Versek, mesék ‎

Státusza
További válaszok itt nem küldhetőek.

K&M

Állandó Tag
Állandó Tag
mese

<center>Kacor király

</center> Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony s annak egy macskája. Nagy macska volt már, de éppen olyan nyalánk volt, mintha kis macska lett volna. Egy reggel is mind felnyalta a lábasból a tejet. Megharagudott az özvegyasszony, jól megverte, s elkergette a háztól. A macska elbujdosott a falu végére, s ott nagy szomorúan leült a híd mellé.
A híd végén ült egy róka is, lógatta a lompos farkát. Meglátja azt a macska, neki-nekifutott, s játszadozni kezd a róka farkával. A róka megijed, felugrik, megfordul. A macska is megijed, hátrál, s felborzolja magát. Így nézték egymást egy darabig.
A róka sohasem látott macskát, a macska sohasem látott rókát. Mindegyik félt, de egyik sem tudta, mit csináljon. Végtére a róka szólalt meg:
- Ugyan, ha meg nem sérteném, nem mondaná meg az úr, hogy miféle nemzetség?
- Én vagyok a Kacor király!
- Kacor király? Soha hírét nem hallottam!
- Bizony pedig hallhattad volna. Minden állatot meg tudok regulázni, olyan nagy a hatalmam.
Megszeppent a róka, s nagy alázatosan kérte a macskát, hogy legyen vendége egy kis csirkehúsra. Minthogy már délfelé járt az idő, s a macska nagyon ehetnék volt, nem várt két meghívást. Elindultak hát a róka barlangjába. A macska hamar beletalálta magát a nagy uraságba, s örvendett, hogy a róka olyan tisztelettel szolgálja, mintha valóságos király volna. Urasan is viselkedett, keveset szólott és sokat evett, ebéd után álomra dőlt, s azt parancsolta a rókának, ügyeljen, hogy senki se háborgassa, amíg alszik.
A róka kiállott a barlang szájához strázsálni. Hát éppen akkor ment el ott a kis nyúl.
- Hallod-e, te kis nyúl, itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik; ha kijön, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!
Megijedt a kis nyúl, szép lassan elkotródott, s egy tisztáson lekuporodva azon gondolkozott: "Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottam."
Arra bódorgott egy medve is. Kérdi tőle a nyúl: hova megyen?
- Járok egyet, mert nagyon unatkozom.
- Jaj, erre ne járj, mert a róka azt mondja, hogy az ő ura, a Kacor király alszik, s ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj! Minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!
- Kacor király? Soha hírét sem hallottam! Már csak azért is arra megyek, legalább meglátom, milyen az a Kacor király. - El is indult a medve a róka barlangja felé.
- Hallod-e, te medve - kiált rá a strázsa. - Itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik, ha kijő, nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!
Erre a medvének inába szállt a bátorsága, szó nélkül megfordult, és visszatért a kis nyúlhoz. Ott találta a kis nyúllal a farkast és a varjút is; panaszolták, hogy ők is éppen úgy jártak.
- Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottuk! - mondták mindnyájan, s mind azon tanakodtak, mit csináljanak, hogy megláthassák. Abban állapodtak meg, hogy meghívják ebédre a rókával együtt. Mindjárt el is küldték a varjút, meghívni a vendégeket.
Mikor a róka meglátta a varjút, nagy méreggel kifutott, s összeszidta, hogy megint alkalmat*lankodik.
- Eltakarodj innen! Nem megmondtam már? Az én uram a Kacor király; ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!
- Tudom, nagyon jól tudom; nem is a magam jószántából jöttem ide, hanem a medve, a farkas és a nyúl küldött, hogy meghívjalak benneteket hozzájuk ebédre.
- Az már más! Várj egy kicsit.
Ezzel bement a róka megjelenteni a dolgot a Kacor királynak. Kisvártatva ki is jött, tudtára adta a varjúnak, hogy a király szívesen fogadta a meghívást, elmennek az ebédre, csak tudják, hova.
- Eljövök én holnap értetek, s elvezetlek!
A jó hírre a medve, a farkas és a nyúl ugyancsak felütötte a lacikonyháját. A kis nyulat megtették szakácsnak, mert kurta farka van, s így nem könnyen égeti meg magát. A medve fát és vadakat hordott a konyhára. A farkas asztalt terített, és pecsenyét forgatott.
Mikor kész volt már az ebéd, a varjú elindult a vendégekért. Egyik fáról a másikra szállott, de nem mert leszállani, hanem csak a fán maradt, s onnan szólítgatta a rókát.
- Várj egy kicsit, mindjárt készen leszünk - mondta a róka -, csak még a bajszát pödri ki az én felséges uram.
S csakugyan, végre kijött a Kacor király is. Lassan s nagy méltósággal lépdelt elöl, de a varjút szemmel tartotta, mert félt tőle. A varjú is szepegett, csak fél szemmel mert reátekinteni, egyik fáról a másikra szökdécselt, úgy vezette őket.
A medve, a farkas és a nyúl nagy várakozásban volt, mind azt mondották: vajon milyen lehet az a Kacor király? Ki-kinéztek az útra, ahonnan a vendégeket várták.
- Ott jön, ott jön! Jaj istenem, merre fussak! - kiáltotta a kis nyúl, s ijedtében nekifutott a tűznek. Megpörkölte magát, s ettől olyan bátor lett, hogy fordultában belekapott a farkas képébe, jól végigkarmolta. A farkas azt hitte, hogy ezt csak a medve tehette véle, s ezért jól képen teremtette a medvét. A medve a kis nyúlnak akarta továbbadni az ütést, de a Kacor királyt találta el, aki épp akkor ért oda.
Mikor látta, hogy a fenséges Kacor királyt ütötte meg, úgy megrémült, hogy nyaka közé szedte a lábát. A Kacor király meg attól ijedt meg, hogy így nyakon teremtették. Uzsgyi hát, ő is futóra!
Elröppent ijedtében a varjú is.
Még most is mennek, ha meg nem álltak.
 

K&M

Állandó Tag
Állandó Tag
mese

<center>A kakas és a pipe

</center> Volt az erdő kellős közepén egy kakas meg egy pipe. Meghalt a gazdájuk, nem volt mit enni nekik. Megéheztek. Találtak aztán egy szem vadkörtét, de a vadkörte nagyobb volt, mint a pipe gégéje.
Hát azt mondja a pipe:
- Menj gyorsan, kakaskám, hozzál egy kis vizet, mert megfúlok.
Szalad a kakaska a kúthoz.
- Jaj, édes kutam, adjál vizet, vizet viszem kispipémnek, mert megfúl a vadkörtétől.
- Nem adok vizet - mondja a kút -, míg nem hozol koszorút egy szép lánytól.
Elment aztán a kakaska a szép lányhoz.
- Szép lány, adjál koszorút.
- Nem kapsz - mondja a szép lány -, amíg nem hozol tejecskét a tehéntől.
Elment a kakaska a tehénhez is.
- Tehén, adjál tejecskét, tejecskét viszem a szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem a kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem pipémnek, mert megfúl a vadkörtétől.
- Addig nem adok tejecskét a szép lánynak - mondja a tehén -, míg nem hozol szénát a rétről.
Elment a kakaska a réthez.
- Rét, adjál szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ád tejecskét, tejecskét viszem szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem kúthoz kút ád vizet, vizet viszem kispipémnek, mert megfúl a vadkörtétől.
- Addig nem adok szénát - mondja a rét -, ameddig a boltba nem mégy kaszáért.
Elment a kakaska a boltba:
- Bolt, adjál kaszát, kaszát viszem a rétnek, rét ád szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ád tejecskét, tejecskét viszem szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem pipémnek, mert megfúl a vadkörtétől.
- Addig nem adok kaszát - mondja a bolt -, ameddig nem hozol pénzt.
Akkor szegény kakaska elbúsulta magát, ment gyorsan a szemétdombra kaparászni, ott lelt egy krajcárt, azt elvitte a bolthoz, akkor aztán kapott kaszát, elment a réthez, rét adta a szénát, tette a tehénke elé, tehénke adott tejecskét, vitte a tejecskét a lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút vitte a kúthoz, kút adott vizet, vizet egyenest vitte pipének, épp jókor, mert szegény pipe majdnem utolsót tátogott nagy fuldoklásában. De így gyorsan lenyelte a vizet, a víz levitte a körtét, a körte utat adott a levegőnek, s így a levegőhöz jutott pipe ma is él, ha meg nem halt!
<hr>
 

K&M

Állandó Tag
Állandó Tag
mese

<center>Virág Péter

</center> Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy gazda. Volt három fia, három lánya. Gyönyörűen kiiskoláztatta mind a hatot. De egyszer csak meghalt az ember; a felesége eltemette. Árván maradt a hat gyermek. Azt mondja az asszony:
- Kedves gyermekeim, megyek, szolgát fogadok.
Azt mondja a legidősebb fiú:
- Édesanyám, ne menjen el! Azt, amit a cselédnek adnánk, fordítsuk egyébre. Majd szántok-vetek én, gazdálkodok, de nekem minden délre hozzanak ebédet.
- Kedves fiam, főzök minden délre neked ebédet, és kiviszi a legidősebb lány.
Azt mondja a legidősebb lány:
- Én viszek majd, kedves bátyám, ebédet. Csak azt kérem, ha kimégy az ekével a kapun, rögtön akaszd földbe az ekét, hasíts egy barázdát, hogy tudjam, hová mentél.
A fiú kihasította a barázdát. De arra ment a hatfejű sárkány, és bekaparta. Más barázdát hasított, egészen a maga kastélyáig. Így a lány oda vitte az ebédet, a sárkánynak. A sárkány ölbe kapta a lányt, bevitte a kastélyába. Ő ette meg az ebédet.
A fiú hazament a szántásból, mérgesen, mert hogy nem kapott ebédet.
Most a középső lány vállalta, hogy másnap ő visz ebédet. A fiú befogott az ekébe. Kihasította megint a barázdát a föld végéig. De jött a tizenkétfejű sárkány, bekaparta, és másikat hasított, egészen a kastélyáig. Ez a lány is a sárkányhoz tévedt. Megint a sárkány ette meg az ebédet. A lány meg ottmaradt gazdasszonynak.
Hazament a fiú nagy mérgesen, merthogy nem vittek neki ebédet.
- Édesanyám, hát így hoznak nekem ebédet?
- Már két lánnyal küldtem, odaveszett mind a kettő. A föld nyelte el, vagy mi!
- Kedves bátyám, én viszek holnap ebédet! - mondta a legkisebb lány.
A fiú kihasította a barázdát harmadszor is. De ezt meg a huszonnégyfejű sárkány kaparta be, s másikat hasított a kastélyához. Így odavitte ez a lány is az ebédet.
- Kedves gyermekem, te leszel az én feleségem - mondta neki rögtön a sárkány. - Én leszek az urad. Amit én mondok neked, azt kell megfogadnod.
A fiú abbahagyta a szántást, és elment megkeresni a három lányt. Elment a hatfejű sárkányhoz, ott találta a legidősebb testvérét.
- Szedd össze magad, testvérem, gyere haza!
- Jaj, menj innen, mindjárt itt lesz az uram.
- Honnan tudod?
- A hatmázsás buzogányt már hazahajította jeladásul!
Jött is már a sárkány. Azt mondja:
- Jó napot, kedves sógorom! Rakjál tüzet, főzzél ebédet, kedves feleségem.
Megfőtt az ebéd, jóllaktak. A sárkány elment a pincébe a kancsóval, hozott egy kancsó bort. Megitták.
- Na, most gyere, kedves sógorom, birkózni!
Kimentek az udvarra, birkózni. Úgy belevágta a sárkány a sógorát a földbe, hogy minden csontja összetört. Eltemette, nyárfát ültetett rá, s az a fa többet nőtt éjjel, mint nappal.
Elment a középső fiú a tizenkétfejű sárkány házába. Ott lelte a lánytestvérét. Mondja neki:
- Kedves testvérem, jó napot! Mikor jön haza az urad?
- Majd megtudjuk, amikor a tizenkétmázsás buzogányt hazahajítja.
Hazahajította a buzogányt, haza is jött a sárkány.
- Főzzél, kedves feleségem!
Főzött is, jól is laktak. Elment a sárkány a pincébe, egy kancsó borért. Megitták a kancsó bort.
- Na, most gyere, kedves sógorom, birkózni!
Kimentek az udvarra, birkózni. A sárkány megfogta a sógorát. Úgy belevágta a földbe, hogy összetört minden része. Meghalt.
Elindult a legfiatalabb fiú is, megkeresni a húgát. Elment a huszonnégyfejű sárkányhoz. Megtalálta a testvérét.
- Jó napot, kedves testvérem! Az urad hol van?
- Elment országolni.
- Mikor jön haza?
- Majd megtudod. Amikor elindul hazafelé, arra a nagy szegre, amelyik a kastély sarkán van, egy huszonnégymázsás buzogány fog rászállni.
Hazahajította a sárkány a huszonnégymázsás buzogányt, s már jött ő maga is.
- Főzzél, hékám!
Jóllaktak. Lement a pincébe a sárkány, hozott egy kancsó bort. Megitták.
- Gyere, sógor, az udvarra, birkózni!
Úgy belevágta a sógorát a földbe a sárkány, hogy ottmaradt, meghalt. Fejfa helyett nyárfát ültetett a sírjára a sárkány.
Most már odamaradt a három lány, odamaradt a három fiú. Nem volt gyerek. Az asszony vette a kis ponyvát meg a sarlót. Elment a ponyvával és a sarlóval a föld végébe, az árokba füvet szedni. Talált egy szép fehér virágot, leszakította. De véletlenül úgy, hogy nem maradt szára. Megszagolta a virágot, nagyon jó illatú volt. Sajnálta eldobni. Bevette a szájába. Addig tartotta a szájában, hogy véletlenül lenyelte.
Hazament az asszony. Nemsokára született egy fia abból a virágból, amit lenyelt. Táltosfiú volt. Elkeresztelték Virág Péternek. Jó gondját viselte az anyja. Mikor egy hétig szoptatta Virág Pétert, akkor azt mondta a gyerek az édesanyjának:
- Édesanyám, tegyen le, bontson ki, vegye le a pólyát!
Kibontotta az anyja. Kiment Péter az udvarra játszani. A kertben volt egy nagy mezsgyefa, elkezdett avval birkózni. Meghajtotta a nagy fát. Bement a fiú az anyjához.
- Édesanyám, pólyázzon be még, és viselje gondomat!
Megint szopott egy hétig a fiú. Akkor megint mondja az anyjának:
- Édesanyám, pólyázzon ki, megyek játszani az udvarra.
Játszott az udvaron, lement a kertbe, meghajtotta a fát derékban.
Visszaszaladt az anyjához:
- Édesanyám, pólyázzon be! Aztán le se tegyen, se éjjel, se nappal. Még a kútra se menjen, egy veder vizet se hozzon.
Addig tette csak le a fiút, míg felöltözött meg levetkőzött. Három hétig szopott Virág Péter. Akkor kibontotta az anyja a párnából, a pólyából. Lement Péter a kertbe, azt a nagy óriás fát a mezsgye tövinél meghajlította. Bement a fiú az anyjához:
- Hozzon be most, édesanyám, egy nagy paraszttányért.
Bevitte az anyja a tányért.
- No, édesanyám, amennyi teje van, azt mind fejje bele ebbe a tányérba!
Kifejte az anyja, a tányér színültig lett tejjel.
- No, édesanyám, hozza be a gyúrótáblát, rá lisztet.
Elkészítette az anyja a táblát a liszttel.
- Abba a lisztbe töltse bele a tejet. Három pogácsát gyúrjon, de abba nem szabad vizet tenni. Süsse meg a három pogácsát. No, édesanyám, most a három lánynak keresse meg a selyemkendőit, a gyűrűit. Pakoljon be mindegyik selyemkendőbe egy pogácsát meg egy aranygyűrűt, és hajtsa össze szépen.
Vette Virág Péter a három csomagot, elindult keresni a három lányt meg a három fiút.
Megtalálta a legidősebb lányt a hatfejű sárkánynál.
- Jó napot adjon az isten, drága egy testvérem!
- Adjon az isten neked is!
- Mikor jön haza az urad?
- Te fiú, te gyermek, miért vagy te nekem testvérem?
- Hát ha én mondom, akkor testvéred vagyok. Ne, itt ez a selyemkendő, bontsd ki!
Kibontotta a legidősebb lány a selyemkendőt.
- Kié ez a selyemkendő és ez a gyűrű?
- Az enyém!
- Törd kétfelé a pogácsát, és edd meg. Milyen ízű az a pogácsa?
- Olyan, mint az édesanyám teje.
- Elismered-e, hogy a testvéred vagyok? Mikor jön haza az urad?
- Azt ne kérdezd. Eredj, amerre látsz, mert az téged megöl. Az a hatfejű sárkány!
- Ne törődj vele, már ha itthon volna is, késő volna. Főzzél, rakjál tüzet!
- Nem szabad, majd ha az uram hazajön.
- Mikor jön haza az urad?
- Majd megtudod. Hajítja haza a hatmázsás buzogányt!
Kiment Virág Péter az udvarra. Hajította haza a sárkány a hatmázsás buzogányt. Virág Péter odaugrott, és megkapta a buzogányt. Nem engedte, hogy a földre essen. Visszahajította a buzogányt, még hat mérföldnyivel tovább, mint a sárkány volt. Nagyot mordult a sárkány:
- Vajon ki garázdálkodik az én udvaromon? Nem tudom, nem az a kölyök Virág Péter-e? Na, csak érjek haza!
Hazavitte a buzogányt, letette.
- Jó napot, kedves egy sógorom. No, kedves feleségem, főzzél, tálalj!
Jóllaktak. A sárkány elővette a pince kulcsát, lement a pincébe, hozott egy kancsó bort. A kancsó éppen két pohárral volt. Kiöntötte, Virág Péter nem itta.
- Idd meg, sógor, a borodat, azért töltöttem.
Feleli Virág Péter:
- Kedves sógorom, nem iszom meg. Ha te eljössz énhozzám vendégségbe, akkor én levezetlek a pincébe, s annyit iszol, amennyi jólesik.
Vette a sárkány a kulcsot, levezette Virág Pétert a pincéjébe. Volt ott hat hordó bor. Virág Péter fogta a hordókat, és egymás után megivott öt hordóval. A hatodikat nem engedte neki meginni a sárkány.
- Eredj már, hagyjál nekem is egy hordóval, addig, míg új terem.
És kilökdöste Virág Pétert a pincéből.
Kimentek a kastély udvarára. Mondja Péternek a sárkány:
- Gyere, sógor, birkózzunk egyet!
Elkezdtek birkózni. Megfogta a sárkány Virág Pétert, belevágta a földbe, kötésig. Virág Péter kiugrott a földből. Megölelte a sárkányt, belevágta hónaljig a földbe. Ott aztán levágta mind a hat fejét. A testvére ki akart ugrani az ablakon. Megfenyegette Péter, hogy meg ne mozduljon.
Innen megszabadult Virág Péter. Ment a tizenkétfejű sárkányhoz. Benyitott az ajtón, köszönt. Mondja neki a középső lány:
- Mit keresel, te fiú?
- Mit keresnék? Teérted jöttem, testvéred vagyok.
- Dehogy, mi hatan vagyunk testvérek, és mind a hatan elkerültünk hazulról. Te nekem nem vagy testvérem.
- Ha nem vállalsz testvérednek, itt ez a csomag, bontsd ki!
Kibontotta a lány.
- Kié ez a selyemkendő, kié ez az aranygyűrű?
- Ez az enyém.
- Törd kétfelé azt a pogácsát, edd meg! Milyen a pogácsa?
- Olyan, mint az édesanyám teje volt. Elvállallak testvéremnek.
- Az urad mikor jön haza?
- Majd megtudod, mikor a tizenkétmázsás buzogányt hazahajítja.
Kiment Virág Péter az udvarra. Várta a tizenkétmázsás buzogányt.
Mikor a sárkány hazahajította, Virág Péter megkapta a buzogányt, és a sárkányon túl hajította, tizenkét mérfölddel. Ez a sárkány is elkezdett köpködni, mint a hörcsög:
- Vajon ki legénykedik ott? Nem az a kölyök Virág Péter?
Hazament a sárkány. Ettek is. Mikor jóllaktak, a sárkány lement a pincébe, és hozott egy kancsó bort. Megitta a sárkány a maga poharát, de Virág Péter nem ivott.
- Miért nem iszod meg, sógor?
- Nem iszom.
- Miért?
- Ha te eljössz hozzám vendégségbe, akkor én odavezetlek a hordókhoz.
Avval lementek a pincébe. Tizenkét hordó bora volt a sárkánynak. Virág Péter megivott tizenegy hordó bort, a tizenkettediket nem engedte a sárkány.
- Ne légy telhetetlen. Hagyd meg nekem ezt az egy hordó bort! Gyere, sógor, birkózzunk!
Összedűlt Virág Péter a tizenkétfejű sárkánnyal. A sárkány megkapta Virág Pétert, és levágta hónaljáig. De Virág Péter ügyes volt, megkapta a sárkányt, és úgy lecsapta, hogy azzal ki is pusztította a sárkányt. A nyakára hágott. Avval elindult harmadik lánytestvéréért.
- Jó napot, kedves egy drága testvérem!
- Adjon isten neked is. Mit keresel itt, te fiú?
- Testvéred vagyok.
- Jaj, dehogyis vagy nekem testvérem, mi mind a hatan elkerültünk hazulról.
- Ne, itt ez a kendő, bontsd ki!
Kibontotta.
- Kié ez a selyemkendő és ez az aranygyűrű?
- Ez az enyém.
- Itt van ez a pogácsa benne, törd kétfelé, és edd meg!
Megette.
- Milyen ízű az a pogácsa?
- Olyan, mint az édesanyám teje.
- Mikor jön haza az urad?
- Majd megtudod. Amikor a vár megrendül. A falban van egy óriási szeg, arra fog ráesni a huszonnégymázsás buzogány.
Már esett is. Péter visszahajította.
Hazajött a sárkány nagy mérgesen.
- Héj, vacsorát adj, asszony!
Megvacsoráztak. A sárkány bevitt egy kancsó bort. A kancsó bor éppen két pohárral volt. Virág Péter nem itta meg a borát.
- Miért nem iszod meg, kedves egy sógor?
- Nem iszom. Ha te eljössz hozzám vendégségbe, én bevezetlek téged a pincébe, és annyit iszol, amennyi kell.
Lementek a pincébe. Volt ott huszonnégy hordó bora a sárkánynak. Megivott Péter huszonhárom hordó bort.
- Hagyjál meg egy hordóval nekem, amíg új terem. Gyere, kedves, drága egy sógorom, birkózzunk egyet!
Akkor összedűltek az udvaron, birkóztak. Pétert levágta hónaljig a földbe, de Péter fiatal volt, és kiugrott. Megkapta a sárkányt, és bosszúságában bevágta a sárkányt a földbe, nyakig. Akkor kivette a bicskáját, és egy vágásra levágta a sárkánynak huszonhárom fejét. Egy megmaradt.
- Állj meg, Virág Péter! Péter sógor! Ezt az egy fejemet hagyd meg, Péter! Ha meghagyod ezt az egy fejemet, írást adok róla, hogy úgy elmegyek ebből az országból, senki híremet sem hallja.
- No, sógor, meghagyom ezt az egy fejedet. Ha a három fiútestvéremet lábra állítod, akkor meghagyom a huszonnegyedik fejedet, az életedet.
Özönlött a sárkányból a vér, mint a patak. Megkente a vérrel a sárkány mind a három nyárfát, ahol a fiúk el voltak temetve. Mind a három fiú talpra állott, és így megmaradt a sárkánynak az élete az egy fejével. El is tűnt onnét, ma sem hallani hírét.
Maga maradt Virág Péter. Összeszedte a hat testvérét, a három lányt és három fiút; mentek haza, nagy vígsággal, nagy örömmel. Az anyjuk odahaza az udvart tisztogatta, söpörgette. Mikor hazaértek, s az anyjuk meglátta, hogy ott van az ő hét gyermeke a kapuban, kinyitotta gyorsan a kaput, beeresztette őket. Bement a hét gyermek az udvarra. Az anyja felkapta Virág Pétert, és úgy csókolta, de a többit is. Aztán az anyjuk az egész falut becsődítette.
- Itthon van a három fiam, három lányom, egyszóval a hat gyermekem! Meg ez a hetedik!
Nagy lakomát tartott. Ettek-ittak, mulattak; ami csak kellett a világon, minden volt. Az édesanyjuk örömében nem tudott mit csinálni. Nagyon örült. Akkor Virág Péter megcsókolta a három fiút, a három lányt:
- Kedves testvéreim!
Elbúcsúzott Péter a három fiútól, a három lánytestvértől. De megfogta Péter az anyját is, megölelte, megcsókolta.
- No, kedves édesanyám, engem most már vezessen oda vissza, ahonnan leszakított, az árokba.
Elmentek oda, ahol az anyja leszakította. Megölelte, megcsókolta még egyszer az anyját:
- Kedves édesanyám! Engem nem lát már többé!
A föld már kétfelé volt nyílva.
- Hát elmégy, kedves gyermekem?
- El.
A kezét a lábaszárára tette, és beleugrott a nagy mélységbe, az árokba. Hazament az anyjuk. A hat gyerek még mindig nagy vígságban volt! Ettek, ittak, mulattak. Faggyúval mécseltek, boldogan éltek, még máig is élnek, ha meg nem haltak.
 

