Versek, idézetek...

Kinyilatkoztatás /Stefan George/

Képes Géza fordítása

KÉT SZEMED
SZERETETT LEGTOVÁBB
/Nadányi Zoltán/


A két szemed szeretett legtovább,
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.
A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsímogatott,
nálam feledkezett.
És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándzsák mögül.
És ellebegtél és csak a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed mégegyszer visszanézett
és mindent megadott.

"Ne valja be soha.
Elég hogy azt mondja, szenved és az emberek már is elfordúlnak"

Montherlant: Carnets

<center>Idézetek a szeretetről, a szerelemről</center>
[FONT=Arial,Helvetica][SIZE=-1] "A szerelem nem egy, hanem az egyetlen lehetőség, hogy boldogok legyünk."
(Francoise Sagan) [/SIZE][/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica][SIZE=-1] "Szerelem, ha egyik a másikát repülni hagyja,
de ha lezuhan, fél szárnyát kölcsönadja."
(Szabó Éva: Szög és kereszt) [/SIZE][/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica][SIZE=-1] "Az az ember, akit bennem szeretsz, természetesen jobb nálam: én nem olyan vagyok.
De te szeress, és én majd igyekszem, hogy jobb legyek önmagamnál."
(Prisrin) [/SIZE][/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica][SIZE=-1] "Nem azért szeretlek, aki te vagy, hanem azért aki én vagyok melletted."
(Gabriel Garcia Márquez) [/SIZE][/FONT]

Dr. Rácz J. Zoltán:

Bűvölő

Dob dübögjön, tűz lobogjon

































A vers meg is hallgatható a minden, ami HANGOS PRÓZA ‎topicban

Demjén Ferenc: A gömb

<TABLE cellSpacing=3 cellPadding=0 width=770 align=center border=0><TBODY><TR><TD class=tablazat_hatter vAlign=top>Kezdetben volt egy nagy korong
Lent a föld lapos s fent a csillagok
Alattunk lent az ördögök
Felettünk fent az angyalok
Így játszadoztak az emberek
Éltek és álmodtak, mi más lehet
De néhány kíváncsi ezek felett
Valami újat keresgetett
Mert nem hitte el hogy nem lehet
A korong széléig merészkedett
Hátukon egy-egy nagy hátizsák
S csak gyűlt bele lassan az igazság
Mely súly alatt a korong szélei
Elkezdtek lassan gömbé hajlani
Így hát egy helyre gyűlt a sok kíváncsi
Most együtt kell valami jót csinálni
Mert az angyalok fáztak az űrben fent
Az ördögök unták a pokolban lent
Hát összegyűltünk a felszínen
Hisz békésen elférhetnénk ennyien

</TD></TR></TBODY></TABLE>
A vers meghallgatható a minden, ami HANGOS PRÓZA ‎ topicban (Szankay & V' Moto-Rock)

" Ne azt keresd, ami másoktól elválaszt, hanem ami összeköt.
Ne csak azt, ami közel van, hanem azt is ami távoli:
nincs lehetetlen."
(Müller Péter)

Szilágyi Domonkos: Ragyogj

Elaludtak a fák
a levelek libegnek
az álmok tudnak várni
az álmok nem sietnek


Tudjál álmokra várni
ahogy ők tudnak várni
rád
az éber csak így nem csalja meg
magát


A levelek fölött
álmos fények úsznak
az álmok fölragyognak
a fények el alusznak


Aludj fényekkel együtt
ragyogj álmokkal együtt

A vers meghallgatható a minden, ami HANGOS PRÓZA topicban

<TABLE><TBODY><TR><TD></TD><TD vAlign=top>Szilágyi Domonkos: Lilla vitézre emlékezik

Utas! Itt fekszik Vitéz.
Egy nap XXIV óra: ennyit ére. -

Istenem, istenem, jó fiu volt.
Engemet is szeretett - meg a bort,
ennivaló volt, hogyha bomolt.

Máskor egyébként - mafla, fiús.
Herkules? - áh! se nem Antonius;
mondta: szerelmünk mennyei juss;

mint pap a szószékrűl - csak a rút
képe ne lett vón! -, szép-szomorút
szólt, hogy az ember majd’ elaludt;

szája, akár a motolla, kereplő,
ő maga théátromba szereplő
komődiásra fajzott; - de szeplő,

nem, sose volt, mint versbe kitette,
mellyemen, és haragudni miatta
szűnni sosem fogok én, ebugatta!

Mert hazug ám mind, azki poétta,
hogyha dicséri is ez-az-mijét a
kedvesinek - ugyan, áh, sose látta.

(Még ha ki nézte, se látta, nem ám -
no, hisz adott is volna anyám,
hogyha fülébe jut: megmutatám!)

Majd meg, utána, hogy ide hagyott
járta gyalog Baranyát, Somogyot,
Biztosan egyre ivott s lefogyott.

Űzte örökkön a másnapi gondot,
elkeseredvén, jól odamondott,
s szidta magát, dühösen, a bolondot,

mért lett poéta . . . Istenem, ó,
hogy röpül így az idő, az idő -
van negyvenegy éve, hogy ITT FEKSZIK ő.

Jó fiu volt, elment potya-lesre
mindenüvé - hozzánk be sok este! -,
mert a falatját sohase kereste

meg - a borát még annyira se
(s még kettőnkét! - ha hitvese
leszek! - hát mondják, érdemes-e?).

Istenem, istenem, jó fiu volt.
Engemet is szeretett - meg a bort,
ennivaló volt, hogyha bomolt.

míg ezt leírám - -
ó, szélsebes évek, szárnyas iram!
(Pszt, pszt, hamarább hazajött az uram.)

