" De élnek dolgozók itt, költők is bűntelen..." Radnóti Miklós

Vers a hitveshez

Radnóti Miklós
Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgõ s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kõben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
a zizzenve röppenõ kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem a kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belõlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap,-
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritõn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert veled él. S talán lesz még idõm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnyéka lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hûs tenyeredben.


1943. május 26.

A szerelem tanúja

Gyarmati Fanny 65 éve a szívében gyászolja Radnóti Miklóst. Ritkán jelenik meg a nyilvánosság előtt mint özvegy, nem sütkérezik a költő dicsőségében. De a lakása ajtaján ma is ott a tábla: dr.Radnóti Miklós.
Gyarmati Fanny 98 éves.



Radnóti Miklós
Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus-szeptember

[SIZE=+1]HUSZONKILENC ÉV [/SIZE]


Huszonkilenc év! most csütörtökön
volt egy hete, hogy ennyi lettem;
verset szoktam írni én ilyenkor,
már évek óta verssel ünnepeltem
e szörnyü fordulót, de aznap
nem békitett meg semmisem,
nem maradt meg semmisem vigasznak.

Számoltam és motyogtam hajnalig,
ó jaj, utolsó huszas évem,
húszon ím kilenc s utána ó jaj,
utána: harminc. Mozdul év az éven:
a szív ijedt, régóta kínzom,
már évek óta élek így,
vad bozótban, ártatlan Robinzon,
ki békén tett-vett s közben tudta meg,
nem védi semmi és a házat,
melyet jó magasra épitett fel,
ledöntik s harsogó vadászat
kél ellene s az elbukó nap
vérében ázva gyilkos és
hallgatag vadászok hallgatóznak.

Álmatlanul feküdtem, szédülés
hintáztatott, az égből fáradt
fények hulldogáltak hunyt szememre;
eső jött hirtelen, az éj megáradt,
hüvös vize szobámba lomha
lepkéket vert be s reszketeg
csillagot sodort az ablakomra.
Órákat élő lepke szállt le rám
s időtlen éltü csillag nézett:
mennyi az, amennyit eddig éltem?
huszonkilenc év? hófehér enyészet
dédelget, ringat s úgy emel fel,
mint gyönge pelyhet lassu szél,
lassan és borzalmas kényelemmel.

Fölkeltem, kinn a hajnal tétován
járkált a púpos hegygerincen,
ablakomhoz álltam és kinéztem:
előtted húsz év? tíz? vagy semmi sincsen?
nem mindegy, mondd? - szóltam magamra,
te nem szereztél semmit itt,
drága holmi még nem ült a kamra
hűsén sosem tenálad, semmi rossz
nem él szivedben, mégis űznek,
rák épülget benned, vagy leszúrnak,
nem mindegy, mondd? vagy tán a máglyatűznek
hiányzik majd a költeményed,
ha többé semmit már nem írsz,
mert mi verssé lenne, füttybe téved?

A lepke meghal s lám az égi fény
az vándorol időkön által,
nagy folyók tünődve egyre folynak,
s deltáiknál iszap zsong fodros háttal,
víz álmodik a sűrü ringó
nád közt s a fényben föllebeg
a nap felé egy rózsaszín flamingó.
1938

Mint a bika-Radnóti Miklós verse-előadja Kaszás Attila

Számomra ez a vers egyike a legszebb Radnóti verseknek....sokat mond,sokat üzen....

Mint a bika-Radnóti Miklós verse-előadja Kaszás Attila

Radnóti Miklós: Mint a bika

Úgy éltem életem mostanáig, mint fiatal bika
aki esett tehenek közt unja magát a déli
melegben és erejét hirdetni körberohangat
s játéka mellé nyálából ereszt habos lobogót,
És rázza fejét s fordul, sz*rván a sűrü,
repedő levegővel és dobbantása nyomán
gyötrött fű s föld fröccsen a rémült legelőn szét.

