Mesék

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
6673725_17803nothumb500.jpg



Tolsztoj
Jép-apó


Hol volt hol nem - volt egy öregapó. Özvegyasszonyt vett feleségül. Az embernek is volt egy lánya, az asszonynak is volt egy lánya.
Mindenki tudja, milyen egy mostoha mellett – a mostohalánynak verés jut ebédre, verés vacsorára. Bezzeg a lusta édeslányát
kényeztette a mostoha, tehetett amit akart, mindenért csak simogatták: ó, de ügyes, ó, de okos!
A mostohalánynak nem volt megállása, ellátta a jószágot, vizet,rőzsét, fát hordott, a kályhát fűtötte, a házikót meszelte, alig virradt, már talpon volt. De hiába, egyre szidta mostohája, ez nem jól van, ez rosszul van…
Ha forgószél támad, az is lecsillapszik, de a vénasszony bele nem fárad a civakodásba. A mostoha fejébe vette: mostohalányát elemészti, kiüldözi a világból.
- Vidd el, öreg, vidd el – mondta az urának - bánom is én, hová, csak ne lássam többet! Vidd ki az erdőbe, a csikorgó fagyba.
Búsult az ura, kesergett, hanem azzal nem segített se magán, se lányán. Befogott a szánba.
- Ülj fel lányom, édes lányom!
Kivitte a rengeteg erdőbe, letette egy fenyőfa tövébe, hóbucka hegyébe, azzal hazahajtott.
Ül a szegény lány a fenyő tövében, üldögél, didereg, majd megveszi a hideg. Egyszer csak hallja: Fagy-apóka jár a közelben, tördeli az ágakat, fenyőről fenyőre lépdel, rengeti a fákat. Amikor a lány fölé ért, lekiáltott néki:
- Meleged van-e, lányom?
- Melegem, Fagy-apóka, melegem, bátyóka!
Lejjebb ereszkedett Fagy-apóka, még hangosabban recsegteti, ropogtatja az ágakat.
- Meleged van-e, lányom, szépséges leányom?
Erőt vesz magán a lány, fogvacogva feleli:
- Melegem, Fagy-apóka, melegem, bátyóka!
Még lejjebb ereszkedett Fagy-apóka, recsegtek a gallyak, ropogtak az ágak.
- Meleged van-e lányom, szépséges leányom? Meleged van-e galambom?
Alig-alig él a lány, alig-alig mozdul az ajka.
- Melegem, Fagy- apóka, melegem, bátyóka!
Megszánta akkor a lányt a Fagy-apó. Meleg bundába takarta pihetakaróba csavargatta.
A mostoha közben már halotti torra készült, lepényt sütött, rákiáltott az urára:
- Eredj, vén fajankó, temesd el a lányodat!
Ment az öreg az erdőbe, ment a fenyőfa tövébe – hát ott ül a lánya, pirosan, vidáman, cobolyprém bundában, talpig ezüstben, színaranyban, mellette egy nagy-nagy kosár, ajándékkal színig rakva.
Megörült az öregember, szánra rakta a sok kincset. Szánra ültette a lányát, felült maga is, hazahajtott.
Süti a lepényt a vénasszony, a kutya meg rákezdi az asztal alatt:
- Kaf, kaf! Jön az öregapó lánya, talpig ezüstben, színaranyban. A vénasszony lánya meg nem kell senkinek!
Ledob egy lepényt neki a mostoha.
- Nem jól mondod! Azt ugasd: „Férjhez megy a mostoha lánya, föld alá az ember lánya!”
Megette az eb a lepényt, s rákezdte megint:
- Kaf, kaf! Jön az öregapó lánya, talpig ezüstben, színaranyban, a vénasszony lánya pedig nem kell senkinek!
A vénasszony lepénnyel etette, végül kapta, eldöngette, de a kutya egyre fújta.
Hát egyszer csak – kapu nyikorgott, ajtó csikorgott, belép a házba apóka lánya, talpig ezüstben, színaranyban. Ahányat lép, annyit csillan. Kosarat hoznak mögötte, hatalmas nagy kosarat. Belenézett a mostoha a kosárba – eláll szeme-szája.
- Fogd be, vén fajankó, a másik lovat! Vidd ki az én lányomat is, vidd ki az erdőbe, fenyőfa tövére…
Felültette az apóka a mostoha lusta lányát, kivitte az erdőre, öreg fenyő tövébe, kiborította, otthagyta, s gyorsan hazahajtott.
Ül a mostoha leánya, üldögél, didereg, kocognak a fogai. Fagy-apóka az erdőben tördeli az ágat, fenyőről fenyőre lépked, rengeti a fákat. Lekiált a vénasszony lányának:
- Meleged van-e lányom?
Az így felel:
- Jaj, dehogy van! Megfagyok! Ne csikorgass Fagy-apóka !
Lejjebb ereszkedett Fagy-apóka, recsegtek a gallyak, ropogtak az ágak.
- Meleged van-e, lányom, szépséges leányom?
- Jaj, lefagy kezem-lábam! Eredj innen Fagy-apóka…
Még lejjebb ereszkedett Fagy-apóka, recsegtek az ágak, ropogtak a gallyak.
- Meleged van-e már, lányom, szépséges leányom?
- Jaj, már jéggé fagytam! Vessz el, pusztulj el, átkozott Fagy!
Megharagudott Fagy-apóka, kerített olyan fagyot, hogy a leány jéggé fagyott.
Alig virradt, a vénasszony ráparancsolt emberére:
- Fogj be tüstént, vén fajakó, hozd haza lányom, ezüstben-aranyban…
Befog az öreg, hajtott az erdőre. A kutya meg rákezdett az asztal alatt:
- Kaf, kaf! Férjhez megy az öregapó lánya, föld alá a mostoha lánya!
Ledobott neki a mostoha egy pogácsát.
- Nem jól mondod! Azt ugasd: „Jön az öregasszony lánya, talpig ezüstben, színaranyban…
De a kutya csak azt fújta:
- Kaf, kaf! A lányodat holtan hozzák, tarisznyában csörgetik csontjait…
Megcsikordult a kapu, kifutott a mostoha édeslányát fogadni. Ugrott a szánhoz, ahogy a gyékényt felhajtotta, ott látta a lányt holtan. Siránkozott, sopánkodott, de már minden hiába.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
cigany-nepmese2.jpg



TÉL APÓ

Cigány mese.

Volt egyszer egy öregasszony meg egy öregember; kis házikóban éldegéltek kettecskén egy nagy pusztaságban. Szegények voltak, mint templom egere. Az öregember hol ide, hol oda járt munkába, de persze nem sokat látott. Amit kapott, kétfelé osztotta; az egyik felét eldugta egy ócska harisnyaszárba. Így tett éveken át. Egyszer azt mondta az öregasszonynak:

- Asszony, vigyázz a pénzre; jó lesz majd, ha eljön a tél.

Egy szép napon elment hazulról az ember. Egyszer csak kopog valaki Öreg vándor áll a kapuban, alamizsnát kér. Az öregasszony behívja, vacsorát ad neki.

Megkérdezte, hogy hívják.

- Tél a nevem – felelte az öreg.

- Hát te vagy az a Tél apó? Akkor a tiéd ez a sok pénz! – mondta az öregasszony. Előhúzta a harisnyaszárat, amely majd szétrepedt az aranyaktól. Csodálkozik is az öreg Tél, de persze eltette a harisnyát, és odébbállt.

Amikor a házigazda hazatért, és asztalhoz ült, az asszony megszólalt:

- Itt járt Tél apó, elvitte a pénzt.

- Mit beszélsz?! – kiáltotta rémülten a férje. – Csak nem adtad oda a pénzt valakinek?!

- Dehogynem! – felelte az öregasszony. – Egy öreg járt itt, azt mondta, Tél a neve. Odaadtam neki a harisnyát.

- Koldusbotra jutottunk – mondta az öregember. – Most aztán szedhetjük a sátorfánkat!

Azonnal szedelőzködtek, és otthagyták a házikót. Csak az ócska ajtót vette hátára az öreg, hogy útközben azon aludjanak.

