Az Én Storym Irodalmi Novella Pályázat

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
A www.CanadaHun.com - Az Én Storym - cimmel irodalmi novella pályázatot hirdet!

Mindeki pályázhat, hisz mindenkinek van vagy volt az életében, olyan esemény ami példaértékű lehet másoknak, vagy akár vidám humoros történet, amit szívesen megosztana velünk.

A pályázók maximum 3 SAJÁT NOVELLÁVAL vehetnek részt, amelyek hossza nem haladhatja meg a 5000 karaktert.

A pályázat lezárásának határideje: 2012. december 1.

Eredményhirdetés: 2012. december 6-án a CanadaHun rádióban.

A díjak odaítélése a már szokott módon történik, a Köszönöm gomb megnyomásával, a legtöbb szavazatot kapott pályázatok írói részére.

(A pályázók a művek beküldésével egyidejüleg, elfogadják a CanadaHun által meghatározott feltételeket.)


Elso dij:
Karácsonyi CD
Collector's Edition
Happy Holiday!!!!!!!!!!!!!!

3 db CD eredeti, original, fem disz doboz csomagolasban.

Masodik dij:
BlackJack 21 Pocket
Uj.
Kivalo jatek minden korosztalynak.

Harmadik dij:

Collector's Edition

White Christmas

2 db CD + Mikulás sapka eredeti, original, fém disz doboz csomagolásban.


Kingstone 4GB DataTraverl Pendrive
 

Csatolások

  • 100_1080.JPG
    100_1080.JPG
    15.1 KB · Olvasás: 6
  • 100_1083.JPG
    100_1083.JPG
    18.4 KB · Olvasás: 7
  • 100_1076.JPG
    100_1076.JPG
    14 KB · Olvasás: 7
  • pendrive.jpg
    pendrive.jpg
    16 KB · Olvasás: 2

haver

Új tag
Pályázat- Az én storym

Antika bácsi

A központi iskolával átellenben, közvetlen a borbélyműhely mellett egy szűkös, kis helyiségben zsúfolódott össze Antika bácsi takarékos papírkereskedése. Alacsony, vékonydongájú emberke, apró bajuszkával és félrefésült gyér hajával tipikus figurája volt Csomafalvának, ugyanis folyton viccelődött. A 60-as években folyt nagyban a városok és falvak villamosítása program pártunk és kormányunk jóvoltából, hogy a kultúra és művelődés eljuthasson a népi demokrácia minden elvtársához. Mindig kellett vinni valamit az iskolába, de legtöbben közülünk elfelejtettük idejében megvenni, így hát Antika bácsi volt legtöbbször a megmentőnk.
- Antika bácsi, miért vakoskodik ezzel a petróleum lámpával, miért nem vezetik be a villanyt? – kérdeztük tőle egyik alkalommal a téli vakáció előtt.
- Hát vezetik fiam, csak éppen elszakadt az istráng - válaszolta humorosan és máris tette a pultra a kért füzeteket, ceruzákat és egyéb iskolai felszereléseket.
A lányok, mint általában, pusmogtak és kacarásztak egymás között, az egyik éppen odaszólt:
- Antika bácsi nyitva van a slicce.
A kis öreg futva odanézett és anélkül, hogy elpirult vagy meglepődött volna, csak annyit mondott kissé szomorkásan:
- Nem baj gyermekem, ahol halott van ott szellőztetni kell - aztán mint aki jól végezte dolgát egy ropogósat kacagott.

Csata Ernő
 

Ildikó|Sunshine

Állandó Tag
Állandó Tag
<!--[if gte mso 9]><xml> <w:WordDocument> <w:View>Normal</w:View> <w:Zoom>0</w:Zoom> <w:HyphenationZone>21</w:HyphenationZone> <w:punctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w:Compatibility> <w:BreakWrappedTables/> <w:SnapToGridInCell/> <w:WrapTextWithPunct/> <w:UseAsianBreakRules/> <w:DontGrowAutofit/> </w:Compatibility> <w:BrowserLevel>MicrosoftInternetExplorer4</w:BrowserLevel> </w:WordDocument> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 9]><xml> <w:LatentStyles DefLockedState="false" LatentStyleCount="156"> </w:LatentStyles> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 10]> <style> /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:#0400; mso-fareast-language:#0400; mso-bidi-language:#0400;} </style> <![endif]--> Rettegtem ettől a naptól. Tudtam, hogy a szigorú úszómester ma nem kegyelmez nekem.

Nem tudom, miért van bennem félelem. Riaszt a mély víz. Fiatal, alig tíz éves testem most remegve gondol a következő percekre. Az osztálytársaim önfeledt nevetése sem hat nyugtatólag rám. Irigylem őket, erre az érzésre tisztán emlékszem. Nem félnek, várják a pillanatot, mikor végre ugorhatnak. Hogy elnyelje őket a víz, lábuk érintse a talajt, s utána sebesen jöjjenek fel, az oly fontos levegőért.

Az osztály (számomra) bátor tanulói már elfoglalják helyüket a dobogók előtt. Jómagam - keresve egy távoli pontot a víztől, osztálytársaim takarásában - igyekszem észrevétlen maradni. Testem remegése nem csillapodik. Múlnak a percek, hallom a csobbanások hangját. Egyre többet, mellyel egyre közelebb kerülök a saját ugrásomhoz.
S akkor megnyílik előttem az osztálytársaim általi védőfal. Az úszómester szigorú tekintete az, melyet megpillantva tudom, hogy én következem.
A következő percek homályosak. Tudom, hogy nem menekülhetek, pedig belül érzem, hogy nagyon rossz lesz. A vízbe csobbanva, s egyre mélyebbre kerülve, egészen a medence aljáig, próbálok kétségbeesetten a felszínre kerülni. Félek. Mozdulataimban nincs rendszer. Kapálózom és kiabálok. Segítségért, mert tudom, hogy egymagam nem tudok kievickélni a lépcsőhöz.
S akkor megpillantom osztálytársam arcát, s érzem kezét, mely segítséget ad. S kihúz a vízből…

Vannak pillanatok az életben, mikor a félelem teljesen megbénítja testünket, gondolatunkat. Van, mikor érezzük, hogy valami rossz dolog fog történni.
Van, mikor tehetünk ellene, van mikor nem.
Van, mikor tehetnénk, és mégsem tesszük….

Féltem az úszómestertől, de még jobban rettegtem a víztől. Nem mertem szólni, így a nagyobb rettegést választottam. Gyerek voltam, hoztam egy döntést. Talán e döntésem következménye, talán nem, de a mai napig nem merek mély vízbe ugrani. Taszít. Álmaimban sokszor találkozom vízzel. Hatalmas, mély és félelmetes vízzel. Nem tudom, miért van bennem ez a nagy félelem, csak azt tudom, hogy eddig nem sikerült leküzdenem…
 

haver

Új tag
A csárdás és a magyar ötös*
...egy bogaras ember


Opportunisták között, hol van már ez az ember?
A maiak kilencven százaléka megalkuvó, a környezetével, a társadalommal és egyáltalán mindennel, ami egy kis többletet biztosít a társadalmi létezésben számára.
Nagyapám bogaras ember, mind a két világháborúban huszár tizedes volt. Az ott megszokott rendet a családi életben is alkalmazni akarta könyörtelenül. Minden reggel négy órakor kelt és tisztára mosta minden tehén farkát, megvakarta és fényesre kefélte a szőrüket, a lovak farkát koszorúba fonta, tiszta szalmát rakott alájuk és iskolába menésem előtt mindig kiáltott, fogjam meg a cseberrúd másik végét, hogy a vízzel tele csebret vigyük az állatok elé.
Az első udvar füves volt, egy galambbugos kapun (székelykapun) lehetett ide bejönni, itt sorakoztak a hosszú, tornácos ház előtt a magas almafák, a tizennégy unoka örömére, amit egy közkapu választott el a hátsó udvartól, ahol a gazdasági élet zajlott. Ide nyílott a hátsó kapu, ahonnan a szénás szekerek beállhattak a csűrbe, itt őrködött a kutya és itt kapirgáltak a kendermagos tyúkok, de nem sokáig, mert ha szétrugták a kerítés mellett a töltést és észrevette ezt nagyapám (táti), akkor kaptak ők a nyolcágú ostor csattanójából olyat, hogy ebédre csirkepaprikást ettünk vagy másnap délre húslevest.
Az edényeknek a nyári konyhában megszámozott helye volt a falon, egy-egy szeg alatt s ha netalántán valaki nem tette őket a helyére, akkor nagyanyáméknak (mámiéknak) este, amikor jöttek haza a mezőről, az utcáról kellett újra begyűjteniük azokat.
A műhelypadon fúrt, faragott, vasazott szánakot készített télire, nyárra pedig szénahordásra lőcsös szekereket, ráfos kerekekkel, amelyeknek mindig a tengelyét be kellett degenyeggel kenni, hogy könnyebben forogjon. A szekeret soha nem taszította be a csűrbe, amíg a kerekekről le nem takarította aprólékosan, az esztekével, a ráragadt sarat.
Minden áldott reggel a bajuszát viasszal hegyesre pödörte, ezerráncú csizmáját addig fényesítette ronggyal, amíg meg nem látta magát benne, mint a tükörben.
Kis unokái számára rangsorolva osztogatta a pofonokat, a legenyhébb volt a magyar ötös, az csak egyik arcra csattant, míg a csárdás az mind a két oldalon.
Kitüntetéseit mindig fényesre csiszolta, úgy tisztelte mint életének egy értékes részét, még akkor is, ha másnak az nem számított semmit.
Falusi környezetben, hol van már, ez az aprólékos rátartiság, igényesség és pontosság? Csupán emlékeimben élnek, akár csak gyermekkorom, amiről alig van kézzel fogható tárgyi bizonyságom : Ereklye, ha volna kölyök tincs, kapunkon tenyérbe símuló kilincs, érinthettem díszes kincs, megzörgetném, de már nincs.
Csata Ernő
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
A jószívű dinnyeárus