K&M

Állandó Tag
Állandó Tag
mese

<center>Ribike

</center> Volt egyszer egy király, s volt neki három fia. Volt arrafelé egy özvegyasszony is, annak meg volt egy lánya.
Ribike volt a lány neve, mert az mással nem élt, mint csak ribizlivel.
Egyszer megbetegedett a lány. Az anyja ugyanis már nem tudott több ribizlit venni neki. Szegény asszony, hogy megmentse a lányát, elment a klastromkertbe, mert ott látott ribizlit bőven. Beszökött a kertbe, és kihozott egy kosár ribizlit. Meglátta kijövet az apácafőnöknő, odament hozzá, s rászólt:
- Mit csinálsz, te asszony?
Azt felelte ijedten a szegény asszony:
- Soha életemben nem loptam, most is csak a kénytelenség szorított rá! Mert nekem oly gyönyörű lányom van, hogy annak párja nem találkozik; de ha csak egy nap ribizlit nem eszik, meghal. Ma nem evett, ha holnap sem enne, belehalna.
Megbocsátott az asszonynak a rendfőnöknő. De elment vele az asszony házába, mert nem akarta elhinni, hogy a szegény asszonynak olyan különös lánya van.
Mikor meglátta, hogy valóban szép, így szólt az asszonyhoz:
- No, te szegény asszony, add oda a lányodat énnekem, nálunk jóllakhat ribizlivel.
Mit csináljon szegény asszony, ribizli csak a klastromban volt, odaadta a lányát.
Ott élt a lány. Akkorában még szabad volt tárva-nyitva lenni az apácaklastrom ablakának. Ki-kinézett rajta a lány. Egyszer arra ment három királyfi, s egy lépést sem tudtak tovább tenni a lány szépsége láttán.
A legöregebbik királyfi rögtön elkezdi, hogy ő nem nyugszik addig, amíg az a lány nem lesz az ő felesége. A középső királyfi is belevág, hogy ő sem nyugszik, míg az övé nem lesz. A legkisebb királyfi meg azt mondja:
- Én nem engedem! Mert az enyém lesz!
A három testvér csúnyán összekapott. Az utasok választották szét őket. A lármára a főnöknő is odamegy az ablakhoz: mi történik itt? Ribike meg azt mondja:
- Énértem vesztek össze.
Megijedt erre a főnöknő, hogy még ő kap pirongatást a királytól vagy a királynétól. Tüstént elhívta Ribikét az ablaktól, megbüntette, megpirongatta, és mikor az ellenkezett, mert hisz semmiről sem tehetett azt mondta neki:
- Mit, nemcsak szép vagy, de jó is akarsz lenni? Hát idehallgass, Ribike, a te szépséged és jóságod változzék gyíkká, lakásod pedig ne itt nálam, hanem a világ végén legyen!
Szegény Ribike azonnal gyíkká változott, és egy perc múlva a világ végére jutott.
Telt az idő, a királyfiak anyja meghalt, az apjuk meg elöregedett. Szerette volna már letenni a királyságot, de nem tudta eldönteni, hogy melyik fiának adja, mert mind a három fiát egyformán szerette. Azt mondta hát nekik az öreg király:
- Édes fiaim, hárman vagytok, és tudom, egyik sem derekabb, mint a másik. Hanem azért én adok nektek három próbát. Amelyikőtök meg tudja mind a hármat tenni, az kapja meg a királyságot.
Bólintott mind a három fiú, hogy csak mondja meg apjuk a három kívánságot.
Azt mondja a király:
- Elég lesz, fiaim, először egy is!
Akkor elmondta, hogy őneki oly csoda vásznat hozzanak, hogy hossza-szélessége száz rőf legyen, és mégis keresztülmenjen az ő karikagyűrűjén, ha összehajtja.
Fogadták a királyfiak mind erősen, hogy megszerzik. Egyik a másikban bízott, gondolva, hogy azt az első próbát majd a nála öregebb csinálja meg. Fogtak magukkal mind a hárman sok pénzt, világgá indultak. A váron kívül rögtön három utat találtak: két út szép volt, azon ment el a két öregebbik. A harmadik út igen göcsörtös volt, azon ment el a legkisebb királyfi.
A két öregebb hamarosan szép, nagy városba érkezett. A legkisebb ment, ment, elfáradt nagyon, de nem talált egy madarat sem. Azok, a két bátyja, már vásárolt sok szép vásznat, ő meg csak ment, ment egyre. Egyszer csak odaért a világ végére.
Talált ott a világ végén a legkisebb királyfi egy kőhidat, oda leült, s búsult erősen, hogy mitévő legyen, mert hogy lám, nem tudja az első kívánságát se az apjának megtenni.
Egyszer csak odament hozzá ott egy aranyos hátú kis gyíkocska. Azt mondja neki szép csendesen (mert akkorában még tudtak az állatok beszélni), hogy:
- Királyfiú, mit búsul, mit szomorkodik?
Megnézi a gyíkocskát a királyfi, s így válaszol:
- Mit kérded te, aranyos hátú gyíkocska, úgysem tudsz te nekem tanácsot adni!
Felel szépen a gyíkocska:
- Mondja csak, hátha tudok!
Akkor megmondta a királyfi, hogy az ő apjának - hárman vannak fiúk - az a kívánsága, hogy amelyik fia meg tudja három kívánságát tenni, az kapja meg a királyságot. Első kívánsága az, hogy olyan csoda vásznat hozzanak, hogy hossza-szélessége száz rőf legyen, és mégis keresztülmenjen az ő karikagyűrűjén.
Hallgatja a beszédet a gyíkocska, aztán azt mondja:
- Jól van, királyfi, csak ülj itt, egypár perc múlva talán már tudok is a bajodon segíteni!
Azzal vissza lement a gyíkocska a kőhíd alá, a pókok közé. Jó barátja volt a pókoknak, azokat kérte segítségre. A pókok rögtön hozzáfogtak a fonáshoz, szövéshez. Tíz nap, tíz éjjel alatt megcsinálták a vásznat. A gyíkocska felvitte a királyfinak. Belefért az annak egyik zsebébe.
A királyfi két bátyja már rég hazament, szekérszám vitték apjuk elé a vásznat: hosszú volt, széles volt mind, de a karikagyűrűjén nem tudta keresztülhúzni az apjuk.
Ekkor jött a legkisebb királyfi.
Előveszi a zsebéből, amit ő hozott. Próbálja a király, bólint annak:
- Ez igen, keresztülmegy, de nem tudom, meglesz-e vagy se akkorának, amekkorának rendeltem!
Hozatott mindjárt mérnököket, megmérték a vásznat, hát éppen se több, se kevesebb: száz rőf hosszú, száz rőf széles.
Mondja erre örvendezve az öreg király:
- Látjátok, fiaim, a legkisebbik már itt is megtette a magáét; de aki még a hátralevő két próbát meg tudja tenni, azé lesz a királyság. A következő kívánságom, hogy oly kiskutyát hozzatok nekem: egy arany dióhéjba beférjen, mégis, ha kiugrik, a sikongatása hetedhét országra szóljon.
Elindul megint a három testvér. A két idősebb a jó úton megint a város felé, a legkisebb most is csak a göröngyös úton, a világ vége felé.
Mikor a legkisebb királyfi újra odaért a világ végire, azt mondja ott nagy fennszóval:
- Aranyos hátú gyíkocska, gyere elő a hívásomra!
A gyíkocska előjött.
- Mi kell?
Mondja neki szomorúan a királyfi:
- Most igazán azt hiszem, nem tudod az én parancsolatomat megtenni.
Feleli a gyíkocska:
- Mondd csak, hátha tudom!
Akkor a királyfi elmondja az apja kívánságát. Hogy annak milyen kiskutya kell.
Gondolkodik a gyíkocska, aztán így szól:
- Csak légy itt, hátha tudok segíteni!
Azzal a gyíkocska rögtön lement a föld alá, az icinpiciny törpe emberekhez. Könyörgött a törpe királynak, hogy legyen szíves, adjon neki egy olyan törpe kiskutyát. A törpe király az első miniszterjét adta oda: az volt olyan kutya. A gyíkocska beletette a kutyát egy dióhéjba, vitte föl. Mondta fenn a királyfinak:
- Te, ezt a zsebedbe tedd, de ki ne nyisd az úton, hanem csak iparkodj!
Iparkodott is haza a királyfi.
A két bátyja már rég otthon volt. Azzal tértek meg, hogy olyan kiskutya nincs is a világon, kár az időt tölteni a keresésével.
Mondja az öreg király, ahogy meglátja a legkisebb fiát:
- No, fiam, te is üresen jöttél, mint a bátyáid?
Előveszi a királyfi nagy vidáman az arany dióhéjat, kinyitja: kiugrik a kiskutya! Egyet sikoltott, de az a hang mindjárt hetedhét országig szállt. Az öreg királynak meg olyan jólesett az a sikoltás, mintha írósvajjal kenték volna meg a hátát. Akkor szépen azt mondta:
- No, látjátok, fiaim, a legkisebbik ezt is meg tudta tenni. No, még azért amelyikőtök a legu*tolsó próbát megteszi, az lesz a király. A harmadik akaratom pedig az, hogy arra hagyom az országot, aki közületek a legszebb menyasszonyt szerzi meg magának.
A két idősebb királyfi jót nevetett. Szentül azt hitték, hogy ezen most megfölözik a testvérjüket, mert hisz ők sokfelé jártak, sok szép lányt láttak, azok közül könnyű lesz a legszebbet kiválasztani. A kis királyfi meg mit látott? Senkit! Még a világ végén is csak egy gyíkocskát!
El is szomorodott erősen a kis királyfi, mert hát az aranyos hátú gyíkocska a szép menyasszonyt nem tudja csak úgy a föld alól kivenni. De mégis elment hozzá, szomorúan leült a kőhídra. Jött a gyíkocska. Mondja neki a királyfi:
- Most igazán elhiszem, hogy nem tudsz a bajomon segíteni!
Feleli szép csendesen a gyíkocska:
- Hátha tudok!
Mondja erre a királyfi:
- Most az a kívánsága az apámnak, hogy amelyőnk a legszebb menyasszonyt hozza, az lesz a király.
Elpirult az aranyos hátú gyíkocska, s azt mondja:
- Csak fogj meg engem, és vágj ehhez a kőhídhoz!
Feleli megrökönyödve a kis királyfi:
- Azt már csak nem teszem, hisz a legnagyobb hálaadással kell lennem irántad.
De erősködik a gyíkocska:
- Mondom, csak vágj engem oda a kőhídhoz!
A királyfi váltig ellenkezett, de amikor látta, hogy a gyíkocska mennyire elszontyolodott, bekumta, vagyis jól behunyta a szemét, és úgy vágta a gyíkocskát oda a kőhídhoz. Hát erre mit lát? Egy gyönyörű szép fehérnépet a gyíkocska helyett. Azt mondja az a szép lány:
- No, királyfi, rám ismersz-e?
Feleli a királyfi, maga se tudva, hova álljon:
- Egy kicsikét vélekszem, de nem tudom, hogy az-e.
Mondja nevetve az a gyönyörű szép lány:
- Én vagyok, aki kinézett a klastrom ablakán! Aki miatt te veszekedést tettél! Ribike!
Ámul a királyfi, de Ribike csak mondja tovább:
- No, most tied leszek halálos holtig!
Nem is tudja a királyfi, hogyan karolja, úgy vitte haza.
A bátyái már otthon voltak, vittek már menyasszonyt. Csak rá vártak, hogy a próba eldőljön. Mikor a kis királyfi hazaért, az öreg király a kertben éppen krumplit rakott, de olyat, hogy az mind aranyos almává vált. Mikor meglátta a legkisebbik fia menyasszonyát - hát azonnal határozott. Azt mondta a két idősebbnek:
- Ne haragudjatok rá, ez érdemli a királyságot!
Azok nem is haragudtak rá, mindenki csak jót kívánt neki: éljen boldogul!
 