Egy árva garas nélkül bolyongtak az országúton. Ott érte őket az éjszaka; nem volt hol álomra hajtaniuk a fejüket. Egy vénséges vén fa került az útjukba.

- Itt fogunk aludni – mondta az öreg, azzal ajtóstul felmászott a fára, és maga után húzta a vénasszonyt. El is aludtak a fa tetején. Egyszer csak lábdobogás verte fel őket álmukból.

- Valaki jön – mondta feleségének az öreg. – Maradj csöndben, egy szót se szólj, még ha leszakad is az ég!

Azzal kidugta a fejét, hogy lássa, mi történik. Emberek gyülekeztek a fa alatt.

- Ez a hely épp a legjobb a tűzrakásra. Itt nem érhet el az eső -mondták az emberek. Elemózsiát szedtek elő, és falatoztak.

Kapitányuk megparancsolta, szedjék elő a pénzt. Kiforgatták minden zsebüket. Ámult-bámult a mi emberünk a fán; velük együtt számolta a sok lopott aranyat. A kapitány mindnek adott egy keveset, és a javát megtartotta magának.

Egyszer csak veszekedés tört ki odalenn a zsákmányon. Az egyik rabló felkiáltott:

- Az ördög vigyen el benneteket!

Gondolt egyet az öreg, közéjük dobta az ajtót, és nagyot rikkantott:

- Ne fesd a falra az ördögöt, mert megjelenik!

Jaj, de megijedtek a rablók! Futottak, mint a veszekedett, otthagytak csapot-papot. Az öreg meg a felesége egykettőre lemászott a fáról, összeszedték a pénzt.

- Most már nincs mitől félni; ha akar, háromszor is eljöhet Tél apó! – mondta vidáman az öreg.

Hazavitték ócska putrijukba a sok aranyat. Még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
A tündérkirály kútja
palóc népmese


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegényember, annak volt volt három fia: az egyik tizennyolc éves, a másikhúsz éves, a harmadik huszonkét éves. Azt mondta nekik az édesapjuk: - Fiaim, mivel mán ilyen idősek vagytok, saját magotok is meg tudjátok a magotok kenyerit keresni, menjetek országot-világotpróbálni! A huszonkét éves indult el először. Ment, mendegélt a nagy világba, míg egyszer egyerdőségben eltévedt. Egyszer csak világosságot látott, hát arra vette az útját. Azt mondta magában: - No, én mán nem megyek tovább, hanem meg szállok ott, ahol aza világosság van . . Mikor odaért, nagyon szépen beköszönt: - Adjon lsten jó estét! Nem is gondolta, hogy akinek köszönt, az a tündérkirály volt. Adjon lsten neked is, te szegény legény! Mi járatban vagy? - Szerencsét próbálok a nagyvilágban, munkát keresek. Mivel szegények a szüleim, szeretnék megélni a magam kenyerin! - No, akkor jó helyen jársz, mert nálam megcsinálhatod a szerencséd. A fél királyságom az ettéd a szép gyönyörű lányomval együtt,ha megcsinálod, amit kérek tőled. - Felséges királyom, mi a kívánsága? - Gyere ki velem az udvarra, majd megmutatom! Éjszaka volt, szépen sütött a holdvilág, ragyogtak a csillagok. Azt mondotta a király: - Látod azt a kutat? Míg a nap fel nem kel, ki kell húznod belőle a csillagok ragyogását. Ha a vizet az utolsó cseppig kimerítgeted,csak akkor nem tudnak a csillagok a víz tükrében sütni. Hozzáfogott nagy serényen a legény a munkához, húzta a vizet, húzta, de mindég új bugyogott fel a régi helyiben. Éjfélre mán nagyon elfáradott a legény, kiszállott belőle az erő, a csillagok megcsak továbbra is ragyogtak a víz tükrén. Azt mondta végül: - Felséges királyom, hiába húzom én a vizet, mindég újabb gyön helyette. Nagyon sajnálom, de lemondok a gazdagságról is meg a lányáról is. - Én is sajnálom, szegény legény, hogy nem tudtad végigcsinálni a munkát, hogy nem tudlak jutalomban részesíteni. Hazament a legény dolgavégezetlenül. Elindult aztán a középső legény, a húsz éves. Ment, mendegélt, amig a tündérkirály palotájához nem ért. - Adjon lsten, felséges királyatyám! - Adjon lsten, szegény legény! Mi járatban vagy? - Szerencsét próbálok. - No, én nagyon gazdaggá tudlak tenni. A fél királyságom meg a lányom keze is az ettéd, ha tudod teljesíteni a kívánságomot. - Mi legyen az, felséges királyatyám? - Ki kell húzni a kutamból a csillagok fényét, a csillagok ragyogását! Megörült a legény, hogy milyen gazdag lesz ő abban a kastélyban, milyen boldog lesz a szépséges királykisasszonnyal, ha sikerül neki a próbatétel. Hozzáfogott húzni, húzni meg húzni a vizet. Szakadt róla a verejték,megfájdult a válla, de csak húzta a vizet éjfél után egy óráig. Hiába erőlködött, mert a régi víz helyén új tört fel, nem tudott egyről a kettőre jutni. A csillagok fénye meg tovább ragyogott a vízben. Végül azt mondta a legény: - Felséges királyatyám, nem húzom tovább a vizet, inkább lemondok afele királyságról, a lánya kezéről, pedig nagyon szerettem volna mind a kettőt. Hazaért a második fiú is, de hallgatott ő is arról, hogy járt, mint járt. Azt mondja az apjok: - Ha mán te se jártál szerencsével. középső fiam, akkor menjél el, te legfiatalabb! Útnak indult a tizennyolc éves legény világot próbálni. Ö is eljutott a nagy erdőbe, a tündérkirály palotájába, beköszönt illően: - Adjon lsten jó estét, felséges királyatyám! - Adjon lsten neked is, szegény legény! Mi járatban vagy? - Szerencsét próbálok. - Akkor jó helyen jársz. A fél királyságom meg a szép gyönyörű lányom keze az ettéd, ha teljesíted kívánságomot. Erre azt mondta a szegény legény: - Mi volna az a kívánság, felséges királyatyám? - A csillagok fényét kihúzni a kutam vizéből, hogy ne ragyogjanak benne. Azt mondta a legfiatalabb legény: - Ha módom van rá, megpróbálom, mert nagyon tetszik a királylány énnékem. - Jól van, fiam, de nem lesz könnyű a dolgod. Járt már nálam két legény, erősek, jókötésűek, megpróbálták kihúzni a csillagok fényét a kútból, de nem bírtak vele. Nekilátott a legfiatalabb legény a munkának. Izzadt, töröigette a homlokát, és csak húzta, húzta a vizet a csillagfényes éjszakában. Elmúlt az éjfél, elmúlt az egy óra, de csak nem akart elfogyni a víz, ragyogott a csillagok fénye a kút mélyén. A legfiatalabb legény nem engedett, csak húzta, húzta tovább a vizet. Összeszedte a maradék erejét, és tovább dolgozott. Egyszer csak sárral vegyített víz gyött fel a kútból. Nemsokára aztán víz helyett sarat húzott fel a kút aljából. Még szépen ragyogtak a csillagok az égen, mikor végzett a munkájával.Szólt a tündérkirálynak: - Felség, legyen szives, gyöjjön ki, és nézze meg, hogy mán nem sütnek a csillagok a kútba, ki van húzva a csillagok ragyogása! Kiment a tündérkirály, és látta, hogy sötét a kút feneke, egyetlen csillag se tud ragyogni benne. - No, fiam, megmutattad nekem, hogyha valaki valamihez hozzáfog, csak akkor lesz eredménye, ha azt végigcsinálja. Ember vagy a talpadon, hát ettéd a fele királyságom meg a szépséges lányom, ahogy megígértem. A tündérkirály lánya a szegény legényé lett. A legény az édesanyját meg az édesapját gazdaggá tette, és azóta is élnek, ha meg nem haltak.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
és mégegy

A tündétró titka

Csallóközi mese



A Duna mentén, Szigetközben, Csallóközben minden faluban mesélik a öregek, hogy valamikor tündérek éltek itt a szigeteken. Nagyon jó világ volt még akkor, Aranykertnek is hívták ezt a vidéket. Cikolasziget határában, a Vörösfüzesen van egy régi medermaradvány, a nép Tündértónak mondja. Partját sás, nád szegélyezi, közte vízililiomok pompáznak, s a víz tükrén tündérrózsa nyílik. Azt tartják róla, hogy itt volt régen a tündérek palotája. Csillogott-villogott a víz színén, ha rásütött a nap, mert még a zsindelye is aranyból volt.
Egyszer aztán megromlott a világ. Háborúk jöttek, az emberek gyilkolták egymást, így a tündéreknek nem volt maradásuk. Elköltöztek innen messzire. De az itteni embereket szerették, ezért ajándékot hagytak itt nekik.