S úgy élek mostan is, mint a bika, de mint
bika, aki megtorpan a tücskös rét közepén
és fölszagol a levegőbe. Érzi, hogy hegyi erdőkön
az őzbak megáll; fülel és elpattan a széllel,
mely farkascsorda szagát hozza sziszegve, -
fölszagol s nem menekül, mint menekülnek
az őzek; elgondolja, ha megjön az óra, kűzd
és elesik s csontjait széthordja a tájon a horda -
és lassan, szomorúan bőg a kövér levegőben.

Így küzdök én is és így esem el majd,
s okulásul késő koroknak, csontjaim őrzi a táj.

Radnóti

Gyönyörűek ezek a Radnóti versek! Én is nagyon szeretem! Olyan jó, hogy még vannak versolvasók a mai netes világban is!

Radnóti Miklós

Radnóti az egyik kedvenc költőm és ezzel a verssel akartam tisztelegni előtte.







Radnóti Miklós

Te,aki verset írtál csendben,
s aknát szedtél rendben.
Ki költő voltál itt,
s a zsarnok a frontra vitt.

Te, aki nem tértél vissza,
Abdánál fekszel, jeltelen közös sírban.
Ide értél végre,
erőltetett menetben.

Te, aki tudtad a múltat,
s másnak az utat mutattad.
Magad csapdába kerültél,
s tűrted, nem menekültél.

Te, aki mégis elvesztél végül,
sírodra majdan templom épül.
S a padokba anyóka térdepel,
tested hát e földbe süppedt el.

Te, aki nekünk példát mutattál,
a új értékrendet alkottál.
Benned láttuk a kitartást
s követjükezt a hitvallást.

Te, aki Oly korban éltél,
s jobb sorsot reméltél.
Töredéket hagytál hátra,
ne haragudj erre a világra.

Te, aki magyar voltál,
s hősi halált haltál.
Költői csúcsra értél,
elismerést szereztél ennél a népnél.

Te, akiről diákok tanulnak,
s képviseled a magyar irodalmat.
Költői példa lettél,
Talán, elégtételt nyertél.


1992.02.06.

Pipacsok

Radnóti Miklós
PONTOS VERS AZ ALKONYATRÓL

Kilenc perccel nyolc óra múlt,
kigyúlt a víz alatt a tűz
és sűrübb lett a parti fűz,
hogy az árnyék közészorúlt.
Az este jő s a Tisza csak
locsog a nagy tutajjal itt,
mert úszni véle rest s akit
figyelget: a bujdosó nap
búvik a magas füvek között,
pihen a lejtős földeken,
majd szerteszáll és hirtelen
sötétebb lesz az út fölött.
Híven tüntet két pipacs, nem
bánja, hogy őket látni még,
de büntet is rögtön az ég:
szuronyos szellővel üzen;
s mosolyg a szálldosó sötét,
hogy nem törik, csak hajlik a
virág s könnyedén aligha
hagyhatja el piros hitét.
(Így öregszik az alkonyat,
estének is mondhatni már,
feketén pillant a Tiszán
s beleheli a partokat.)
1934

Pogány köszöntő-Kaszás Attila előadásában

Radnóti Miklós legszebb versei

Pogány köszöntő-Kaszás Attila előadásában

Levél a hitveshez

Gáti József előadásában

<object width="320" height="265"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/NHo0pxm6KDE&hl=en_US&fs=1&color1=0x006699&color2=0x54abd6"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/NHo0pxm6KDE&hl=en_US&fs=1&color1=0x006699&color2=0x54abd6" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="320" height="265"></embed></object>


Kaszás Attila előadásában

Radnóti Miklós Pillangó című novelláját 1938 áprilisában a Pester Lloyd közölte német nyelven. Magyar változata és megjelenése nem ismert, ezért évekkel ezelőtt Réz Pál „visszafodította” a libereci emlékeket felidéző írást.