Bizony, zavarban lennék, ha most nagy hirtelen össze kellene számolnom, hogy - óvodáskoromtól kezdve, a házasságkötésem napjáig, - hányszor voltam olyan ötletnek a kitalálója, amelyet akár egyedül, akár a barátaimmal együtt, sikeresen végre is hajtottunk. Talán többszáz is lehetett, nem tudom, de az biztos, hogy akkoriban igen termékeny voltam ötletek terén. Onnan kezdve viszont, lassan, de biztosan olyan apadásnak indultam, mint nyaranta a Balaton vízszintje. Ha pedig az utolsó öt évemet tennénk górcső alá, akkor az én ötletgazdai mutatóm nulla körüli értéket jelezne. <?XML:NAMESPACE PREFIX = O /><O:p></O:p>
De ez, amiről most mesélni szeretnék, egy jól kivitelezett, sikeres ötlet eredménye volt, kölyökkorom legszebb időszakából. Tudni kell, hogy a „Liget kölykei” nevet viselő gyerekcsapat (és itt most nem a Városligetről van szó, hanem a pécsi Balokány Ligetről) tagjai, alapjában véve – néhány kivételtől eltekintve – igenis rendes gyerekek voltak. Például, hogy csak egyet említsek a makulátlan jellemünket és jólneveltségünket bizonyítva, - mi soha nem vettük el a másét… vagyis, illetve… szóval, majdnem, hogy soha. De akkor sem loptunk! Ez olyan durva szó… Ehelyett inkább a lopikálás, ellopikálás kifejezést használnám, amelyet a néhai zseniális vásári bábművész, Kemény Henrik adott a molnárfiú szájába az „Elátkozott malom”című kacagtató darabjában.
De miről is lesz itt szó? Egy nagyon is egyszerű kis történetről, egy olyan kis sztoriról, ami másokat nem igazán hozhat lázba, számomra viszont egy olyan emlék, amelyet jó érzés visszaidéznem. Ráadásul, ez az egész, az én elmém szüleménye volt. Kezdem. is.
Amikor eljött a dinnyeszezon, Vajszló község dinnyetermelői a pécsi Kispiacra hordák be a mézédes dinnyéket. (a vajszlói dinnye már akkor országos hírű volt) Állandó árusító helyük a piac nyugati oldalán, a kofaasztalok, és a pékárut forgalmazó gomba alakú építmény között volt. Piramis alakban púpozták fel a dinnyéket, amelyeket ponyvával óvtak meg a tűző napsugár, és az eső kedvezőtlen hatásaitól. Estefelé már csak egy ember őrizte a dinnyerakást, s ez megkönnyítette a mi dolgunkat, már ami a lopikálást illeti. A tervem egyszerű volt, mivel a lehetőség önmagát adta. Tudni illik, hogy mindkét szülőm Vajszlóból származott, anyai nagyszüleim pedig akkoriban is ott éltek. Ez a tény volt az ötletem magva. Amíg én majd lekötöm a dinnyeárus figyelmét, addig az egyik kölyök a lába közt hátragurít egy szép kövér dinnyécskét, amely a kissé lejtős flaszteron szépen elgurul az edényboltig, és ott majd a járdaszegély lefékezi. Ezután, csupán annyi a dolgunk, hogy visszafelé menet valamelyikünk a hóna alá veszi. Aznap szürkületkor, amikor már kihalt volt a piac környéke, négyen mentünk dinnyét lopikálni. A három Csonka gyerek közül a két kisebb, a Papp Feri, meg én. Ők hárman a dinnyepiramis délnyugati sarkánál beálltak a gurításhoz, én meg az öreg dinnyés mellé sétáltam. <O:p></O:p>
- Csókolom! – köszöntem neki egy jólnevelt, tízéves gyerekhez illően. – Vajszlóinak tetszik lenni? Az én nagyszüleim is ott laknak, nem ismeri őket? <O:p></O:p>
Az öreg először a három másik fickóra pillantott kissé gyanakvóan, de amikor felém fordult, már barátságosabb képet vágott.<O:p></O:p>
- Hogy híják üket? – kérdezte ormánsági tájszóval.<O:p></O:p>
- Katona István a nagyapám. Sokáig ő volt a bakter. Ott laknak a csároszrói úton. – tájékoztattam.<O:p></O:p>
- Hát persze, hogy ismerem üket ! A fiaik, a Jani a Feri, meg a Gyula jóbarátom vót. <O:p< O:p< font>A lányok küzű mellik az anyád? – kérdezte kíváncsian.<O:p></O:p>
- Az Ilonka. A Manci meg a nagynéném. – válaszoltam készségesen az öregnek.
<O:p< O:p< font>Persze, közben hátul már javában ment a munka… Amikor sikerült egy dinnyét hátragurítani, a Csonka Laci apró köhintése jelezte, hogy minden rendben van. El kellett hát köszönnöm. De az öreg szólt még valamit.<O:p></O:p>
- Nem visző haza egy dinnyét? – kérdezte barátságosan.<O:p></O:p>
- Nincs nekem pénzem, talán holnap, majd az apámtól kérek.<O:p></O:p>
- Itt van, vigyé egyet, nem kő érte fizetni, nesze. De csak azé, mer mind a három Katona gyerök a jóbarátom vót… - és ezzel a kezembe adott egy jókora dinnyét, amelyet előtte alaposan megkopogtatott. Elszégyelltem magam, de mégis elfogadtam. Megköszöntem neki, aztán elindultunk visszafelé.
Az edényboltnál a Papp Feri felvette a magányosan szomorkodó dinnyét, majd elindultunk a 48-as tér felé, hogy ott, az egyik padon, egy jót lakmározzunk belőle. (az ajándék dinnyét persze hazavittem) Bicskája mindenkinek volt, hisz egy valamirevaló ligeti gyerek csúzli, meg bicska nélkül ki sem lép az utcára…<O:p></O:p>
Hát, eddig tartott ez az egyszerű kis mese. Egy dolgot még, aztán be is fejezem. A fiúkkal megígértettem, hogy ha legközelebb feljövünk a piacra dinnyét lopikálni, és ez az öreg lesz az őr, akkor azonnal sarkon fordulunk, és hazamegyünk. <O:p></O:p>
- Jól van, na… - egyeztek bele, de én még sokáig azon tűnődtem, hihetek-e nekik?<O:p></O:p>
<O:p< i>
</O:p<></O:p<>
</O:p<>
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
A csavargó hangja