Azt mondják, hogy a hajukból lett az arany a Dunában, a palotájuk helyét pedig megbabonázták. Azt hagyták az itteni emberekre, hogy aki lány Anna napját követő holdtölte éjjelén megfürdik a Tündértó vizében, az szebb lesz, egészségesebb lesz, mint volt, és azé a legényé lesz, akit szeret. Nos, azóta minden nyáron kijártak sokan lányok, hogy megmártsák magukat a Tündértó vizében.

Ágnes csúnya lány volt. Piszle-poszlának csúfolták a vele egyidősek, olyan hitvány, vékonyka volt a lelkem. Nagyon fájt neki a csúfolkodás. Szeretett volna ő is olyan lenni, mint a többiek, szép, vidám, mindenkivel barátkozó. De az emberek nem vették komolyan, csak élcelődtek vele még a legények is.

Különösen Pista, a szomszédék fia, aki nagyon tetszett neki, és úgy szerette volna, ha legényes napokon hozzájuk is átjött volna beszélgetni. De mindig csak üldögélt otthon, nem kereste fel senki. Így következett el a Anna napját követő holdtölte ideje. A lányok minden este lesték a holdat, mikor kerekedik ki a képe, és súgtak-búgtak, hogy bizony megmártják magukat a Tündértó vizében. Ágnest is csalták, de hozzátették: kár kimennie, rajta az sem segít. Nem is mert velük tartani. Lefeküdt, de mikor hallotta az ablakuk alatt elsuhanó lányok lépteit, fölkelt, és kiosont a házból. A tornácon sírdogált.

De egyszer csak gondolt egy nagyot: azért is megfürdik a Tündértó vizében! Dacosan dobbantott egyet a lábával, és futni kezdett kert alul a Duna felé. Egyedül akart maradni, nehogy kinevessék a többiek. Eloldotta ladikjukat, és átevezett a Vörösfüzesre. A lányok már vidáman lubickoltak a vízben. Ágnes egy bokor mögül vetette magát a vízbe ruhástul, szégyellt levetkőzni. Mély volt a víz. Egy-két karcsapással úszni próbált, de lábára tekeredett a hínár. Hiába kapálódzott, húzta lefelé, nem tudott tőle szabadulni. Kétségbeesetten kiáltott segítségért.

Meg is fulladt volna, ha nem ér oda éppen idejében Pista, aki hazafelé tartva hallotta a szomszédból Ágnes sírását, és látta, hogy egyszer csak nekiszalad a Dunának. rosszat sejtve utána indult. Nem teketóriázott, beleugrott a vízbe, és kihozta a fuldokló lányt. Ahogy Ágnes magához tért, és rányitotta szemét, csodák csodája, Pista szépnek látta. Rámosolygott, és úgy vitte a haza.

Megfogant a Tündértó titka. Eljárt hozzájuk a legényes napokon, és megszerették egymást. Nemsokára megtartották a kézfogót, aztán a lakodalmat is, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
2373043251_6e42232681-300x111.jpg


A bolhabőr cipő

széki népmese


Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy király. S ennek a királynak volt egy gyönyörűséges szép leánya.
Hát ez a leány kényelmeskedett egy reggel az ágyban, nem volt még felkelve, s egy bolha odaugrott a kezére. Hű, hamar ő is utánakap, s megcsapja a bolhát, s megfogta.
– Na, ez aztán – azt mondja – egy fürge állat, mégis meg tudtam fogni.
De gondolta magában: nem öli meg, hanem elhelyezi ő jó helyre ezt a kis állatot. Belé is tette a zsírosbádogba.
Hát az a bolha ott jól élt, jó konyhára került. Mind nőtt, nőtt, hát már vagy három hónap elteltével akkorára nőtt a bolha, hogy mikor meglátta a kisasszony, akkorát kacagott, mert nem fért már a nagy zsírosbádogban: a zsírt már mind kiette, elemésztette.
Elmegyen hamar a tímárhoz s odahívja, hogy menjen el hozzá, mert valamit akarna mutatni is meg kérdezni is tőle. Menyen a tímár. Kifedi azt a nagy bádogot, s mutatja:
– Na kérem, tessék megnézni ezt az állatot.
– Mi az Isten csodája, sose láttam ilyet.
– Ez bizony egy kis bolha. S megnőtt, lássa, mekkorára.
– Hajjaj, az igaz.
– Na, én csak azért híttam ide: nem tudna ebből a bőrből, ha megnyúzzuk, csinálni nekem egy pár cipőt? Aztán, tudom istenem, senkinek sem lesz bolhabőr cipője, csak nekem.
– Dehogynem – azt mondja a tímár. – Nagyon szépen kikészítem, aztán egy suszter majd megcsinálja cipőnek.
– Jól van, kérem.
Hamar a bolhát agyoncsapja, lenyúzta a bőrit, s elvitte, kikészítette. Addig a királykisasszony megegyezett a suszterrel. Csináltak belőle neki egy gyönyörűséges szép cipőt. Ha-haj, aztán igazán szép cipő volt!
Ekkor aztán azt mondja az apja a királykisasszonynak:
– Már elég nagy vagy, édes leányom, férjhez kellene menjél. Kihirdetem az országunkban, hogy aki számít a kezedre, jöjjön, s kérjen meg.
– Hát édesapám, mást hirdessen, egész mást. Éppen azt, aki kitalálja, hogy miféle bőrből van a cipőm, én ahhoz menyek feleségül.
Na aztán uram isten, kerültek aztán kérők: jöttek-mentek hercegek, grófok, királyok, még válogatott cigánylegények is, de biza senki ki nem találta. Volt közöttük egy szép, gyönyörű grófi fiú. Az annyi mindent találgatott, az annyi mindent beszélt összevissza, de nem találta ki. De a királykisasszony meg is szerette ezt: olyan sokáig beszéltek együtt, biztatta a királyleány: de még csak próbálja, de még csak találja. Már mindenki el volt menve, már a kaput is bezárták, már azt hitték, hogy idegen több már nincs benn a palotában.
Hát a kisasszony mind tartotta vissza beszéddel, hogy csak találja, és még csak gondolkozzék, meg így, meg úgy. Hát a kapu bézáródott, kiment volna a grófi fiú, de már bé volt zárva a kapu. Gondolkozott, hogy már ott aluszik: elbújik, elrejti magát valahova. Holnap aztán megint találgatják a cipőt, s ő is béáll a sorba.
Hát, gondolta magában, nem is az lesz a jó. Belopózik a kisasszony szobájába. Sikerült is belopózni, elbújt hamar egy szekrénybe. Na már a királykisasszony nem is sejtette világért sem. Lefeküdt, s mikor vetette le a cipőjét, akkor aztán mondja a szobaleányának:
– Na ez aztán egy cipő! Ezt ugyan senki ki nem találja, hogy bolhabőrből van. Jöhetnek számtalanszor, jöhetnek a világ minden tájáról, senki ki nem találja, hogy ez bolhabőrből van.
Elaluszik a királykisasszony, aztán szépen csak sikerült valahogy, kilopódzott a grófi fiú a szekrényből. Aztán másnap reggel jöttek már, sorakoztak a többik, minden hercegek, minden királyfiak, hogy találják ki a cipőt. Ő is ügyesen béállott a sorba. Mikor reákerült a sor, elkezdi hangosan mondani:
– Én bizony tudom, hogy miből van a királykisasszony cipője. Az bizony nem másból, tisztán bolhabőrből!
Akkor aztán még tapsot vert reá a királykisasszony:
– Az, az, az, igaz!
Mert hát tetszett neki is a grófi fiú.
Aztán akkor már papot híttak, megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak. Éltek nagy boldogan, még most is élnek, ha meg nem haltak.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Mikszáth Kálmán

