Irodalom gyöngyszemei -versek,idézetek,tanmesék

Figyelmeztetlek:
szavatosságom lejárt.
Vigyázva használj.
/Fodor Ákos/

Legfőbb érdeklődési köröm
hogy vajjon mi köze dolgaimhoz
azok körének akik érdeklődés
nélkül dolgoznak dolgaim ellen.
/Fodor Ákos/

Ahogy finomul
minden közléstechnikánk:
durvul közlendőnk.
/Fodor Ákos/

Valamit elfelejtünk,
elmulasztunk valamit,
elszalasztjuk, vagy elhalasztjuk.
És ez a majdnem-semmi attól fogva
jön, jön, nyomunkban van és egyszer csak
mérettelenné hatalmasodik, mint az éjszaka
csendjében egy padlóreccsenés.
/Fodor Ákos/

Nem úgy, ahogy te,
én egészen másképpen
nem értek semmit!
/Fodor Ákos/

"Egy olyan világban, ahol a mennyiség egyre inkább háttérbe szorítja a minőséget, és ahol egyszeri használatra gyártjuk a tárgyakat, egy kapcsolat válságos pillanataiban könnyen felmerülhet az a gondolat, hogy új társat keressünk magunknak. Aki már többször megtette ezt, valószínűleg újra és újra rácsodálkozott arra, hogy új partnerei hasonló "gyári hibákkal" rendelkeznek, mint a régiek. Végül pedig arra a következtetésre juthat, hogy a másik nem egyszerűen ilyen, és kész. Ha egy kapcsolat merevvé és nehézkessé válik, ne feledjük, hogy társunk kizárólag saját hiányosságainknak tart tükröt."

/Ole Nydahl/

"A világ szemében én csak kép vagyok. Egyiknek színes, másiknak csak árnyék; mindenképp csak annyira fontos, amennyire az ő élete érdekeit szolgálom, mint a citrom vagy a szőnyeg vagy a gyertya vagy egyéb tárgyak, amelyek a boltban megvehetők és használat után elvethetők."

/Gárdonyi Géza/

"Minden kép, amely az öt érzékszerv révén az emberi agyba jut, beágyazódik valamely apró sejtbe, ahol összezsugorodik és elhal használatlanul, vagy élénk és egészséges lesz az állandóhasználat révén."

/Napoleon Hill/

"Amikor egy kapcsolat elindul a megkeseredés útján, a részletek eltérőek, de az érzelmek nagyjából azonosak: elárulás, csalódás, összetört álmok és halálos csend."

Daniel Gottlieb

"Köszönöm (...), hogy odafigyelsz rám, és egy pillantásomból megmondod, ha valami nem oké. Kevés ember tudja, hogy mi zajlik bennem igazán. Te közéjük tartozol."