Amikor tavaly ősszel, egy októberi nap késő délutánján megszólalt a kaputelefon, őszintén reméltem, hogy nem valamelyik reklámanyag-kihordó emberkével lesz dolgom, mert azokkal tele volt már a hócipőm. Szerintem ezek összebeszéltek, mert úgy tűnt, mindig tőlünk kérnek bebocsájtást, és nem a többi lakó valamelyikétől a harminckilenc közül. De nem, most kivételesen nem ezek közül volt valaki, mert amikor az illető beleszólt a mikrofonba, az egyik unokaöcsénk hangját véltem felismerni.
- Sziasztok! Beengedtek egy percre? Sürgősen ki kellene csavarnom a vesémet… - szólt türelmetlen hangon.
- Hát persze Tomi, gyere, rohanj! Előbb felérsz, mint a lift. – s már siettem is a kulccsal, hogy beengedjem a függőfolyosó ajtaján. Hamarosan meg is jelent, hátán egy tömött hátizsákkal, kezében egy-egy nagy utazótáskával.
Alig volt képes üdvözölni, csak elszáguldott mellettem…
Miután könnyített magán, és kijött a fürdőszobából, egy nagy levegőt vett, és egyetlen hosszú mondatban, mindenről beszámolt nekünk.
- A kocsim bedöglött, vonattal kell visszamennem Pestre, van még fél órám, a hátizsákot anyám telerakta konzervekkel meg savanyúsággal, a két szatyrot pedig megtömte egy csomó félkész kajával, ennyi…
Szép teljesítmény volt tőle ez a kinyilatkozás nem mondom, de a végén mégis csak lerogyott egy székre. Gondoltam, egy kávé segít rajta, meg az is, hogy majd segítek neki lecipekedni az állomásra. A hátizsákot bevállaltam.
Kávé be, hátizsák fel, puszi a feleségemnek és már igyekeznünk is kellet. Jól is tettük, hogy elindultunk végre, mert ha tíz másodpercet késünk, a Sophiane IC a Tomi nélkül húz ki az első vágányról…
Amikor egyedül maradtam, lihegtem vagy öt percig, de végül összeszedtem magam annyira, hogy legalább rágyújtani legyen erőm. Hazafelé a valamikori Domus Áruház (ma Honkong Áruház) felé vettem az irányt. Egy fás – bokros területen kellett átmennem. A park szélén hirtelen megtorpantam, mert egy megdöbbentő kép fogadott. Egy női alak feküdt a földön, mellette egy síró, pici lány és egy csavargónak tűnő alak. Sietve odamentem hozzájuk.
- Mi történt?- kérdeztem ideges hangon.
- Nem tudom, amikor ideértem, már a földön feküdt. A kislány azt mondta, hogy elesett a mamája, és utána úgy is maradt. – mondta a férfi, majd így folytatta. – Megnéztem, van pulzusa. A mentőket már értesítettem, a nő mobilján.
- Hol van most az a mobiltelefon? – néztem rá szigorú tekintettel.
- Visszatettem a retiküljébe. Több kérdés? – vigyorgott rám, de nem pimaszul.
Nem volt több kérdésem. Amíg a mentőt vártuk, alaposan megnéztem magamnak ezt az embert. Láttam, hogy az ábrázata gyűrött, kialvatlan, ápolatlan és mogorva. A haja szanaszét. A ruházata a hajléktalanok tipikus jegyeit viselte magán. Koszos, és szakadozott volt, s feltehetően büdös is.
A hangja viszont nagyon meglepett. Olyan kellemes baritonja volt, és olyan szépen artikulálta a szavakat, mint egy rádióbemondó. Ebből az iskolázott hangból és a kifejezésmódjából arra következtettem, hogy ez egy tanult, értelmes, okos ember, csak Isten tudja mi okból, az utcán végezte.
Közben a rohamkocsi is megérkezett.
A fiatal mentőorvos és a két ápoló hordágyra fektették az asszonyt, majd beemelték a kocsiba, és behúzták maguk után az ajtót. A kislány is szeretett volna felmászni a mentőautó magas fellépőjén, de az egyik ápoló finoman visszatessékelte. Így aztán közénk állt, és egyik kezével a csavargó koszos kabátjának a szélét markolta meg, a másikkal a dzsekim ujjába csimpaszkodott… Hirtelen összeakadt a tekintetem a hajléktalanéval, aki bárhogy is igyekezett leplezni, láttam rajta, hogy ő is meghatódott ettől az érintéstől...
Körülbelül nyolc –tíz perc múlva az orvos leugrott a kocsiról, és hozzánk lépett.
- Pár hét alatt rendbe fog jönni. A szíve rakoncátlan... De már nincs olyan nagy baj. Melyikük telefonált?
A hajléktalan férfi felé böktem, mire az orvos odalépett hozzá, és egész halkan, - hogy a kislány meg ne hallja – úgy súgta oda neki.
- Ha tíz percet késünk, hát, nem is tudom… De szerencsére, maga pont erre járt. – tette hozzá, és már nyúlt is volna a férfi keze után, hogy megszorítsa, de ő tiltakozott.
- Koszos a kezem doki, ne tegye… – zengett fel a baritonja, de hiába.
- Szarok rá, hogy koszos a keze öregem! – csattant fel a mentőorvos és szinte erőszakkal, de mégis csak kezet rázott a fickóval, majd a karjába kapta a kislányt.
- Gyere kicsi lány, most már foghatod anyu kezét, amíg be nem érünk veletek a kórházba. Ott majd felhívjuk a papádat is.
Amikor a mentő elrobogott, szerettem volna elbeszélgetni ezzel a furcsa alakkal, de mire körülnéztem, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
 

19angel52

Állandó Tag
Állandó Tag
Az én Storym: A kasza

Emlékszem kora tavasz volt, amikor városi ficsúrként először falura kerültem lakni. A ház ahová költöztünk kicsi volt, elhanyagolt, de az első saját ház volt életünkben és borzasztóan boldogok voltunk. Nagy lendülettel fogtunk neki a rendbetételnek. Először, hogy lakhatóvá tegyük, a belső munkákat végeztük el. Közben a tavasz lassan elhagyott bennünket és az udvaron és a kertben a növények kivirultak. Igen ám, de míg szomszédainknál zsenge fű és szebbnél-szebb virágok pompáztak, nálunk csak a gaz nevű haszontalan növény összes fellelhető válfaja volt megtalálható. Halvány, gyerekkori, falusi élmények felidézése után jött az elhatározás: itt bizony csak egy kasza segíthet. Először kezdtem olvasgatni a falu egyetlen hirdetési formáját a villanyoszlopokra biggyesztett cetliket, de sajnos nem jártam szerencsével. Majd el kezdtem puhatolózni, hátha valakinek van egy felesleges a kamra sarkában eldőlve, de így sem jutottam előbbre. Teljes reménytelenségben ballagtam hazafelé. Utam a kocsma mellett vitt el, amikor a falhoz támasztva megláttam Őt. Csinos volt, kecsesek a vonalai, igazán kézreállónak látszott és számomra bejáratottnak tűnt. Talán a sok sikertelen próbálkozás miatt, vagy csak a kisördög sugallatára, egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy felkapom és elinalok vele, de a gondolatot gyorsan elhessegettem magamtól. Besompolyogtam hát a kocsmába, a falu hírközpontjába. Utam a kocsmároshoz vezetett, mint eme műintézmény hírfőnökéhez. Először is rendeltem egy sört és a pult közelében maradva vártam a kedvező alkalmat. Egy sörszélcsendes időben aztán finoman beszédbe elegyedtünk. A szokásos udvarias kérdések után, miután úgy éreztem, hogy a bizalmába férkőztem, előálltam a kérdéssel:
–Ne haragudjon, de láttam a falnak támasztva egy kaszát és arról jutott eszembe, hogy nem tudna-e egy eladót valakinek, mert nekem momentán erre volna szükségem? – próbálkoztam.
Erre a kocsmáros öblös hangján odakiáltott a szerintem legtávolabbi sarokba:
–Gazsi! Megvennék a kaszádat, mennyi?
Égő fülekkel éppen meg akartam szólalni, hogy én nem úgy gondoltam, amikor a homályos sarokban ülő asztaltársaság egyik háttal ülő tagja felemelte a kezét és egy kőrt rajzolt a levegőbe.
– Egy kőr sör - fordította a kocsmáros a kézjelet.
Így történt, hogy lévén hatan az asztaltársaságban, hat korsó sör áráért megszereztem a falhoz-támasztottat. Boldog örömmel száguldottam haza szerzeményemmel. Első nekibuzdulással persze mindjárt ki akartam próbálni, de aztán letettem erről a szándékomról. Eszembe ötlött ugyanis, hogy amióta ideköltöztünk, állandóan éreztem a hátamban a kíváncsi szomszédok pillantásait. Tulajdonképpen megértettem őket, hiszen most mi voltunk a beszédtéma a faluban és itt is kell valami szórakozás a népnek. Így hát két időpont látszott elfogadhatónak:
1. az első kakaskukorékolást megelőző időszak
2. villanyfényes mérkőzés, akkor amikor a tyúkok és a szomszédok már elülnek
Lévén délután a nagy beszerzés, az utóbbit választottam, hajnalig már nem bírtam volna magammal. Díszkivilágítást teremtettünk az udvaron. Az asszony*széket hozott ki a konyhából, hogy még jó helyről lássa a nagy eseményt, a kutya is kíváncsian helyezkedett el a lábánál. És megkezdődött a nagy mérkőzés: a „mester” magabiztos léptekkel beállt a kezdőkörbe és lendített.
Ha az eseményt Vitray Tamás közvetítette volna biztos így kiállt fel:
-Micsoda gyönyörű tripla leszúrt lintzberger! – ugyanis a kasza mivel a föld fölött húzott el és a lendület túlságosan nagy volt, úgy másfél kőr megtétele után a játékos köré tekeredett, aki egyensúlyát vesztve a földre zuhant éppen csak elkerülve a játékszer kiálló részeit. A „közönség” fuldoklott a nevetéstől. Tanulva az első próbálkozás sikertelenségéből, a második félidő óvatosabb, tapogatózóbb játékkal indult. Az ív már sokkal laposabb volt és a lendület is kisebb. Az eredmény a következő: a szer nem messze az indítási ponttól a földbe fúródik a játékos átbucskázva rajta gyalogbékaszerűen kiterül. A mama és a kutya először a térdét csapkodva hahotázott, majd a földön fetrengve a vihogástól, visongtak, hogy mára ennyi elég mert még egy kísérletet nem bírnak ki. A játékos megszégyenülve, a tárgyat maga után vonszolva levonult a pályáról és kialudtak a fények. Éjszaka álmatlanul forgolódtam, és hallottam amint a kutya álmában néha felnevet.
Néhány napig a kasza és én szúrós tekintettel néztük egymást és kerültük egymás társaságát. Taktikát változtattam és járni kezdtem az utcákat, hátha látok a kaszát működtető szakértőket. Szerencsémre idénye volt a dolognak úgyhogy sikeresen leleshettem a műhelytitkokat. Gazdag megfigyelési tapasztalataimmal a tarsolyomban, óvatosan, lassan és persze egyedül, a gyakorlatok színes mezejére léptem. A kasza és én lassan összemelegedtünk és a kezdetben görcsös, esetlen kísérletezések meghozták gyümölcsüket. Ma már ott tartunk: ha egy kaszálóversenyen a tartalékok között ülnék a kispadon és amikor már mindenki pályára lépett, és nincs már senki más, mert lesérültek a játékosok, akkor odaszólna az edző:
- Nekünk már úgyis mindegy, pályára!
 