Radnóti Miklós:
Pillangó

A teremben csönd volt. Nem hallatszott más csak a vonalzók súrlódása és a rajzlapok zizegése. Valaki ceruzáját hegyezte. A faliórára pillantottam, és úgy éreztem, nem bírom tovább, bár Tini csak hétkor vár a kapu előtt, - még tizenöt perc. Az asztalfiókba tettem az írószereket. Amikor bezártam a fiókot, kiesett kezemből a kulcscsomó. Mindenki fölkapta a fejét. A szemeszter elején jártunk, még alig ismertük egymást. Nem szemrehányóan, inkább csak fáradtan néztek rám. Néhányan felpillantva odafordultak. Lehajtott fejjel indultam kifelé, társaim tekintete követett.
Azután ott álltam a kapu előtt, néztem a lábam alatt elterülő várost, ahol a fények fehéren világítottak pedig az égboltot még vörösre festette az alkonyat. Odébb kertek húzódtak. Az arany lombokkal könnyű szellő játszott.
- Pál vagyok.
Zömök ember állt szorosan előttem. Gondosan megkötött divatos nyakkendővel, hivalkodóan élesre vasalt bő nadrágban.
- Na és! – akartam volna mondani, de csak felvont szemöldökkel, szótlanul néztem rá. Még csak meg sem lepődtem. Ha abban a pillanatban füstté vagy falevéllé változik azon sem lepődök meg. Tinit vártam: mert előző nap este a főposta előtt megbámultuk egymást, vagy húsz lépést tettünk meg egymás mellett, aztán nevetve kezet szorítottunk. Most Tinit vártam, akit tegnap este hazakísértem a hegyen át, mert odafent lakott.
A kis ember válaszra várt, de én csak némán meredtem rá. Ettől zavarba jött.
- Pál vagyok – ismételte k i s s é hangosabban.
- Ezt már tudom – feleltem pimaszul, mert bosszantott a nyakkendője, meg nadrágjának éles vasalása.
- Ön tegnap este hazakísérte Tinit. Vagy tévednék netalán? – kérdezte, és közelebb lépett.
- Nem téved. De miért kérdi, ha úgyis tudja?
Úgy látszik, észrevette, hogy készségesebb lettem, mert hangszínt váltott.
- Csak figyelmeztetni szeretném – jegyezte meg öntudatosan.
- Tini beteg, sőt nagyon beteg.
- Ugyan! Mi baja?
Hosszan mélyen a szemembe nézett, nem válaszolt, csak bólintott egyet. S mivel, hogy én sem szóltam suttogni kezdett:
- T…b…c…h…y…x…
- C16 N H3 P4 S3 – mormogtam merev arccal, miközben ő gyanakodva méregetett. Majd mondtam részvéttel – óh!... Ön pedig bizonyára az üdvhadsereg egészségügyi csoportjának a megbízottja, nemde? - kérdeztem aztán nevetve és sarkon fordultam.
A hegy felől Tini sietett felém. Hosszú, nyugodt léptekkel jött a süppedős avaron át, nyitott kabátban, s alig észrevehetően mosolygott.
- Hová megyünk? – kérdezte. Amikor meg akartam csókolni a kezét elhúzta, de ujjheggyel megérintette az arcom. Körülnéztem. A kis ember eltűnt. Ámbár sehol sem láttam füstöt szállani, csak a falevelek kavarogtak az úton.
Lélekszakadva futottunk le Tinivel a városba, és elkeveredtünk a munkából jövő emberek között. Fiatal állatok módjára, boldog hangokat hallatva, fütyölve, dorombolva szavak nélkül. Egy cukrászda előtt Tini hirtelen megállt és odahúzott a kirakathoz.