Hókirály



Mi mindent ki nem gondolnak ezek a bohó falusi gyerekek!
Amint meggyúrták hóbul az emberformát, azt mondja Rigó Bandi:
– Ragasszunk neki lengő szakállat kenderből.
Majd így szól Szijjártó Pista:
– Tegyünk a fejére piros koronát.
Mind ott nyüzsögnek-rezsegnek körülötte. Mindenkinek van valami
ötlete: ősz paróka a fején, bot a kezében, szakasztott úgy néz ki, mint egy fejedelem.
A hóember látván magán a hatalmi jelvényeket, elbizakodott, s így szólt:
– Elindulok, s addig járok, amíg országot találok.
Ment, mendegélt, egyszer csak talált az úton egy madárijesztőt,
aki gorombán rárivallt:
– Már eleget ácsorogtam itt nyár óta, ideje hogy fölválts!
– Minek képzelsz te engem? – fakadt ki a hóember, és még vörösebb
lett az orra haragjában, mint előbb.
– Hát én bizony madárijesztőnek hiszlek.
– Vakmerő felségsértő! – kiáltotta a hókirály. – Hát nem látod, hogy az én testem hókristályból
van, te meg csak hitvány rongyból?!
Megijedt erre a madárijesztő, és földig hajolt.
– Kegyelem, kegyelem!
Megvető tekintettel és még kevélyebb léptekkel ment odább a hókirály.
Nem messze egy nyúl lapult, hallotta a párbeszédet, s lóhalálában futott a király előtt, hírül
adva az állatoknak, hogy ki közeleg. Az állatok országában, miután az utolsó
oroszlánt is kilőtték, üresen állott a trónus. Mind megörültek a nyúl váratlan hírének.
A farkas vonítva adta tovább a nagy újságot, s a barna medve dörmögve örvendezett. Remélték,
hogy az új király őket nevezi ki miniszternek. A többi hivatalokat is felosztották egymás
között. Holló lesz az államtitkár, bagoly lesz a tanfelügyelő, a nyúl pedig a szónok.
Az erdő tisztásán mind összejöttek az állatok, s mikor a hókirály odaért, a nyúl rágyújtott
az ünnepi beszédre:
– Fölséges hókirály, Isten hozott nálunk!
Légy ezentúl a mi örökös királyunk. Trónodat hintse be derengő napsugár...
– Kár, kár! – károgott közbe a holló a fáról, mintha a következő rímet találgatná
„sugár –kár”, amitől annyira megzavarodott a nyúl, hogyegy ige nem sok,
annyit sem tudott kirebegni.
Mélységes csönd állott be.
– Elfogadom a trónt – szólt akkor a hókirály–, és mindenben igazságosan,
a törvény szerint kormányzom országomat.
Egeket harsogtató „éljen” tört ki erre. Egy díszkocsi gurult elé színezüst kékes díszítéssel.
Két gyönyörű szarvas vonta. Hogy a parádé még nagyobb legyen,
elöl a nyúl nyargalt mint kengyelfutó, pedig a szíve tele volt keserűséggel
a holló ellen, ki a „kár” közbeszólással megzavarta.
Nem is bírta megállni szemrehányás nélkül:
– Miért fecsegtél bele a beszédembe?
– Azért, mert rosszat kívántál a királynak!
– „Derengő napsugár hintse be a trónját.” Hát mi rossz lehet ebben? – tűnődött a tapsifüles.
– Majd meglátod – mondta a holló baljós hangon, s felrepült a király botjára díszőrségnek.
Így értek be nagy ünnepélyességgel a székhelyre, amely egy forrás alatt volt ősidőktől
kezdve. Őfelsége elhelyezkedett trónján, s méltóságteljesen fogadta az állatok hódolatát.
Hogy az ünnep még teljesebb legyen, kigyúlt keleten a nap, s meleg sugaraival bearanyozta
a trónt és a királyt.
A holló oldalba lökte a nyulat.
– Itt van ni, amit kívántál!
A bagoly átnyújtotta őfelségének a kinevezendő miniszterek és hivatalnokok listáját. A
koncleső állatok mind odatolakodtak közel a trónhoz.
– Halljuk, halljuk a kinevezéseket!
A király szólni akart, de csak ennyit bírt hörögni:
– Jaj, de melegem van!
A jobbágyok ijedten néztek oda. S valóban, a királyról csurgott a verejték.
– Végem van – motyogta –, elolvadok.
Koronája egyre süllyedt, teste horpadozott, büszkén hordott orra a földre pottyant.
– Ezzel ugyan megjártuk – szólt a róka, és elsompolygott.
– Hol van ez a szamár nyúl, hadd csípjem meg! – sopánkodott a bagoly.
Hol volt az már! A hatodik határban szaladt szégyenletében.
A hókirály meg lassan-lassan elolvadt.
Másnap már csak egy nagy tócsa jelezte, hogy hol állott a trónusa.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
hovirag_nonapra_vedett_noveny_614461_93202_n.jpg



Zelk Zoltán

A hóvirág

Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból.
– Alszol még? – suttogta szomszédjának az egyik fűszál.
Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:
– Miért mosolyogsz?
– Nem a szellő hív játszani?
Erre elnevette magát a füvecske.
– Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát!
A másik fűszál csak most tért magához.
– Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat!
Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.
– Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!
– Ne aludj! – suttogta a másik – Nézzük meg, mi van a világban.
– Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól.
De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.
– Meg kell keresnünk a módját!
– De hogyan?
Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:
– Én már kitaláltam!
Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet.
– Fölébresztem a föld alatt alvókat – mondta titokzatosan.
– Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól.
De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott. Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál.
– Jó reggelt – kiabált jó erősen. – Kialudtátok magatokat?
A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon:
– Ki az, mi az?!
– Fűszálacska! – volt a válasz.
Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.
– Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! – kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg egymást.
– Csakhogy itt vagy! – mondogatták a fűszálak.
Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni – gondolta az első fűszál. – De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?
– Te voltál az egyetlen reményünk – mondta a másik fűszálacska. – Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár.
A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre sem vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:
– Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég!

Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt.
– Most már nemsokára jön a szellő is – mondta az első fűszálacska a szomszédjának.
– És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam – válaszolta a másik füvecske –, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom.
A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag


Swallow2.gif

Gárdonyi Géza
MÁRCIUS

Köszöntelek, kedves, szép március! Ibolya illatú, langyos leheletedet
érzem már a levegőben. Zöld szőnyegeidet látom már kiterítve a halmokon.
Lábad nyomán kizöldül a fű, előfehérlik a hóvirág, és előkéklik
az ibolya.
Kedves hónapom vagy te nékem. Te vagy az egyetlen, akit hívunk,
és akit epedve vár mindenki. Felőled álmodoztunk a télen a kályha
mellett. EI-eltűnődtünk: hol vannak virágaid? Hol vannak madaraid?
Mit csinál most a fecskénk? Mit csinál most a gólyánk?
A virágok a föld mélyén aludtak, és álmodtak a tavaszi napsugárról.
A gólyánk és a fecskénk pedig messze idegenből hazagondolt.
Mert a gólyának is, fecskének is ez a hazája. Csak itt rak fészket
mind a kettő : a gólya a Fodorék házán, a fecske meg szanaszét az
ereszek alatt.
Azóta már úton is vannak. Valahol a tenger felett száll felénk egy
nagy fehér felhő. Azok a gólyáink. És száll egy nagy fekete felhő. Azok
a fecskéink.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
a-torpe-trombitas--6753130.jpg