K&M

Állandó Tag
Állandó Tag
mese

<center>Az együgyű csizmadia mint csodadoktor

</center> Volt egyszer egy együgyű, szegény csizmadia. Szegény feje erősen habókás volt, de azért jó mesterember volt.
Egyszer a felesége nagyon beteg lett, a feje fájt. Próbált a csizmadia ott a falun mindenféle ráolvasást, de a felesége csak nem gyógyult meg.
Abban az időben vidéken még nemigen voltak doktorok. Az együgyű csizmadia csak hallomásból tudta, hogy van doktor is, valahol a fővárosban, mégpedig olyan doktor, aki mindent meg tud gyógyítani. Elment hát a fővárosba, elment ahhoz a doktorhoz, mégpedig ő egyedül, nem vitte a feleségét. Azt sem tudta, hogy az orvos megvizsgálja a beteget.
A doktornál sokan voltak, a váróteremben kellett állni sokat. Mikor a csizmadiára került a sor, az a maga együgyűségében kucsmában akart bemenni a doktor elé, mert azt sem tudta, hogy levegye-e a kucsmáját. Az ajtóban álló ember csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy valaki kucsmában akar a doktor elé állni, ezért nagy hirtelen az együgyű csizmadia fejéhez kapott, de úgy, hogy véletlenül akkorát ütött a csizmadia fejére, hogy annak leperdült a kucsmája. Így jutott be az együgyű csizmadia az orvoshoz. Azt hitte, itt ez a szokás.
Kérdi tőle a doktor:
- Mi a baj?
- Doktor úr, az a baj, hogy a feleségem nagyon beteg, gyógyítsa meg! Hogy egy recept?
- A felesége a beteg? Akkor miért nem ő jött ide?
- Mert beteg! Nehezen jár!
- S maga jött el helyette? Miért?
- Mert én jól tudok járni - mondta a csizmadia. - Adja csak ide nekem a receptét!
A doktor azonban így nem akart receptet adni. Elküldte az együgyű csizmadiát.
Az együgyű csizmadia közben jól körülnézett, hogy miért is doktor ez a doktor, és mi az az egész doktorság. Látta, hogy a doktor fogasán van egy magas, hegyes kalap. A szobában meg sok a könyv, sok papír van az asztalon. Egy embere meg az ajtóban áll, csupán azért, hogy aki bemegy, annak üssön egyet a fejére - így hitte, mert hát ő kapott egyet. Ezt mind jól megjegyezte magának. Kívülről is megmérte a doktor házát. A kapu mellett tábla, rajta a doktor neve, meg deák nyelven valami, amiről csak gondolni lehet, azt jelenti, hogy ez az orvos mindent meg tud gyógyítani. Ahogy így áll, jön ki a doktortól egy ember, kezében egy papír, a recept. Megkérdi az együgyű csizmadia az embert, mit fizetett érte.
- Öt forintot.
- Nem adná el kéz alatt?
- Ezt nem lehet eladni - mondja az ember.
- Akkor mutassa!
Megmutatja az ember a cédulát, rajta csupa ákombákom. Fog egy darab papirost a csizmadia, rárajzolja, hogy "Recept", s rámásolja azt az ákombákomot, ahogy tudta.
Aztán elment a patikába, kiváltani az orvosságot.
A patikus nem tudta elolvasni az irkafirkát, de volt neki egy üveg ecetes vize; az olyan olvashatatlan receptekre abból szokott mérni.
Mikor a csizmadia hazaért, adott a feleségének az orvosságból. Az meg is gyógyult attól már másnapra.
- No - mondja a feleségének az együgyű csizmadia -, látod, használt az orvosság! Tudod, mi az ára egy ilyen receptnek? Öt forint! Nálunk úgysincsen doktor; én jól megnéztem, mi az a doktorság. Jó foglalkozás az, jobban ereszt, mint a csizmadiaság. Tudd meg, hogy én is doktor leszek!
A felesége eszesebb volt valamivel az együgyű csizmadiánál, összeszidta az emberét nagy mérgesen.
- Te lennél doktor?! Még írni se tudsz! El tudod gondolni, mennyit tanulhatnak azok a doktorok, amíg doktorok lesznek! Hajaj!
De a csizmadia azt felelte, hogy az is csak mesterség, s mivel pedig ő jó mesterember, alaposan, jól megnézte, s így jól is tudja, mi az orvosi mesterség. S máris azon törte a fejét, mit csináljon, hogy elég pénze legyen az orvosi mesterség megkezdéséhez. Mert ha pénze lenne, a pénzzel a városban kibérelne egy házat, megvenné azt az orvosnál látott hegyes kalapot, venne receptnek való cédulákat, meg ceruzát, meg asztalt, könyvet, széket, mindent, ami kell. De hogyan szerezzen pénzt?
Nekifogott, csinált egy pár csizmát. Összeszedte minden tudását, úgyhogy nagyon szép csizmát csinált. Betette a csizmát a tarisznyába, a tarisznyát a vállára vetette, s elindult egyenest a királyhoz. Gondolta, ha a csizmát fölkínálja a királynak, a király majd jól megfizeti az ajándékot.
Mikor a palota elé, a kapuhoz ért, hát a kapus nem engedte be, hanem megkérdezte, hogy mit visz, mit akar a királynál. Az együgyű csizmadia megmondta, hogy ő ez meg ez a csizmadia, meg hogy csinált egy pár gyönyörű csizmát ajándékba a királynak. Jutalmat remél érte.
- No - azt mondja a kapus -, beengedlek. De csak úgy, ha az ajándéknak a felét nekem adod.
A csizmadia mit tehetett - a kapusnak ígérte a felét az ajándéknak.
Mikor odaért a király ajtajához, ott meg egy másik ajtónálló tartotta fenn. Az se akarta beengedni! De amikor kitudta, hogy mit is akar azzal a csizmával, megszelídült, azt mondta:
- Beengedlek, ha az ajándék felét nekem adod!
Szegény együgyű csizmadia, mit tehetett, odaígérte a második felét is az ajándéknak. Erre bement az ajtós, bejelentette, hogy egy szegény csizmadia szeretne a királlyal beszélni. Aztán kinyitották előtte az ajtót, beléphetett.
- Mit akarsz velem, te szegény ember? - kérdezte a király.
Elővette a csizmadia a csizmát, s azt mondta:
- Felséges uram! Egy pár csizmát hoztam magának ajándékba.
Elvette a király a csizmákat, felpróbálta; mindjárt nagyon megszerette, olyan szép volt, úgy illett rá. Azt mondta:
- Ez csizma! Megér ez nekem egy tál aranyat is. Mindjárt kimerítem.
De a csizmadia azt mondja a királynak:
- Felséges uram! Nem kell nekem a tál arany. Hanem méressen ki nekem inkább száz szál vesszőt a hátamra.
Csodálkozott ezen a király. De hát a kívánság - kívánság! Küldött a vesszőkért meg a vesszőző padért. Amikor behozták a vesszőket meg a derest, azt mondotta a csizmadia, hogy hívják be a kapunállót is, mert az első ötven vessző annak jár. Jött a kapunálló.
- Akarod a fele ajándékot? - kérdezte a csizmadia.
- Már hogyne akarnám! - felelte a kapunálló.
- Adjátok ki neki - mondta nevetve a király.
A szolgák lekapták a kapunállót, kimérték neki becsületesen a száz vessző felét. Alig ért ez ki, hivatták be az ajtónállót. Így járt az ajtónálló is: az is vállalta, az is megkapta a részét.
A királynak annyira megtetszett ez a nem is olyan együgyű csizmadia, hogy két tál aranyat adott neki.
Azzal a csizmadia haza is indult. Otthon elment a legközelebbi városba, kibérelt egy házat, vett egy asztalt, egy hegyes kalapot, cédulákat, ceruzát, könyveket, széket. Odavitte a feleségét, kiíratta a házra, hogy itt olyan doktor lakik, aki mindent meg tud gyógyítani. Odafogadott az ajtajához egy jó erős embert, hogy aki majd bemegy hozzá, annak üssön a fejére. Úgy volt vele is, így akart csinálni ő is.
Akadt is betege hamarosan! A csizmadia csak írta a receptekre az ákombákomot, ahogy arra az ő receptjére emlékezett. Mondta a betegeknek, hogy vigyék a patikába, csináltassák meg, s ahányan isznak belőle, mind megjavulnak. Mindenkivel fizettetett öt forintot.
A városban volt egy patika, ott két fiatal legény árulta az orvosságot. Ezek nézték-nézték a csizmadia receptjét, persze nem tudták elolvasni. De szégyellték a doktornak visszaküldeni, inkább minden beteget megkérdeztek, hogy mije fáj, s úgy adtak orvosságot, amit ők gondoltak.
Így jó szerencséje volt a doktornak. Az a híre támadt s terjedt aztán mind erősebben, hogy igazán mindentudó. Mentek a betegek; volt, aki meggyógyult, volt, aki nem gyógyult meg, mint általában a beteg.
Egyszóval az együgyű csizmadiából mindentudó híresség lett.
Volt a városban egy nagy úr, egy gróf, aki nagyon szerette a szép lovakat. Egyszer egy éjjel ellopták a tolvajok a legszebb két lovát. Keresték mindenfelé, de sehol sem találták meg. Akkor előhívatta a gróf a kocsisát, s azt mondta neki nagy mérgesen, hogy ha három nap alatt meg nem találja a lovakat, akkor törvény elé állítja s fejét véteti!
Járt a szegény kocsis mindenfelé, egyik nap, másik nap kereste, de sehogy sem akadt a lovak nyomára. Harmadik nap már nem is ment ki a boldogtalan kocsis a mezőre keresni, hanem nagy búsan csak benn sétált a városban, alá-fel az utcán. Egyszer, amint ment, meglátta azt a feliratot, hogy itt olyan doktor lakik, aki mindent tud!
Gondolja magában a szegény kocsis, nekem úgyis a fejemet veszik, megpróbálom, bemegyek ehhez is, talán ez tud valamit a lovakról. Amikor bement, állnia kellett a váróteremben egy fél óráig, mint már ilyen nagy helyen szokás. Az sem volt éppen semmi neki. Amikor pedig belépett az orvoshoz az ajtón, akkora ütést kapott, hogy majd elszédült tőle.
- No, mi baj van? - kérdi a doktor. Látta, hogy milyen szomorú a szegény kocsis. Alig állt a lábán a sok járástól, virrasztástól.
- A baj, az én nagy bajom az - mondja -, elvesztettem a lovakat!
Holnap reggel elveszik a fejemet is. Talán maga tud valamit segíteni?
- Én mindent tudok - mondja a csizmadia oda se figyelve -, adok is rögvest egy receptet. Menj vele a patikába, aztán idd meg az orvosságot. Ettől mindjárt elmúlik a te bajod; mert ettől minden baj elmúlik!
Nem nagyon hitte a szegény kocsis, de csak megfizetett mindent, s elment a patikába. Ott a patikusok látták, hogy a kocsis alighogy áll a lábán a nagy álmosságtól. Azt persze nem tudták, hogy azért, mert már nagyon sokat járt s virrasztott. Hát adtak neki jó ébresztő port. Azt mindjárt be is vette a kocsis. De azért egy darabig azután is álmos volt nagyon.
Félt, hogy még az a szégyen éri, hogy itt a városban dől le s alszik el. Ment hát a város szélére, mert tudta, hogy ott elhagyott pincék vannak. Éppen hogy elért az egyik pincéig, lefeküdt, aludni akart. De csak nem jött álom a szemére. Éjszaka lett. Egyszerre csak valahol az éjszakai nagy csendben nyerítést hall! Az ébresztő por úgy megélesítette a hallását, hogy rögtön megismerte, az ő lovai nyerítettek! Erre ő is nyerített egyet. A lovai is megismerték a hangját, visszanyerítettek neki. No, erre már kezdett múlni a kocsis baja.
Kiáltott a lovainak:
- Várjatok, lovaim, mindjárt kihozlak benneteket, csak még egy kis orvosságot veszek be. - Bevett még egy kis ébresztő port, ettől a szaglása is olyan éles lett, akár a kutyáé. Szag után megtalálta a lovakat. Aztán már hajtotta is őket vidáman, baj-bánat nélkül haza a gazdájához, nagy örömmel. A gróf is örvendezett. Kérdezte, hogy találta meg a lovakat. A kocsis mindent elmondott neki, hogy miképpen történt. Csodálkozott a gróf, hogy milyen nagy okos doktor van a városban. Még ajándékot is küldött a csizmadiának.
Így telt-múlt az idő, a csizmadiának mindenben szerencséje volt. Amíg egyszer csak országos baj nem támadt!
Udvari emberek jöttek hozzá, a csodadoktor csizmadiához. Elmondták neki, hogy a király udvarában történt baj, mégpedig nagy. A királylánynak elveszett a drága aranygyűrűje, éppen amikor menyasszonynak öltöztették. Vegye hát elő a mindentudó ember minden eszét és minden szerszámját, és jöjjön azonnal a király elé.
A szegény csizmadia megijedt, nem akart menni, de hát menni kellett.
A király palotája előtt muzsikával álltak elébe, virágot szórtak az útjába, úgy fogadták, mint híres-neves nagy embert. Kérdezte a király tőle:
- Mindentudó vagy? Meg tudod-e találni a gyűrűt? Ha nem, készülj a halálra!
Mit mondhatott a szegény csodadoktor? Azt mondta:
- Meg én, felséges királyom - legalábbis megpróbálom! Adasson nekem külön szobát három napra, s mindenféle ételt-italt. Külön szakács szolgáljon ki!
Pedig dehogy hitte, hogy megtalálhatja azt a gyűrűt. Már a szerencséjében sem bízott. Úgy számított magában, hogy ezen a három napon legalább jól él, hiszen úgyis karóba kerül a feje.
Harmadnapra még a feleségét is elhozatta; ha már meg kell halnia, utoljára legyen együtt vele.
Mikor megérkezett az asszony, leültek az asztalhoz, várták az utolsó vacsorát, és beszélgettek.
Szegény csodadoktor már az emberek butaságában sem bízott.
Az első szakács aközben bevitte az ételt.
- No, látod, ez az első. De ebben sem bízhatunk - mondja a csodadoktor a feleségének. Úgy gondolta, hogy az az első a három szakács közül.
De a szakács rögtön elkezdett ám reszketni. Alig talált ki a szobából.
Mindjárt ment a másik két szakácshoz, elmondta nekik, hogy mit mondott a csodadoktor. A másik szakács már be sem akart menni a szobába! De hát muszáj volt neki.
- No, nézd, feleségem, ez meg a második. Ebben sem bízhatunk - mondta a csodadoktor.
A második szakács még a falnál is fehérebb lett.
A harmadik, szakács már tudta, hogy végük van. De hát muszáj volt bevinni az ételt. Azt mondja a doktor:
- No, látod, feleségem, ez a harmadik. Ebben sem bízhatunk.
Erre a szakács rögtön térdre esett előtte, elővette a gyűrűt, s azt mondta:
- Jaj, mindentudó csodadoktor úr, mentsen meg bennünket! Itt a gyűrű, mi loptuk el! Kegyelem szegény fejünknek! Mind a hárman adunk még egy-egy erszény aranyat is.
Megörült erre a csodadoktor nagyon, s kegyelmet adott. Azt mondta a főszakácsnak, fogjon meg egy pulykát, a gyűrűt nyelesse le vele, de jól vigyázzon, el ne tévessze, melyik pulykával csinálta.
Reggel muzsika szólott a doktor ajtajánál. De ekkorra már a hóhér is felkészült. Nem volt más választás, vagy a gyűrű - vagy a halál. De a csizmadia csodadoktor nagyon kevélyen állott a királyi ház népe elé. Ezt mondta:
- Álljanak elébem mind a vendégek: asszony, ember, minden!
Mikor mind ott voltak, így szólt:
- Felséges uram, a gyűrűt keresem. De itt embernél nincs a gyűrű. Vezessék ide az állatokat!
Odavittek elébe minden állatot, ami csak volt a király udvarában. Legutoljára vitték a pulykákat. De a főszakács mindig ott állt a doktor mellett. S megsúgta neki, hogy melyik pulykában van a gyűrű.
- No, nézzétek - kiáltott a doktor. - Felséges uram, ez a pulyka a tolvaj. Fogjátok meg rögtön!
Most már aztán hamar előkerült a gyűrű. Csodálkozott is mindenki a csodadoktor nagy tudásán. Hányták rá a virágot, mindent. A király meg egy hintót adott neki ajándékba. Hogy azon menjen haza.
Örült a szegény csizmadia, hogy így elvihette az irháját.
Azután mindjárt azon gondolkodott, kérdezte a feleségét is, hogyan szabaduljon meg a doktorságtól. A felesége okosabb volt nála, kitalálta:
- Mikor hazaérünk, meggyújtjuk a házat, amiben lakunk. Mikor javában ég a ház, akkor te mindenki szeme láttára be akarsz majd ugrani a tűzbe, hogy jaj, odaég minden tudós könyved. De én majd nem engedem, így aztán megszabadulunk az átkos papíroktól, receptektől, az egész mesterségtől.
Hazaértek, úgy is tettek. Utána aztán visszament az ember a csizmadia mesterséghez. S máig is csinálja a gyönyörűbbnél gyönyörűbb csizmákat.
 

K&M

Állandó Tag
Állandó Tag
mese

<center>Nyakigláb, Csupaháj meg Málészáj

</center> Volt egyszer egy szegény ember, annak volt három fia. A legnagyobbikat Nyakiglábnak, a másodikat Csupahájnak, a legkisebbiket Málészájnak hívták. Ezek annyit tudtak enni, hogy az apjuk még kenyérből sem tudott nekik eleget adni. Egyszer azt mondja nekik, hogy menjenek már szolgálni, keressék meg a maguk kenyerét. Kiették már őt mindenéből!
Elindult a legnagyobbik, Nyakigláb. Ment, ment soká. Találkozott egy öregemberrel, az felfogadta szolgának egy esztendőre.
Ahogy elmúlt az esztendő, az öreg azt mondja neki:
- Adok neked egy asztalt, amiért jól szolgáltál. Ennek csak azt kell mondanod: teríts, teríts, asztalkám - és lesz rajta mindenféle! Elfogadod?
- Márhogy én? Aki a hegyet megette volna kenyérrel? El, el!
Nyakigláb alig várta, hogy kiérjen a faluból. Egy bokor mellett előveszi az asztalt, s mondja tüstént neki:
- Teríts, teríts, asztalkám!
Hát lett azon annyi minden, ennivaló, innivaló, hogy Nyakigláb szeme-szája is elállt a csodálkozástól. Jól is lakott mindjárt, de úgy, hogy majd kirepedt. Azzal indult hazafelé. Talált útjában egy kocsmát, oda is betért. Bement mindjárt egy szobába. Teríttetett az asztallal. Jóllakott, aztán kért egy pohár bort.
De amíg benn volt, a kocsmáros megleste, hogy mit csinál. Látta, hogy milyen asztala van ennek a legénynek. Hű, ha az ő kocsmájában olyan volna!
Ahogy este lett, lefeküdtek. Nyakigláb is jó mélyen elaludt. A kocsmáros meg csak belopózott, és a csodaasztalt kicserélte egy másikkal, amelyik pontosan olyan volt, mint Nyakiglábé.
Másnap reggel Nyakigláb újra elindult. Addig ment, míg haza nem ért. Otthon eldicsekedett, hogy milyen asztala van őneki.
- No, lássuk! - azt mondják. - Épp jó éhesek vagyunk, mint mindig!
Mondta szegény Nyakigláb az asztalnak, hogy "Teríts, teríts, asztalkám!", de biz az nem terített. Az egész család meg már várta, hogy jóllakjanak. Hogy Nyakigláb így becsapta őket, még üresebbnek érezték a hasukat. Kapták magukat, jól elverték Nyakiglábot.
Elindult most már a második gyerek, a Csupaháj. Az is ahhoz az öreghez érkezett, akinél Nyakigláb szolgált. Öt is megfogadták egy esztendőre Mikor kitelt az idő, az öreg őt is magához hívta.
- Fiam, a szolgálatodért neked is adok valamit. Itt van egy szamár! Ennek csak azt kell mondani: "Tüsszents, tüsszents, csacsikám!" - s annyi aranyat tüsszent neked, amennyit csak akarsz! Elfogadod?
- Egy ilyen jószágot?
Csupaháj nagyon megörült a szamárnak. El is indult vele hazafelé. Útközben ő is betért a kocsmába. Evett, ivott, amennyi a bőrébe fért, és azt mondta, hogy majd csak reggel fizet. De a szamarat magával vitte a szobájába. Ahogy este lett, odaállította maga elé, és azt mondta neki:
- Tüsszents, tüsszents, csacsikám!
A csacsi hegyezte a fülét, aztán elkezdett tüsszenteni. Tüsszentett is egyvégből olyan sokat, hogy Csupaháj már alig fért a sok aranytól. Felszedte az aranyat, és lefeküdt.
De a kocsmáros a kulcslyukon ezt is megleste. Mikor észrevette, hogy Csupaháj már alszik, bement a szobába hozzá, és a szamarat is elcserélte egy másikkal.
Csupaháj vitte haza a csacsit, ő is nagyra volt vele, hogy mit szolgált. De mikor rászólt a szamárra, hogy tüsszentsen, az bizony egyetlen aranyat sem tüsszentett a padlóra, hiába várták. Csupaháj se vitte el szárazon, őt is jól elverték.
Szegény apjuk már kétségbe volt esve, hogy egyik gyereke sem tud rajta segíteni. Elindította a legkisebb fiát is, Málészájt.
Ez is elvetődött az öregemberhez. Öt is felfogadták egy esztendőre szolgának.
Mikor letelt a szolgálata, azt mondja neki az öreg:
- Fiam, jutalom nélkül téged sem eresztelek el. Itt van egy zsák, ebben van egy furkó. Ennek csak azt kell mondani: "Ki a zsákból, furkócskám!" - s akkor a furkó kiugrik, s azt verhetsz meg vele, akit akarsz.
Málészáj a hóna alá vette a furkót, és elindult vele hazafelé. Neki is útjába esett a kocsma. Már nagyon éhes és szomjas volt. Bement. Evett, ivott, amennyi jólesett. A kocsmáros kérte tőle az árát, de Málészáj nem tudott fizetni, mert egy fillérje sem volt. A kocsmáros elkezdett lármázni, hogy ő bizony elveszi Málészáj gúnyáját, ha nem fizet, vagy pedig becsukatja. Erre Málészájt is elfutotta a méreg, elővette a zsákot, és azt mondta:
- Ki a zsákból, furkócskám! Verd meg a kocsmárost!
A furkó csak kiugrott a zsákból, neki a kocsmárosnak, és csihi-puhi, elkezdte porolni. A kocsmárosnak hamar elege lett a verésből, elkezdett jajgatni:
- Jaj, jaj! Hagyd abba a verést, barátom, visszaadok mindent, amit a bátyáidtól elloptam!
Málészáj csak nagyot nézett.
- Mit lopott el kend az én bátyáimtól?
- Hát a teríts-asztalt meg az aranytüsszentő szamarat!
De a furkó még folyvást ütötte a kocsmárost ezalatt is. Azt mondja Málészáj:
- Jó, ha visszaadod az asztalt meg a szamarat, akkor nem bántlak! Vissza, vissza, furkócskám, a zsákba!
A furkó visszament, a kocsmáros meg behozta az asztalt meg a szamarat, és odaadta Málészájnak.
Málészáj hazament. Otthon elmondta a testvéreinek, hogyan szerezte vissza az asztalt is meg a szamarat is. Volt már mit enni meg inni, volt pénz is, amennyit akartak. A szegény ember családja így aztán nagyon boldog lett.
 