- Nézze milyen gyönyörű! – ujjongott egy pompásan feldíszített torta láttán.
Homlokát az üveghez szorította. A futástól gyorsan lélegzett. Behúztam magammal a cukrászdába. S ott ettünk állva az asztalok között.
- Hová megyünk? – kérdezte nevetve a cukrászda előtt, s közben a száját nyalogatta.
Az utca sarkán egy mozi fényei villogtak. S olyan volt, mint egy hatalmas gőzhajó. Amikor odaértünk, éppen nyitották az ajtókat, fülledt, nyomott levegő áradt kifelé.
- Hopp – szimatolt a levegőbe Tini -, mozi-szagot érzek.
Utat törtem a kasszához. Kis kalitka volt. Ősz hajú, idősebb nő ült benne, és alaposan megbámult még én a kiírásokat böngésztem.
- Mi az a kispáholy?
- Kétszemélyes páholy szerelmeseknek – az asszony nevetett, és előtűntek fekete fogai.
- És van üres páholy?
Dohánysárga ujjaival unottan keresgélt a jegyek között.
- Valamennyi foglalt. De a nyolcórásra lesz szabad hely.
- Akkorra kérek egy kispáholyt.
Odatoltam a bankjegyet és a zsebembe csúsztattam a belépőt.
Tini messziről integetett. Egy oszlopnak támaszkodva állt, nehogy elsodorják. Körülöttünk nyüzsögtek és hemzsegtek az emberek. A csarnok fölött, a csúf csillár körül valami veszedelem sejtelme lebegett. Valami meghatározhatatlan rettegés.
Később kettesben ültünk a kis fülkében. Túl a füstön és morajon fehéren fénylett a vászon. Hirtelen sötét lett, melegség öntött el, úgy éreztem, beborít a sötét. Fejünk fölött berregett a vetítőgép.
- Így érezheti az ember magát, mielőtt megszületik – sóhajtottam. Egészen közelről halk nevetést hallottam. Micsoda bolond fickó! Mi pedig összébb simultunk.
Az előadás után lassan lépdeltünk az utcán, arcunkba fújt a szél. Csodálatos, virágos éjszaka vándorolt velünk együtt, a csillagok olyan fényesen ragyogtak, hogy az már szinte fájt.
Tini nem kérdezte hová megyünk.
Hammerschlagnéra kellet gondolnom, a gyötrött, szikár asszonyra, akinél két nappal ezelőtt béreltem szobát. A három családi fényképet meg a vázát, amely az asztalt díszítette, rögtön a kezébe nyomtam: ez nyílt hadüzenet volt. Hammerschlagné megfordult az ajtóban, és éles hangon közölte, hogy ez tisztességes ház, azután faképnél hagyott. Később megjelent a kedves, kövér Hammerschlag úr, megcsodálta szappantartómat, és odasúgta:
- Ön bérbe vette a szobát, azt csinál itt, amit akar. De kerülje a botrányt. Csak halkan! Ne felejtse el, hogy úriemberek vagyunk.
- Csak halkan - erre gondoltam most is, de ahhoz nem volt merszem, hogy ezt ki is mondjam. Behúztam magam mögött a kaput. Tapogatózva mentünk fel a lépcsőn Tinivel. Tarkómon ott éreztem forró kezét. Az ajtó mellett ablak volt. Bevilágított az éjszaka.
Óvatosan csúsztattam a kulcsot a zárba.
Tini kilépett a cipőjéből.
- Nem kell mindenkinek meghallania, hogy nem vagy egyedül – suttogta.
Könnyű cipőjével kezében lábujjhegyen állt a küszöbön, haján a csillagok ragyogtak.
- Pillangó – mondtam halkan.
Pester Lloyd, 1938. április 9.