Krúdy Gyula
A törpe trombitás

A Krimóczy-huszárszázadnak elesett a trombitása a szabadságharcban. Ilyesmi bizony előfordult máshol is, nemcsak a Krimóczy-huszároknál. Csata után bizony néha sok huszár hiányzott. Az öreg Pap János, a marcona őrmester ilyenkor keservesen kiáltott fel:
- Fiúk, huszárok, jobban vigyázzatok magatokra! Még megérem, hogy egymagam maradok az egész dicsőséges századból.
Egyszer éppen a trombitás hiányzott. Hiába szólongatta a csata után a nevénél Pap őrmester: a trombitás nem jelentkezett.
- Elment az trombitálni, őrmester uram, a túlvilági hadseregbe, - jegyezte meg egy vén huszár.
Dehát most már azon kellett lenni, hogy hamarosan másik trombitást szerezzenek a huszároknak. A huszár trombita nélkül félember. A trombitaszó tanítja meg arra, hogy mit kell tennie. Ha rohamra indul, mint a fergeteg, a trombitás fújja hozzá az indulót. Ha meg pihenőre tér este, a trombita mellett hunyja le fáradt szemét. Még a paripák is értik már a trombitajeleket.
Hát már most hol vegyenek alkalmatos, trombitást a Krimóczy-huszárok!
Éppen egy rengeteg tölgyfa-erdőn haladtak keresztül, amikor a fák közül tülök-hangot vitt feléjük a szél. Valami kondás makkoltatta ott a disznókondát.
Pap őrmester hallgatta egy darabig a tülök-hangot.
- Jól fújja, - mondta. - Hatalmas tüdejű gyerek lehet. Hozzátok csak ide azt a kondást!
Egy huszár kiugratott a sorból, aztán vitte, nagy nevetve az erdőből a disznópásztort. Biz az furcsa figura volt. Fiatal volt-e vagy öreg? Ki tudná megmondani? Az arcát benőtte a szőr. Kék inge, gatyája egy gyermeknek is kicsiny lett volna, mert a kondás egy cseppet se volt nagyobb, mint egy kisebbfajta törpe.
A vén őrmester is mosolygott a bajusza alatt.
- Te fújtad azt a tülköt?
- Én hát, - felelt hetykén a törpe kondás.
- Hát a huszártrombitát tudnád-e fújni?
- Tudnám hát! Már hogyne tudnám, mikor tudom.
Pap őrmester megcsóválta a fejét:
- Ne bolondozz, hékás, mert megharaplak.
A kis kondás csak körülnézett:
- Hol az a trombita?
Adtak neki egy trombitát. A szájához vette és belefújt. Hej, hogy zendült föl egyszerre az erdő! A huszárparipák kényesen emelgették a lábukat, még a huszárok is vígan mosolyogtak a bajuszuk alatt. Fújta, fújta a kis kondás. A trombitahang zúgva-búgva járta be az erdőt.
- Igy még nem is hallottam fújni, - dörmögte az őrmester. - Hogy hívnak, öcsém?
- Vad Marci a nevem.
- Nohát, Vad Marci, akarsz-e huszár lenni?
- Már hogyne akarnék, - felelt boldogan a kondás, - mikor akarok. - Csak úgy ragyogott az arca a nagy gyönyörűségtől.
- Mentem volna már magamtól is, de mindenütt kinevettek. Seholse kellettem.
- Nohát, velünk meglehetsz, mert jól tudod fújni a trombitát, - szólt az őrmester.
Megnyírták a bozontos haját, szakállát. Huszárgunyát húztak rá. Igaz, hogy lötyögött az rajta, mintha egy gyerek a nagyapja ruháját öltené föl. De Marci büszkén pödörgette a bajuszát. Nézegette magát jobbról-balról.
- Soh'se hittem, volna, hogy még huszár leszek valamikor!
Felültették egy vezeték lóra, nyakába akasztották a trombitát, aztán kezet szorított vele Pap őrmester:
- Ezentúl pedig megbecsüld magad, mert a legvitézebb huszároknál szolgálsz, öcsém.
Igy lett huszár a törpe disznópásztorból.
Hanem hát hiába fújta olyan nagyon gyönyörűen Vad Marci a trombitát, azért a huszárok mégis évődtek vele folyton-folyvást, A délceg, szálas legények nagyon lenézték a törpe huszárt. Ahány tréfát elkövettek a világ kezdete óta, azt mind elkövették Vad Marcival. A trombitás pedig búsult, búsult, de nem segíthetett magán. Csak azt emlegette mindíg:
- Megálljatok, majd megmutatom én egyszer, hogy ki vagyok!
A huszárok erre csak nevettek. Nekik mutatná meg Vad Marci a bátorságát, akik annyi diadalmas csatában vettek részt? Tán a világon sincs olyan vitéz huszár, mint akármelyik Krimóczy huszár.
Egyszer, amint a Felvidéken járt volna a Krimóczy-huszárok százada, az előörsök alkonyatkor azzal tértek vissza, hogy nem lehet tovább menni, mert az útban eső várost megszállva tartja az ellenség, most már visszafordulhatnak vagy megtámadhatják az ellenséget.
- Mennyi az ellenség? - kérdezte Pap János.
- Legalább tízszer annyian vannak, mint mi.
- No, akkor vissza kell fordulnunk.
Éjszakára lepihentek az erdőben. Vad Marci még elfújta nekik trombitáján az esti takarodót, álomra hunytak a fáradt szemek, a trombitás pedig titkon elhagyta az erdőt. Szakadt az eső, zúgott a szél, lován csendesen baktatott a sáros országúton a város felé, ahol az ellenség tanyázott.
Mikor pedig a város első házához ért, sarkantyúba kapta lovát és belefújt a huszártrombitába. Fújta, teli tüdőből fújta azt az indulót, amellyel a huszárok rohamra szoktak indulni. Végig nyargalt a városon és egy percig se hagyta abba a zengő trombitálást. A vaksötét éjszakában riadtan ébredt föl az ellenség.
- Itt vannak a huszárok! - kiabálták mindenfelé.
A trombita pedig recsegett, mintha egy hadseregre való huszár jött volna valahonnan.
Az ellenség fejvesztetten szaladgált jobbra-balra. Hol vannak a huszárok? Csak a trombita zengett folytonosan a vaksötét éjszakában.
- Körülfognak bennünket, mind itt pusztulunk! - kiabálták.
Futott mindenki arra, amerre tudott, kifelé a városból.
A törpe trombitás hajnalban azzal költötte fel Pap Jánost:
- Őrmester uram, kitakarodott az ellenség a városból. Menjünk be mi addig, amíg észre nem veszik a cselfogást.
Igy szólt Vad Marci és elmondta az éjszakai huszárrohamot, amit egymaga rendezett trombitájával.
A vén őrmester csak megölelte a törpe trombitást.
- Fiúk, - kiáltotta dörgő hangon - ne bántsátok többé ezt a gyereket. Aki bántja, vasra veretem. Igazi Krimóczy-huszár ez!


1848marc15.jpg
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag

katica.png


Orsovai Mária
Mese a hatpettyes katicabogárról



E
gyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ici-pici katicabogárka. Vidám volt, jó kedvű. Egyik fűszálról a másikra mászott. Eszegette a jó ízű levéltetveket.
Egyszer felmászott a tó melletti bokorra. Kihajolt az ága a víz fölé. Tiszta volt a tó vize, mint a tükör. A kis katica meglátta magát a víz tükrében.
-- Oh, milyen szép vagyok! -- kiáltotta vidáman. Lefutott az ágról és erre-arra szaladgált.
Találkozott egy másik katicabogárkával.
-- Jé, de furcsa katica vagy te! -- mondta neki a bogárka.
-- Ugyan miért?
-- Azért, mert neked hiányzik egy pettyed.
-- Miért? Hány pettynek kell lenni a szárnyamon? -- kérdezte kíváncsian a kis katica.
-- Ezt sem tudod? Hétnek és neked csak hat van. -- s ezzel otthagyta társát.
A katicának nem kellett több. Gyorsan a tó partjára futott. Felszaladt a bokor ágára, s a tó vizébe nézett.
-- Egy, kettő, három, négy, öt, hat. -- számolta a pettyeit. -- Hiányzik egy! -- fakadt keserves sírásra. -- Csak hat pettyem van!
Szomorúan bandukolt haza.
Anyukája észrevette, hogy szomorú. Megkérdezte tőle:
-- Miért vagy így elkeseredve kicsim?
-- Miért van nekem csak hat pettyem? -- zokogta a kis katica.
Odafutott az apukája is. Tanakodtak, tanakodtak, hogyan segíthetnének pici fiúkon.
Amikor lefeküdt aludni, a szülők megvárták, míg jó mélyen elalszik a kis katica és akkor odafestettek a szárnyára még egy pici fekete pettyet.
Reggel nem szóltak semmit. A katica leverten indult reggeli sétájára. Nem volt kedve levelekre mászni, levéltetveket keresni. Egyenesen a tó partjára ment, fel az ágra. Nézegette magát a víz tükrében és így szólt:
-- Miért van nekem eggyel kevesebb pettyem? Egy, kettő, három -- számolta a pettyeit --, négy, öt, hat ... hét. Hét, hét, hét! -- kiáltott fel. -- Hiszen hét pettyem van! Hét csodálatos fekete pettyem!
Egy halacska dugta ki a fejét a vízből.
-- Hé, halacska, számold meg kérlek, hány petty van a szárnyaimon?! -- szólt le a bogárka.
-- Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. -- tátogta a halacska.
-- Hurrá! -- kiáltott fel boldogan a katica. -- Hurrá, hiszen olyan vagyok, mint a többi katicabogár.
S boldogan élt ezután a kis katica.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
katica.gif