mkatus

Állandó Tag
Állandó Tag
Jósoltak nekem

Az autóbuszmegálló egyik padján üldögélve vártam a menetrendszerinti járatot, hogy végre hazavigyen. Péntek volt, fáradt voltam és alig vártam, hogy hazaérjek. Szemeimet becsukva, táskáim fülét szorongatva, gondolataim már a másnapi teendőkön jártak. Május eleje volt, lehetett kint a kertben és bent a lakásban is bőven munkát találni. Gondolataimat azonban valaki megzavarta! Valaki, aki nagy lendülettel leült a pad másik végére.
Félig nyitott szemmel sandítottam a pad túlsó felére, vajon ki merte megzavarni röpke nyugalmamat. Hát, egy kicsit meglepődtem, amikor megpillantottam a tarka bőszoknyás cigányasszonyt. Ő, amikor észrevette, hogy nézem, minden átmenet nélkül nekem szegezte a kérdést.
- Akarja-e a nagysága, hogy jósoljak?<?XML:NAMESPACE PREFIX = O /><O:p></O:p>
- Nem, nem akarom, nem kell nekem jósolni!<O:p></O:p>
- Sajnál tőlem egy kis aprópénzt? <O:p></O:p>
- Nem arról van szó, nem hiszek a jóslatokban!<O:p></O:p>
- Elszalassza a szerencséjét, pedig én megmondanám! <O:p></O:p>
Na, szánjon már rám egy kis pénzt, száz forintja csak van? - erőszakoskodott.<O:p></O:p>
- Kezdtem mérges lenni a rámenőssége miatt, de a kisördög már munkálkodott az agyamban. Száz forint nem nagy összeg, vajon ennyi pénzért mit fog mondani a cigányasszony?<O:p></O:p>
- Hát, ha nagyon akarja, akkor csak jósoljon, de csak száz forintot adok, aztán hagyjon békén! <O:p></O:p>
Pénztárcámból előkotortam a pénzt, hogy odaadjam neki. Ahogy nyújtottam felé a kezemet a pénzel, fürgén elkapta a csuklómat. Tenyeremből kikapta a pénzt, és elkezdte vizsgálgatni. Ha jól emlékezem, nem sokáig nézegette tenyeremet, amikor megszólalt.<O:p></O:p>
- Nagyon szép és értékes ajándékot fog kapni, nagyon, de nagyon örüljön neki.<O:p></O:p>
- Én ajándékot? - kérdeztem tőle meglepetten. De, hát kitől és miért kapom? <O:p></O:p>
- Óh, nagysága, ilyen kevéske pénzért csak ennyit mondhatok! <O:p></O:p>
A többit majd úgyis nemsokára megtudja, - de ezt már csak úgy mondta, mintha nem is hozzám beszélne. Aztán hirtelen felállt és otthagyott. <O:p></O:p>
- Hogy elköszönt-e tőlem, arra nem emlékezem, mert annyira össze-vissza kavarogtak gondolataim.<O:p></O:p>
Alig vártam, hogy hazaérjek és elmesélhessem férjemnek ezt a számomra fura történetet.<O:p></O:p>
Otthon, férjem nagyon jókedvűen várt. Segített elpakolni a boltban vásárolt dolgokat, és amikor leültem a nappali kanapéjára egy kicsit szusszanni, - eltűnt. <O:p></O:p>
Pár perc múlva visszajött és egy szépen becsomagolt apró dobozt tartott a kezében. Széles mosollyal kezembe adta, hogy ez az enyém. Nagyon meglepődtem, mert nem volt semmiféle jeles nap, amikor ajándékot szoktunk adni egymásnak. Házassági évfordulónk, szülinapom már elmúlt, és az ünneplésük sem maradt el.<O:p></O:p>
- Meg sem akarod nézni, hogy mi van a dobozban? - kérdezte a férjem.<O:p></O:p>
- Már nézem is csak valamin elgondolkodtam. <O:p></O:p>
Férjem annyira izgatott volt, hogy nem kérdezte, min gondolkodom, én meg mégsem mertem elmondani neki a cigányasszonyos történetemet.<O:p></O:p>
Amikor kinyitottam az apró dobozkát, még a szám is tátva maradt a meglepetéstől.<O:p></O:p>
Egy csodaszép aranylánc és egy pár hozzáillő fülbevaló volt a doboz belsejében. <O:p></O:p>
Miért kapom? - kérdeztem férjemet.<O:p></O:p>
Megérdemled, csak ennyit mondott, és később, napok múlva sem tudtam meg többet. Mindig másra terelte a szót. <O:p></O:p>
Úgy tett mintha csak egy jelentéktelen bizsu lenne az ajándék, amire nem érdemes a szót pazarolni.<O:p></O:p>
Én meg mélyen hallgattam a cigányasszonyról, de szinte mindennap rágondoltam. Vajon miért mondta, hogy " a többit majd úgyis nemsokára megtudja".<O:p></O:p>
A következő hetekben semmi különös esemény nem történt nálunk. Eljártunk dolgozni a munkahelyünkre és végeztük a dolgunkat otthoni kis gazdaságunkban. A június abban az évben hatalmas forrósággal köszöntött ránk. A falu határában volt pár hektár földünk és férjem mindig estefelé ment elvégezni az éppen aktuális munkát. <O:p></O:p>
Azon a napon is így történt, már hazafelé tartott önjáró mezőgazdasági gépünkkel, amikor valaki hátulról belerohant autójával......férjem a helyszínen szörnyethalt...<O:p></O:p>
Sok év eltelt már azóta, hogy egyedül maradtam, de nagyon sokszor eszembe jut a cigányasszony és a jóslata. <O:p></O:p>
Vajon, ha több pénzt adok neki, akkor megmondta volna előre, hogy mi vár rám? A férjem ajándéka is örök rejtély marad számomra. Volt-e olyan megérzése, hogy nem lesz már több közös ünnepünk és azért kaptam tőle ajándékot? <O:p></O:p>
Na és az a cigányasszony? - azóta sem láttam. <O:p></O:p>
Miért pont akkor ült mellém, és honnan tudta előre, hogy ajándékot fogok kapni?<O:p></O:p>
Ezeket a kérdéseket már ezerszer feltettem magamnak, de sajnos senki nincs, aki válaszolna rá. <O:p></O:p>
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Függőhíd, emberi nyálból

Bízom abban, hogy már a történet címe is kellőképpen sokkolja azt a nyájas olvasót, aki azt tervezte, hogy végigvergődik ezeken a sorokon. Azt mondják a hozzáértők, hogy azért fontos egy mese címének már a megválasztása is, hogy kellőképpen felhívja a figyelmet a tartalomra, még akkor is, ha maga a tartalom felejthető. Lehet, hogy van ebben némi igazság, de az is lehet, hogy nincs.
Mindenesetre, nekem eszembejutott ez a régi sztori, időm az volt bőven, így hát bele is vágtam. De előre felhívom a figyelmét mindenkinek, hogy a mese vége elég undormányos jelenettel zárul, de Uram bocsá’ így történt… <?XML:NAMESPACE PREFIX = O /><O:p< O:p< i>
1973 késő ősze volt. Helyszín, az „Öreg- Kertváros” északi területe, közel a Vásártérhez. Itt épült fel az az új Műszergyár, amely többszáz pécsi embernek biztosított munkát. Az üzem műszaki átadása már megtörtént. A kisebb hiánypótlási munkákat, valamint az üzem körül a parkolóhelyek kialakítását még el kellet végezni, de amúgy minden rendben volt. <O:p< O:p< i>
Egy péntek délutáni napon, azokat a dolgozókat, akik az üzem felépítésében lelkes és sikeres szerepet vállaltak, a Baranya megyei Építőipari Vállalat vezetősége meghívta egy kis ünnepségre, ott, az üzem területén. Kilátásba lett helyezve egy kis pénzjutalom is. A szerelőcsarnokban két hatalmas asztal tele volt pakolva üdítőitalokkal, pogácsával és sóssüteményekkel. Alkohol viszont óne…<O:p< O:p< i>
De mint tudjuk, a magyar igen leleményes fajta… A mindegy harminc meghívott emberke zsebéből egyre-másra elővarázsolódtak a pálinkás, meg a konyakos üvegek, és mire mindenki megkapta a maga kis pénzjutalmát, a legtöbb szem már úgy ragyogott, mint a Csillagszemű juhászé abban a kedves népmesében. <O:p< O:p< i>
A három hosszú asztalt, egyenként, tíz- tíz ember ülte körül. A főnökök egy kisebb asztal köré telepedtek le, és komoly ábrázattal tárgyalni kezdtek valamiről.
Egyszer csak a Hock Gyuri lenyúlt az asztalunk alá, és széles vigyorgással a felszínre emelt egy igen formás, háromliteres demizsont.<O:p< O:p< i>
- Adjátok körbe, villányi oportó… - tudatta velünk ez a jószívű rendes gyerek.
Bevallom, én sohasem voltam híve az ilyen egy közös demizsonból való ivászatnak. Finnyás voltam más után inni. Letörölgetni az üveg száját az előttem ivó után meg olyan snassz… hát nem? És mivel egyetlen pohár sem volt a környéken, éreztem, hogy nagy bajba kerültem…
Én lettem volna a nyolcadik ivó a körben. A többiek jót húztak a nemes italból, volt aki megtörölte a demizson száját, volt aki csak úgy bekapta…. Brrrr! Fúj… <O:p< O:p< i>
De aztán, - egy olyan, kvázi " ital-étvágyrontó " jelenetnek lettem a szemtanúja perceken belül, ami egy életre elvette a kedvemet az ilyesfajta ivási módszertől. Előttem ült a sorban az öreg Jani bácsi, aki a parképítő brigád segédmunkása volt. Ez a jámbortekintetű ember, - amikor a kézbe nyomták a már félig kiürült demizsont, - körülnézett, majd egy elnéző mosoly kíséretében a következőket mondta.<O:p< O:p< i>
- Ne haragudjatok fiúk, de ha a pofámban van a protkóm, nem tudok az üvegből jót inni, muszáj kivennem egy pillanatra… <O:p< O:p< i>
Erre aztán, - miközben a bal kezében a demizsont szorongatta, - jobbjával kikapta a nikotintól megsárgult, felső fogsorát. A meglepő jelenet mélypontja azonban az volt, amikor a műfogával együtt, egy jó adag nyál is kicsattant a szájából, és ott himbálódzott a szája széle és a protézise között, sehogy sem akart elszakadni… Olyan alakot vett fel az a nyálköteg, mint az őserdei vízfolyások felett, a liánokból összefont laza függőhíd. Csak ringott jobbra-balra , de azért biztosan állt a lábán, nem omlott össze, nem szakadt le.<O:p< O:p< i>
Ráadásul, amikor végre már képes volt inni is, úgy becumizta a demizson száját, hogy még a védőburkolatból is bekapott vagy három centire valót. Bárki elhiheti, nem volt egy épületes látvány… A szemben ülők is elszörnyedve nézték az öreg ténykedését, de ő ebből nem csinált nagy gondot magának.<O:p< O:p< i>
Miután lekortyolt cirka három decit az oportóból, széles mosollyal felém nyújtotta a gusztustalanná vált tárgyat.<O:p< O:p< i>
- Ez igen ! Príma kis borocska… - mondta, és ráadásként, még egy jó nagyot böcizett is hozzá. <O:p< O:p< i>
- Kösz Jani bácsi, de sok a savam, nem ihatok vörösbort. – hazudtam neki szemrebbenés nélkül, majd felpattantam és futva menekültem ki a szabad levegőre…
( Bocs, de én megmondtam, hogy undormányos lesz a vége…)<O:p< O:p< i>
<O:p></O:p>