K&M

Állandó Tag
Állandó Tag
mese

<center>A táltos ökör

</center> Volt egyszer, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak volt egy fia. A szegény embernek a felesége meghalt, és ő egy másik asszonyt vett feleségül. Annak az asszonynak meg volt öt lánya. A legkisebb lánynak három szeme volt, a második lánynak négy szeme volt, a harmadiknak öt, a negyediknek hat, az ötödiknek pedig hét: egy leghátul, a nyakcsigolyáján volt.
Volt a szegény embernek két ökröcskéje. A csás ökröt, a jobb oldalit, Szilajnak hívták. A fiú mindennap kiűzte az ökröket a legelőre. Tarisznyába való ételül a mostohaanyja folyton korpából sütött neki kenyeret. A fiú mindig azt ette, korpakenyeret. A csás ökör megsajnálta a fiút, megszólította:
- Édes jó gazdám, te csak korpakenyérrel élsz! Van nekem a jobb szarvamban elég eleség, csak ügyelj magadra. Húzd ki a jobb szarvamat, s amit akarsz, azt egyél belőle.
A fiú kihúzta az ökörnek a jobb szarvát, és mindjárt megterült egy asztal magától. A fiú evett-ivott. Aztán visszadugta az ökörnek a szarvát.
Így folyt napról napra, s a fiú mind kövérebb lett, mind jobb színben volt. A mostohaanyja elcsodálkozott, hogy a mostohafia a korpától milyen jó színben van. Azt számította, hogy elküldi a legkisebb leányát, lesse ki a fiút, hogy mit eszik.
A legény kiment, enni adott az ökröknek. Az ökör táltos volt, már tudta, hogy másnap mi történik. Megmondta a fiúnak:
- Vigyázz, holnap a háromszemű lány jön velünk. Addig játsszál vele, míg el nem alszik. De vizsgáld meg jól a szemeit, hogy mindegyik szemével elaludjék, mert különben meglátja, hogy te honnét eszel, s jaj lesz neked.
A fiú úgy csinált. Addig játszadozott a lánnyal, míg a lány el nem aludt, s mindegyik szeme be nem volt hunyva. Akkor kihúzta az ökör szarvát, evett jól, s megint visszadugta a szarvat a helyére. Hazamentek este, kérdezte mindjárt az anya suttyomban a lányától:
- Evett-e valamit?
- Nem egyebet korpakenyérnél - mondta a lány.
Elküldte a mostoha másnap a fiúval a négyszeműt, lesse ki az, hogy a fiú mit eszik. De az ökör megint csak mondta a fiúnak, hogy vigyázzon, és játsszon megint, míg a lány el nem alszik mind a négy szemével.
A fiú úgy is csinált. Addig játszott, míg a lány egészen el nem aludt. Megvizsgálta, s mikor elaludt, kihúzta az ökör szarvát, evett-ivott, és megint visszadugta. Este hazamentek, kérdezte az anya a lányát, hogy mit látott. Az sem tudott mondani semmit.
Másnap a mostoha elküldte az ötszeműt. De az ökör megint megmondta a fiúnak, hogy mi lesz. Játsszék vele, míg mind az öt szeme el nem alszik a lánynak.
A fiú úgy is csinált. Addig játszott a lánnyal, míg az el nem aludt. Evett-ivott jól, aztán visszadugta az ökör szarvát. Hazamentek este, s a lány azt mondta az anyjának, hogy nem látott egyebet, csak korpakenyeret.
Másnap úgy határozott az asszony, hogy elküldi a hatszeműt. Erősen ráparancsolt, hogy ügyeljen, mit csinál a fiú. Az is csak úgy járt, mint a többi. Este az anyja jól elverte, mert hogy ő se látott semmit.
Azt határozták most, hogy menjen el a hétszemű lány. De az ökör megint megmondta a legénynek, hogy ügyeljen magára. Az ökör sírva mondta el:
- Avval a hétszeművel addig játsszál, míg mind a hét szemével nem alszik el, mert ha nem, pórul járunk!
És addig játszott a fiú, míg a lány el nem aludt. Megvizsgálta a szemeit. De egyet a nyakcsigolyáján nem látott meg. Avval nem aludt el a lány. Meglátta, hogy a fiú kihúzta az ökörnek a szarvát, s evett-ivott.
Este megmondta az anyjának, hogy a fiú miért van olyan jó színben, s miért olyan vidor.
- Olyan ételeket eszik, hogy még a bárók sem különbet, a Szilajnak a szarvából!
Az asszony most már tudta, mit csináljon. Betegnek tettette magát, s azt mondta a férjének, hogy addig nem gyógyul meg, míg a Szilajnak a húsából nem ehetik.
Nagy nehezen ráadta magát az ember, hogy az ökröt vágják le. Az ökör sírva panaszkodott a fiúnak, hogy mit terveznek vele.
- Tudd meg, édes fiam, engem holnap levágnak! Hanem ügyelj, mert mi ketten el fogunk szökni. Holnap, mikor visznek majd levágni, kérjed meg édesapádat, hogy te vezess engem a vágóhídra. És mikor én letérdepelek, te ugorj a szarvam közé.
Másnap vitték az ökröt levágni. A fiú, mikor az ökör letérdelt, felszökött a szarva közé. Az ökör többé nem ment a földön, hanem felemelkedett a levegőbe. Elrepült a fiúval, és a többi faképnél maradt.
Mentek az ökörrel, sokáig repültek, és elértek nagy idő múlva egy szép rézerdőhöz. Leszálltak. A fiú megkívánta a szép rézvirágokat, mondta az ökörnek, hogy leszakít egyet, s a kalapja mellé tűzi. Leszakított egyet, s a kalapja mellé tűzte. Az ökör azt mondta:
- Édes fiam, miért nem hagyod békén? Ezért nekem mindjárt megint kell szenvednem.
Mikor kiértek a rézerdőből, előállott egy nagy farkas.
- Hó, megálljatok! Miért bántottátok az én rézerdőmet? Most, Szilaj ökör, meg kell küzdened velem.
- Nem bánom - mondta a Szilaj ökör -, küzdjünk hát egyet.
Megküzdöttek, s a harmadik öklelésnél Szilaj ökör úgy felkapta a farkast, hogy három ölre vetette a levegőben. Mire a farkas visszaesett a földre, nyaka-lába ki volt törve, nem bírt többet mozdulni. Mondta az ökör a fiúnak:
- Látod, egykönnyen martalékul eshettem volna a farkasnak. Ne próbálj hát az erdőből szakítani.
Mentek, mendegéltek, sokáig mentek, míg végre elértek egy szép ezüsterdőbe. Az erdő nagyon szép volt, ezüstlombbal, virágokkal volt teljes. A fiú rimánkodni kezdett az ökörnek, hogy ő mégiscsak szakít egy virágot innét is. Az ökör eleget kérte, hogy ne szakítson, mert azért neki meg kell küzdenie. De addig rimánkodott a fiú, míg végül az ökör megengedte, hogy szakasszon egy ezüstvirágot az erdőből.
Mentek tovább, kiértek az erdő szélére. Mikor kiértek, előáll egy oroszlán.
- Szilaj ökör, mi csengett az erdőn? Valamit hallottam, bántottátok az ezüsterdőm!
Megküzdtek az oroszlánnal. Ezt Szilaj ökör úgy megöklelte, hogy a szarvai keresztülmentek az oroszlán oldalán. Mégis, az oroszlán valahogy a jobb fülét leharapta az ökörnek.
- No - mondja az ökör a fiúnak -, látod, most már jegyes vagyok. De harmadszor ne próbáld, mert akkor életemet veszítem.
Mentek, mendegéltek tovább, nemsokára elértek egy tiszta aranyerdőt. Az erdő szép aranyvirággal volt tele. A fiú rimánkodni kezdett, hogy ő mégiscsak szakít egy aranyvirágot. Az ökör sírva kérte a fiút:
- Ne szakíts, mert ennek az erdőnek már nemcsak egy őre van.
De a fiú nem fogadott szót, mégiscsak szakított egy virágot. Az ökör megrántotta a fejét:
- Látom már előre, hogy végem lesz. Hanem ha megküzdöm a kis nyúllal, a jobb szarvam majd leesik messzi tőlem; ügyelj, és vedd fel. Dugd el rögtön a zsebkendődbe, ott lesz neked étel elég.
No hát, ahogy az erdő szélére érnek, előállít egy tigris, egy háromfejű sárkány és egy kis fekete nyúl. A sárkány beszélt mint gazda:
- No, Szilaj ökör, most akár add meg magad, rabszolgánk leszel, míg élsz, a fiúval együtt, akár pedig egymás után mind a hármunkkal meg kell küzdened. Miért bántottátok az aranyerdőt?
A fiú búsulni kezdett. Sírt nagyon, hogy az ökör elpusztul, de az ökör azt mondta:
- Ne sírj, ez még nem az utolsó, evvel megbirkózhatom.
Másnap délben megverekedtek, és az ökör a tigris nyakát keresztülöklelte egészen. Avval elment legelni, s azt mondta a fiúnak:
- Ha valaki keresni fog, mondjad, hogy holnap délben itt leszek; ha pedig késztet, fújjad a furulyát, s itt leszek mindjárt.
Jön a kis fekete nyúl, azt kérdi a fiútól: hol a Szilaj ökör? A fiú megfújta a furulyát, de még igazi vígan, táncnótára. Azt mondja a kis fekete nyúl:
- Hagyj békét a furulyának! Csak azt mondd meg a Szilaj ökörnek, hogy holnap délben velem verekedjék meg: ez a háromfejű sárkánynak, az erdő királyának a parancsa.
Előjött az ökör, s kérdi a fiútól:
- Miért fújtad olyan táncnótára a furulyát?
- Hogyne fújnám, mikor idejött egy kis fekete nyúl, s azt mondta hogy vele kell megküzdened.
- Az teszi el az én fejem!
Így is lett. Mikor a küzdéshez fölálltak, a kis nyúl csak forgott egyre ott az ökör körül, míg végre bebújt az ökör hasa alá. Úgy feldobta az ökröt, hogy mindjárt kétfelé hasadt, s a jobb szarva két-három ölnyire szökött el tőle.
A fiú felvette a szarvat, a zsebkendőjébe tette, s ment tovább nagy búsan, egyedül. Elért egy szép rétre. Ott egy forrás felett leült, kihúzta a szarvat, evett-ivott, lefeküdt s elaludt. Mikor felébredt, látja, hogy az egész rét tele van nyájakkal. Búsulni kezdett, hogy hogyan tudja majd visszaűzni azt a tenger nyájat a Szilaj ökör szarvába, mert azok mind onnét jöttek ki; de nem bírta eltalálni.
Hát jött egy öregasszony, és az egy valóságos boszorkány volt. Látja a fiút, hogy búslakodik. Könnyen kiszedte a fiúból, hogy mi van a dologban:
- Én nem tudom ezt a sok csordát beűzni a szarvba.
- Ha csak az a baj - mondja a boszorkány -, az nem nagy baj. Én beűzöm, nem is nagy a fizetség. Csak arra esküdj meg, hogy soha meg nem házasodol.
A fiú nagy nehezen megesküdött, és az öregasszony egy hoppra elővette a mesterségét, és beűzte a sok csordát. A fiú elbúcsúzott az öregasszonytól, és ment tovább.
Nemsokára elért a fiú egy malomba, szállást kért. A molnárnak volt egy igen szép lánya. A fiú megszerette a lányt, a lány is a fiút. A lány még inkább, mint a fiú; kérte hát, hogy vegye el őt feleségül. De a legény megmondta, hogy neki milyen esküje van, hogy sohasem házasodhat meg.
- Ha csak az a baj - mondta a molnárlány -, segítek én azon. Légy bátor, mert semmi bajod nem lesz!
Erre összekelt a lánnyal, megesküdtek.
Mikor eltelt a vendégség, lefeküdt az egész ház népe. De a menyecske feltett az asztalra egy kenyeret és egy korsó vizet. A vaskanalat meg a seprűt pedig felállította a nyelére az ajtó mellé. A számítás jó volt, mert éjfélkor jött a boszorkány.
Kiáltja a seprűnek:
- Nyisd ki, seprű, az ajtót!
Mondja a seprű:
- Nem lehet, mert a fejemen állok.
Kiáltja a vaskanálnak:
- Vaskanál, nyisd ki az ajtót!
- Én sem tehetem, mert a fejemen állok!
Kiáltja a boszorkány a házba:
- Gyere ki, esküszegő, mert úgyis véged lesz!
Erre megfelelt a kenyér:
- Hej, te kutya boszorkány, te nem engedheted meg, amit én megengedek? Engemet elvetnek, megnövök, azután lekaszálnak, azután megcsépelnek, megőrölnek, vízzel összegyúrnak, megsütnek, azután megesznek. Ennyit kínt én mind kiállok, s megbocsátok.
- Ejnye teremtette! - kiáltott a boszorkány. - Itt nagyobb boszorkány van nálamnál!
Úgy megharagudott a boszorkány, hogy rögtön kettéhasadt.
A fiatalok pedig még ma is élnek, ha meg nem haltak.
 

K&M

Állandó Tag
Állandó Tag
mese

<center>Ilók és Mihók

</center> Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egy özvegyasszony s egy Mihók nevű boldogtalan fia. Egyszer azt mondja Mihók az anyjának:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, édes Mihókom?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg!
Mihók elmegy az Ilókék házához, és ott egy tűt kapott ajándékba. Jövet megunta a kezében tartani, és amint egy szénásszekeret ér, beszúrja a szénába. Megérkezik a szénásszekér, s Mihók váltig keresi a lehányt szénában a tűt, de nem lelte meg. Elment haza, az anyjához.
- Hol voltál, édes Mihókom?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem semmit, adtak.
- Mit adtak?
- Egy tűt.
- Hadd lássam!
- Egy szekér szénába szúrtam, és nem lelem sehol benne.
- Jaj, fiam, nem jól tettél; a csákódba kellett volna szúrni.
- Másszor úgy teszek.
Megint azt mondja az anyjának:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg.
Mihók elmegy lánynézni, és kap ajándékba egy ekevasat. Hazamenet beléteszi a csákójába, de az nem akart megállni: hol jobbra, hol balra húzta le a csákót, a fejét is összeverte. Utoljára megrestellte Mihók, s elhajította a sárba. Hazamegy üres kézzel.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem, adtak.
- Mit adtak?
- Egy ekevasat.
- Hadd lássam.
- A csákómba szúrtam, de nem akart megállani, s elhajítottam.
- Jaj, fiam, nem jól tettél, a válladra kellett volna vetned, s úgy hoznod haza.
- Másszor úgy teszek.
Megint elkezdi Mihók:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg.
Elmegy Mihók a lányos házhoz, kap ajándékba egy kis kutyát. Hazamenet a vállára veti, és úgy viszi haza. A kis kutyának sehogy sem tetszett az a hely, minél jobban nyomta oda, annál jobban fickándozott, utoljára mardosni kezdte a vállát. Mihóknak fájt, és eldobta.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem semmit, adtak.
- Mit adtak?
- Egy kis kutyát.
- Hadd lássam.
- A vállamra vetettem, de marta, s eleresztettem.
- Jaj, fiam, nem jól tettél. Egy darab madzagra kellett volna kötnöd, magad után húznod, s szólítgatnod: Kucó! Kucó!
- Másszor úgy teszek.
Aztán megint elkezdi:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg.
Elmegy Mihók Ilókhoz, és kap ajándékba egy fél szalonnát. Jó erős madzagot köt reá, maga után vonszolva ballag hazafelé, és minduntalan szólítgatja: Kucó! Kucó! A kutyák nem kérették sokáig magukat, az egész faluból reágyűltek a szalonnára, s amíg Mihók hazaért, mind megették, csak az álla csontját hagyták meg, amelyikre a madzag volt kötve.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem; adtak egy nagy darab szalonnát, ezt ni!
- Hisz ez csak az álla csontja.
- Madzagra kötöttem, magam után húztam, talán megették a kutyák.
- Jaj, fiam, nem jól tettél; a hátadra kellett volna venned, hazahoznod s a házba felakasztanod a füstre.
- Másszor úgy teszek.
Aztán kezdi újra:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg.
Mihók ismét maga ment a lányos házhoz, és kapott egy borjút. Kötelet hurkolt a nyakára, hátára vette, s akármennyit feszengett, kapálózott és rugdosta, hazavitte nagy nehezen. Otthon felvonszolta a padlásra s felakasztotta a kakasülőre.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem, adtak egy borjút.
- Hol van, nem látom.
- Hazahoztam a hátamon, s felakasztottam a füstre.
- Jaj, édes fiam, nem jól tettél. Gyengén kellett volna körülkeríteni a nyakát egy kötéllel, szépen hazavezetni, a pajtában a jászol elébe kötni s szénát vetni eleibe.
- Másszor így teszek.
Aztán megint elkezdi:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg.
Mihók elmegy, és odaadják neki a lányt. Mihók kötelet vet Ilók nyakába, vezeti hazafelé, szólítgatja: "Ne, bocikám, ne! ne!" Hazaérve beköti a pajtába, szénát vet eleibe, aztán bereteszeli az ajtót, s bemegy a házba.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem, adtak.
- Mit adtak?
- Ilókot.
- Hát hol van?
- Bekötöttem a pajtába.
- Jaj, fiam, nem jól tettél. Eredj hamar, cirógasd meg, vess szép szemeket rája, s hozd be a házba.
Mihók el is ment mindjárt, a háznál valamennyi aprómarhának kivájta a szemét, a pajtába ment, megcirókálta Ilókot, és ráhányta a szemeket. Ilók szegény azt gondolta, hogy Mihók csúfolódik vele, megsokallta a tréfát, s elszaladt haza.
Azalatt a násznép összegyűlt a lakodalomra, elment a vőlegénnyel a menyasszony után, megengesztelte, s elvitte haza Mihókékhoz. Mikor vége lett a vendégeskedésnek, felvitték Mihókot és Ilókot a pajta padlására, és lefektették a szénába. Ilóknak nem volt kedvére ez a nyoszolya, azon járt az esze, hogy elillanhasson, s valami szín alatt lekéredzett egy kis időre. Mihók nem hitt neki, s egy hosszú zsinórt kötött a nagy lábujjára, úgy bocsátotta le. Ilók pedig, mihelyt künn volt az udvaron leoldta a zsinórt, egy kecske lábára kötötte, s maga elillant haza. Mihók csak várta, várta. Kiszaladt utána, s hogy nem jött, rángatni kezdte a zsinórt. A kecske a rángatásra mekegett. Mihók anyja meg a lármára kinézett, aztán felment a pajta padlására, hogy lássa, mi baj.
- Hol van Ilók, fiam?
- Odale, megkecskésedett, édes anyókám.
- Hogy kecskésedett volna?
- Zsinórt kötöttem a lábára, s most húzom fel, de nem felel, csak mekeg.
Az anyja, a zsinórt tapogatva, megkapja a kecskét, s észreveszi, hány hét a világ. Megint felkölti a vendégeket, elmennek a menyasszony után, kibékítik nagy bajjal, s még egyszer elviszik a vőlegényhez. Egybekelnek, s máig is élnek, ha meg nem haltak.
 

K&M

Állandó Tag
Állandó Tag
mese

A róka és a farkas a lakodalomban

Egyszer lakodalom volt egy faluban. A róka megérezte a szagot, s gondolta, jó volna belopódzni oda. Rábeszélte a farkast, hogy menjenek el ők is a lakodalomba.
Azt mondja a farkas:
- Menjünk! Bár attól félek, hogy megbánjuk.
Feleli a róka:
- Ne félj semmit, csak gyere velem!
Amint bementek az udvarba, a vendégek már mind bent ültek az asztalnál a szobában.
Azt mondja a róka:
- Te csak húzódj meg itt, farkas koma! Én majd megszimatolom, hogy hol menjünk be.
A róka szaglászott, aztán szép óvatosan bement a tornácra.
"Elébb bemegyek a kamrába" - gondolta magában. Keresi is a kamrát. A tornácon nem volt senki. Végre megtalálja, s megnyitja a kamraajtót. Látja, hogy mennyi bor meg pálinka van ott. A sok sütemény is mind ott volt. "No, ide jó lesz behúzódni" - gondolta. Hívta a farkas komáját is.
Odasettenkedtek most már mindketten. Éppen nekikezdtek volna a süteménynek, akkor veszi észre a róka, hogy van ott jó fazék töltöttkáposzta is. Odaszól a farkasnak:
- Ezt lesz jó megkóstolni legelébb!
Nekiestek hát előbb a káposztának. Aztán vették sorra a kalácsot, kürtőst, fánkot, a csörögét.
Azt mondja a farkas:
- No, most már, róka koma, jó lenne valamit inni is.
Csapra ütöttek egy nagy hordót, s nekifogtak az ivásnak. Annyit ittak, hogy végül is berúgtak. Nekikezdtek dudorászni! Egyik jobban ordított, mint a másik. De a rókának mégis volt annyi esze, ha be is volt rúgva, hogy a küszöb alatt vájjon egy lyukat, ahol ki tudjon bújni, ha veszedelembe jut.
Benn a szobában a vendégek közben megették a levest. Indul a szakácsné, hogy a leves után feltálalja a káposztát a vendégeknek. Mikor megnyitja a kamraajtót, szinte meghal ijedtében attól, amit lát: egy részeg róka meg egy részeg farkas összeölelkezve dalol!
Szalad be a vendégekhez, s mondja rémülten, hogy mit látott! Azok nem akarták hinni, azt gondolták, afféle lakodalmi tréfa. De egypáran mégis kimentek. Mire kiértek, a róka neszt fogott, s már kibújt a lyukon. Csak a farkast lelték ott. Neki! A szegény farkast úgy elverték, hogy csak úgy zörgött a csontja. Alig tudott kivánszorogni a kamrából.
A róka közben szaladt, iszkolt a falu végére. Ott lefeküdt egy csomó pozdorjára, s elaludt. Egyszer csak arra ébredt fel, hogy nagyon lökdösi valami. Felnyitja a szemét nagy álmosan, nézi, hogy ki az, hát - nicsak, farkas komája! A szegény farkas alig tudott menni a részegség*től, meg attól, hogy minden oldalbordája meg volt dagadva. Jajgatott ugyancsak a rókának:
- Menni se tudok!
Azt feleli neki bosszúsan a róka:
- Mit jajgatsz? A te csontod csak meg van dagadva, de az enyém, lám, mind kívül lóg az oldalamon. Látod, milyen fehér? - azzal mutatja azt a pozdorját ami ráragadt, ahol aludt.
Csak könyörgött a farkas, hogy vegye fel a hátára őt a róka. Mert itt lepik az emberek! Jönnek!
Mondja neki a róka:
- Hogy vegyelek, mikor az én csontom, látod, kívül lóg a szőrömön? Vegyél inkább fel te engemet, vigyél.
A bolond farkasnak részeg fővel csak annyi esze volt, hogy mégis nekidurálta magát, s felvette. Elindult, s vitte a hátán. A róka meg csak vigyorgott magában a farkas hátán. Végül is nagy elégedetten dudorászni kezdett.
- Vert visz veretlent, vert visz veretlent.
Azt mondja a farkas:
- Mit pusmogsz te ott a hátamon, róka koma?
Azt mondja a róka:
- Jaj, kedves komám, azt mondom, hogy veretlen visz vertet, veretlen visz vertet.
A farkas most már tisztán megértette, hogy mit mond a róka. Akkor már jó messze elvitte volt a rókát. Megharagudott hát, s ledobta a hátáról a rókát, de úgy, hogy most a róka oldalbordája is megreccsent.
Fölugrott mérgesen a róka, neki a farkasnak! Csihi-puhi, zim-zum! Oda, ahol puha, ne törjön a csontja!
Úgy egymásnak akaszkodtak, se láttak, se hallottak. Azt se vették észre, amikor a vendégek odaértek, közrevették, s vitték vissza őket olyan haddelhadd lagzira, hogy amíg élnek, megemlegetik.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