Eliza-Beth
A hatpettyes katicabogár

Élt egyszer régen egy helyes, hétpettyes katicabogár. Amolyan víg kedélyű, bohókás bogárka volt, aki egy jó tréfára bármikor kapható. Hanem egy nap őt tréfálták meg a barátai. Elcsenték az egyik pettyét, a legszebbet, és eldugták. A szöcske kíváncsian kérdezte tőle:
– Katica, hová lett a pettyed?
De Katica nem tudta. Bánatában világgá ment, megkeresni pettyeinek legszebbikét. Az erdőben szép piros gombát látott, majdnem olyan szép pirosat, mint ő maga, de fehér pettyei voltak.
– Adok én szívesen a pöttyeimből – mondta a gomba. – Marad nekem még akkor is sok, nyugodtan vedd el, amelyik tetszik!
– Hogy néznék ki fehér pettyel? – szomorkodott Katica. – Az enyémek mind feketék, látod? – fordította oda a szárnyait.
– Akkor vigyél kettőt, mind a két szárnyadra egyet! – ajánlotta a galóca.
– Köszönöm, de inkább keresek tovább, hátha megtalálom a sajátomat – felelte a katicabogár, és elszállt. A réten talált egy elhagyott labdát. Igaz, pöttyös volt, de biztos, hogy egyik petty sem az övé, mert túlságosan nagyok és fehérek. Pici feketét nem látott rajta, pedig jó alaposan körbemászta. Közben meg is ijedt, mert egy csupaszáj virág egyik szája megszólalt.
– Mit keresel, Katica?
– Az elveszett hetedik pettyemet – válaszolta a kis bogár. – Nem láttad véletlenül?
– Sajnos nem láttam. Szívesen adnék az enyémekből, de nekem sincs egy sem – mondta a tátika, és mutatta bársonyos sárga szirmait.
– Nem baj, te így vagy szép! – vigasztalta Katica a virágot, és továbbvándorolt. Addig-addig repkedett a réten, míg összetalálkozott a cinegével.
– De szép napszínű mellényed van, cinege! – dicsérte meg a kismadarat. – Mondd csak, nem láttad véletlenül az elveszett pettyemet?
– Sajnos nem – felelte a cinke. – De kérdezd meg a rét tündérét, hátha ő tud róla. Ott napozik éppen a harangvirág kelyhében.
Katica odaszállt, és halkan megkondította a halványlila harangvirág egyik csengettyűjét. Szilli, a rét tündére kikukucskált kelyhéből.
– Mi szél hozott erre, hétpettyes katicabogárka? – csilingelt vidám hangja.
– Sajnos már csak hatpettyes vagyok – szomorkodott Katica. – Elveszett a hetedik, a legszebb pettyem. Tudnál segíteni rajtam?
– No, nézzük csak! – töprengett el Szilli. – Mikor láttad utoljára?
– Tegnap még megvolt, az biztos – felelte Katica. – Sőt, ma reggel is láttam a patak tükrében. Aztán hancúroztunk egy jót a barátaimmal, és utána már nem volt meg.
– Nocsak! Hancúroztatok? És nem lehet, hogy esetleg a barátaid többet tudnak, mint én? – kacsintott a kis bogárra huncutul a tündér.
– Gondolod? Lehet, hogy csak megtréfáltak, és náluk van pettyeim legszebbike?
– Mindjárt meglátjuk – csilingelte a tündér, és varázspálcáját megsuhintva bűbájszavakat suttogott. A pálca nyomán képek jelentek meg a levegőben, halványan, de azért jól láthatóan. Katica a barátaival… Katica a barátai nélkül… végül a barátok Katica nélkül, ahogy vígan nevetgélve gurítják egy levél alá az elcsent hetedik pettyet. – Látod? Ott van a pettyecskéd.
– Jaj, én meg világgá szaladtam bánatomban – kacagott megkönnyebbülten Katica. – Biztos kinevetnek majd a többiek, de nem baj, most én voltam soron a tréfában. Köszönöm a segítségedet, Szilli!
Katica vidáman hazaszállt. Barátai aggódva várták, és azon nyomban visszaadták az elcsent pettyet. Végül együtt nevettek a jól sikerült tréfán, és Katica fogadkozásán: „Úgyis visszakapjátok!”
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
0000_husvet_055.png




Devecsery László
Rókáék húsvétja


Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő szélén volt… Nem más, mint a húsvéti nyuszi háza. Olyan volt az egész, akár egy hímes tojás. Kerek az ablaka, kerek az ajtaja, még a kéménye is kereken pöfékelte a kerek füstöt.
Történt egyszer, hogy a legkisebb nyúllány ─ Nyuszi Juci ─ kirándulni ment a testvéreivel. Elhatározták, hogy felmásznak a hegy tetejére.
A két nagyobb ─ Anci és Manci ─ fürgén fel is kapaszkodott a tetőre. Lihegve, sietve Julcsi is követte őket.
Megcsodálták a felhősipkás hegyeket, a délceg fenyőket és a lankás völgyeket. Julcsi, kicsit távolabb, egy hegyi kecskét pillantott meg. Mind közelebb merészkedett a hegytető pereméhez. A kövek meglazultak a talpa alatta, ő pedig leesett…, zuhant lefelé…, egészen addig, míg egy kiálló ágacskán fent nem akadt. Juci sírva kapaszkodott … Testvérei nem tudtak neki segíteni, ezért elszaladtak segítségért… Nyuszi Juci panaszos makogása messzire elhallatszott.
Éppen arra járt a róka, legkisebb fiacskájával. Hamarosan meg is pillantották a szorult helyzetben lévő nyuszit.
– Segítsünk neki, édesapám! – szólt a kis róka.
– Nem bánom, segítsünk!
Az öreg róka addig-addig ügyeskedett, míg Juci közelébe nem ért. Lenyújtotta hosszú farkát, amibe a nyuszilány bátran bele is kapaszkodott. Felhúzta a hegy tetejére.
– Most meg fogsz enni? – kérdezte riadtan Juci.
– Dehogy eszlek, dehogy eszlek!
– Csupán segítettünk neked! – felelte a kis róka.
A két róka elszaladt. Juci ámulva nézett utánuk. Közben lihegve, loholva, hosszú kötéllel, megérkezett a nyuszi-család. Csodálkozva látták legkisebb gyermeküket sértetlenül, épen, egészségesen.
Juci elmesélte, mi történt vele. Az első rémület után mindannyiuknak eszébe jutott valami…
*
Elérkezett a hímes tojást ajándékozó húsvét napja. Rókáék a pisztrángos tóhoz indultak. A lyuk szájánál majdnem elestek valamiben. Gyönyörűséges hímes tojások sorakoztak a bejárat előtt.
– Látod, édesapám, – szólt a legkisebb rókafiú – csodálatos dolog valakin segíteni. Lám, nyusziék így köszönték meg a segítséget!
A rókacsalád apraja és nagyja boldogan csodálta az ünnepet köszöntő hímes tojásokat.
 

zsuzana

Állandó Tag
Állandó Tag
Fábián Janka : A zöld macska
covers_186710.jpg

Nem saját munka!
Pdf és mobi formátumban.
Aranymálinkó királylány, szüleinek huszonegyedik gyermeke már születésekor ország nélkül marad. Tündér keresztanyja azonban tudni véli, hogy messze-messze, a Huszonegyedik Országban egy gyermektelen uralkodópár szívesen befogadná a száműzött királylányt. Aranymálinkó álruhát ölt, és útnak indul, hogy megkeresse ezt az országot. Útja során sok barátja és segítője akad: egy titokzatos, varázserővel bíró zöld macska, egy kis tarka kutya, egy rigó és két derék halász, Benedek és Elek.
 