</O:p<></O:p<></O:p<></O:p<></O:p<></O:p<></O:p<></O:p<></O:p<></O:p<></O:p<>
</O:p<>
</O:p<>
 

joanna51

Állandó Tag
Állandó Tag
Csak emberek vagyunk

Egyszer csak egy sötét sikátorban érzed magad, és iszonyodva nézel körül, egyedül vagy.
Van egy kép rólunk, amit látni engedünk, és egy másik, amiben csak mi létezünk.
A lelkünk nem kiadó, és nem is adjuk ki soha senkinek. Igazán őszinte csak önmagadhoz lehetsz, különben kihasználnak, megtépáznak, megsebzenek és eldobnak.
Az egyetlen kivétel talán a szerelem, amikor kitárod a szíved és lelked, próbálod legféltettebb félelmeidet megosztani, legdédelgetettebb álmaid is kiadni.
Nem ismered fel csak későn, hogy a "halál angyala" lebeg a fejed felett.
Amint az őrjítő vágy hatalmába kerít és szélvészként tombol benned, amikor a testednek már nem vagy ura, sőt a szavak csak úgy kibuggyannak belőled, akkor elvesztél.
Kiadtad magad, és a másik bár azt hiszi ő is szeret és rosszat soha nem tenne neked, már ő maga is elveszett.
A belső világunk csak a miénk soha, de soha senki nem léphet be büntetlenül oda, mert a lélek kapui erősebbek, mint a márvány.
Amikor ellep a rózsaszínű köd, és azt hiszed a legboldogabb vagy, akkor már ott kering feletted a vég.
Amikor, mint a mesében úgy érzed megtaláltad a herceged, akkor vagy a legvédtelenebb.
Keresd hát, és higgy benne, meg kell élned, hogy elhidd van égi szerelem, van eggyé válunk érzés, de tudd amit boldogságnak hívunk csak hívságos remény a boldogságra, mert nem létezik, csak remegő délibáb, amit látunk és érzünk.
Higgy inkább önmagadban, és ne szeress igazán, ha élni akarsz, ha túlélni akarsz.
Az ember nem a szépre született, szenvedni jöttünk ide a régi és újabb bűneink vezekléseként.
Várakat építünk álmainkból, és hisszük elérjük a csillagokat is, azt reméljük, majd minden jobbra fordul.
De az emberi gonoszság feneketlen mély, önzők és csalók vagyunk, írigyek és szenvedélytelenül hidegek, ha adni kell.
Csak emberek vagyunk.
 

Ildikó|Sunshine

Állandó Tag
Állandó Tag
<!--[if gte mso 9]><xml> <w:WordDocument> <w:View>Normal</w:View> <w:Zoom>0</w:Zoom> <w:HyphenationZone>21</w:HyphenationZone> <w:punctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w:Compatibility> <w:BreakWrappedTables/> <w:SnapToGridInCell/> <w:WrapTextWithPunct/> <w:UseAsianBreakRules/> <w:DontGrowAutofit/> </w:Compatibility> <w:BrowserLevel>MicrosoftInternetExplorer4</w:BrowserLevel> </w:WordDocument> </xml><![endif][if gte mso 9]><xml> <w:LatentStyles DefLockedState="false" LatentStyleCount="156"> </w:LatentStyles> </xml><![endif][if gte mso 10]> <style> /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:#0400; mso-fareast-language:#0400; mso-bidi-language:#0400;} </style> <![endif]--> Egy teljesen új élet vár rám. Elkerülni a szülői háztól, mindenképp egy mérföldkő az életemben. Panellakó lévén, a ház - melybe költözni fogok párommal – eddigi életmódomhoz képest nagy változás.
Ideiglenes otthon ez számunkra, hol nagymamám élte le hosszú éveit. Ő már nincs közöttünk, egyik fia az, ki a házat lakja.

Régi vályogház, melynek két szobája közül egyik a miénk. Már több hete csinosítjuk, próbáljuk magunk számára barátságossá tenni. A szoba néhány vaskos bútora - melyek már átkerültek a ház udvarán lévő kis faházba - a régi korok emlékét őrzik. Helyüket vidámabb, könnyedebb bútorok váltják fel.
A falon díszes keretes Jézus festmény, s mellette egy esküvői kép. Nagymama és nagypapa, ki látható rajta. Mama szép, fehér ruhában, papa meg katonaruhájában. Talán a húszas években készült e kép. Papát nem ismertem, de a mamával nagyon sok boldog pillanatot éltünk meg együtt…A konyhában sparhelt. Számomra, ki hozzá van szokva a panelkonyha gázához, ez egy nagy kihívás. A főzőtudományom sem az igazi még, így az egyik kívánságom már ott áll a konyha másik végében. Egy palackos gáztűzhely…

Mivel e háznak fürdőszobája még sosem volt, így egy lavór az, melyben tisztálkodhatunk. Ha pancsolásra is vágyunk, van egy vas kád kint az udvaron. Néha teletöltjük majd...
Apró kis kályha áll szobánk sarkában, melybe begyújtva válik meleggé a szoba. Meleg kell, így talán ez az első, melyet meg kell tanulnom…Hisz még sosem csináltam ilyet…

Az ágy melletti kis szekrényen kétkazettás magnóm áll. Barátnőmmel utaztam volna a Sóhajok hídjához, melyre régóta rakosgattam apránként pénzemet. Mikor már volt elég, a barátnőm lemondta az utazást. Így megvettem ezt a magnót, vigaszdíjként. Sokszor szólt belőle a Szabadság vándorai, miközben a szobánkat festettük. Szeretjük Demjént…

Holnap eljön az a nap, mikor már fogkefénkkel érkezünk, s együtt térünk nyugovóra, első közös otthonunkban. Előtte még hűséget fogadunk egymásnak, családunk és barátaink körében. Majd rólunk is készül egy kép. Holnaptól elkezdjük közös életünket. Boldogsággal szívünkben, tervekkel és vágyakkal.

Hogy mit hoz a holnap, azt akkor még úgysem tudhatjuk.
Most úgy érezzük, hogy csak boldogságot hozhat. Így örömmel éljük meg ezeket, a pillanatokat.
Reggel egymás mellett ébredünk. Talán nincs is ennél fontosabb…
 

omagdolna

Új tag
A rádió

A rádió

Szép, barna, diófurnéros doboza volt, barátságosan zöld szeme és kellemes, meleg hangja. Még a falon keresztül is átmelenget*te árvaságomat. Járkálni nem nagyon lehetett a szobámban, ami beköltözésemig a vendégszobákhoz szánt seprűtartó volt. Kis vas*kályha a jobb sarokban, amibe ha esténként betüzeltem az udvar végéből hozott szénnel, olyan forróság volt éjjel, hogy aludni sem lehetett. A tetején zománcos kancsóban melegedett a víz, ha kihűlt, reggel csak a konyha gőzét lecsapó ereszcsatornából sze*rezhettem másikat. Egyajtós, pirosra festett szekrénykém mel*lett barna kis asztal lapult a falhoz, fölötte szürkére mázolt keretben vaksi tükör, amit megvilágított zöld olvasólámpám sár*ga fénye. Szék csak a lavór alatt fért el, fehér vaságyamon le*hetett ülni, pihenni. Az egyszárnyú ablak alatt fehér vas éjjeli*szekrény, amelyben éjjel egerek görgették a pár szem diót. Hol vannak a barátaim? Szétszóródtunk az országban. Önálló "életet" kezdtünk. Reggeltől délutánig munka és utána kihez szóljak? Álmomban sirattam falusi házunkat. Felriadtam. A folyosón a moslékos kamrában ki s be cuppogtak a patkányok a dézsából.
Uram, de egyedül vagyok! Ha legalább nekem is lenne egy rádióm! A hangja elaltatna, elnyugtatná otthonra vágyásomat. 700 forint a rádió. Két hétre 265 forintot kapok kézhez.
Egy „juttatott" telek 960 forint, de csak házaspárok remény*kedhetnek benne.
Olyan tökéletes társ, olyan emberi hangú egy rádió sem lesz, mint az a barna dobozú lehetett volna, ha az enyém.
1955.
 

