idősek, koldusok, nagyanyók, vidám és mogorva emberek; némelyekre rámosolygott, másoknak bólintott, a koldusoknak pedig egy pár fillért, vagy egy darab kenyeret adott. De Jézus nem jött.
Leszállt az este, mindent elborított a decemberi köd. Az öreg suszter szomorúan meggyújtotta az olajlámpást és fáradtan ült le fonott kosárszékébe. Elővette a könyvet, de olyan nehéz volt a szíve és a szeme is annyira fáradt, hogy nem tudta kibetűzni a szavakat. "Csak álom volt az egész. — mondta magában szomorúan. - Olyan nagyon hinni akartam benne; annyira vártam, hogy eljöjjön."
Két hatalmas könnycsepp gyűlt össze a szeme sarkában és legördült az arcán. Hirtelen úgy tűnt, mintha valaki lett volna a szobában. Panov apó könnyein keresztül egy sor embert látott áthaladni a kis szobán. Ott volt az utcaseprő, az asszony kisgyermekével — mindenki, akit látott, vagy akivel beszélgetett aznap. Ahogy elhaladtak mellette, suttogva azt kérdezték. "Nem láttál engem Panov apó? Nem láttál?" "Ki vagy?" — kiáltott fel az öreg suszter és nehézkesen felállt, a székből. "Ki vagy? Kérlek, mondd meg!" Azután ugyanazt a hangot hallotta, mint előző este, bár hogy honnan jött nem tudta volna megmondani. "Éheztem, és ennem adtál, szomjaztam, és innom adtál, jövevény voltam és befogadtál. Miközben ezeken az embereken segítettél, — velem tetted azt." Majd megint teljes csend lett. A könnyek felszáradtak az öregember szeméből. "Bizony, bizony! — mondta lassan Panov apó, ősz bajuszát pödörgetve. - Hát, mégiscsak eljött!" Elgondolkodva bólogatott. Majd elmosolyodott és szeme újra ragyogott, kis kerek szemüvege mögött.
 

susie76

Állandó Tag
Állandó Tag

nagynezsoka

Állandó Tag
Állandó Tag
Szeretet

"Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi sem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben, vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben."
(Márai Sándor)

Békés Ünnepeket!
 
Oldal tetejére