K&M

Állandó Tag
Állandó Tag
mese

<center>A zöldszakállú király

</center> Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még azon is túl, ahol a kurta farkú disznó túr, volt egy zöldszakállú király.
Az a zöldszakállú király egyszer fogta magát, elindult vándorolni. Már nagyon sokáig vándorolt, bizonyosan megjárt már száz tű hosszát egyszer csak azon vette magát észre, hogy bizony tizenhét esztendeje már annak, amióta ő hazulról eljött. A sok járás-kelésben nagyon kifáradt, megszomjazott, leült egy patak partjára. Azután lehasalt a víz színéig hogy majd iszik egy jót. Alig kortyantott egyet-kettőt, valaki megfogta a szakállát. Húzta volna ő vissza, de nem tudta. Odakiált a vízbe:
- Hallod-e, te nemtudomki, ereszd el a szakállamat, míg szépen vagy!
De még annál jobban húzták. Már rimánkodásra fogta a dolgot, mert annyira húzták befelé, hogy majd megfúlt. Azt mondja egyszer a vízben valaki:
- Ha ideadod nekem, amit az országodban nem tudsz, eleresztem a szakállad.
- Ugyan mit nem tudnék én az országomban? A legutolsó tűt is tudom! - mondta a zöld*szakállú király.
- De csak ígérd meg, hogy amit az országodban nem tudsz, enyém lesz! - mondta a vízben az ördögök királya. Mert az volt!
- Hát jól van, legyen a tied! Úgysem sütsz te abból a kenyérből, amit én az országomban nem tudok! - mondta a zöldszakállú király.
De már nagyon rossz volt neki a kénytelen-kelletlen hason való fekvés. Végre eleresztette az ördögök királya. Akkor aztán indult a király hazafelé, azon gondolkozva, mi is lehet az, amit ő otthon az országban nem tud.
Mikor hazaér, elejbeszalad egy szép, nagy legény, a nyakába ugrik, összevissza csókolja.
- Jaj, kedves apám, de sokáig itthagytál bennünket! De jó, hogy egy szer itthon vagy! Én vagyok a János.
A király csak nézett. Aztán eltaszította magától a gyereket.
- Kinek vagyok én az apja? Te meg kinek a fia vagy? Nem ismerlek!
De odabent a felesége elmondta neki, hogy bizony az ő gyereke az! Már éppen annyi idős, mint amióta ő elment hazulról.
Csak akkor kapott a zöldszakállú király az eszéhez. Emlékezett, hogy az ördögök királyának ígért valamit, amit az országában nem tud. Hát ez a szép legényfia volt az, akit nem tudott! Majd megette magát. Már arra is gondolt, hogy jó volna oda nem adni a gyereket, de a másik percben meg attól félt, hogy akkor maga az ördögök királya jön el érte.
Magához hívatta a fiát. Elmondott neki mindent, ahogy van. De a legény nemhogy megijedt volna, még maga is azt bizonygatta, hogy jó lesz, ha elmegy. Másnap felkészült, el is ment.
Megy, megy, mendegél a fiú hetedhét ország ellen. Ahhoz a patakhoz ér, ahol az apja szakállát megfogták. A vízben hét gyönyörű szép arany kacsa úszkált, a parton meg egy inget lobogtatott a szél. Lehajlik, fel veszi az inget, már a tarisznyába akarja gyömöszölni, mikor a hét arany kacsa közül egyik tündérszép lánnyá változik, s azt mondja a királyfinak:
- Szép királyfi, tudom, ki vagy, meg hogy hová sietsz. Te a zöld szakállú király fia vagy, s mégy az apámhoz, mert ő téged elnyert az apádtól. Add ide az ingem, jótettedért jót várj!
A királyfi odaadta. A lány felöltözött, lehúzott az ujjáról egy arany gyűrűt, odaadta a királyfinak:
- No, ezt tedd el! Tizenkét várkapun tudsz bemenni anélkül, hogy valaki észrevenné. Csak fordítsd meg a gyűrűt, a kapu magától kinyílik. S ha bejutottál, majd mond neked az apám olyanokat, hogy ha hangya vagy, akkor sem tudod megtenni. Én segítőd leszek. Este nyolc óra tájban dongó képiben ott dongok az ablakodnál, te eressz be, aztán ne félj semmit!
A legény ujjára húzta a gyűrűt, a lánytól elbúcsúzott, s ment az ördögök királyának palotája felé. Tizenkét várkapu állta útját, de ha a gyűrű fordult, mind kinyílt magától. Utoljára a palota ajtaja nyílt meg, s ekkor előtte állott az ördögök királya.
- Felséges király! grácia fejemnek! itt vagyok előtted!
- Hát ha itt vagy, jól van! - mondta a király. - De nagyon bátran beszélsz, tán nem tudod, kihez jöttél?
- Tudom én - mondta a királyfi -, te sem vagy különb, mint az apám: az is király, te is király vagy, aztán megvan.
A király nagyon mérges lett.
- No várj csak! Három feladatot kell teljesítened, ha azoknak ura tudsz lenni, jó; ha nem, vége az életednek! Itt van ez a káposztalevél, fogd meg! Becsuklak a szobába, ha ebből holnap reggelre darutollas kalapot nem csinálsz, hát imádkozhatsz!
Azzal mentek egy szobába. A királyfira rázárták az ajtót mind a három oldalról, tettek be neki ételt-italt, hogy ne unja magát. Mikor magára maradt, bizony szomorú lett.
- Hej, hogy az anyád ne sirasd meg, ördögök királya! - mondotta magában. - olyant adtál fel, hogy míg a világ világ, sohasem tudom megcsinálni!
Még tovább is szomorkodott meg gondolkozott volna, de az ablaknál valami dongást hallott. Akkor jutott eszébe a szép lány. Odamegy, hát hallja, hogy a dongó azt mondja:
Eressz be, galambom!
Javadat akarom!

Nyitotta az ablakot, a dongó berepült, gyönyörű szép lány lett belőle.
- No, édes szívem, szép szerelmem, mondd meg, miben lehetnék segítségedre?
Elmondja János, hogy meg van ijedve, káposztalevélből darutollas kalapot kell csinálni!
- Ha csak az a baj - mondja a lány -, akkor nincs baj. Hol van az a káposztalevél?
- Itt van.
- No, nézd csak! - s abban a pillanatban olyan szép darutollas kalap feküdt az asztalon, hogy olyan tán még Kossuth Lajosnak sem volt.
A legény majd kinézte a szemét, úgy nézett. Ő még ilyent nem látott.
Akkor azt mondja az a szép lány:
- Holnap este is eljövök, de ne várakoztass olyan sokáig, mint ma. Ha a dongásomat hallod, csak eressz be. Most pedig megyek, nyisd ki az ablakot.
Abban a percben kis irinyó-pirinyó dongó lett belőle, s elszállt.
A királyfi meg nyugodtan lefeküdt; tudta, hogy majd néz egyet az ördögök királya, ha ezt meglátja. Másnap jókor reggel ment a király a királyfihoz. Alig nyitott be, meglátta az asztalon a szép darutollas kalapot. Azt mondja a legénynek:
- No, hát ennek derekasan megfeleltél!
- Meg biz én! - mondta rá a legény hetykén.
- Ühüm, hát ha olyan büszke vagy, majd adok én fel olyant, hogy csakugyan nem bírod megtenni!
Azzal az ördögök királya kiment, hozott egy bögre káposztalevet.
- No, ha ebből holnap reggelre ezüstsarkantyút nem csinálsz, vége az életednek!
A legény arra is csak a vállát rázta.
- Hát majd meglesz az is, ha a jó isten megsegít!
A király azzal kiment, a királyfi meg magára maradt.
"Káposztalé meg ezüstsarkantyú! No, ebből már csakugyan nem lesz semmi. De bolond egy esze van annak a királynak, hogy ilyeneket kitalál!" - gondolkozott magában.
Megvárta az estét, a nyolc órát. Jött a kis dongó.
Eressz be, galambom!
Javadat akarom!

Beeresztette, s az megint az a szép lány lett, akit a patakpartról látott. Elmondta neki, mit parancsolt az édesapja. De annak ez is annyi volt, mint a semmi. A káposztaléből olyan ezüstsarkantyút kanyarított, hogy akárki megnézhette volna. De boldog volt a királyfi! Megölelte, megcsókolta a lányt, ahogy szíve vágyása akarta. Azután a lány újra megrázkódott, kis dongó lett belőle, s elrepült.
Másnap az ördögök királya majd hanyatt esett, mikor a gyönyörű ezüstsarkantyút meglátta. De mégsem nyughatott a legénytől, mindenáron az életére tört, el akarta veszíteni. Hozott be egy kancsó tiszta, szűrött vizet.
- No, ha ebből holnap reggelig rézfokost nem csinálsz, előre megírhatod a testamentumodat.
A királyfi nem szólt semmit. Az estére várt, azt hitte, hogy ha eddig ment minden, ezután is megy. Az ám, de mikor a kis dongó szép lánnyá változott, s megtudta a parancsot, csak a fejét csóválta, hogy már azt ő sem tudja csinálni!
- Tudod-e, mit? - mondta a királyfinak. - Elmegyünk mi innen, mert itt egyikünknek sem lesz jó a sora! Téged majd megütlek a pálcámmal, átváltozol egy aranygyűrűvé, a szép kis pejlovam aranyalmává, én meg madár leszek, s megyünk.
Ahogy mondta, úgy lett. A királyfiból aranygyűrű, a szép kis pejlóból aranyalma, a lányból meg madár lett, a gyűrűt a szájába, az almát meg a lábába fogta, s ment, ment, mint a gondolat.
Másnap reggel az apja észrevette, hogy se a lány, se a királyfi. Mindjárt tudta, hogy egy követ fújnak. Azt mondja a szolgájának:
- Eredj csak utánuk, ha tudod, hozd vissza őket!
Még olyan szaladást, amit az a szolga tett! Úgy ment, mint a villám. Egyszer azt mondja a madár a gyűrűnek:
- Jaj, de sebes szél fúj a hátam megett, jönnek utánunk! - Aminthogy igaz is volt.
Látott egy sűrű bokrot, beleszállott éppen a közepébe.
A szolga nemsokára a nyomukban volt, de hasztalan keresett, kutatott, nem talált semmit. Megy haza, mondja a királynak:
- Felséges uram, nem láttam én őbelőlük annyit sem, mint a körmöm feketéje! Egyedül egy bokor volt a pusztán, annak a közepiben meg egy kis madár.
- Az volt az, te szamár! - mondta a király. - Látom már, hogy magamnak kell mennem, mert rátok még ezt sem lehet bízni.
De még ha látott valaki sebes menést, látta volna az ördögök királyát. A kis madár is nyomta ám. De hasztalan ment volna akárhogy, ha mindjárt ott nem lett volna az ország határa, megfogták volna. De az ördögök királyának ereje csak a maga országa határáig tartott, tovább nem. Mikor látta, hogy azok átlépték a határt, olyan mérges lett bele, hogy mindjárt megpukkadt.
A kis madár átváltozott szép lánnyá, a gyűrű királyfivá, az aranyalma szép pejló lett. A lóra felültek mind a ketten, mentek haza a zöldszakállú király országába. Otthon megesküdtek, lagzit csaptak, én is ott voltam a lakodalmon, mint kisbőgős, úgy jóllaktam hurkával, kolbásszal, még másnap se kellett az étel. Bandi legyek, ha nem igaz! Még most is élnek, ha meg nem haltak!
 

K&M

Állandó Tag
Állandó Tag
mese

<center>Erős János

</center> Volt egyszer egy özvegyasszonynak egy fia. Jánosnak hívták. Felnőtt már tizennyolc esztendős koráig, de semmit sem akart dolgozni. Az anyja nagyon búsult, hogy mi lesz az ő fiával, amikor még egy szikrát sem akart egyik helyről a másikra tenni, hanem csak beült a sutba, és őrölgette a hamut.
Mikor húszéves lett, a szomszédban házat építettek. Éppen a gerendákat akarták felhúzni a házra. Azt mondja János az anyjának:
- Mit kopácsolnak azok ott túl a szomszédban?
- Házat építenek, fiam. Mindenki dolgozik; csak te nem akarsz!
- Elmegyek én is - azt mondja -, segítek!
Elment hát. Éppen a gerendákkal kínlódtak. Húzták ide is, tova is, de nem bírták.
- Álljatok félre onnan, semmiháziak, felrakom én, ne féljetek!
- Menj el, hamuőrlő, nem érsz meg egy hagymát!
- Bizony, ti nem érdemlitek meg az ételt!
Avval fogja János a gerendákat, és felhányja a házra. Lett neki aztán becsülete: mindenhová elhívták napszámba. Abból, amit keresett, megéltek becsületesen ketten az anyjával.
A falu bírája fösvény ember volt. Azt mondja Jánosnak:
- Szegődj hozzám, János. Eltartalak esztendeig; édesanyáddal együtt, de bért nem adok egyebet: hanem kettőnk közül amelyik hamarabb megharagszik, annak a hátából egy pár bocskorszíjat és bocskort vághat a másik.
- Nem bánom, bíró úr, legyen úgy!
Volt egy nagy darab csalitos füzese, és volt egy csomó juha a bírónak.
- No, János, egyéb dolgod nincs, kihajtod a juhokat, és a cserjét mind kiszeded őszig!
Kihajtja János első nap a juhokat. Nézi a tarisznyáját, hát nincs benne semmi étel. Ő bizony nekilátott, két juhot megfogott, a legszebbeket. Megnyúzta, tüzet csinált, megsütötte és megette őket.
- No, János, vágtál-e ki sokat? - kérdi este a bíró.
- Igen én, kettőt, a legszebbeket!
A bíró azt gondolta, a cserjét vágta ki, a legszebb bokrokat, kettőt. Másnap megint kihajtja a juhokat, a tarisznyájába akkor se tettek semmit. Akkor nap is megfogott két juhot, megsütötte és megette. Harmadik napon is csak úgy csinálta. Negyedik nap kiment a bíró maga, hogy lássa, mit dolgozik János. Hát látja, hogy a juhokból hiányzik hat, de cserje semmi sincs kivágva.
- Hát, Jancsi, mit dolgoztál? - kérdi a bíró.
- Amit lát a bíró úr! Csak nem haragszik érte?
Számba vette a bíró, hogy Jancsinak enni kell, mert egyébként nem dolgozik, és a juhokat is mind megeszi. Másnap tett neki kenyeret, szalonnát, hagymát és egy kis pálinkát is a tarisznyájába. János nekilátott, és mind kitépte a cserjét, egy szikrát se hagyott.
No, elfogyott a cserje. Másnap elmentek szántani, a bíró úr és János. Délben, amikor az ökrök ettek, meg a bíró úr is, azt mondja János:
- Bíró úr, én egyet perdülnék hazáig. Nekem olyan szokásom van, hogy amikor szántok, perdülnöm is kell.
Megindult János, futott a bíró házáig. Ott volt a kántor a bírónénál. Ahogy meglátja Jánost, hogy jő messziről, azt mondja:
- Kántor úr, csak valamerre bújjék el, mert baj van.
Elbújik a kántor, be a kemence mögé. János bemegy, kérdi a bíróné:
- Mi baj van, János?
- Azt mondta a bíró úr, hogy a fuszujkakarót mind hányjam be a kemence mögé.
Előbbre ugyanis egy nagy csomó babkarót vittek haza a bíró házához. Kapja magát János, behányta mind a karót a hegyével, ahogyan meg voltak hegyezve. Jól összeszurkálták a kántort. Avval futott vissza János a mezőre. Kérdi a bíró:
- No hát perdültél-fordultál, János?
- Igen, bíró úr, most mehetünk dologra.
Estig szántottak.
Este hazamentek.
Panaszkodik a bíróné, hogy ni, János mit csinált, mikor otthon volt délben. A fuszujkakarót behányta mind a kemence mögé. De azt nem mondta meg, hogy a kántor is ott volt.
Másnap megint elmentek szántani, délben János megint perdült-fordult. Akkor is elment haza. A kántor megint ott volt. Meglátja a bíróné Jánost.
Mondja a kántornak:
- No, valamerre el kell bújni, mert megint jön János.
Mondja a kántor:
- Egye meg a manó Jánost, mert vagy táltos, vagy bolond. A múltkor is jól összeszurkált, ma vajon mi történik velem?
- Menjen csak, bújjon el hamar, mert itt van. Az ajtó mögött van egy kád gyapjú, abba kocorodjon bele.
Bemegyen János, kérdi a bíróné:
- Miféle baj van?
- Azt mondta a bíró, főzzek két üst vizet, és forrázzam meg az ajtó megett a kád gyapjút.
Úgy is tett János. A bíróné ellenkezett, de nem volt mit tenni, mert János felfőzte a vizet, ráöntötte a gyapjúra, és visszaperdült-fordult a mezőre.
- Kiperegted-forogtad magad, János?
- Ki, bíró úr, immár dolgozhatunk.
Dolgoztak estig, este hazahajtottak. A bíró felesége megint panaszkodott az urának, hogy János odahaza járt, és a gyapjút megforrázta. Ő nem akarja tovább tartani szolgának.
- De hogy pusztítsam el, hogy küldjem el, mikor fogadásunk van? Mindjárt kivágja a bocskort meg a szíjat a hátamból.
Kitalálta hát a bíró, hogy Jánost elküldi a nagyerdőre.
- Menj, János - azt mondja a bíró -, van nekem egy disznócsordám meg egy disznópásztorom az erdőben. Miklós bácsinak hívják. Vigyél neki egy inget és egy gatyát. Mondjad neki, vegyen fehér inget meg fehér gatyát, mert már régen nem vett. És hajtsátok haza a disznókat.
Elment János, de a bírónak nem volt disznócsordája. Arra gondolt a bíró, hogy Jánost az erdőben bizonyosan megeszik a vadak.
Megy János, viszi az inget meg a gatyát, jár az erdőben mindenfelé.
Sehol disznócsordát, sehol disznópásztort nem lát. De egyszer csak a nagyerdőben talál egy falka vaddisznót meg egy medvét. A medve éppen kerítette a vaddisznókat. Meglátta János, gondolta, az a disznópásztor a Miklós bácsi.
- Álljon meg - azt mondja a medvének -, vegyen inget és gatyát! Hoztam tiszta fehéret. Azután meg hajtsuk haza a disznókat.
De a medve oda se neki.
- Álljon meg, Miklós bá! Hová megyen?
A medve elkezdi:
- Mammammamm!
- Ne majd, ne majd, hanem most rögtön vegye fel ezt az inget, azt parancsolta a bíró.
A medve csak cammogott ide s tova. Megfogta János a medvét.
- Miklós bá - azt mondja -, itt az ing meg a gatya. Vegye fel, és hajtsuk a disznókat!
A medve csak nem akart. János megfogta, és két pofont adott neki. A medve megint elkezdi:
- Mammammamm!
- Nem ma, hanem most rögtön hajtsuk a disznókat!
A medve látta, hogy János ugyancsak készül őt pofozni, felhágott egy fára.
- Szálljon le onnan, Miklós bá, hajtsuk a disznókat, elkésünk, este lesz!
De a medve nem jött le. János előkapott egy nagy rudat, leszurkálta onnan.
- Na hát, most sem jön, Miklós bá?
A medve megint elkezdte:
- Mammammamm!
- Mindig csak ma, mindig csak ma! Most rögtön! - mondta János, és megragadta a medve fülét. Adott neki egy jó pofont, és húzta. A rúddal terelte a disznókat, a másik kezével meg Miklós bát fogta. A disznók is, hogy látták, hogy egyet-egyet kapnak a rúddal, csokorba gyűl*tek, és mentek szépen. Csak egy nem akart menni, az mindig szembe szállt Jánossal, hogy megmarja. De János úgy agyoncsapta a rúddal hogy mindjárt felfordult. Megnyúzta, megsütötte, s a felét odaadta Miklós bának, hogy egyen ő is.
Megették, s megint elindultak. János most már eleresztette Miklós bát. Odakiáltotta neki, hogy kerítse ő is a disznókat. De a medve csak ódarolt ide-oda, nem akart semmit sem dolgozni. Megfogta ismét János a fülét neki, és vitte.
- Úgyis hazahajtom a disznókat, s magát is viszem! - kiáltott neki menés közben.
Amikor a kapun be akarnak hajtani a disznókkal, hát meglátja őket a bíró.
- Jaj, szerelmes istenem! - mondja a feleségének. - Jön megint János, hoz egy csomó disznót!
Azt mondja János:
- Ez a Miklós bá nem ér egy fabatkát sem! Feladtam rá a fehér inget a fehér gatyát, s mégsem akart jönni. De enni nagyon jól eszik, a kenyérnek a felét megette. Ennek ne adjon semmi bért, nem érdemli meg!
- Jól van, János fiam. Nem adok egy krajcárt sem. Nem életrevaló ember!
- De hová rekesszük a disznókat?
- A csűrbe rekeszd be, Miklós bát meg a disznóólba!
Úgy is tett János. Berekesztette a disznókat a csűrbe. Miklós bát pedig a disznóólba. De másnap azt mondja a bíró Jánosnak:
- Mit adjunk ennek a sok disznónak enni? Megeszik a fejemet nem űzzük vissza az erdőbe! Vissza kell őket űzni, oda, ahonnan jöttek.
János azt mondja:
- Disznópásztor én nem leszek. A bíró úrnak, ha tetszik, űzze ki maga! Ha nem, Miklós bával űzesse ki. Csak verjen rá, ha nem akar menni.
De a bíró egyikhez sem akart közelíteni. Se a disznók közé, se Miklós bához. Azt mondja:
- János fiam, vágjuk le őket, de mind!
Kezdik vágni. Vágják két nap a disznókat, s pörkölik őket szalmával Harmadik nap elfogyott a szalma. Nem volt mivel pörkölni.
- János fiam - azt mondja a bíró -, eredj, menj el a szomszédba kérj kölcsön szalmát.
Elmegy János a szomszédba, s kér kölcsön szalmát. Azt mondja a szomszéd:
- Hátul a csűr mellett van, onnét vigyél, János, amennyit gondolsz.
János felveszi az egész boglya szalmát, és viszi az udvaron át a kertből.
De a csűr szegletébe megakadt a szalmaboglya, János nem tudta tovább vinni. Kérdi a szomszédtól, hogy szabad-e egy cseppet arrébb mozdítani.
- Szabad, János, szabad!
Azt gondolta a szomszéd, hogy a szalmát szabad-e arrébb vinni.
János megfogta a csűrt, félretaszította, úgy vitte tovább a szalmát. Megpörkölték a többi disznót is. Most már azon gondolkoztak, hová tegyék azt a sok húst, azt a rengeteg szalonnát.
A bíró azonban ezenközben is azon törte a fejét, hogy Jánost hogy is pusztítsa el. Volt egy- nagy kút az udvaron, de víz nem volt benne régóta. A bíró azt sütötte ki, hogy rakják be a húst a kútba. Beállította a kútba Jánost, hogy az rendezze el a húst. De egyszerre csak a kútszájára egy nagy malomkövet tétetett a bíró. Azért, hogy János ne tudjon kijönni. János látja, hogy nem adnak le több beraknivaló húst, megveti két lábát a kút két oldalán, s feljő a kútszájához. Hát látja, hogy egy nagy malomkő zárja el a kútszáját. De ő bizony nem áll meg, nekimegy, s a fejét a malomkő lyukába dugja. Kiáll a kútból a malomkővel a fején, megy� a bíró elé, s jó napot köszön neki:
- Adjon isten jó napot, bíró úr! Ilyen kalapja bíró uramnak sohase volt. De kérdem én: húst miért nem adnak többet?
Mondja a bíró:
- A többit eladtam, János.
Épp akkor jön egy híradó, hogy kell vagy húsz-harminc ember a faluból katonának. Nagy viaskodás van, az országot el akarják foglalni mások. Megörül a bíró, hogy Jánost most csatába, háborúba küldheti. Mondja is tüstént neki:
- János fiam, menni kell a háborúba!
- Hát, bíró úr, mit kell ott csinálni?
- Egyebet nem, János, csak verekedni.
- Jó, bíró úr, elmegyek! - azt mondja.
Bemért Jánosnak a tarisznyájába; tett neki puliszkát, lisztet, disznóhúst, még egy nagy serpenyőt is. János meg elindult szépen. Odaért a háborúba, azt mondja:
- Előbb főzök egy kis puliszkát, majd azután kezdek verekedni. Eszem jól előbb.
Amint főzte a puliszkát, hát már jöttek az ágyúgolyók az ellenségtől.
- Ne dobáljatok engemet, mert bizony pórul jártok!
De bizony csak jöttek a golyók. Ki mellette, ki az üst felett repült el.
- Na bizony, csak még feldöntitek a puliszkafőző üstömet! De lesz ám bajotok, csak helytelenkedjetek!
Hát az ágyúgolyó többek közt éppen az üstöt találta el. Darabokra tört az üst, a puliszka meg kiömlött. Megharagudott János nagyon. Volt a közelben egy sátor. Kikapott egy sátorlábat, rárontott az ellenségre. A sátorlábbal összevissza verte őket.
Meghallja a király, hogy jött egy ember, s már meg is verte az ellenséget. Maga elé hívatta, és megtisztelte. A lányát feleségül adta hozzá. Csaptak nagy lakodalmat. Tál, kanál elég volt, de szerencsés ember volt, aki egy csepp levet is kapott volt. Én is odamentem. Kértem, adjanak egy kicsi húst. Egy ember csonttal jól megdobta a bal lábamat, máig is sántikálok vele.
Itt a vége, fuss el véle!
 