Olasz festő-Kaszás Attila előadásában

Radnóti Miklós legszebb versei

Olasz festő-Kaszás Attila előadásában

"Ó, költő, tisztán élj te most!"

<center>[SIZE=+1]Radnóti Miklós
JÁRKÁLJ CSAK, HALÁLRAÍTÉLT! [/SIZE]</center>



<table align="center"> <tbody> <tr> <td> Járkálj csak, halálraítélt!
bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted: a rémülettől
fehér és púpos lett az út.
Zsugorodj őszi levél hát!
zsugorodj, rettentő világ!
az égről hideg sziszeg le
és rozsdás, merev füvekre
ejtik árnyuk a vadlibák.
Ó, költő, tisztán élj te most,
mint a széljárta havasok
lakói és oly bűntelen,
mint jámbor, régi képeken
pöttömnyi gyermek Jézusok.
S oly keményen is, mint a sok
sebtől vérző, nagy farkasok.
1936
</td></tr></tbody></table>

Pogány köszöntő-Kaszás Attila előadásában

Radnóti Miklós legszebb versei

Pogány köszöntő-Kaszás Attila előadásában

A Költő a Festő barát emlékére

<center>[SIZE=+1]Radnóti Miklós
Nem bírta hát...[/SIZE]</center>



<table align="center"> <tbody> <tr> <td> Nem bírta hát tovább a roncsolt szív s tüdő
a multat és e bomlott éveken
virrasztó gondokat, hitet, csalódást,
nem bírta más, csupán az értelem,
s az bírta volna még. De megszökött a test,
szived megállt, a festék megmeredt,
üres maradt a karton és a vászon,
kezed nem méláz már a lap felett;
árván maradt világod és világunk,
sötéten színes, fölmért s tág világ;
bivaly, ló, munkás, költő sír utánad
s a dési templom és a dési fák.
A sorsod ellenére voltál mester
és példakép. Hivő, igaz, okos;
a munkáló idő emel ma már;
hiába omlik rád sír földje most,
a dolgozók nehézkes népe feldobott, -
csodálatos roncsát a szörnyü tenger,
hű voltál hozzá s hozzád az kegyetlen,
de megtanul majd s többé nem felejt el.
S ha megtanult, úgy látja majd, ahogy te,
a külvárost, a tájat, társait;
mindegy, koporsót, korsót mond a kép,
vagy tűzfalat, mert minden arra int:
"Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:
ez volt a múlt, emez a vad jelen, -
hordozd szivedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
hogy más legyen."

1944. február 29. <table border="0" cellpadding="1" cellspacing="2"> <tbody> <tr> <td class="null" valign="top">
</td></tr> <tr> <td valign="top"> </td></tr></tbody></table> </td></tr></tbody></table>

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép...

Hallgassuk meg ezt a szép verset Petz Teri előadásában...

<object width="424" height="345"><param name="movie" value="http://irodalom.network.hu/flash/videoplayer/video.swf?videoid=4556&amp;pvol=40&amp;plang=hu&amp;host=http://irodalom.network.hu" /><param name="allowscriptaccess" value="always" /><param name="allowfullscreen" value="true" /><embed src="http://irodalom.network.hu/flash/videoplayer/video.swf?videoid=4556&amp;pvol=40&amp;plang=hu&amp;host=http://irodalom.network.hu" width="424" height="345" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" /></object>

<center>[SIZE=+1]Radnóti Miklós
Ez volna hát... [/SIZE]</center>



<table align="center"> <tbody> <tr> <td> E ritkán szálló szó, e rémület,
ez volna hát a termő férfikor?
E korban élek, árny az árnyban;
kiáltottam? már nem tudom mikor.
Ó árny az árnyban, csöndben némaság.
Sziszeg a toll, míg sort a sorhoz űz.
Vad versre készülök és rémült csönd kerít,
csak szúnyogoktól zeng a lomha fűz.
Ó mennyi társ, s a fájdalomban
legtöbbje mégis úri vendég;
emlékeim közt fekszem itt hanyatt,
hamar halálra növő növendék.
Bársony sötétség nem vigasztal,
és már nem oldoz fel tüskés harag,
virrasztva várom és reménytelen,
mikor derengenek fel a falak.
Reménytelen napokra vénülök,
a régi villongó költőfiút
konok, nehézkes férfi váltja fel,
akit ziháltat már a régi út.
Ziháltat s a kacér kapaszkodót
új váltja fel, halálos, hős orom,
széljárta sziklaszál felé vivő
vad út, mely túlvisz majd e mély koron.
Már onnan jő a szél és hozza híreit,
fütyölni kezd a fölriadt eresz;
az ifju asszony arcát fény legyinti,
felsírja álmát és már ébredez.
Már ébredez, álmos, szelíd szemén
az éber értelem villan megint,
álmára gondol s készül a vadnál
vadabb világba, míg körültekint.
Körültekint és védő, hűs keze
néhányszor végigröppen arcomon,
elalszom, fáradt szívem szíve mellett
s szememre fú a jólismert lehellet.
1937
</td></tr></tbody></table>