</TD></TR></TBODY></TABLE>
a vers meghallgatható a minden, ami HANGOS PRÓZA topicban

Illyés Gyula

(Hit az örökké való szépség előtt.)

A TÓ
Sárga, súlyos vízirózsák
ülnek kék tükrén a tónak.
Sűrű erdő tava szintjén
fehér utat szánt a csónak.

S én a parton álmodozva...
mintha tán csak arra várnék,
hogy a nád közt felbukkanjon
s rámboruljon a szép árnyék.

Mintha csónakonkban ülnénk
mintha habmoraj dalolna,
mintha nyele a lapátnak
kezemből halkan kihullna.

Éji varázs alatt úsznánk,
holdsugárral elkeverten...
fel-felcsobban az ezüst víz,
hűs szél zizzen nádon-berken.

Nem jön senki! - egymagamban
küldöm sóhajom az égnek.
Erdei tó acélkékjén
sárga vízirózsák égnek.

Mihai Eminescu

Erdő közötti ösvényen

Erdő közötti ösvényen
Lányka siet, én utána,
Utolérem, s lélegzetem
Elakad, ha nézek rája.

Felszusszanok, s csak azután
Szólok hozzá sóhajtozva,
Ő megrémül, messze tekint,
S bár egy szót sem szól az ajka.

De én hozzálépek rögtön
Szép szavakkal és tanáccsal,
Ő egyre a távolt nézi,
S védekezik félkarjával.

derekára fonom kezem,
Ő megremeg, mintha félne,
De magamhoz vonom lassan
Közelebbre, közelebbre.

Engedne is, nem is, aztán
Fejét a vállamra ejti,
S ajkán, lehunyt szemén csókom
Számlálatlan sokezernyi.

Forróbban ölelem átal,
Elakad a szívverésem,
És faggatom: mért szomorú?
S szeret-e úgy, amint régen?

De ő fényben úszó szemmel,
Szúrós kedvvel rámtekint:
"Kedves vagy, hát szó se róla,
Ámde szemtelen megint".

Mihai Eminescu

Ablakomra ,ha ág hajol...

Ablakomra ha ág hajol,
S kint megremeg a nyárfa,
Mintha te járnál valahol,
S én rád gondolok, várva.

Tó mélyén ha csillag kigyúl,
És tündököl a fénye,
Bánatom lassan elcsitul,
S a fájó gond is véle.

Ha fönt az ég felhőtelen,
S a hold lesüt a földre.
Én újból rád emlékezem,
Csak reád, mindörökre.

Mihai Eminescu
Ráduly János fordítása

Ó, JÖSSZE MÁR...

Látod: a fecske útra kél,
Hull a sápadt diólevél;
Deres a szőlő őszre jár -
Ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

Karomba veszlek itt megint,
Míg szemem szomjan rád tekint,
S fejem válladon elpihen
Szép szeliden, szép szeliden.

Hányszor bolyongtunk, édesem,
E völgy ölén s a réteken,
S fölemeltelek, drága társ,
Hogy messze láss, hogy messze láss!

Vannak e földön mindenütt
Szép nők: szikrákat szór szemük,
De mint te, oly kedves, komoly
Nincsen sehol, nincsen sehol!

Te vagy a lelkem, életem:
Tündökölsz tisztán, fényesen;
Hol is találnék csillagot,
Mely így ragyog, mely így ragyog?

Késő ősz van, csillan a dér,
Halkan csörren a holt levél,
Didereg a puszta határ -
Ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

Mihai Eminescu
Képes Géza fordítása

SOK-SOK ÁLMOS KISMADÁRKA

Sok-sok álmos kismadárka
Keresi már fészke odvát,
Búvik lombok sátorába -
Ó, nyugodj hát!

Valahol forrás neszez még,
Míg az erdő csendje zordon;
Kerti virág csukja kelyhét -
Isten óvjon!

Lám a hattyú vízre szállott,
Sás tövén, hogy elpihenjen -
Ángyal őrizze meg álmod.
Szép szerelmem!

Bűvös fény szitál az éjre,
Fönt a hold már járja útját...
Álom minden, csupa béke -
Ó, aludj hát!

Mihai Eminescu
Lörinczi László fordítása

" Nem érdemes oázist teremteni azon az áron, hogy körös-körűl mindent sivataggá változtatunk."

Intelem

Időnként rá lehet találni egy-egy varázslatos szösszenetre. Íme, itt az egyik:

​

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A b&ucirc;n, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Reményik Sándor:

Három szín


A keblünkről letiltották,
Leszaggatták a három színt;
Keblünkről beljebb vándorolt:
Befogadták a szíveink.
Ameddig piros lesz a vér,
Ameddig fehér lesz a hó,
Amíg zöldel a rét füve,
Lesz jel, eszünkbe juttató:
Hogy hitünk hol van, hol hazánk,
Hogy hova, kihez tartozunk,
S kié a föld, hol elsüllyed
A koporsónk, ha meghalunk.
Hogy az életünk sivatag,
Hogy vérbemártott kép a táj,
S a testnek a letépett tag
Utána sír, utána fáj.

Ameddig piros lesz a vér,
Ameddig fehér lesz a hó,
Amíg zöldel a rét füve,
Míg lesz magyar szív, dobbanó:
A keblünkről letilthatják,
Letéphetik a három színt,
Keblünkről beljebb vándorol,
Befogadják a szíveink.
E három szín után fog szívünk
Sikoltva égni, vérzeni,
Ki mindenünnen leszaggatta.
Jöjjön és onnan tépje ki!