Sudárka

Állandó Tag
Állandó Tag
Szénási Miklós: Mesék könyve

SZÉNÁSI MIKLÓS
MESÉK KÖNYVE


SZEPTEMBERI MESE
Szeptember meséje rövid és szomorú mese. Alig hosszabb, mint egy falevél
röpte és alig fejeződik be, lesz nagy sírás-rívás. Mert szeptemberben véget ér
a nyár, de túl ezen, más dolgok is könnyen megtörténhetnek.
A Szélkirály szomorú esete például. Szélkirály szerelmes szélvész volt,
imádottja pedig könnyű szellőcske, Szélike kisasszony. Nyáron sokat szálldostak
együtt a vakítóan szikrázó égbolton, de ahogy a világ új csillagképbe gördült,
Szélike beteg lett.
Eleinte csak az látszott, mennyire bágyadt, mennyire sápadt. Aztán szeméből
könnyek kezdtek el potyogni, már beszélni sem tudott. Észre sem vette senki,
olyan hirtelen ment el.
Szélkirály minderről csak akkor értesült, amikor kalandos útjáról, a messzi
déli tengerekről hazaérkezett. Őrjöngve, bőszen rohant ki a szélpalotából és
haragjában megfogadta, addig nem nyugszik, míg mindent el nem pusztít, mert nem
élet az élet Szélike kisasszony nélkül.
Zúgott Szélkirály, hulltak a levelek zörögve, sárgán és fonnyadtan. Az
emberek összehúzták magukon esőkabátjukat és nem értették, a napos augusztus
után miért romlott el ilyen hirtelen és váratlanul az idő. A meteorológusok
mindenféle okos és hivatalos magyarázatokat mondtak a televízióban, de aki
jobban ismerte a világot, az tudta, hogy itt egy nagyszerű lény méltóságos és
hiábavaló küzdelméről van szó.
Szélkirály mintha sohasem fáradhatna el, úgy zúgott végig a világon. Egyszer
aztán megtorpant és hátrahőkölt: mert feltaszított egy kislányt az utcán,
akinak a kis kosárkájából szertegurult minden, amit vitt haza a beteg
édesanyjának a boltból. A kislány szemében könnyek jelentek meg, a könnyek
felszínén pedig, mint a tükörben, Szélike kisasszony apró arcképe.
Szélkirály ekkor emberi alakot öltött, odalépett a kislányhoz és segített
neki összeszedni a földről a holmiját. Még haza is kísérte, nehogy baja essen.
A meteorológusok pedig egyáltalán nem értették, hogyan szűnt meg egyik
pillanatról a másikra az a tomboló, haragos szélvihar.

OKTÓBERI MESE
Október meséje az órák meséje. Az óráké, melyek rendíthetetlen nyugalommal
állnak helyükön és megfontoltan és rendületlenül mozgatják mutatóikat előre.
Az idő telik, a mutatók haladnak. Az órák számlapja mögött pedig, ahol
fogaskerekek, tengelyek, és mindenféle fényes és olajos alkatrészek forognak,
morognak, zakatolnak, ott él a sötétben az óramanó. Az óramanó pontosan akkora,
hogy kényelmesen elférjen a saját órájában, mert minden órának saját, külön
manója van. Az óramanó gondoskodik arról, hogy minden a legnagyobb rendben
menjen. Az idő megy, nem állhat meg az óra sem.
A debreceni Nagytemplom toronyórája messzire látszik, hatalmas számlapja
mögött termetes óramanó lakott. Úgy járt-kelt, hogy se a harangozó, se a
tiszteletes úr soha észre ne vegye. Végezte a dolgát és gondoskodott arról,
hogy az emberek, akik messziről felnéztek a toronyra, mindig tudják, mennyi is
a pontos idő, nehogy elkéssenek a vásárról, az iskolából, a munkájukból.
Történt azonban egy októberi hajnalon, hogy az óramanó, aki nagyon álmos
volt, megcsúszott a toronyban és lebucskázott a lépcsőkön, egészen legurult, le
a folyosóra, onnan pedig ki az utcára. Még nem kelt fel a nap, ez volt a
szerencséje. Mert az óramanó olyan szerzet, akit nem érhet fény és nappal
mindig az órájában kell dolgozgatnia. Sötét volt még, nem járt senki az utcán.
Még a kondás is csak nyitogatta a szemét a paplan alatt, hogy menni kéne,
éhesek lesznek lassan a malacok.
Felállt az óramanó, de húzta ám nagyon a lábát, a dereka is ropogott, mintha
darabjaira tört volna. Elindult felfelé a toronyba. Csakhogy annyira fájt
minden porcikája, meg kellett állnia minden harmadik lépcső után. A torony, a
torony órája pedig nagyon magasan volt még.
- Nekem már biztos, hogy végem lesz... - morogta a fogai között. A szél éppen
ott süvített a toronyban, meghallotta, mit mondott az óramanó. Bár hirtelen és
szeles fickó volt, de jószívű, ezért kiröppent az égre és sűrű felhőket tolt
napkelet irányába, ha égi útján odaérne a kelő nap, ne világosítsa meg a
várost.
A napnak azonban az a sűrű felhőzet nem jelentett volna akadályt, de látta a
szél munkáját a Csonkatemplom toronyórájának manója, a Vöröstemplomé is.
Megkérdezték a szelet, ugyan miben munkálkodik.
- Ha felkel a nap és nem ér fel toronyórájába a Nagytemplom óramanója, jaj
lesz neki - süvítette a szél.
A két óramanó egyszerre gondolt valamit és ráadásul ugyanazt. Minden erejüket
összeszedték, megragadták órájuk főtengelyét és megállították a hatalmas
gépezeteket. A mutatók megálltak, egy lépést sem haladtak előre. Minden
toronyóra, minden óra manója, akik csak látták, mit csinálnak, ugyanazt
cselekedték. Az idő megtorpant, a nap pedig nem bírt feljutni a helyére. Kerek
egy órán keresztül minden és mindenki a helyén vesztegelt. A manók azonban nem
bírták tovább, elengedték a főtengelyt és az idő abban a pillanatban úgy
meglódult, hogy megint a helyére ért. A nap is felröppent az égre, hirtelen,
mint valami nagy buborék. Csak a kondás, meg a sivító, éhes malacok vettek
észre valamit a nagy munkából, hogy már kint jártak a határban és még mindig
nem ragyogott úgy a nap, ahogy szokott, aztán meg olyan váratlanul pattintotta
fel a szemét...
A Nagytemplom óramanója éppen felért a toronyba, éppen magára zárta az
óraajtót. Megmenekült, dolgozhatott tovább kedves órájában.
Azért ha ott járnátok a toronyban, fent, ne keressétek. Szeles, veszélyes
hely az, ráadásul az óramanók más vidékre költöztek, mert egyre kevésbé bírták
elviselni a füstös háborúkat, a zajos világot, és azt a rohanó, értelmetlen
tempót, amit az emberek magukra kényszerítettek.

NOVEMBERI MESE
November meséje a vad vihar és a bátor hajósok meséje. A haragos szél és a
titokzatos tenger meséje, az elfeledett világ meséje. Én mesélem ezt nektek,
aki magam is egy vagyok a tenger vándorai közül.
Történt egyszer, talán száz esztendeje, hogy egy kisebb bárka ringatózott a
messzi Észak hideg tengerén. Tizenhárom matróz dolgozott fedélzetén és egy
féllábú, komor hajóskapitány, akitől sokan nagyon féltek, mert csak ránézett az
emberre és megmondta, miféle gondolatok járnak a fejében. Állítólag száz
nyelven beszélt és ötven nyelven írt, olvasott.
A tengerészek jól ismerik az eget és a vizet, látták, nagyon sűrűsödnek a
felhők, vihar készülődik. Északnyugatról erős szél lobogtatta a vitorlákat.
- Ez a vihar vagy elsodorja ezt a lélekvesztőt - morogta a kapitány és
toppantott falábával a fedélzeten -, vagy kisüt a nap és olyan fényesség lesz,
hogy belevakulunk.
Alighogy ezt kimondta, az orkán olyan erővel zúdult a hajóra, hogy az árbocok
vitorlástól a tengerbe zuhantak, egy szempillantás alatt a hajó is majdnem
elsüllyedt. Két ember azonnal a tengerbe veszett, a többiek csak azt látták,
hogy a hullámok rájuk borulnak.
- Hahó, vihar! - kiáltotta a kapitány és erősen kapaszkodva újat koppantott
falábával.
Újabb szélroham támadt rájuk, a hajótest pörögni kezdett a vízben, mint a
búgócsiga. Két embere megint vízbe hullott a kapitánynak, aki továbbra sem
rettent meg, dobogó szívvel folytatta:
- Lehet, hogy most te vagy az úr, de alul a mélyben...
Hatalmas hullámhegy magasodott a hajó felé ebben a pillanatban, mint óriási
száj nőtt, növekedett, két matróz ordítva a vízbe vetette magát rettenetes
félelmében.
- ...csend van és a felhők fölül...
Mintha parányi pálcika lett volna a hajó, ahogy a hullámhegy hirtelen
lesüllyedt, a maradék legénységgel magasra emelkedett, ott táncolt a habokon.
Az egyik tengerész úgy látta, mintha nem is lenne tengervíz alattuk, mintha
szállnának a levegőben: szívéhez kapott a sokat próbált férfiú és holtan
rogyott össze.
- ...legkésőbb tavasszal kisüt a nap.
A kapitány befejezte a mondatot. A tenger elcsitult, kisimultak ráncai.
Messze-messze felderengett a nap.
- Hányan maradtunk? - kérdezte a kapitány a matrózokat.
- A kapitány úrral együtt heten - jelentette a legidősebb tengerész.
- Föld! - kiáltotta az egyik matróz.
Messzire valóban látszott valami. Az ár sodorta őket, s ahogy közeledtek,
egyre inkább alakot öltött. Fehér sziklákon fehér házak, szikrázó kék ég alatt.
- Milyen meleg lett hirtelen! - csodálkoztak a hajósok és ledobálták átázott
téli ruháikat.
Egy városba értek, ahol forró nyár volt és vörös bőrű, kedves emberek
köszöntötték őket.
Nem is kérdeztek semmit, mesteremberek jöttek, sürögtek, forogtak,
rendbehozták a sérült hajót, szebb lett, mint valaha. Vagy nagyon sokan voltak,
vagy varázslat is lehetett a dologban, de annyi időbe sem telt az egész, míg
egy jó pipát elszív egy igazi tengeri medve. Amikor a vörös bőrű férfiak
végeztek a munkával, se szó, se beszéd, eltűntek, a hajó pedig a hirtelen
feltámadó, könnyű sós szélben távolodott a szigettől.
A legifjabb tengerész úgy látta, hogy a víz örvényleni kezd a szárazföld
körül, és egyszerre elsüllyednek a házak, utcák, emberek a mélybe, de erre nem
mert volna megesküdni. Szólni akart a társainak, de ahogy a kapitány ránézett
és toppantott a lábával, jobbnak gondolta, ha hallgat.
Lassan megint hideg lett, olyan, mint novemberben szokás az Északi-tengeren.
Szótlanul dolgozott mindenki, mintha mi sem történt volna. Amikor két hét múlva
kikötöttek, mindegyik matróz más hajóra szerződött, kivéve a legifjabbat, aki
ott maradt a féllábú kapitánynál.
Sokat tanult tőle, s mindazt a tudást, amit megszerzett, egy nagy fekete
könyvbe írta. Ezt a könyvet elrejtette egy szigeten. Én az unokája vagyok, s
azért lettem tengerész, hogy nyomára bukkanjak annak a tudásnak, amiről a mai
világ már alig tud valamit.

DECEMBERI MESE
December meséje az autó meséje és az erdőben élő fenyőfa meséje. Bárkivel
megtörténhetne, ami Dörreni úrral és az autójával történt, azért mesélem el,
hogy tanuljatok belőle.
Dörreni úr nagyon gazdag volt, vagy nagyon szegény, erre már nem emlékszem.
Az bizonyos, volt egy fehér autója, állandóan azzal járt mindenhova. Még a
boltba is kenyérért meg tejért, pedig oda aztán mehetett volna gyalog is, mert
közel volt. Dörreni úr pedig annyira keveset mozgott, hogy kilenc lépcső
megmászása után már alig kapott levegőt.
Egy téli reggelen, amikor felébredt, azt mondta Dörreni úr:
- Szombat van és vészesen közel van már a karácsony. Ideje nekem is
beszereznem egy fenyőfát.
Felöltözött, evett egy szelet kenyeret és úgy ült be az autójába, hogy fogat
sem mosott.
- Micsoda szagod van - mondta az autó. - Nem elég azt a sok kenceficét
magadra kenni, mosakodj meg rendesen.
- Csend legyen - vonta össze haragosan a szemöldökét Dörreni úr. - Irány a
Zölderdő.
A Zölderdő ott lélegzett a város mellett, de bizony már alig kapott levegőt,
mert a kirándulók szétdobálták a szemetet a fák alatt és belepiszkoltak a
forrás vizébe, a virágokat letépdelték és a szebb kavicsokat hazavitték.
Az erdő szélén egy rozsdásodó tábla hirdette piros betűkkel: Gépjárművel
behajtani tilos!
Dörreni úr úgy tett, mintha nem is vette volna észre a táblát, úgy fordult rá
az erdei útra, hogy alig lassított. Majdnem elütött két nyulat. Nem törődött
semmivel, csak a fákat nézegette, melyiket fogja majd kivágni és hazavinni
karácsonyra. Az egyik túl nagy volt, a másik túl kicsi.
Egyre beljebb járt már az erdőben, gondolt egy nagyot, fékezett és kiszállt
az autóból. Gyalogosan ment a fák közé, hátha megtalálja azt, amelyik éppen jó
lesz. Közben azt vette észre, hogy lágy, könnyű pelyhekben esni kezd a hó.
- Micsoda ocsmány idő - mondta Dörreni úr. - Fel vagyok háborodva.
Ezt mondta, de nem fordult vissza. Ment és kereste a fenyőfát.
Észre sem vette, hogy röpült az idő. Délután három is elmúlt már, ilyenkor
hamarabb sötétedik, a nap már búcsúzkodva figyelt a világra a vastag
felhőtakaró mögül.
- Ez az! - állt meg Dörreni úr egy gyönyörű szál ezüstfenyő mellett. - Téged
foglak kivágni. Te leszel az én karácsonyfám.
- Én ugyan nem - rázta meg tűleveleit a fa.
- Micsoda? Még feleselni merészelsz?
- Nem leszek karácsonyfa egy meleg szobában, de leszek karácsonyfa itt a
havas téli erdőben - mondta a fenyő.
- Menten kiváglak - csikorgatta fogait Dörreni úr.
- Képes lennél kivágni azért, hogy néhány nap múlva a szemétbe hajíts?
Eszedbe sem jut, hogy nekem fáj, amikor a fejsze hozzámér?
- Engem az nem érdekel! - tajtékzott Dörreni úr. A fenyő erre elnevette
magát.
- Rendben, próbáld meg, tégy, amit akarsz.
Dörreni úr kapta a fejszéjét - azaz kapta volna, de ott felejtette az
autójában.
- Rögtön jövök - fenyegette meg a fenyőt.
Ment volna az autójához, de nem emlékezett, hol jött, melyik úton, mert az
egyre sűrűbb pelyhekben hulló hó pillanatok alatt eltakarta nyomait. Indult
erre, indult arra, ismerős is volt, meg nem is a táj.
Közben az autóját is belepte a hó. Egy őz járt arra, odahajolt az autóhoz és
azt mondta neki:
- Ne félj, ez a hó betakar, megvéd majd az időjárás viszontagságaitól,
tavasszal meg, ha elolvad, biztosan megtalál a gazdád.
Az autó megnyugodott, különösen akkor, amikor az őz azt is elárulta neki,
hogy alatta fognak meghúzódni azok a kisebb állatok, akiknek már nem volt
érkezésük befejezni a téli szállásuk építését. Olyan mély autóálomba merült,
amilyen csak létezik, nem is gondolt Dörreni úrra.
Dörreni úr egész éjszaka ott keringett az erdőben, rettenetesen fázott és
fáradt volt már, amikor váratlanul megtalálta a városba vezető utat. Örült,
hogy hazaért, nem is törődött sem az autójával, sem az autó hátsó ülésén heverő
fejszével.
Ezen a télen, de a következőn és a többin sem állított fenyőt Dörreni úr,
csupán egy kisebb koszorút tett a szobájába. Gyertya azon is égett, annak
fényében is éppen olyan szép volt a karácsony.
Az autó örökre kinnmaradt az erdőben. Az erdő népe megszerette, a szelek
homokot szórtak rá, domb lett belőle. A felhők megöntözték a friss dombot,
hamarosan fű nőtt rajta és virágok. Az ezüstfenyőből pedig, amelyiket Dörreni
úr ki akart vágni, az egyik legszebb fenyőfa lett az erdőben.