Oravecz Nóra

Karácsonyi mese felnőtteknek
A kis csillag a milliárdnyi többi között állt fenn az égen. Végtelenül messzi kis fehér pont volt csupán. Senki sem vette észre - éppen ez volt bánata. Hajnalban nem az ő fénye világított a legerősebben, nem ő volt az Esthajnalcsillag. A Nagy Medve sem ő.
Amikor látta, hogy a betlehemi istálló feletti csillag milyen erősen fénylik, ezt gondolta: - Én is szeretnék egyszer így világítani! Egyszer ott állni az istálló felett, ahol a gyermek megszületett! De a Föld nagyon távol volt.
A gyermek a jászolban mégis meghallotta kívánságát. És a sok-sok más csillag között a kis csillagot is meglátta.
Ezután a következő történt: a kis fehér pont lassan kezdett kiválni a Tejútból, és süllyedt mélyebbre, egyre mélyebbre. Ahogy egyre ereszkedett, úgy lett mindig nagyobb és nagyobb. Már olyan nagy lett, mint egy kéz, öt sárga csóvaszerű nyúlvánnyal. Úgy nézett ki, mint egy igazi csillag. És ekkor nagy csöndben leereszkedett egészen az istállóig. Odacsücsült a jászol szélére, de kissé ijedtnek látszott. Mária, aki éppen aludt, csodálkozott, hogy egyszerre mégis milyen világos lett.
- Karácsony van - mondta a gyermek a csillagnak -, kívánhatsz valamit. Tudom, hogy van egy nagy kívánságod.
A kis csillag látta a gyermek arcát, amint éppen rámosolygott.
- Nincs semmi kívánságom - mondta a kis csillag, egyáltalán nem szerénységből. Valóban elfelejtette, amit korábban oly nagyon kívánt magának. - Egyet szeretnék csak - mondta ki végül. - Hadd maradjak itt, a közeledben, ahol téged láthatlak. Mindig melletted szeretnék lenni. Maradhatok?
- Igen - válaszolta a gyermek. - De csak úgy maradhatsz velem, ha elmész. El az emberekhez, akik itt laknak a Földön. S ha elmondod nekik, hogy láttál engem.
- Az emberek nem fogják megérteni az én nyelvemet, s nem fognak hinni nekem - mondta a kis csillag. - És ... hogyan jutok el hozzájuk? Mind a házukban vannak. Az ajtók zárva, s olyan hideg van.
- Épp azért, mert hideg van, neked kell odamenned és felmelegítened őket. Az ajtók? Én magam fogom azokat kinyitni. Én is ott leszek azoknál az embereknél, akikhez te elmész.
A kis csillag hallgatott. Még kisebbnek érezte magát, mint korábban.
Amikor a gyermek látta, hogy a csillag szomorú, rámosolygott:
- Ha rászánod magad, ajándékozok neked valamit. Minthogy öt csillag-ágad van, öt dologgal ajándékozlak meg téged. Ahova elmész, ott mindig világos lesz. Az emberek meg fogják érteni beszédedet. Meg tudod majd érinteni a szívüket. A szomorúakat fel tudod majd vidítani, s végül a békétleneket ki tudod engesztelni.
- Megpróbálom! - mondta a kis csillag. Ahogy indulni készült, érezte, hogy a fényből, amely a gyermeket körülvette, egy kevés ő mellé is szegődött. Egy kevés a melegségből és az örömből s az ő békéjéből.
A istálló fölötti kis csillag továbbra is apró és fénytelen maradt, láthatatlanul vándorolt a Föld fölött. Vitt viszont egy titkot magával, amelyről a többi csillag semmit sem sejtett: rá mosolygott a gyermek, s őt küldte útra. Hitet adott neki, hogy miért, alig tudta felfogni.
Épp hogy elindult, egy kunyhóhoz ért. Egy öregasszonyt talált ott, az asztalra könyökölve. Alig vette észre, olyan sötét volt a házban.
- Jó estét! - köszönt a kis csillag. - Sötét van itt nálad. Bejöhetek?
- Nálam mindig sötét van - mondta az öregasszony. - Még akkor is, ha fényt gyújtok. Vak vagyok. De kerülj beljebb, akárki vagy is.
- Köszönöm - mondta a kis csillag, s leült az asztalhoz az asszony mellé. S amint ott ültek, a csillag elmesélte hosszú útját az égből, s azt, amit Betlehemben átélt. Olyan szépen mesélt, hogy az asszony azt mondta: - Mintha én is látnám a gyermeket a jászolban. De hát én vak vagyok, s a gyermek is messze van. Ha nálam maradsz, akkor világosabb lesz. Maradj nálam, akkor nem leszek annyira egyedül.
- Te már soha többé nem leszel egyedül - mondta a csillag. - A gyermek fénye most már mindig nálad marad! De milyen különös is ez a fény: csak akkor tudod megtartani, ha tovább ajándékozod.
- Értem - mondta az asszony.
Miután elbúcsúztak, az asszony bezárta kunyhója ajtaját, s elindult a mezőkön keresztül. Úgy ment, mint bárki, aki lát. Az úton előtte ott volt a fény. Az a fény, amit a világtalanok is látnak.
A kis csillag boldog volt. Még sok ajándékot kellett szétosztania, s a karácsonyestnek sem volt még vége. De nem ért a dolga végére. Még ma is ott vándorol a Föld fölött. Esténként a csillagos égen meg tudom neked mutatni, hogy valamikor hol volt. De hogy ma hol van, azt nem tudom. Azt viszont tudom, hogy azokhoz mind elmegy, akik kívánnak valamit. Az asszony azt kívánta, hogy csak annyira lásson, hogy útra tudjon kelni. De maga a kis csillag is, ma is még csupán egy kis fehér pont lenne az égen, ha nem lett volna egy nagy-nagy kívánsága.

