Tolsztoj
Jép-apó
Hol volt hol nem - volt egy öregapó. Özvegyasszonyt vett feleségül. Az embernek is volt egy lánya, az asszonynak is volt egy lánya.
Mindenki tudja, milyen egy mostoha mellett – a mostohalánynak verés jut ebédre, verés vacsorára. Bezzeg a lusta édeslányát
kényeztette a mostoha, tehetett amit akart, mindenért csak simogatták: ó, de ügyes, ó, de okos!
A mostohalánynak nem volt megállása, ellátta a jószágot, vizet,rőzsét, fát hordott, a kályhát fűtötte, a házikót meszelte, alig virradt, már talpon volt. De hiába, egyre szidta mostohája, ez nem jól van, ez rosszul van…
Ha forgószél támad, az is lecsillapszik, de a vénasszony bele nem fárad a civakodásba. A mostoha fejébe vette: mostohalányát elemészti, kiüldözi a világból.
- Vidd el, öreg, vidd el – mondta az urának - bánom is én, hová, csak ne lássam többet! Vidd ki az erdőbe, a csikorgó fagyba.
Búsult az ura, kesergett, hanem azzal nem segített se magán, se lányán. Befogott a szánba.
- Ülj fel lányom, édes lányom!
Kivitte a rengeteg erdőbe, letette egy fenyőfa tövébe, hóbucka hegyébe, azzal hazahajtott.
Ül a szegény lány a fenyő tövében, üldögél, didereg, majd megveszi a hideg. Egyszer csak hallja: Fagy-apóka jár a közelben, tördeli az ágakat, fenyőről fenyőre lépdel, rengeti a fákat. Amikor a lány fölé ért, lekiáltott néki:
- Meleged van-e, lányom?
- Melegem, Fagy-apóka, melegem, bátyóka!
Lejjebb ereszkedett Fagy-apóka, még hangosabban recsegteti, ropogtatja az ágakat.
- Meleged van-e, lányom, szépséges leányom?
Erőt vesz magán a lány, fogvacogva feleli:
- Melegem, Fagy-apóka, melegem, bátyóka!
Még lejjebb ereszkedett Fagy-apóka, recsegtek a gallyak, ropogtak az ágak.
- Meleged van-e lányom, szépséges leányom? Meleged van-e galambom?
Alig-alig él a lány, alig-alig mozdul az ajka.
- Melegem, Fagy- apóka, melegem, bátyóka!
Megszánta akkor a lányt a Fagy-apó. Meleg bundába takarta pihetakaróba csavargatta.
A mostoha közben már halotti torra készült, lepényt sütött, rákiáltott az urára:
- Eredj, vén fajankó, temesd el a lányodat!
Ment az öreg az erdőbe, ment a fenyőfa tövébe – hát ott ül a lánya, pirosan, vidáman, cobolyprém bundában, talpig ezüstben, színaranyban, mellette egy nagy-nagy kosár, ajándékkal színig rakva.
Megörült az öregember, szánra rakta a sok kincset. Szánra ültette a lányát, felült maga is, hazahajtott.
Süti a lepényt a vénasszony, a kutya meg rákezdi az asztal alatt:
- Kaf, kaf! Jön az öregapó lánya, talpig ezüstben, színaranyban. A vénasszony lánya meg nem kell senkinek!
Ledob egy lepényt neki a mostoha.
- Nem jól mondod! Azt ugasd: „Férjhez megy a mostoha lánya, föld alá az ember lánya!”
Megette az eb a lepényt, s rákezdte megint:
- Kaf, kaf! Jön az öregapó lánya, talpig ezüstben, színaranyban, a vénasszony lánya pedig nem kell senkinek!
A vénasszony lepénnyel etette, végül kapta, eldöngette, de a kutya egyre fújta.
Hát egyszer csak – kapu nyikorgott, ajtó csikorgott, belép a házba apóka lánya, talpig ezüstben, színaranyban. Ahányat lép, annyit csillan. Kosarat hoznak mögötte, hatalmas nagy kosarat. Belenézett a mostoha a kosárba – eláll szeme-szája.
- Fogd be, vén fajankó, a másik lovat! Vidd ki az én lányomat is, vidd ki az erdőbe, fenyőfa tövére…
Felültette az apóka a mostoha lusta lányát, kivitte az erdőre, öreg fenyő tövébe, kiborította, otthagyta, s gyorsan hazahajtott.
Ül a mostoha leánya, üldögél, didereg, kocognak a fogai. Fagy-apóka az erdőben tördeli az ágat, fenyőről fenyőre lépked, rengeti a fákat. Lekiált a vénasszony lányának:
- Meleged van-e lányom?
Az így felel:
- Jaj, dehogy van! Megfagyok! Ne csikorgass Fagy-apóka !
Lejjebb ereszkedett Fagy-apóka, recsegtek a gallyak, ropogtak az ágak.
- Meleged van-e, lányom, szépséges leányom?
- Jaj, lefagy kezem-lábam! Eredj innen Fagy-apóka…
Még lejjebb ereszkedett Fagy-apóka, recsegtek az ágak, ropogtak a gallyak.
- Meleged van-e már, lányom, szépséges leányom?
- Jaj, már jéggé fagytam! Vessz el, pusztulj el, átkozott Fagy!
Megharagudott Fagy-apóka, kerített olyan fagyot, hogy a leány jéggé fagyott.
Alig virradt, a vénasszony ráparancsolt emberére:
- Fogj be tüstént, vén fajakó, hozd haza lányom, ezüstben-aranyban…
Befog az öreg, hajtott az erdőre. A kutya meg rákezdett az asztal alatt:
- Kaf, kaf! Férjhez megy az öregapó lánya, föld alá a mostoha lánya!
Ledobott neki a mostoha egy pogácsát.
- Nem jól mondod! Azt ugasd: „Jön az öregasszony lánya, talpig ezüstben, színaranyban…
De a kutya csak azt fújta:
- Kaf, kaf! A lányodat holtan hozzák, tarisznyában csörgetik csontjait…
Megcsikordult a kapu, kifutott a mostoha édeslányát fogadni. Ugrott a szánhoz, ahogy a gyékényt felhajtotta, ott látta a lányt holtan. Siránkozott, sopánkodott, de már minden hiába.