omagdolna

Új tag
Zürichi tölgyfa

ZÜRICHI TÖLGYFA

Itt a Gabi – hangzott a telefonban szombat reggelenként 9 órakor az utóbbi években. Az ötvenéves érettségi találkozónk óta rendszeresek lettek a beszélgetéseink. Előzőleg is beszéltünk néha, különösen ha segíteni tudott valamiben nekünk Gabi, főleg jó tanáccsal. Alig akadt olyan téma, amiben nem volt valamennyire jártas. Gimnazista korunkban legtöbbször az első padokban ült a tanteremben. Bátran tehette, nem volt miért jótékonyan elbújni az előtte ülő tanuló mögé. Mikor kinyílt a tanterem ajtaja a találkozó alkalmával és megjelent az ajtóban, egyszerre kezdtek suttogni a „lányok”, hogy megjött a matek zseni. Bizony irigyeltem ezért egész életemben. Hiába igyekeztem sok időt tölteni a példák megoldásával, sose volt hozzá érzékem. A dolgozatot még csak le-le lestem Kati barátnőm füzetéből, de ha felelésre kellett készülnöm, Gabit kértem meg, hogy gyakoroljon velem. Elmentem Rákóczi utcai lakásukba, amelynek vastag, fehérre festett falai, boltívei ódon várra emlékeztettek. Ő ugyan sérelmezte felnőtt korában, hogy óvodás idején nem a szüleinél lakott, hanem pesti nagynénjénél, itt érezték biztonságban azt a lehetőséget, hogy németül tanuljon. Így természetes, hogy német órán könnyedén vette az akadályt a versek szövegének fordításában. Én keresgéltem a vershez illő szép szavakat, szerettem volna magyarra ültetni a témát. Nem irigyeltem, inkább tiszteltem érte Gabit, hogy neki ez hamarabb sikerülhet. Természetesen szolid témák szerepeltek a tankönyveinkben, főleg a természet szépségét, változását dicsérők, mint a Rilke versek is. A Herbst volt az egyik. És az ősz témájú versek magyarra átültetve már szerepeltek azokban a kötetekben, amelyeket nagynénémtől kaptam ajándékba. Hasonlót szerettem volna én is írni, vagy ha lehet, még vetekedni is elismert, nagy költőink munkáival. Sikerült elfogadható rímekbe szedni egy-egy verset. Nagyra becsült, de a dicséretekkel fukarkodó osztályfőnöknőnk se talált különösebb kivetni valót bennük.
A gimnáziumi évek után ritkábban találkoztunk. Egyetemi éveink után a történelmi események sokunkat szétszakítottak egymástól, a világ minden tájára szóródtak barátaink. Ki jószántából akart elszabadulni a kilátástalan jövő fenyegetése elől, ki a börtön elől menekült az országhatáron túlra az alatt a pár nap alatt, míg megtehette. Gabiék Svájcba kerültek és életük nagy részét ezután Zürichben élték le. Nagyon kötődtek ottani barátaikhoz mindvégig. Saját gyermekről nem kellett gondoskodniuk, de szívesen segítettek, ha megtehették, az itthon maradottak családtagjainak.
Tudta, hogy átlagon felüliek a képességei. Hogy ötven évesen is mutatós, ápolt nőként jelenhetett meg a társaságban. Nem voltak filléres anyagi gondjai saját tehetsége árán szerzett javai révén, és erre kicsit büszke volt, ha nem is kérkedett vele. Mikor a férje hosszas ápolás után végső nyugalmat lelt a budapesti családi sírban, Gabi felkereste azokat a helyeket, ahova mindig szívesen utazgattak. Megemlítette a szokásos hétvégi telefonbeszélgetésben, hogy ő mindent elrendezett maga körül, a barátai fognak egyszer helyette intézkedni, ha úgy hozza az élet.
Arra nem gondolt egyikőnk se akkor, hogy ez az intézkedés rövidesen megtörténik. Jó pár nap múlva megérkezett a feltehetően Gabi által tervezett gyászjelentés, első lapján a Rilke vers egy őszi fákat ábrázoló fénykép mögött. Meghalt az ősz kezdetének napján. Hamvait kívánságának megfelelően egy tölgyfa alá helyezték barátai. Az urnában mellette lesznek ezután a gimnáziumban fordított Herbstnek sorai.
 

omagdolna

Új tag
éjjeli zene

ÉJJELI ZENE

Még divat volt az éjjeli zene az 1940-es években. Az első májusi éjszakán megengedte a Svetits Intézet igazgatósága, hogy felmásszanak a kerítésre a tanítóképzős fiúk és éjjeli zenét adjanak a Dóczi internátusban lakó lányoknak. Persze, ez a nagyoknak szólt, mi kisebbek csak hallgathattuk a szép dalokat, gyertyagyújtásra nem is gondolhattunk.
Később egyszer én is kaptam éjjeli zenét otthon a falunkban, de emiatt inkább bosszankodtam egy kicsit, minthogy örültem volna. Érdektelen volt számomra a tőlem jóval idősebb, alig ismert fiatalember személye.
Aztán évek múlva, mikor a Teleki utcán laktam és közelgett a május elseje, ott motoszkált a fejemben ez az éjjeli zene ügy. Nagyon kíváncsi lettem. Hogy mire? Hát arra, hogy „hű” szerelmem ad-e valaki másnak éjjeli zenét? Látni is szerettem volna őt, meg hallani a hangját, mindig... De különösen egy ilyen orgonaillatú, meleg májusi éjjelen. Persze, az éjjeli zenéhez pénz is kellett volna, és tudtam, hogy az nincs neki. Így nyugodtan lefekhettem aludni.
Gondolataim azért így sem hagytak pihenni. Nehéz elaludni egy ilyen virágillatú májusi éjszakán, ha egyedül érzi magát az ember. A leeresztett redőny mögött nyitva volt az ablak. Az utcáról neszeket hallottam, majd halkan egy ismerős dallamot: Szeretnék május éjszakáján, letépni minden orgonát...
Juci néni és Bandi bácsi jelent meg a szobaajtóban és a lakótársnőm, Katika is bíztatott, hogy gyújtsak gyertyát, vagy villanyt, így szokás. Nem is voltam biztos benne, hogy nekem szól az ének, az ablakhoz meg végképp nem akartam menni, hogy lássanak kintről. És akkor meghallottam szerelmem picit rekedtes hangján az éjjeli zenék történetében szokatlan dalt;
„Ha megversz is, imádlak én
Te drága rossz apacs legény...”
Igen, ez Ő volt. Ettől már visszazökkentem a valóságba... Mit bánom én, ha tudja, hogy imádom! Fontos, hogy Ő is szeret...
Most már meggyújtottam a villanyt és mikor elmentek a fiúk az ablak alól, bevettem az ablakból a nagy csokor orgonát. Ki tudja, milyen magas kerítésen másztak át érte?
 

joanna51

Állandó Tag
Állandó Tag
A tojástolvajok

A tojástolvajok


A két majdnem ikerfiú előreszaladgált , hiába kiabált anyjuk, hogy vigyázz ................le ne lépjetek a járdáról,................ ne olyan gyorsan , álljatok meg!!!
Ők csak, mint fékeveszett csikók rohantak előre.
Egyforma kis kék rövidnadrágban és hófehér ingben indultak hazafelé, ami feltehetően csak addig lesz fehér rajtuk, míg ki nem lépnek a kapun.Péntek délután volt, és holnap már nem kell oviba menni, ez nagyon feldobta őket.
Anyjuk fáradtan baktatott utánuk.
Még annyi minden dolog van hátra a mai nap is,csak ez járt az agyában, még be kell vásárolni a vacsorához, amit persze meg is kell még főzni.
Be kell kapcsolni a mosógépet, és diavetítőzni is kell a fiúknak, már vagy 3napja megígérte, hogy időt szakít rá.
Apjuk persze ma sem jön időben, csak késő este , mint máskor is szokott.
A kisbolt útba esett, a bérházak között, a park szerencsére a bolt háta mögött volt, így aztán odaterelgette őket , amíg a zöldségesnél kiállta sort.
A másik oldalon veszélyes lett volna, bár nem nagy forgalom itt a lakótelepen, de akkor is nem árt óvatosnak lenni.
Még csodálkozott , is miért nem jönnek zsorválni, ahogy szoktak , .................................meddig kell még várni, mikor kerülsz már sorra , és mikor megyünk már???
Aztán még belépett kenyérért, és már fejben kész is volt a vacsora egy gyors kelkáposzta főzelék, a tegnapi fasírttal , pont jó lesz.
De hol vannak ezek a gézengúzok..................................Péter, Zsolt....................kiabált a fiatalasszony , készen vagyok ,mehetünk.
A két kisfiú pirosan és izzadtan, fénylő arccal , került elő , a kis fehér ingecskéknek már híre -hamva.
A nadrág zsebeik megtömve, és még dicsekedni is kezdenek.............................anya vettünk tojást , nézd és már kotorják is kifelé , persze rögtön szét is mállik kis kezükben a tojás, amivel kitömték a zsebeiket.
Klára assszony óvatosan néz széjjel , ki látja őket ,és suttogva kérdezi , honnan vettétek?...............................hát onnan , mutatnak mindketten a kisbolt nyitott raktárajtaja felé...........................................Nem tudja , mi tévő legyen , mit mondjon nekik, hát csak úgy hirtelen , azt találja mondani, hogy vigyétek gyorsan vissza.
A fiúk gyorsan visszaszaladtak az ajtóba, és nem mentek beljebb , onnan célozták meg a tojástálcákat.............................végülis visszavitték atojásokat oda, ahonnan hozták..............................de hogy hány tojás tört még azon a péntek délután Klára asszony nem várta meg.
Megfogta két rosszcsont fiának a kezét, és úgy húzta őket maga után, mint ahogy csak a tolvajok tudnak menekülni.
Csak akkor nyugodott meg , amikor már a lakás ajtajában álltak, .............................úristen , mit csináltatok??? szidta őket ,de közben már nem bírta megállni nevetés nélkül...........................Ő aztán mindent letagad holnap , ha valamit is hall a tojások rejtélyes pusztulásáról!!
Ez a történet már történelem, a fiúk családapák , és én már csak az unokáknak mesélem ezt régesrégi "mesét", amit az élet írt.
De ők is könnyes szemmel kérik újra és újra .............................mama a tojásosat , azt meséld!!:D:D:D:D:D:D
 