JANUÁRI MESE
Január meséje Zöld Alvó meséje. Zöld Alvóé, aki nem párna, nem maci, nem
béka, de egy kicsit mindegyik. A szeme két kis fekete pont, éppen akkora, hogy
láthassa a világot éjjel is, nappal is.
Zöld Alvó egy polcon lakott, Bence szobájában. Napközben néha ide-odatették a
felnőttek is, meg a vendégségbe érkező gyerekek is, de amikor eljött az este,
mindig ott volt a kisfiú ágyán.
- Aludj jól - mondta búcsúpuszi után az anya, és lekapcsolta a lámpát.
Hirtelen sötét lett a szobában, de mire Zöld Alvó szeme megszokhatta volna,
elaludt. Gyakran még a kisfiúnál is hamarabb, aki néha felkelt, odaosont az
ajtóhoz és ott várt, hátha igazából mégsincs itt az este, csak megszokásból,
vagyis tévedésből fektették le aludni. Aztán amikor megértette, hogy hiába, ez
az éjszaka igenis valóságosan éjszaka és úgysem jön be senki, szépen visszament
az ágyába, és magához ölelte Zöld Alvót. Az már ilyenkor rendszerint mélyen
aludt, csak úgy morrant, meg mörrent egyet álmában, de azt is olyan halkan,
hogy még Bence sem hallotta meg. Egyszer, karácsonyon túl, húsvéton még innen a
kisfiút elvitték a szülei vendégségbe a nagyszülőkhöz. Ők nagyon szerették
volna, ha Bence náluk alszik.
- Akarsz itt aludni nagyanyádéknél? - kérdezte az apa, aki nagyon szeretett
újságot olvasni.
Micsoda izgalmas kaland lesz ez - gondolta Bence. Idegen helyen, idegen
szobában aludni. Lehet, hogy itt nem is lesz éjszaka. Lehet, hogy nem is kell
majd aludni, csak nagyon-nagyon sokára.
- Akarok - mondta az apának, aki újságja mögül rákacsintott:
- Aztán jó legyél!
A szülők hazamentek, Bence meg ott maradt nagyapánál és nagyanyánál a második
emeleti lakásban. Nagy meglepetésére itt is úgy alakult minden, ahogy otthon
szokott: vacsora, fürdés, esti mese egy színes mesekönyvből és és jóéjt-puszi.
- Aludj jól, kisunokám - mondta nagyapa.
- Aludj jól - mondta nagyanya is és lekapcsolta a lámpát.
Nehezen jött álom Bence szemére. Ez a sötét idegen sötét volt, más tárgyak
vették körül, más zajok. Ráadásul hiába nyúlt a párnájához, sehol sem talált
valakit.
- Zöld Alvó! Bárcsak itt lennél! - suttogta a sötétben és igazából azt
szerette volna, ha otthon lehet, a saját szobájában, a saját ágyában.
Zöld Alvó ezalatt Bence otthoni ágyában forgolódott. Az ő szemére is nehezen
szállt álom, mert hiányzott a kisfiú kicsi kezének érintése. A szülők neki, a
kis zöld figurának egyetlen szóval sem mondták, hogy Bence hol van, Zöld Alvó
pedig mindenféle rémséges dolgokat képzelt el. Lehet, hogy az autóban
felejtették a kisfiút? Vagy nem szállt be a liftbe és most a lépcsőházban
kóborol?
Zöld Alvó hirtelen hangokat hallott. Mintha valaki
nagyon-nagyon-nagyon-nagyon messziről a nevét mondta volna.
- Ki szólít? Hahó? Ki szólít? - kérdezte, de nem kapott választ. Ekkor nagy
levegőt vett, lehunyta a szemét és azt mondta:
- Nincs mit tenni, odaálmodom magam, most rögtön. Azonnal.
Azzal lehunyta a szemét és amikor kinyitotta, egy idegen szobában volt, egy
idegen ágyon, ahol egy ismerős kisfiú forgolódott.
- Hát te hogy kerültél ide? - ült fel Bence és lecsúszott róla a paplan.
- Azt álmondtam, hogy itt vagyok - mondta Zöld Alvó. - Hol vagyunk most?
Rablók fogságában? Vagy erdei vadászházban?
- Nagyanyánál meg nagyapánál. Ez a kisebbik szobájuk. Nem is gondoltam, hogy
milyen nehéz lesz nélküled aludni.
- Nehéz? Miért lenne nehéz? Te nem tudtad, hogy az Alvók mindig ott alusznak,
ahol a gazdájuk?
- Az Alvók? Miféle Alvók?
- Van Kék, Piros, Sárga, Rózsaszín, Barna, Bordó, Lila, Narancs Alvó, ahány
színe csak van a szivárványnak, még annál is több kilenccel.
- Te milyen Zöld vagy?
- Én? Nem Fűzöld, meg nem Tengerzöld. Csak egyszerűen Zöld.
- És te is itt vagy velem mindig?
- Ha alszol. Ilyen alkalom, mint most, csak egyszer lehet.
- Milyen alkalom? - ráncolta homlokát a sötétben Bence.
- Hogy este van, ébren vagy és mi itt beszélgetünk. Mindig csak akkor
beszélgethetünk, ha már te is, meg én is alszunk. Minél mélyebben, annál jobb.
- Te Zöld Alvó! - mondta gyanakodva a kisfiú. - Ezt én nem értem. Ha alszunk,
hogyan beszélgethetnénk?
- Á, ez roppant egyszerű. Ha alszol, ott vagy az álmok birodalmában. Ott éled
az életed, én meg, mint alvó-iparos, veled megyek. Sőt. Tudod ugye, hogy mindig
én szoktam hamarabb elaludni? Ez azért van, mert átmegyek az álmok országába és
intézkedem, hogy szíves szóval fogadjanak, ha megérkezel.
- Érdekes, én erre reggelente sohasem emlékszem - mondta Bence.
- Ennek így kell lennie - mondta Zöld Alvó. - Ez a szabály. Ezért mondtam el
neked, hogy most már sohase feledd el és tudd, mindig ott vagyok veled.
- Álmos lettem - húzta magára a paplant Bence és kezével Zöld Alvó után
nyúlt, hogy magához ölelje. De ahogy kinyújtotta a kezét, a szeme azonnal
lecsukódott, és elaludt.
Másnap reggel Zöld Alvót nem találta sehol, ebből megértette, hogy Zöld Alvó
helye otthon van, a szobájában, a polcon.
Délután értejöttek a szülei és hazavitték. Bence azonnal berohant a szobájába
és megsimogatta a kis zöld figurát:
- Este, ha majd elaludtunk, találkozni fogunk.
Zöld Alvó nem szólt erre egy szót sem, de Bence úgy látta, mosolyog. Talán
még kacsintott is hozzá, hogy az ám, csak legyen itt az este, majd meglátod,
micsoda szép álmok várnak ránk.

FEBRUÁRI MESE
Február meséje a gőzölgő tea meséje. Forró csipketeát iszogattam, közben
mesélte valaki, akit nagyon szeretek.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király. Nagyon szegény volt ez
a király, s amikor meghalt, nem is hagyott semmi egyebet a lányaira, mint egy
picike erdei háziókót, egy teáskészletet porcelán csészékkel és egy doboz
illatos, finom teát. A legidősebb lánya örökölte a picike erdei házikót, a
középső a teáskészletet, a legkisebb pedig az illatos teát.
A legnagyobb leány rögtön takarítani kezdett, amikor beköltözött a házikóba,
söprögetett, törülgetett, szellőztetett. A középső leány kartondobozba rakta a
teáskészletet, külön-külön újságpapírba csavarta a porceláncsészéket és
kistányérokat, úgy indult el világgá. A legkisebb meg fogta magát, leheveredett
a kerítés mellé egy mogyoróbokor tövébe, szagolgatta a teáját és számolta az
égen futkározó bárányfelhőket.
A legnagyobb délutánra nagyon elfáradt. Leült, nagyokat szuszogott és azt
mondta magában:
- De szívesen innék egy jó teát!
Igen ám, de nem volt edénye, amiben vizet tehetett volna fel forrni, nem volt
csészéje, amiből ihatta volna és nem volt teafüve, amivel ízesíthette volna a
pompás italt. Egészen nekibúsult, amikor meglátta, hogy valaki közeledik az
erdei úton. Nem fogjátok elhinni: a középső lány jött, az út ugyanis
körbefutott.
Lett nagy öröm! Duruzsolt a víz, törülgették a csészéket, a legkisebb lány
pedig teli marékkal szórta az illatos teát a vízbe.
- Nincs is ennél szebb - mondták a lányok -, mint itt élni együtt ebben a
házikóban együtt és kortyolgatni a finom, gőzölgő teát.
Én azért azt elárulhatom, hogy ennél is van szebb és jobb dolog a világon.
Nem is egy, hanem három. Három királyfi járt arra, megcsapta orrukat a
csodálatos teaillat, leszálltak lovukról és rögtön a lányokba szerelmesedtek.
Máig is együtt élnek és nagyon szeretik egymást és nagyon szeretik a sok
királylánykát, kiskirályfit, akiket a három királylány szült a három
királyfinak. Én pedig most nem is mondok többet róluk, mert elhűl a teám...

MÁRCIUSI MESE
Március meséje Gyikon Oleff és Kopóczi Elemér meséje. Meg mégvalakié. Meg
mindannyiunké.
Márciusban már híre sem volt a télnek. Elment a hó, a zúzos reggelek, nem
csúszkáltak jégen a falusi gyerekek és a szél szelídebben járt-kelt a fák közt.
De azért a tavasz nem érkezett még meg. Sütött ugyan a nap, járta a maga útját,
egy-két bátrabb rügy elő is bújt már a fák kérge alól, de tavasz, az nem volt.
Onnan tudom ezt, hogy kint jártam a kertben. Vettem meleg flanellinget,
kalapot fejemre, derékig érő kabátkát, néztem, kék akar-e lenni az ég vagy
szürke. Urasan üldögéltem a kút mellett felfordított régesrégi fürdőkád
tetején. Egyedül egy méltóságos pipa hiányzott a számból. Hosszúszárú,
amilyenből a varázslók eregetik füstfiguráikat, angyalt és madarat és csintalan
füstfiút, kedvük szerint. Vagy marékba simuló tömzsi pipa, amit várurak szívnak
várostrom idején, büszkén számlálva az ellenséget, ezek akarnak ide felmászni,
az én bástyámra, ezt mondják a várurak, és nagyon mérgesen tekintgetnek a
várukból.
Szóval ott üldögéltem és hallgattam, hogy zizeg fázósan a sápadt fű. Nem
illik ugyan hallgatózni, de a kert az én kertem volt, a fű meg, gondoltam, az
is az enyém. Hadd zizegjen kedvére, ha fázik. Néztem, egyik szála erre hajlik,
a másik meg amarra. Micsoda szél ez a tavaszi, gondoltam, de hirtelen arra
figyeltem fel, hogy valaki beszélget. Ugyan ki beszélget itt magában ilyenkor,
kérdeztem volna, de akkor megláttam őket. Mert ketten voltak. Ketten
beszélgettek az én kertem füvének a tövében.
Gyikon Oleff és Kopóczi Elemér. Egy girhes gyíkocska és egy éhes sündisznó.
- Micsoda remek tüsifrizurád van, kedves Kopóczi Elemér - mondta a gyík és
láthatóan megborzongott egy erősebb fuvallatra. - Talán úgy gondolod, közel már
a tavasz?
- Hogyan? Hiszen a tél elment, és ez a kellemes langyos szél már maga a
tavasz. Az a fiatal, tarka főkötős lány, aki erre futott tegnap, ő volt az idei
tavasztündér. Te nem tudtad ezt, Gyikon Oleff?
- Hogyne tudtam volna, mikor ezzel a két szememmel láttam. De én nem hiszek a
tündérekben és így azt kell mondanom, leginkább tél van.
- Te meghibbantál. Hát nem érzed, milyen kereken mosolyog a nap fent?
- Decemberben is éppen ilyen kerek nap sápadozott az égen.
- Decemberben is lehetett ilyen kerek nap, de most március van. Ez egészen
más nap. Sárga és ragyogó és meleg.
- És én fázom, mert igenis hideg van - mondta haragosan Gyikon Oleff és
toppantott az egyik lábával.
- Nem értelek. Hogy én éhes vagyok, mert tegnap az utolsó almámat is
megettem, az tény. Igen szomorú tény. De látod, mégis mosolygok. Mit gondolsz,
miért?
- Érdekel is az engem - mondta Gyikon Oleff. - De majd megmondod, ha akarod.
- Megmondom hát. Persze. Mert tavasz van.
Gyikon Oleff erre teljesen felfújta magát, legalább akkora lett, mint egy
nagyra nőtt kisbéka és haragosan Kopóczi Elemérre menydörgött:
- Irgum-burgum, márpedig ha mondom, nem és nem és nem. Nincsen tavasz. Nincs.
Akár tetszik, akár nem, nincs.
Micsoda gyík, gondoltam a fürdőkád tetején üldögélve, de hallgattam. Elvégre
ez az ő ügyük. Különben is, én felnőtt vagyok, az is tiszta szerencse, hogy
értem a nyelvüket. Még ha gyerek lennék. Akkor mondhatnék bármit. Megértenék és
válaszolnának. De így? Igaz ugyan, borotválkoztam reggel, de még az átlagos
óriásfiúk is bájosabbak nálam. Legalábbis az anyjuk szerint.
- Te gyík!
A sün hangja meglehetősen haragossá kezdett lenni. Zölddé változott és
barnává, és fekete vonalak karistolták össze és vissza.
- Én nem bánom, gondolj, amit gondolsz. A nap nem süt melegen. A szél hűvös.
A tündér nem tündér. De akkor mikor lesz itt a tavasz?
Ritkán látni ennyire elégedett gyíkarcot.
- Majd, Kopóczi Elemér. Ha eljönnek a sárkányok, tüzet lehellnek,
felolvasztják a havat és a hóból fakadt csermelyek végigfutnak a kerten.
- Mi közük a sárkányoknak a kikelethez? A hó már elolvadt régen.
- Nem olyan régen. Alig pár napja. Nem emlékszel arra a kitartó hóhalomra a
körtefa tövében?
- A tündér megérinti a fák ágait, a virágokat megsimogatja, amerre jár,
zöldül a határ, a vetés, az erdő. De a sárkányok?
Nagyon csendesen mondta Gyikon Oleff, szinte suttogva:
- Azok az én őseim. Azoktól reszket a tél. Nagyok és legyőzhetetlenek.
Valamikor itt laktak ebben a kertben is. Csak messzire költöztek, ahol mindig
süt a nap, mindig zöldek a növények és mindig ragyog a víz. Majd akkor. Ha
eljönnek, akkor tényleg elhiszem, hogy tavasz van.
- Tudnak repülni a sárkányok? - kérdezte óvatosan Kopóczi Elemér.
- Hát - mondta Gyikon Oleff. - Hát azt nem tudom. Nem emlékszem. Régen
találkoztam velük, amikor igazán kicsi voltam. Az egyikük megengedte, hogy
anyám felültessen a hátára. Akkor féltem, de azért nem sírtam. Hiszen én is
sárkány vagyok.
- Hogyne, csak kicsi - kacagott fel a sün.
- Úgy bizony - bólintott komolyan a gyík. - Majd meglátod, ha itt lesznek.
Nem tudom miért, talán engem látott meg, hirtelen eltűnt egy lapos kő alatt.
Felnéztem az égre. Talán egy madár? Nagyon távol körözött valami fekete. Akár
sárkány is lehet, a repülős fajtából, gondoltam.
Tényleg sárkány lehetett, gondoltam hazafelé az autómban. Mire felhagytam az
ég kémlelésével és visszafordultam, már a sünt sem találtam sehol, hiába
forgattam fel érte a kertet. Még szerencse, hogy a nap süt, és ez elég ok a
jókedvre. Az igazi tavasz meg majd ideér, ha elhozzák a sárkányok.

ÁPRILISI MESE
Április meséje az írógép meséje, melyet hóna alá fogott a nagy Lipemlopom
Aurél.
Volt egy író, aki minden héten írt egy mesét. Írógéppel írt, mert azt
szerette volna, ha mindenki elolvassa, akinek kezébe kerül a meséje. (Amúgy
igen csúnya volt a kézírása, ezt elárulhatom. Az iskolában, amikor még gyerek
volt, többször is meg akarta buktatni a tanító nénije szépírásból. Mindig
ráírta a füzetére: Kedves Kisfiam, legközelebb ne a macskával csináltasd meg a
házi feladatodat.) Szóval ez az író, akit Répási Ottónak hívtak megírta a
meséjét, aztán fogta a papírt, hajtott rajta egyet, hajtott rajta még egyet és
máris elkészült a papírrepülőgépe. Azzal szaladt az ablakhoz.
Az utcán villamosok és autóbuszok jártak. Répási Ottó fogta a repülőt,
berregett egyet, mintha a gép motorjai zúgnának és kidobta az ablakon. Szállt a
papírgép, körbe a városon, míg egyszerre csak lelökte egy rendetlen szellő a
földre. Ez egy igazán rendes város volt, ha nem tudnátok, mert szemétnek itt
nem volt helye csak úgy az utcán. Mindig akadt valaki, aki észrevette, hogy ott
virít valami a földön. Lehajolt érte, felvette és elolvasta és bizonyára
odaadta másoknak is, mert sokan ismerték és szerették Répási Ottó meséit. Még a
helyi újság is közölte mindet a híres meserovatában.
Répási Ottó nem tudta, de nektek elárulom, a városban több iskolában is
alakultak Répási Ottó klubok. Kint díszelgett a nagy meseíró képe a falon,
körben meg a meséi, amiket összegyűjtöttek a diákok. Ezeknek a kluboknak a
tagjai ismerték egymást, ha valaki szerzett egy új mesét, akkor megengedte a
többieknek, hogy leírják és tovább adják. Így terjedtek Répási történetei, s
terjedt a hír is róla, hogy azért tud ilyen szép meséket írni, mint a
Búboskacsa vagy a Korpa és malacok, mert egy ősrégi írógépen dolgozik, amiben
egy valóságos békebeli tündér lakozik.
Mondtam már, hogy ez a város nagyon rendes városka volt, mindenki szerette a
nagy meseírót. Egyetlen ember kivéve, akit úgy hívtak, hogy Lipemlopom Aurél.
Becsületes foglalkozását tekintve tolvaj volt, rabló és garázda. Egyszer talált
egy mesét - Tyúkok a ketrecben -, ami nagyon tetszett neki.
- Ez az! - mondta. - Ez a nekem való élet. Mostantól fogva meséket fogok
írni.
Le is húzta a lap tetejéről Répási Ottó nevét, és odaírta a sajátját, úgy
ment el a helyi újsághoz.
- Mostantól jó útra tértem, meséket fogok írni! - mondta a meseoldal
szerkesztőjének.
- Pompás! - mondta a meseoldal szerkesztője. - A legjobbkor érkezett. A héten
még nem jött Répási Ottótól mese. De ez nagyon tetszik. Holnaputánra kérem a
következőt.
Lipemlopom Aurél magabiztosan csapta be az ajtót távozáskor. Otthon rögtön
törni kezdte a fejét, hogyan is kezdődjön a meséje. Annyit mindenesetre felírt
a lapra, hogy Mese. Írta Lipemlopom Aurél.
Teltek a percek, az órák, csak nem jutott semmi az eszébe. Biztosan az a baj,
gondolta, hogy nem olyan régi írógéppel írok, amiben még békebeli tündér
lakozik.
Tudta, hogy Répási Ottó mindig otthon van, szinte ki sem teszi a lábát a
lakásából, ezért cselhez folyamodott.
- Jó napot kívánok, maga Répási úr? - csengetett be.
- Én vagyok - mondta a mesíró és megigazította a szemüvegét. Nem emlékezett
rá, hogy látta volna az ajtóban álló nem túl bizalomgerjesztő külsejű alakot.
- Csomagja érkezett, lent van a ház előtt. - mondta Lipemlopom és megragadta
a mesíró karját. Tessék kérem igyekezni, drága az idő.
Répási Ottó semmit nem értett, csak elindult lefelé, még az ajtót sem csukta
be. Csomag, neki?
Lipemlopom Aurél ezalatt beszaladt a meseíró lakásába, hóna alá kapta az
írógépet és a másik folyosón menekült el. Otthon azonnal papírt fűzött a gépbe,
és rákoppantott az egyik billentyűre, hogy kipróbálja, menni fog-e a meseírás.
Ekkor azonban, mintha a föld alól termett volna ott, megjelent egy tündér.
- Én vagyok az írógépben lakó Tündér Irmuska. Micsoda dolog ez, más
tulajdonát csak úgy ellopni?
Megragadta Lipemlopom Aurél fülét és elkezdte húzni. Addig húzta, míg a
kétszeresére nem nőtt.
- Így akarsz maradni, vagy visszaviszed az írógépet?
Lipemlopom belesandított a tükörbe. Bizony, majd elsírta magát.
- Viszem máris! - mondta és megint hóna alá kapta a gépet, úgy futott Répási
Ottó lakásához. Letette a küszöbre, becsengetett az ajtón és uzsgyi, úgy
eltűnt, mintha ott sem járt volna.
Répási Ottó meg kinyitotta az ajtót, bevitte az írógépet, megsimogatta az
oldalát és papírt vett elő. Azt írta a lap tetejére: Áprilisi mese. Írta Répási
Ottó.