dec.18.
Bartók Julianna
A hiú hóember

Régen volt, talán el se hiszitek, hogy megtörtént, de azért szeretném most nektek elmesélni történetemet.

Egy hideg, téli napon esett meg a dolog, hideg volt bizony, olyan hideg, hogy pirosra csípte a fagy az orrom hegyét. Hóembert építettem kint az udvarunkon, tudjátok: szép, nagy hólabdákat formáztam, egymásra raktam őket, aztán elcsentem a konyhából egy hatalmas répát orrnak, meg két darab kavicsot a hóember szemének. Ahogy nagy buzgón illesztem helyére a répaorrot, a hóember megszólalt.
- Ez nekem nem tetszik - mondta morogva.

Szó, ami szó, meglepődtem, merthogy ki hallott már olyat, hogy egy hóember hiú legyen. Azért válaszoltam.

- Miért nem? Ez egy méltóságteljes, büszke, nagy orr. Illetve nagy répa - tettem hozzá halkabban.
- Akkor sem tetszik - mondta a hóember. - Hozz egy másikat!

Mit tehettem hát, térültem-fordultam, szereztem egy kisebbet. De az sem volt jó. A hiú hóember egyre csak zsörtölődött, kényeskedett, és egyszer csak elfogyott a répakészlet a konyhában!

Mondtam a hóembernek:
- Be kell mennem a városba a piacra új adag répáért. Ami itthon volt, azt már mindet felpróbáltuk.

A hóember morgott valamit, de nem volt más választása, mint türelmesen várni, míg megjövök.
Felkerekedtem hát, és elindultam a városba. Messze laktunk, kint a pusztában, így nagyon hosszú időbe telt, mire odaértem. Aztán mire megtaláltam a piacot, eleredt az eső. Aztán meg kitört a vihar, és úgy ömlött az áldás az égből, mintha végleg kilyukadt volna az Úristen dézsája. Mire elállt, és visszaértem az udvarunkba, csak egy nagy tócsa, és benne két darab kavics maradt ott, ahol a hóember állt valamikor. Megsajnáltam szegényt, letérdeltem mellé, és megmutattam neki a zsákomban az új répákat.

- Látod, ha nem lettél volna ilyen hiú, megelégedtél volna azokkal az orrokkal. Most nézd meg, itt vannak a szebbnél szebb répák, és te nem vagy sehol!

Szomorú voltam, hogy így járt a hiú hóember, de a következő télen ismét találkoztunk, és akkor már boldogan fogadta az első orrot, amit a szeme alá biggyesztettem. És mindketten felnevettünk, hogy milyen buták is a hóemberek!

Nyomj egy lájkot!

A lélek zenéje...



Biztos tapasztaltad már egy jó beszélgetésnek,egy meghitt együttlétnek,egy szerelmes ölelésnek mintha zenéje lenne!
Szinte hallani lehet.
Nem füllel .Lélekkel.
Ahol nincs harmónia,összevissza fecsegnek .Rumli van,zűrzavar.
Ahogy egy zsebünkben felejtett mobiltelefon rögzíti néha;hallgasd meg,milyen hangzavarban élünk,ha nincs közöttünk szeretet.
Mint egy majomházban:mindenki fújja,rikoltja,darálja a magáét.