joanna51

Állandó Tag
Állandó Tag
A mama álmai

A mama álmai

Az öregasszony néha kinyitotta a szemét , de aztán lassan vissza is csukta . Lelki szemeivel már többet és szebb dolgokat látott, mint a való életben.
Így 70 felé már nem sok újat hozott az élet elébe.
Na de , álmaiban még mindig fiatal és úgy őrzi szép emlékeit, mint ha csak csillogó ékszerek lennének és néha előveszi őket, és gyönyörködik bennük.

A kert zöldell és és hortenzia bokrok rózsaszínben úsznak, a levegő könnyű nyári délutánt mutat.
A fiatal asszony a lefedett kúton üldögél , és ringatja a kisfiút, közben szemmel tartja bátyját is , aki épp egy macbox. ot tologat nagy műgonddal.
Ő a "nagyfiú" már épp 2éves lesz, de mivel itt az öcsi ő lett a nagy testvér.
Már , akkor is azt mondogatták neki, amikor elestéből még nem tudott önállóan felállni, el kellett mászni a legközelebbi fához , hogy nehéz pelenkás fenekét fel bírja emelni és újra két lábon menjen tovább.
Talán azért lett olyan komoly férfi belőle, amikor felnőtt, hiszen mindig ő volt az "ész". Amikor anyja kétségbeesve próbálta a kisszéket lehúzkodni a kisebbik fia fejéről , amikor a kisszék támlája és ülőkéje közzé szorult..................
Már épp sírva fakadt volna , amikor a nagy vísítás ellenére sem tudta kiszabadítani Péter megszólalt ............anya próbáld meg lefelé...........hát ez , hogy nem jutott az eszembe??? még most is hálás érte ............ő már épp arra gondolt le kell fűrészelni a gyerekről a kisszéket.................az emlék mosolyt csal a Magda asszony arcára.
Na és , amikor Zsolt megviccelte anyát.
Úgy másfél éves lehetett a kiskópé , amikor is a zárt kapu ellenére sehol sem találták a kisfiút ,a kertben.
Már a szomszédasszonyokat is összecsődítették, minden bokor alján és minden létező bújócska helyen megnézték................Magda asszony már majdenm a rendőrséget hívta, amikor neszezést hallott a hűtőszekrény felől..................reggel nyitva hagyta , hogy ha leolvad kitisztítja.................hát nem oda bújt és kuncogott, amikor végre megtalálták.
Szépen süt még a nap, elüldögélnek még egy kicsit míg apa megjön a munkából, az a nap csúcspontja , amikor megérkezik és a nyakába kapja , hol az egyikkel , hol másikkal lovacskázik egy kicsit ,mielőtt vacsorázni mennek.
Ez nagyon jól megy apának , nem annyira az oviból való hazahozatal,..................történt egy zsúfolt napon , hogy apának kellett értük menni...................Magda anyu, az ablakból nézte , mi történhetett zsolti lábával , olyan furcsán rakosgatja maga elé.
Aztán jót derült , amikor közelebb értek..................apád , hogy adta rád ezt a cipőt????.....................kacsaláb ?? kérdezte a kisfiú.
Hát persze még jó , hogy bírtál lépni.
Az volt az életének legszebb nyara,az egyik kicsi , a másik pici, szokták volt mondani....de amennyire nehéz annyira szép is az emlék.
Nem volt még autómata mosógép, a vizet a kútból húztuk , és még tüzet is kellett rakni a sparhetba, mielőtt mosni kezdhettünk.
De fiatalok voltunk erősek egészségesek és boldogok.
Ez volt a"senki szigete" a boldogság szigete.kisskisskisskiss
 

Parr

Állandó Tag
Állandó Tag
fricska



a csillagok távolról beragyogják a kertet.
Közelről viszont _ki hinné_ - égetnek.

Emberi sorsok, fejlődési sorok, tágranyílt szemek, nyílt keblek.
és most jön a mumus, elmondja hogy ez nincs, ne bízz meg semmiben, és főleg senkiben hogy hallgass rá, és elhallgatsz.

Tágra zárt szemek, félig behajtott hálószoba ajtó, képek a falakon, - gondolkodók, akik nevét épp hogy csak ismerem.
a mumus viszont jön és tarol. Bekapcsolom a Tv-t, és nézem.
reggeltől estig oda vagyok szegezve a képernyő elé.
- ők ha hazudnak is, nem ismernek, csak beszélnek, aki hallgatja őket az hallja is, de bizony nagy a mai ember szabadsága, - át lehet kapcsolni egy másik csatornára...

okos emberek beszélnek benne.
- és okos emberek készítették, - hogy hogy jottek rá, - a dinamó világít vagy a lámpa?
Majd csak megjön az apu, vagy valaki, és elmondja hogy mi az a szép, - mert a mumus engem már letarolt.

és ahogy növekedik a testem, és tapasztalatokat szerzek, észreveszem hogy megint itt a mumus. bennem él.
szépen tagoltan beszél. - szép az nincsen, csak gyötrelem.
- de hogy ezt honnan vettem?
Hol szívtam csontom velejébe ezt az érzést?
- eltört életek, mint az agyag pohár. önsajnálat, mint kultúra és lételem.
- nekem nem sikerülhet semmi, - ahogy megszülettem, halálra is ítéltettem.
De mi van ha van a halál után is élet, ki mint él úgy végez?

és kilépek a szobából, meglátok egy vadlibapárt a tavon, és követ dobok feléjük.
megijednek és elröppennek,
- --
a víz felpezsdült, korokat ír.
a vadlibák elreppentek.
Szerették egymást és még szeretik is, de már nekem nemmutatják.
- mert irigykedtem.
nekem is az kéne...
de ha van széttöröm.
hát ne legyen senkinek.
- de szépen mosolyogtok - én is szeretnék, de inkább elfordulok.
hogy kin mosolyognék, hát azon amin ti, - magamon meg rajtatok...
de ahhoz más kell nem széttört edények, nem önuralom, nem félelem, --- már kérkedem.
Az irigység csak önvédelem?. ...

a mumus meggyőző...
az angyalok szugerálnak, menjek ki a partra és nézzem meg hogy brekegnek a békák, szépek.
meg azt is hogy mennyek és nézzem meg a százszorszépet.
-én csak a mocsarat látom, és a borult eget.
Angyalok - angyalok... a szugeráció nem elég,
ki fogja fogni kezét mikozben a mocsár felé lép?

- az élet nem szép, de nem is csúnya, és én vagyok,
az elmúlással együtt én is megújhodok.
én vagyok a fák a bokrok a csillagok, és mikor rám nézel, egy kicsit, Te vagyok.

-angyalok angyalok, a mosolyotok, nemelég, szóljatok.
- hangotok, hangszálatok már rég elrepedt, de azthiszem sokat írtatok.
politikamentes politikát, emberi életet.
hogy merrefelémegyek, csak én tudom, ki nem én vagyok.
 

farkaseniko

Állandó Tag
Állandó Tag
Tökéletes esküvő
<O:p</O:p


<O:p</O:p


<O:p</O:p

Reggel, amikor a kutyámat sétáltattam, havasesőben, ami átáztatta a hajamat mert elfelejtettem, hogy van kapucni a kabátomon, egy hangos hirdetésre figyeltem fel. Egy autó húzta nagy táblára ez volt felirva – Tökéletes esküvő –hétvégi bemutatók, ajánlások, sok sok cég, szebbnél szebb ötletekkel, mint, a mesékben, még annál is sokkal több, mint amennyit meg tudunk álmodni. Emlékezni kezdtem. Mi is kell egy tökéletes esküvőhöz? A miénk az volt. Nekünk mi jutott ki a mesevilágból? <?xml:namespace prefix = st1 ns = "urn:schemas-microsoft-com
><st1:City w:st=
Minden</st1:City></ST1:p, aminek egy mesében lennie kell. <ST1:p<st1:City w:st="on">Minden </st1:City></ST1:pami nincs, aztán meg valahogy, valahonnan egyszercsak lesz.<O:p</O:p