MÁJUSI MESE
Május meséje a mesegép meséje. A mesegépet egy híres mesekutató találta fel
és a csodálatos, távoli keleten uralkodó Sahriár király leghíresebb felesége,
az ezeregy éjszakán keresztül pontosan ezeregy mesét mesélő Seherezádé
tiszteletére seherezádornak nevezte el.
A seherezádor éppen akkora volt, mint egy szentjánosbogár. Halkan mondta a
meséit, oda kellett rá figyelni nagyon. Hétfőn hosszú mesét mondott, kedden
kalandosat, szerdán szomorút, csütörtökön csacsogót, pénteken pergőt, szombaton
szerelmeset, vasárnap pedig varázslatosat. Minden nap csak egyet, amikor a nap
lement és az árnyak egybemosódtak az éjszakával. Egyetlen példányban készítette
el gépét a híres mesekutató és nekiajándékozta az első kisfiúnak, aki
szembejött vele az utcán.
- Tessék. Este tedd a párnád alá, s majd meglátod, milyen különös dolgok
fognak történni. Arra azonban jól vigyázz, ha valakinek beszélsz erről a
gépről, neked többé nem mesél, el kell ajándékoznod.
A kisfiú ezen igen csodálkozott. Igazából el sem akarta fogadni, amit az
idegen bácsi a kezébe nyomott, mert azt tanulta a szüleitől, ne álljon szóba
olyanokkal, akiket nem ismer, sőt ne is fogadjon el tőlük semmit, de ez a
seherezádor, ez a mesegép nagyon izgatta a fantáziáját. Elvette hát, s úgy
elszaladt, hogy szinte meg sem köszönte. Este aztán, amikor már a fogát is
megmosta, lehajtotta fejét a párnára és szívdobogva várta, mi történik.
A seherezádor pedig halkan mesélni kezdett. Mikor azt mondta, itt a vége,
fuss el véle, a kisfiú abban a pillanatban elaludt és olyan jól aludt egészen
reggelig, olyan mélyen, mint talán még soha.
Másnap lement a játszótérre a barátaihoz. Nem hitte el, amit az idegen
mondott, ezért mindenkinek eldicsekedett az új játékával. Nagyon, nagyon lassan
telt ez a nap. Szeretett volna már otthon lenni az ágyában és hallgatni, milyen
mesét mond a mesegép. Hiába ment azonban aludni a nap, s hiába feküdt le ő is,
hallgatott a seherezádor. Ebből megértette, igazat mondott az idegen, s ha nem
akarja, hogy egy élettelen, néma valami feküdjön a párnája alatt, el kell
ajándékoznia.
Egy kislánynak adta a mesegépet. Az a kislány egy másik kislánynak, aki meg
egy kisfiúnak. Így járt a világban körbe a seherezádor a gyerekek között, s így
jár körben ma is. Ha netalán hozzád kerülne, hallgass róla. Pssszt!

JÚNIUSI MESE
Június meséje a nyár meséje. A nyár olyan volt, mint valami nagy fekete
madár. Egyszerre csak ott termett a kert felett, rádőlt a domboldalra és áradt
belőle a meleg. Szél egy szellőnyi sem fújt, felhőt az égen látcsővel sem
találtam.
Gyikon Oleff elkeseredetten bandukolt a hőségben, mert a rovarok is árnyékba
húzódtak és eszük ágában sem volt körülötte repkedni, hogy éhét elverhette
volna kényelmesen.
- Jó napot! Jó napot!
Körbeforgott, ugyan ki lehet az, de nem látott senkit.
- Jó napot! - hallotta megint.
Most látta csak, hogy egy satnya, gyenge, sárga kis fűszál illegeti magát
előtte.
- Mit akarsz? Mit köszöngetsz nekem? - kérdezte morcosan.
- Ó - mondta a satnya, gyenge, sárga kis fűszál. - Nem akartalak megbántani.
- Engem nem tudnak holmi nyavalyás kis fűszálak megbántani - enyhült meg
kissé a gyík. - Én sárkányivadék vagyok. Hát nem látod rajtam?
A fűszál látta, hogy Gyikon Oleff igazi jóképű gyíkocska, de eszébe sem
jutott, hogy sárkány lehetett a nagypapája.
- Én azt sem tudom, mi fán terem a sárkány.
Ezzel aztán vérig lehetett sérteni a gyíkot.
- Mi az, hogy fán? Mi az, hogy terem? Te nem tudod, hogy a sárkányok mindig
az ég alatt repültek, és akkorák voltak, mint egy nagy-nagy-nagy-nagy fa? Vagy
egy ház? Vagy egy hegy? Csak ez a világ kicsi lett, ők meg úgy gondolták, jobb
ha elröppennek innen, akik meg itt maradtak, azok meg inkább elbújtak, mint én
is, látod, ide a fűbe.
- Jaj, a fű - sóhajtotta a satnya, gyenge, sárga kis fűszál. - Én csak egy
fűszál vagyok, csak egy fűszálacska, semmi más. De az sem sokáig, mert a
nagyobb fűszálak, nagyobb növények elszívják előlem a földből a vizet, én már a
reggelt sem érem meg, annyira szomjas vagyok.
- Víz kellene? Szomjas vagy? - kérdezte Gyikon Oleff és egészen megenyhült.
- Igen - suttogta egyre halkabban a kis fűszál.
- Majd én hozok - mondta nagyvonalúan a gyík. - Egy sárkánynak ez semmiség.
Várj csak türelemmel.
Sietősebbre vette az iramot, ment a kúthoz.
- Kút, adj vizet. Viszem a satnya, gyenge, sárga kis fűszálnak.
- Vizet? - kongott mélyen a kút. - Ha volna. Adnék én, bárcsak adhatnék, de
nincs. Ebben az irtózatos melegben nincs egy csöpp vizem sem. Majd elepedek, én
is olyan szomjas vagyok.
Gyikon Oleff toppantott egyet és továbbindult. Nem volt víz a forrásban sem,
épp akkor merült álomba a forrás tündére.
- Hagyj most, pihennem kell. Ez a meleg szörnyen elbágyasztott - mondta a
tündér, amikor a gyík elmesélte, mi járatban van.
- De a fűszál... - kezdte megint Gyikon Oleff, de a tündér már az igazak
álmát aludta.
Este lett, mire végigjárt minden régi tócsát, eret és patakot. Nem volt víz
sehol, a rettenetes hőségben senki nem tudott vizet adni Gyikon Oleffnek, hogy
vihesse a kis fűszálnak.
- Nem hoztál vizet? - kérdezte olyan halkan a satnya, sárga kis teremtés,
mikor odaért, hogy alig hallotta meg. Már egészen elfeküdt a földön, már alig
lélegzett, mint egy vékony, élettelen papírcsíkocska hevert a csendes
alkonyatban.
Gyikon Oleff nem merte megmondani, hogy dolgavégezetlenül tért vissza.
- Hoztam - suttogta, hogy ezt meg a fűszál hallotta meg alig.
Ahogy állt ott és látta, lebukik messze a nap, arra gondolt, hogy a sárkányok
nem hazudhatnak. Felfújta magát, amekkorára csak bírta és egy szomorkás
sóhajtással kilehellte a levegőt.
Ekkor hatalmasat mennydörgött az ég, villám cikázott a domb fölött és sűrű
cseppekben eleredt az eső. Gyikon nem győzött szaladni, hogy idejében
hazaérjen, de még így is bőrig ázott. Ezúttal azonban nem bánta, mert ettől
kezdve minden délben ott heverhetett büszkén egy erős, zöld és roppantul hálás
fűszál tövében.

JÚLIUSI MESE
Július meséje egy kislány meséje, akit Boglárkának hívnak. Boglárka kicsike
kislány volt, barna szemű, fürtös teremtés. Júliusban született, s ahogy
megszületett, rögtön talpra is állott, s azt mondta:
- Apám, anyám, adjanak egy rend ruhát, egy kosárba kalácsot és meggyitalt,
hadd menjek világgá, szerencsét próbálni.
- Eredj, lányom - mondta az apja -, menj, ha úgy találod jónak. Hanem, ha
bármi gondod van, itt ez az elemlámpa, villants vele egyszer, kétszer,
háromszor, s nyomban ott termek, hogy megoltalmazzalak.
Az anyja sírt egy kicsikét, Boglárka azonban odahajolt hozzá, megpuszilta
jobbról, megpuszilta balról, megölelgette és letörölte könnyeit, s akkor indult
útra.
Ment felfelé a Csillagok Útján, ahol bizony meredek ösvények kanyarognak,
üstökösök szaladoznak, telihold cammog mogorván, s károg fenn a Hollókirály,
bizonyos Szörnyű Sötétlő. Ez a Szörnyű Sötétlő arról volt híres, hogy
elrejtőzött a nap mögött nappal, a csillagszikrák mögött éjjel, s akinek épp
rosszat akart, onnan fentről megdobálta fejet fájdító sugárral. Boglárka éppen
őhozzá indult, mert tudjátok meg, a gyerekek, mielőtt megszületnek, fenn élnek
az égben, ahol az Isten él, éppen ott. Jól látta még akkor, mielőtt világra
érkezett volna, micsoda ronda lélek az a Szörnyű Sötétlő, micsoda károkat okoz
az embereknek. Mert a szántóvetők földje bizony kisebesedett, termésük aszott,
elomolt, ha sugarát hajigálta Szörnyű Sötétlő. A pásztoroknak nyája is
elkóborolt, vissza nem tért. A doktor bácsik, tanító nénik meg csak
szaladgáltak, kapkodtak fűhöz-fához, semmire sem jutottak, mert ezeket a
sugarakat semmiféle műszer ki nem mutathatta. Hát éppen ehhez a sugárhajigáló
Szörnyű Sötétlőhöz indult Boglárka.
- Hú! - mondta a ronda lélek. Meg azt is: - Hahh!
Így akarta elrémíteni a kislányt. De ő nem ijedt meg tőle, azt mondta:
- Hát te nem tudtad, hogy jól kell viselkedni? Fogadj szót, mert jaj neked -
azzal előkapta a kalácsot, elő a meggyitalt és a kalácsot Szörnyű Sötétlő bal
kezébe nyomta, a meggyitalt a jobb kezébe, hogy ne legyen mivel dobálnia azokat
a fránya sugarakat.
Szörnyű Sötétlő úgy meglepődött ezen, hogy lecsüccsent. Még a csillagporos
szőnyeget is összegyűrte. Boglárka megbillent, s csúszni kezdett lefelé, minha
valami hatalmas strandbéli csúzdán csúszna, amin aztán nem lehet megállni. Nem
ijedt ám meg, kapta a zseblámpát, villantott hármat. Ugrott az apja, megállt a
földön, széttárta karját, s úgy, hogy Boglárka épp odaérkezett. Az anyja
megcirógatta, az apja megölelgette, s éppen kérdezték volna, hol és merre járt,
amikor úgy elaludt a kislány, mintha mi sem történt volna.
Csak másnap ébredt fel, de akkor nem mondott mást, csak annyit, amit a
kisbabák szoktak:
- Oá! Oá! Oá!

AUGUSZTUSI MESE
Augusztus meséje a kis pingvin meséje. A kis pingviné, meg a barátaié.
Hol is kezdjem? Ez a különös kis madár messze-messze délen élt, ahol mindig
hideg szél fújt, mindig pelyhes hó hullt és jégtáblák ringatóztak a tengeren.
Sziklás parton élt a kis pingvin, ott szaladgált a társaival.
Történt egyszer, hogy hiába várta, nem kelt fel reggel a nap. Telt-múlt az
idő, egy hét, két hét, de a napnak, úgy tűnt, esze ágában sem volt felkelnie. A
kis pingvin gondolt egy nagyot, elhatározta, hogy ő bizony utána jár, hol,
merre lehet a nap. Kifutott a tengerpartra, körbenézett, de még csak nem is
derengett a horizont. Felkapaszkodott egy úszó jégtáblára, s hagyta, hadd
sodorja a víz. Amikor aztán nekiütődött a tábla a partnak, leugrott, s ment
tovább az orra irányába.
Egyszer csak találkozott egy autóval.
- Hát te hol jársz itt, ahol a madár sem jár? - kérdezte a kis pingvin.
- Én bizony keresem az utat. Amióta nem kelt fel a nap, azóta csak tévelygek
erre, alig van már benzinem, a lámpáim is éppen, hogy világítanak.
- Menjünk együtt - mondta a kis pingvin.
Mentek, mendegéltek, találkoztak egy kakassal.
- Hova, hova, kis kakas?
- Megyek, hogy megkeressem a napot, mert amióta nem kelt fel, hiába röppenek fel a szemétdombomra, nem tudok egy igazán jóízűt kukorékolni.
Mentek tovább immár hárman. Egyszercsak hatalmas hegy lábához értek. A hegy
túloldalán mintha valami fény derengett volna. Felkapaszkodtak, s ahogy
lenéztek a túloldalra, hát látták, ott egy nagy tó, abban fürdőzik, abban
lubickol a nap.
- Jó napocska, csak tévelygek az úton, csak bolyongok - mondta az autó -,
amióta nem járod égi utad. Benzinem is alig van már, lámpáim is alig égnek.
- Elegem van a folytonos rohanásból - mondta a nap és hanyattfeküdt a vízben.
- Jó napocska, én a messzi délről jöttem, ahol mindig is kevés a fény, nagy a
hideg. Nélküled nem élet az élet, ne hagyj minket sötétségben - kérlelte a kis
pingvin is.
Hanem a nap hajthatatlan maradt. A kis kakas látta, hiába a szép szó. Gondolt
egy merészet, teleszívta a tüdejét levegővel, s olyat kukorékolt, hogy még a
fellegek is belerepedtek.
- Kukurikú, ébresztő, indulj utadra, te lusta!
A nap megrettent a harsány kiáltástól, csak úgy, vizesen felkapta a ruháját,
s mintha bottal verték volna, futott fel az égre, égi útjára. Világosodott már,
amerre ment, ahogy annak rendje s módja van.
Az autó megtalálta az útját, a kakas hazaballagott a szemétdombjához, a kis
pingvin pedig ment a tengerparthoz. Ott ringatózott egy széles jégtábla, mintha
csak reá várt volna. Otthon olyan ünnepséget csaptak tiszteletére a pingvinek,
hogy hetekig járták a táncot. Akkor aztán fáradtan ágyukba tértek, s nyugodtan
hajtották álomra a fejüket, mert tudták, mikor ideje lesz, sütni fog rájuk a
nap.
---
 

orchidea07

Állandó Tag
Állandó Tag
1.) Süni, süni

Süni, süni, sünike,
Sétálgat az erdőbe,
Tüskés hátán falevél,
Megvédi, ha jön a tél.

2.) SÜNI INDULÓ

Szúrós gombóc jár a kertben
szusszan pöffen minden percben

bokrok alját nézik sorra
buzgón szaglász nedves orra

hátán kócos a sok tüske
megfésülné, de nincs tükre

nem nyúl hozzá igy is jó
úgy hivják, hogy SÜNDISZNÓ.
 

zsokica33

Állandó Tag
Állandó Tag
Verseghy Erzsébet: Őszi hangulat

Fújdogál az ősz szele,​
hullik a fa levele,​
viszi a szél, zörgeti,​
utca hosszat görgeti.​
Fél szemét az öreg Nap​
behunyta még a minap.​
Varjú kering fák fölött,​
gyászruhába öltözött,​
ennivalót keresgél,​
hűvös eső szemerkél.
Gáspár János: Dombon törik a diót
Dombon törik a diót, a diót,
rajta vissza, mogyorót, mogyorót,
tessék kérem megbecsülni
és egy kicsit lecsücsülni,
csüccs!​
Csoóri Sándor: Dióbél bácsi

Ki lakik a dióhéjban?
Nem lakhat ott bárki,
Csak Dióbél bácsi.
Ha rácsapsz a dióhéjra
Kinyílik a csontkapuja
És cammogva előmászik
Vén Dióbél bácsi-
Csak a szádat
Tátsd ki!
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
A legnagyobb gazdaság

Egyszer a puszta útjain találkozott két búcsújáró, ez ifjú és egy öreg. Beszélgetni kezdtek, és a fiatal nem győzött eleget panaszkodni az életére.
- Én apóka, nem vagyok túlzottan boldog. A szüleimtől semmit sem örököltem, kölcsönkérnem pedig nincs kitől. Milyen jó is lehet, ha az ember gazdag! De az én életem csupa vergődés. Nincs nálam nyomorultabb, szerencsétlenebb ember ezen a világon.
- Hallgass el, fiam – ellenkezett az öreg. – Ne jajgass, panaszkodj szüntelenül!
- Miért ne panaszkodnék, ha szegény vagyok? Ma sincs több vagyonom, mint amikor születtem.
- Olyan gazdag vagy, fiam, és szüntelenül panaszkodsz.
Az ifjú elcsodálkozott.
- Hogy lennék gazdag? Hiszen semmim sincs.
- És soha nem gondoltál arra, mennyit érnek a szemeid? Add nekem az egyik szemed, s kérj érte bármit.
- Még mit nem! Hogy adhatnám el a szemem? – riadt meg az ifjú. – Nem, a szemem nem adom semmiféle kincsért!
- Jól van – folytatta az öreg. – Akkor ajándékozd nekem az egyik kezed, s kérj érte annyi aranyat-ezüstöt, amennyit akarsz.
- Aranyért-ezüstért adjam a kezem? – háborodott fel a fiatalember. – Nem, a kezem semmiért sem adom ezen a világon!
- Most már láthatod, fiam, milyen gazdag vagy – felelte az öreg. – Miért sopánkodsz, panaszkodsz hát szüntelenül? Hidd el, legnagyobb kincs maga az ember. Ha egészséges, józan az észjárása, ha elég ügyes, maga is megszerezhet minden gazdagságot
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

óvónéni77

Állandó Tag
Állandó Tag
Gyárfás Endre: Gesztenyéző

Vadgesztenye, gesztenye,
kosárkámba potty bele!
Gesztenyéből fabrikálok
buksi fejű barna bábot.

Vadgesztenye, gesztenye,
kosárkámba potty bele!
Ha vagytok már jó néhányan,
Megnyitom a bábszínházam.
 

Deyeaya

Állandó Tag
Állandó Tag
A kakasról és gyöngyről

Egy kakas a szeméten vakargatván keres vala mit enni. És talála egy szép gyöngyet. Látván kedig azt mondá: "Bezzek szép fénes állatot találtam. De metszek vele? Nem adnék egy árpaszömet rajta etc."

ÉRTELME​
A bölcs Ezópus e fabulával megcsúfolja a tudatlan és goromba népeket, kik semmi írást avagy egyéb szép mester és bölcs dolgokat nem tanoltanak, és miérthogy ítélet nélkül valók, nem tudják azokat megböcsüleni. Avval kedig megelégösznek, hogy valami foldozással ételt-italt és a mindennapi életre valót találhatnak.
Mint a szebeni szőcs mondja volt, midőn a szép török lovat dicsírik volt előtte: "Bizony szép és kellemes marha volna, ha ködment tudna csinálni. De nem tud! Mire való ez okaért?"
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Sajla

Állandó Tag
Állandó Tag
Tamkó Sirató Károly: Szeptember

Tamkó Sirató Károly
Szeptember

Szilvaszedés... Szőlő-szüret!
Kigyúltak a pásztortüzek.
Nyit a Tudás Kapuja:
kezdődik az iskola!​
 

gemgeza

Állandó Tag
Állandó Tag
szülőknek

Rátaláltam lenti idézetre, s engem mélyen megérintett, ezért megosztom Veletek:

Ha elölről kezdhetném gyermekem nevelését

Ha elölről kezdhetném gyermekem nevelését,
mutatóujjammal inkább festenék, nem fenyegetnék.
A hibák helyett a jó hangulatra figyelnék.
Szemem nem az órát lesné, inkább őt keresné.
Nem akarnék mindent tudni, de tudnék jobban törődni.
Többet kirándulnék, s még több sárkányt eregetnék.
Nem játszanám a komolyat, s a játékot sem venném komolyan.
Még több réten bóklásznék, s ezernyi csillagot bámulnék.
Kevesebbet ráncigálnám, inkább többször karomba zárnám.
Nagyobb engedékenység venné át a szigor helyét.
Az alap lenne az önbecsülés, arra épülne a nevelés.
Kevesebb szó esne a hatalom szeretetéről, s több a szeretet hatalmáról.
(Diane Loomans)​
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

toviske

Állandó Tag
Állandó Tag
Tornóczi Köles Ildikó versei:

Semmi

Hoztam annyi semmit,
Nem is tudod, mennyit.
Ígérem, ha kitalálod,
Akkor kinyitom a zsákot,
A sok semmit mind kirakom,
Ha akarod, neked adom.


Kellene is, nem is

Kellene is, meg nem is,
Hogyha lenne nekem is,
Mert ha lenne, megunnám,
Ha nem lenne, kívánnám.

Ezért mondom : Neked is
Kellene is, meg nem is.
Én inkább azt gondoltam,
Jól van ez így, ahogy van.


Álmomban

Tegnapelőtt álmomban
Kelekótya voltam,
Kertek alatt mezítláb
Futottam a hóban.
Utolértek, jól megvertek,
Megkötöztek, haza vittek,
Beteg lettem, ágyba tettek,
Itt a vége, nevethettek.

Hallottam egy nagy csodát...

Hallottam egy nagy csodát,
Nem is hiszed, mekkorát !

S mi volt ez a nagy csoda?
Nem kötöm az orrodra !

Törpe mese

Erdő szélén jártam,
Képzeld csak, mit láttam !
Lombos, odvas fa tövén,
Három gomba tetején
Három apró ember ült:
Három törpe hegedült.
Észrevettek, megijedtek,
Gomba alatt elrejtőztek,
S ott maradt a három törpe
Három kicsi hegedűje.


Itt van már a tél...

Itt van már a tél,
Orron csíp a szél.
Zúzmarás az ág,
Fehér a világ.

Lehullott a hó,
Sok fehér manó
Kiabálja hangosan:
Hemperegni jó !


A kis vonat

A kis vonat fürgén szalad,
Ziki-zaki, zaki,

Lefékez, és sss, megáll,
Ha kiszáll valaki.

Kiszállás és beszállás,
Siessen mindenki,

Mert indul a kis vonat,
Ziki-zaki, zaki.

Bejárja a völgyeket,
Erdőt, mezőt, hegyeket,

És ha jön a végállomás,
Nincs beszállás, csak kiszállás!

Elfáradt a kis vonat,
Ziki-zaki, ziki-zak.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:
Státusza
További válaszok itt nem küldhetőek.
Oldal tetejére