De ha ez egy baráti beszélgetés!
Hallgasd vissza!
Az egymásra figyelő emberek csendjét,jókor megszólaló mondatait.
A nevetéseket . A hang erejét.
Amikor van miről beszélni-megtelik lélekkel a levegő.
Zenéje van egy jó beszélgetésnek.
És jó összerezgése van minden valódi találkozásnak.
Ezért van az,hogy egy meghitt beszélgetést,egy társalgást,amelyekben lélek volt,de még egy jó könyvet sem felejtesz el,mert a zenéje megérintett,benne marad a füledben,és vissza tudod idézni,sok év múlva is.
És ilyenkor ez a csikorgó,zűrzavaros,őrült életünk egyszerre csak megszépül,és értelmet kap minden.
és észrevétlenül suhan az idő.
Ez a "jó együtt lenni" élménye.
Szóljon hát a zene!
Hallod?
és most lassan ....lassan és türelmesen....szavakról szavakra,fejezetről fejezetre próbáljunk meg táncolni....együtt.

(Müller Péter)

Lucian Blaga: Fölirat

Az utak, melyeket nem járunk,
az utak, melyek bennünk maradnak,
azok is vezetnek, számolatlanul, valahová.
A szavak, melyeket nem ejtünk ki,
a szavak, melyek bennünk maradnak,
azok is föltárják lényünket, maradéktalan.
A csaták, melyeket nem vívunk meg,
a csaták, melyek bennünk maradnak,
azok is bővítik bennünk titkon a hazát.
A magvak, amelyeket nem vetünk el,
a magvak, melyek bennünk maradnak,
azok is megsokszorozzák, végtelenül, az életet.
A halál, melybe nem halunk bele,
a halál, mely bennünk marad,
az is mélyíti bennünk a hallgatást.
És mindenütt, mindenbe
gyökeret ereszt a vers.

Bízzál, mindig a másikban .


Bízzál, mindig bízzál a másikban, minden látszat ellenére is, kudarcok ellenére is.
Ha azt mondod a másiknak: „veled semmire sem lehet menni”, akkor a másik, aki már úgyis sokat bajlódott önmagával, azt gondolja: „ez igaz”, és meg sem kíséreli, hogy valamit is tegyen.
Ha azt mondod á másiknak: « igyekezettel és türelemmel bizonyosan elérsz valamit», azt fogja gondolni majd: « talán igaza van », és arra kap ösztönzést, hogy kísérletet tegyen.
Ha a másik lopott, ne ismételd szüntelenül: „tolvaj vagy”. Mondd inkább: „alapjában véve nem vagy tolvaj, valami baleset történt veled (vagy rossz szokás lett úrrá rajtad), de igyekezettel kilábolhatsz belőle „.
Ha mindezek ellenére is szemrehányást kell tenned, el kell ítélned egy helyzetet, egy cselekményt, kezdd azzal, hogy valami jóért, némi haladásért, sikerért, őszinte elismerésedet fejezed ki. A szemrehányás egymagában elkeserítő, elevenbe talál, elcsüggeszt. Ha azt akarod, hogy kritikád építő legyen, elő kell készítened a másikat az elfogadására.
Nem arról van szó, hogy engedjük meg a rosszat, hanem, hogy erősítsük a jót.
Ne kotord állandóan a hamut, hajolj mindjárt a parázs fölé, bármily kicsiny legyen is: tápláld, fújd; éleszd fel és lángra fogod lobbantani... Vagyis vedd észre a másikban a legkisebb erőfeszítést, a legkisebb haladást és örülj neki őszintén, örömöd, csodálatod majd feltárja előtte lehetőségeit. Nagyobb lesz a bizalma, gyorsabban és messzebbre halad majd.


( Anthony de Mello )