Szél se fúj itt már-Kaszás Attila előadásában

Radnóti Miklós legszebb versei

Szél se fúj itt már-Kaszás Attila előadásában

Gyerekkor-Csókák aludtak -Kaszás Attila előadásában

Radnóti Miklós legszebb versei

Gyerekkor-Csókák aludtak -Kaszás Attila előadásában

Csak Fanni az élet!

<center>[SIZE=+1]Radnóti Miklós
Együgyű dal a feleségről [/SIZE]</center>

<table align="center"><tbody><tr><td> Az ajtó kaccan egyet, hogy belép,
topogni kezd a sok virágcserép
s hajában egy kis álmos szőke folt
csipogva szól, mint egy riadt veréb.
A vén villanyzsinór is felrikolt,
sodorja lomha testét már felé
s minden kering, jegyezni sem birom.
Most érkezett, egész nap messze járt,
kezében egy nagy mákvirágszirom
s elűzi azzal tőlem a halált.
1940. január 5.
</td></tr></tbody></table>

Radnóti Miklós-Első ecloga

RADNÓTI MIKLÓS


<CENTER>[SIZE=+1]ELSŐ ECLOGA[/SIZE]</CENTER>


<TABLE align=center><TBODY><TR><TD>PÁSZTOR
Régen láttalak erre, kicsalt a rigók szava végre?
KÖLTŐ
Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a tavasz már!
PÁSZTOR
Nem tavasz ez még, játszik az ég, nézd csak meg a tócsát,
most lágyan mosolyog, de ha éjszaka fagy köti tükrét
rádvicsorít! mert április ez, sose higgy a bolondnak, -
már elfagytak egészen amott a kicsiny tulipánok.
Mért vagy olyan szomorú? nem akarsz ideülni a kőre?
KÖLTŐ
Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot
annyira, hogy már néha nem is fáj, - undorodom csak.
PÁSZTOR
Hallom, igaz, hogy a vad Pirenéusok ormain izzó
ágyucsövek feleselnek a vérbefagyott tetemek közt,
s medvék és katonák együtt menekülnek el onnan;
asszonyi had, gyerek és öreg összekötött batyuval fut
s földrehasal, ha fölötte keringeni kezd a halál és
annyi halott hever ott, hogy nincs aki eltakarítsa.
Azt hiszem, ismerted Federícót, elmenekült, mondd?
KÖLTŐ
Nem menekült. Két éve megölték már Granadában.
PÁSZTOR
Garcia Lorca halott! hogy senki se mondta nekem még!
Háboruról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő
így tünik el! hát nem gyászolta meg őt Európa?
KÖLTŐ
Észre se vették. S jó, ha a szél a parázst kotorászva
tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi magának.
Ennyi marad meg majd a kiváncsi utódnak a műből.
PÁSZTOR
Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő?
Nem menekült el a drága Atilla se, csak nemet intett
folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így belepusztult?
Hát te hogy élsz? visszhang jöhet-é szavaidra e korban?
KÖLTŐ
Ágyudörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt?
Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint
ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik
bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt.
Jó neked, itt nyugalom van, ritka a farkas is erre,
s gyakran el is feleded, hogy a nyáj, amit őrzöl, a másé,
mert hisz a gazda se jött ide hónapok óta utánad.
Áldjon az ég, öreg este szakad rám, míg hazaérek,
alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét.
1938


</TD></TR></TBODY></TABLE>