Csatolások

  • a_zold_macska.rar
    186.4 KB · Olvasás: 77
  • A zold macska - Fabian Janka.pdf
    505.3 KB · Olvasás: 153

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
schnecke.jpg


Végh György
Nem kiadó a csigaház

Csiga Zsigának nem a lakáshivatal utalt ki lakást, mert Csiga Zsiga eredendően és születésénél fogva háziúr volt. Úgy is mondhatnánk, hogy született háziúr. Szép, csiga alakú, gyöngyházszínű háza volt. Nagyon szeretett benne lakni, annyira, hogy más lakót nem is tűrt meg. Általában gőgös háziúrnak tartották Csiga Zsigát az erdőben, ahol élt, és ezért senki sem szerette. Két szarvát mindig magasan hordta, és nem fogadta a lepkék köszönését, akik hódolatképpen összecsapdosták előtte szárnyaikat, ahogy az emberek a kezüket szokták. Csiga Zsiga már korán reggel elkezdte a mászkálást, úgy nyomult előre, mint egy tank, csak hogy minél többen láthassák a házát. Aki lassan jár, arra azt szokták mondani, hogy úgy mászik, mint a csiga. Csiga Zsiga meghazudtolta a nevét, bizonyára ő volt a leggyorsabb csiga, aki valaha is élt. Mindig fáradhatatlanul úton volt. Ha esett az eső, vagy nagyon sütött a nap, behúzódott házába, és nem jött elő, hiába énekelték a madarak:

Csiga Zsiga, gyere ki,
ég a házad ideki


Csiga Zsiga nem volt hajlandó kidugni a szarvát, őt nem lehetett egykönnyen becsap - ni. Egyszer is, amint visszavonult Csiga Zsiga, hogy házát kellőképpen élvezhesse, éneket hall. Ketten énekeltek egyszerre, az egyik hang mély volt és búgó, a másik cingár és esdeklő. De nem is a szokásos dalocskát énekelték. Így hangzott: Csiga Zsiga, gyere ki, vendéged van ideki! Csiga Zsigának még nem volt soha vendége, és ezért érdeklődve bújt elő. Hát egy eltévedt Búgócsigát lát a háza előtt, olyat, amivel a gyerekek szoktak játszani. A másik vendége meg egy szegény, házatlan csiga volt. Mert talán tudjátok, hogy nincs minden csigának háza.
– Szólíts egyszerűen Facsigának – mondotta Búgócsiga Csiga Zsigának.
– Ez itten Csiga Biga – mutatta be a házatlan csigát.
– Azért jöttünk, hogy kibéreljük a házadat.
– Az én házamat? – kérdezte sértődötten, de kicsit meg is szeppenve Csiga Zsiga.
– Az én házam nem kiadó!
– Ugyan, ha nem volna kiadó, akkor nem volnánk itt. Tessék, nézd csak! Facsiga falevelet dugott Csiga Zsiga elé, melyen ez állott:



„Szép, gyémántszínű házam,
mely palotának is beillik,
a nyári hónapokra olcsón kiadó.
Tisztelettel
CSIGA ZSIGA, háztulajdonos”

Csiga Zsiga kétszer is elolvasta, és ha lett volna vére, biztosan elpirul, de minthogy nem volt, csak ezt mondta:
– Csigavér! Csiga Zsiga, csigavér!
Facsiga megjegyezte:
– No látod, mért tagadod le, amikor az egész erdő tele van ilyen falevél röpcédulákkal? Vagy talán nem te vagy Csiga Zsiga?
– Csiga Zsiga én vagyok, de biztosan egy gonosz mókus csinálta ezt a viccet, mert nem kiadó a házam! Hová is mennék lakni, ha kiadnám?
– Az minket nem túlzottan érdekel – válaszolta Facsiga.
– Különben is: A hirdetés szép szó, ha betartják: úgy jó!
– De értsétek meg – próbálta meggyőzni őket Csiga Zsiga –, a kutyatejfűre kérlek benneteket, nekem szükségem van a házamra! Ha kiadnám nektek, ugyan ki fogadna be magához, ha esik az eső?
– Csiga Biga biztosan befogadna – nyugtatta meg Facsiga Csiga Zsigát. Csiga Biga megerősítésül bólintott egyet a szarvaival.
– De én akkor sem adhatom ki nektek a házamat, még ha be is fogadnátok! – siránkozott megrémülve Csiga Zsiga.
– Hát akkor nincs mást tennünk – búgta megejtően mély hangján Búgócsiga –, mint hogy elvesszük erővel, téged kilakoltatunk, és mi beköltözünk. És büntetésből be sem engedünk, ha esik az eső, pedig különben beengedtünk volna! Erre már nem is válaszolt Csiga Zsiga. Megrémülve, a szokottnál is sokkal gyorsabban húzódott vissza a házába, és betapasztotta a kijáratot. Sem énekszóval, sem bűvigével nem lehetett előhívni. Búgócsiga és Csiga Biga pedig jót nevetett a pajkos mókussal együtt, hogy így megrémítették Csiga Zsigát. De Csiga Zsiga is alábbhagyott ezután gőgös háziúrságával, és nem hordta oly magasan a szarvát, a lepkéknek előre köszönt, és a szitakötőket megkérte, hogy ha elfáradnak, szálljanak le egész bátran a háza tetejére pihenni. Meg is szerette az erdőben mindenki Csiga Zsigát.


 

Deri87

Állandó Tag
Állandó Tag
Egy váratlan mese - Ismeretlen szerző


Egyszer volt, hol nem volt, Budapesten túl, tán még a Dunán is túl,
a hatalmas szőlőhegy délkeleti oldalán, a cukros málnahegy tetején élt
egy varázsló.
Minden délután a hatalmas távcsövével a gyönyörű vitorlást nézte.
Egyszer csak az égre pillantott. Hirtelen egy ejtőernyős bukkant elő
a semmiből, nyomában egy kis tündérkével. Az ejtőernyő váratlanul a
varázsló várának legmagasabb csúcsába akadt. A tündér azonban egy
varázslattal ki is szabadította, még mielőtt az utasa segítségért kiáltott
volna.
A varázsló nagyon örült a váratlan vendégeknek.
Hirtelen óriási szél támadt, és egy titkos kincses térképet fújt be a
vár ablakán. A három barát: a varázsló, a tündér és az ejtőernyős
elhatározták, hogy útra kelnek a térkép nyomán. Magukkal vittek egy kis
elemózsiát, ásót, csákányt, lámpást és egy iránytűt egy kis tarisznyában.
A tündér egy varázslattal a vitorlást a vár kikötőjébe repítette.
– Jó szelet, kapitány úr! Elvinne minket a titkos szigetre?
– Szép jó napot nektek is! Indulhatunk azonnal! – mondta a
kapitány, aki nagyon örült az új kalandnak.
Hamarosan oda is értek a titkos szigethez. Óvatosan szálltak partra
mind a négyen. A kikötőben egy hatalmas vaskapu állta útjukat. Ezt a
csákánnyal könnyedén feltörték. Ekkor egy sziklába botlottak. Az ásó
segítségével és négyük erejével odébb tették, és így egy titkos, földalatti
járatba jutottak. A lámpással világítva mentek tovább. Egy
kereszteződésben az iránytű segítségével északi irányban folytatták
útjukat. Hosszan vezetett az út az alagútban. Egyszer csak a szűk járat
kiszélesedett. Egy hatalmas oroszlán egy kincses láda tetején ücsörgött.
Rögtön tudta a négy kalandor, hogy ezt keresték, ez az a kincs, amit a
térkép jelöl.
Elővették az elemózsiát és az oroszlánnak adták, aki boldogan
feledkezett bele a lakmározásba. A varázsló, a tündér, az ejtőernyős és a
kapitány magukkal vitték a kincset.
Otthon aztán megkérték Pöttöm Pannát, hogy igazságosan ossza el
a szegények között a sok aranypénzt.
A varázsló, a tündér, az ejtőernyős és a kapitány örök barátok
lettek. Tán még te is barátjuk lehetsz egyszer!
 