Abban a pillanatban csak 132 év volt az összes vagyonunk de a vőlegény előteremtette a pénzt a papra meg a templomra. Nem kölcsön volt, jött, ahogy vártuk, az utolsó pillanatban, de az is lehetett volna, hogy nem jön. Násznép, tanuk, talán kerülnek, majd kiderül holnap. Jókivánság, öröm mert mi boldogok vagyunk, jött ahonnan nem vártuk, és nem jött ahonnan vártuk. Volt aki három napig sirt miattunk, olyan is aki eltünt személyként kerestetett volna, de nem jutott eszébe egy jó szót kivánni a mai napig. Olyan is volt aki tanunk lehetett volna, de a lelke tele keserúséggel, haraggal, ránk is csak azt tudta ontani, inkább távol tartottuk azon a napon.<O:p</O:p
Eljött az esküvőnk reggele, tudtuk, hogy szépen felöltözünk, azt is, hogy szivünk lelkünk tiszta és élni vágyunk, de lesz-e tanu. Lett. <ST1:p<st1:City w:st="on">Minden</st1:City></ST1:p lett amire szükség lehetett. Az Istentiszteleten kiváncsian nézegettek az Ausztrál hőséghez öltözött magyarok. Mi europai eleganciában izzadtunk. Utána teázás, kávézás, bemutatkoztunk, elmondtuk mire készülünk. Lettek tanuk, fényképész és násznép is. <O:p</O:p
Talán mesélnék róluk egy kicsit többet. Megérdemlik, megadták nekünk azt ami olyan nagyon hiányzott. Megkaptuk a kedvességet, az érdeklődést és a segitséget.<O:p</O:p
A pici Lilly válalkozott fényképezni. Fogalma sem volt róla, de tette, tanulta gyorsan, mert fényképész nélkül nincsen álomesküvő. Különben Ő az, aki a queenslandi magyaroknak biztositja a hetenkénti rádiómüsort, persze anyanyelven és fogalma sincs a computerröl.<O:p</O:p
A tanuink nem voltak idős emberek, a Surth meg az Albert család sok mérföldet kellett még megtegyen hazáig, de maradtak.<O:p</O:p
Az orgona is szólt, virág is volt a templomban, és magyar Istentisztelet.<O:p</O:p
A református pap magyarul szólt hozzánk és magyarul áldott meg. Innen, Vásárhelyről került oda. A katolikus úgy itélte meg, hogy még legalább egy fél évig kellene tanulnom a templomi viselkedést, talán azt gondolta Istenről sem tudok, és nem szólt volna hozzám az anyanyelvemen, otthagytuk.<O:p</O:p
Násznépünk is lett, nem tömeg, az ottmaradt inkább idős mint fiatal hittközösség.<O:p</O:p
A party is tőlük került ki, tea, kávé, sütemény amit otthonról szoktak hozni az Istentisztelet utáni beszélgetésre. Késöbbi alkalmakkor mi is ezt tettük. <O:p</O:p
<ST1:p<st1:City w:st="on">Minden </st1:City></ST1:pmeglepetés volt mint a mesében, mert semmire sem vártunk, nem tudom ki rendelte meg nekünk. <O:p</O:p
Nagyon lámpalázas voltam, akkor nyugodtam csak meg amikor a férjem a szemembe nézve, a kezemet fogva mondta el az esküt. Engedett a szoritás a torkomban és sirás nélkül, ugyanúgy én is el tudtam mondani.<O:p</O:p
Nászajándékot is kaptam a hölgytanunktól, egy kézben szorongatott, testmeleg szerencsekavicsot, mentegetőzve, hogy nem tudta mi készül itt. Most is örzöm.<O:p</O:p
Azután kimentünk az autobusz megállóban a kispadra elszivni egy cigit, úgy gondolták, hogy buszra várunk, felajánlották, hogy hazavisznek. Megköszöntük és mutattuk, hogy egy kicsit távolabb áll a mi kocsink és majd hazavisz.<O:p</O:p
Ezután kellene következzen az álomlagzi, nem voltak meghivottak, igy hazamentünk, jól éreztük magunkat együtt, senki és semmi nem hiányzott, megtettük amit meg akartunk tenni, megkaptuk amire vágytunk, tökéletes állapot, semmit nem szabad hozzáadni és elvenni.<O:p</O:p
Amikor megéheztünk, megmelegitettük a tegnapi pizzát, és a férjem csikos ingében élveztem a “tökéletes”-t.<O:p</O:p
A “tökéletest”-t nem üzletben árulják, nem cégek gyártják, nem emberek ajándékozzák, csak jön valahonnan. Egyszerüen csak van, vagy nincs.<O:p</O:p
Ezután minden alkalommal, amikor tehettük, elmentünk abba a templomba Istentiszteletre, úrvacsorát venni, megtisztulni, lenyugodni, emlékezni a varázslatra. </O:p
<O:p</O:p

Marosvásárhely.2o1o <O:p</O:p
FE<O:p</O:p
<O:p</O:p
<O:p</O:p
<O:p</O:p
<O:p</O:p
<O:p</O:p
 

Rebecca White

Állandó Tag
Állandó Tag
Nagyvilági fürdőruha

Cipők a hűtőtáskában, csordultig tele a kocsi csomagtartója, és nagyjából a súlytól majdnem leér az autó alja.
Az autóban terjengő, mindent átható tökfőzelékszag. Anya túlzott gondoskodása. Így indultunk el a tengerpartra.

Ám az indulást gondos előkészületek előzték meg. Először is épp senkinek nem volt egy nagystílű nyaralásra való gönce. Így tehát el kellett menni ruhát vásárolni.

Falusi választékhoz képest feltűnően nagyvilági fürdőruha virított a kirakatban.
Erre tehát egyből lecsaptam. Ilyen megoldást még sohasem láttam, aki csak a műszálashoz szoktam.
De ez pamutból volt, néhol elasztikus szállal megbolondítva. Mint a görcs itt-ott összehúzva.
Mintegy akár a gyomrom lelkiállapotát mutatva az utazás miatt. Féltem is miatta, de azért ingerelt is milyen lesz az ismeretlenben.

Így volt ez a fürdőruhával is. Féltem, hogy túl drága lesz, de azért ingerelt a kirakatban.
A barackszínűből volt az én méretemben is. Anya unszolásomra ugyanolyat választott csak lilában.
A bugyirészt belül kis átlátszó leszedhető műanyagbetét védte. Ilyet is ott láttam először. Nem tudni mitől, anyával úgyis csak bugyira merünk próbálni ilyesmit.
Persze a modern hercig fürdőruha kivágás alól kilógott a nagy atomgatya, így mentünk ki a boltban levő nyilvános tükörhöz. Nem kis vidulást okozva.

Mondanom sem kell, örökös kedvencem lett, mondhatni hozzám nőtt.
Még akkor is hordtam, amikor már csak halvány rózsaszín lett az uszodavíztől.
Amikor már meg lehetett kötni a pántját még egyszer, már annyira kinyúlt szegény.
Otthonra a kertbe még elment így is.
Nem is láttam sokáig még hasonlót sem a kirakatokban.
Hacsak nem már elhízva.

Nem is tudtam benne megismerkedni senkivel azon a nyáron.
Túl különleges volt hozzám, vagy túl furcsa rajtam, de egyedül maradtam.
 

Ildikó|Sunshine

Állandó Tag
Állandó Tag
Egy szívnek egészséges erekre van szüksége…
Nem tudom, mit érezhetett édesanyám, mikor átlépte a kórház küszöbét. Szobájában elpihenve, vajon mennyire gyötörték baljós gondolatok. Szájából hangzottak el ugyan aggódó mondatok, de amit ott belül, mélyen érzett, azzal egyedül volt. Nővéremmel ott voltunk neki, vele és fogtuk a kezét… Mást nem igen tehettünk.
A műtő felé vezető úton, ránk nézve, még egy utolsó pillantást vetett felénk. Félelmet sugárzó tekintete, melyben bizakodás alig, az amúgy is nyugtalan szívünkben erős szorongást váltott ki. Eddig ő volt az, ki vigasztalt, ő volt az, ki bátorított. Most neki volt szüksége rá.
Anyukám, nem lesz semmi baj. Fogva kezét, csak ennyit mondhattunk, és a tekintetünk kísérte őt egészen addig, amíg a műtő ajtaja becsukódott előttünk.

Most már bemehetnek hozzá. Szólt a nővérke. Egy nap telt el a műtét óta, az orvos bizakodó. Rápillantva édesanyánkra, a szívünkben vegyes érzelmek. A megkönnyebbülés, hogy túl van rajta, mind közül a legerősebb. A szeme, mely felénk pillant, nem mutat felismerést. Talán lát minket, de még nagyon kábult a tekintete. Az idő, mi számunkra engedélyezve van, hamar eltelik. Majd talán holnap beszélhetünk vele…

Az a pillanat másnap sem jön el. Arca szenvedésről árulkodik, és a gyengeség uralja testét. Halk és erőtlen a hang, mi a torkán kijön. Miért nem jöttetek tegnap? Vártalak titeket…
Vizet kér, fogná a könnyű poharat, de gyenge keze nem bírja. Nehéz, túl nehéz, suttogja, így megitatva őt, már alszik is a következő pillanatban.

Bizakodunk. Szótlanul indulunk haza, mindketten belemélyedve a gondolatainkba.
Másnap az ágya üres. A nővérke – látva riadt tekintetünket - gyorsan így szól. Édesanyjuk már az osztályon lábadozik. Megkönnyebbülve sietünk, hogy mihamarabb lássuk őt.
Már az ajtóból halljuk, hogy a hangja erősebb. Nővérke! Hol a csomagom? – szól türelmetlenül, kicsit idegesen. Szükségem van a fésűmre.

Nővéremmel egymásra mosolygunk. Semmi kétség, édesanyánk talán már kicsit jobban van. Pörölése zene füleinknek…
 
Oldal tetejére