Deri87

Állandó Tag
Állandó Tag
A forrástól a tengerig - Mese a vízről- Harcos Katalin

Valahol messze, ahol a hegyek az égig érnek, egy nap morogva megrázta magát a föld. A sziklák közt ekkor apró repedés keletkezett, amelyen kristálytiszta, hűs víz tört elő. Megszületett egy forrás.
A víz gyűlni kezdett egy kis mederben. Korábban a hegy gyomrában, örök sötétségben tengette napjait. Most rácsodálkozott a kék égre, majd amikor a meder megtelt, túlcsordult rajta, s elindult, hogy felfedezze a világot.

Csobogott az erecske. Útjában megitatott néhány növényt, majd utat törve maga előtt egyre bátrabban igyekezett lefelé. Nem sokára társra akadt. A szomszéd hegyről alácsurranó hegyi patak befogadta. Már ketten folytatták útjukat.
-Lám, milyen erős lettem! Sebes vagyok, mint a szél, és bátrabb mindenkinél! – gondolta magában.
A hegy lejtője lassan megszelídült, a patak rohanása lassult, így a víz elgyönyörködhetett a ragyogó, aranyló napsütésben, a zöld fű közül kikandikáló színes virágokban, az égen suhanó érdekes formájú felhőkben, a fák bólogató lombkoronájában. Út közben jobbról két újabb erecske csatlakozott hozzájuk, így a patak vize még bővebb lett. A hegyoldalból nekiiramodva még bátrabban igyekezett világfelfedező útján. Egyszer csak hirtelen megtorpant. Sziklák zárták el az útját. A víz egyre csak gyűlt, gyűlt a tavacskában, míg az egészen megtelt, s ekkor a peremen hangos kiáltással zuhogott alá vízesés képében. Lent kavargott, játékosan birkózott tajtékos társaival, majd tovairamodott a falu irányába.
Amint beért a házak közé, elámult. Partja mentén gyerekek játszadoztak, arrébb asszonyok merítettek korsóval a vizéből. A falu szélén különös épülettel találkozott. A vízparton álló ház oldalában hatalmas fakerék forgott, s bentről furcsa zakatolás hangját hozta a szél. A víz játékosan belekapott a kerék lapátjába, és alaposan megforgatta, mielőtt tovafutott. Vígan őrölt a vízimalom.
Alig folytatta útját, mikor újabb testvérére akadt. A két patak folyóvá szélesedve lejtett tágas medrében. Néhány csónak meglovagolta a hullámait. Erre nagyon büszke volt! Ringatta, sodorta a járműveket. Élvezte az erejét.
Ekkor hatalmas házak vetettek árnyékot a vízre, és minden irányból apró erecskék futottak felé. Némelyik orrfacsaró bűzt árasztott. A víz megrémült.
-Vigyázzatok rám! – csobogta rémülten. - Mi lesz így a hullámaim közt úszkáló halakkal? Jaj, oda a tisztaságom, a legféltettebb kincsem!
Rohanva hagyta el a várost. Vissza se nézett, csak sietett, hogy minél távolabb kerüljön tőle.
Útja során még több másik folyóval találkozott, velük egyesülve hatalmas folyammá duzzadt. Hátán már nagy hajókat hordott. Nem tudta hová megy, csak követte a medrét.

Leszállt az éjszaka, de ő nem pihent. Amikor a hajnal vörösre festette az ég alját, csodálatos látvány tárult elé: hatalmas kéklő, végeláthatatlan víztükör várta.
-Megérkeztem! – ujjongott, miközben elvegyült a tenger kristálytiszta, sós vízével.
Ámulva nézte a korallok közt játszadozó színes halrajokat és a játékos delfinek hancúrozását, miközben feloldódott benne, egyé vált vele.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
macskakeresztfia.jpg



Hárs László: Csengős macska nem fog egeret

Volt egyszer egy macska, akit rettegtek mind az egerek. Büszke is volt a cirmos erejére, ügyességére, csupán egyvalami fájdította a szívét. Még¬pedig az, hogy gazdáitól semmiféle jutalmat nem kapott az egerek elleni vitézkedéséért. El is panaszolta fűnek-fának, hogy lám, a kutyának cifra nyakörv jutott, a báránynak piros szalag, a kiskecske nyakába meg egyenesen fényes csengőcske, csupán néki nem kerülközött semmi.
Meghallották ezt az egerek, s gondoltak egy nagyot. Fellopakodtak a padlásra, mert tudták, hogy a heverő lomok között ott porosodik egy ócska csengő. Meglelték a csengőt, s küldöttségben vitték a vitéz cirmosnak. A küldöttség vezetője, a legvénebb szürke egér ékes szavakkal elmondta, hogy mily mérhetetlenül tisztelik őt, a gyáva kis egérkék a hős cirmost, kinek párja nincsen hetedhét kamrában. S tiszteletük és bámulatuk jeléül a cirmos nyakába akasztotta a csengőt.

A vitéz cirmos majdhogy könnyekre nem fakadt. Azután peckesre kihúzta magát, s körbejárt az udvaron kényesen, nyakában szaporán szólt a csengő, hirdetve a híres-nevezetes egérirtó dicsőségét.
Bárhová ment, bármerre járt, a csengő hangosan csilingelte: itt jön a híres-nevezetes cirmos, az egerek réme, hetedhét éléskamra őrizője. A kamrában lakmározók, a magtárban dúskálók messziről meghallották a csengő szavát, s idejekorán eliszkoltak az egérlyukba. Mire a vitéz cirmos megérkezett, hűlt helyüket lelte. Az egész házban: pincében és padláson, kamrában és magtárban élték világukat az egerek, s kerekre híztak.
A büszke cirmos álla pedig felkopott az éhségtől. De hiába korgott a gyomra, hiába lappadt le a hasa, csak nem akarta megérteni, csak nem akarta megtanulni, amit mindenki tud, hogy: csengős macska nem fog egeret.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
helka2.JPG



Lipták Gábor
Helka és Kelén

Azokban a régi szép időkben, melyek már csak a mesékben élnek, úgy mondják, soktornyú, hatalmas várkastély állott a tihanyi hegy fokán. Aranyos teteje messze csillogott a víz felett, s az arra járó halászok mindig ámulattal néztek fel óriási bástyáira.
A kastélyban gazdag, nagy szakállú öreg herceg lakott, akinek híre és hatalma messze vidékre terjedt. Azokban a régi időkben még csak mesebeli hercegek voltak, akadt közöttük jó is, rossz is. A tihanyi várkastély ura történetesen jóságos szívű, derék öregember volt, akinek béketűrését megpróbálta a sors. Vak volt a herceg, s fényes tihanyi palotájában már régen nem látta azt, amit legszegényebb szolgája is láthatott: a tündöklő napot.
A szelíd öregembernek, akit Rohan hercegnek neveztek, két szépséges leánya volt. A két leány mintha nem is ugyanannak az apának gyermeke lett volna. Az egyik, Horka, gyönyörű szép, de gonosz teremtés, akinek kevélység és kegyetlenség lakott a szívében. Szépsége mindenkit megtévesztett, míg meg nem szólalt. Mihelyt azonban szavát hallatta, éles, rikácsoló hangja, mely úgy csikorgott, mint az egymáshoz dörzsölt fazékfödő, azonnal elárulta valódi lényét.

folyt.
 

Csatolások

  • HELKA ÉS KELÉN.doc
    100 KB · Olvasás: 69
Oldal tetejére