Mesék

Arany László
Dongó meg Mohácsi

Hol volt, hol nem volt, én se tudom, hol volt, te se tudod, hol volt, volt a világnak két legszélső szegletében két regement, ebből mindegyikből eresztettek el fele-lábra egy-egy katonát. Ennek a két katonának nem volt se országa, se hazája, hanem elindult mindegyik arra, amerre az orra állott. Egy nagy városba - ahol éppen vásár volt - egyszerre ért be mind a kettő. Elkezdtek a vásárban kódorogni, de se nem adtak, se nem vettek, mert nem volt miből. Váltig törték a csürhejárást, miképpen lehetne egy kis pénzmagra szert tenni, utoljára mindegyik gondolt valamit. Az egyik kiment az erdőbe, teleszedett egy zsákot gubóval, azzal megfordult, ment a vásárra, hogy majd rászed valakit, eladja dió helyett. A másik meg szedett egy zsákra való bükkfapeterkét, azt akarta eladni gyapjú gyanánt.
Sokáig árulgatták a portékájokat, de látatlanból senkinek se kellett. Egymással is találkoztak sokszor, de nem szólították meg egymást. Utoljára az, amelyik gyapjút árult, megszólította a másikat:
- Mit árul kend, atyafi?
- Diót. Hát kend?
- Én meg gyapjút árulnék, de senkinek se kell látatlanból, pedig én úgy akarom eladni.
- Én is úgy akarom a diómat; tudja kend mit? Cseréljünk!
Elcserélték a zsákot látatlanból, azzal otthagyták egymást, szaladtak ki a vásárból. Amint kiértek, meg akarta mindegyik nézni, hogy milyen diót meg gyapjút kapott, akkor látták meg, hogy rászedték egymást. Mindjárt visszafordult mindegyik, a vásár közepén találkoztak.
- Na, koma - mondja a gyapjús -, látom, hogy kend is olyan nagy zsivány, mint én, én is olyan nagy zsivány vagyok, mint kend. Hanem tegyük össze a keresetünket, együtt csaljuk a világot.
- Nem bánom - felelt a másik. - Hát hogy hívják kendet?
- Dongónak. Hát kendet?
- Mohácsinak.
Itt a két gézengúz elkezdte törni a fejét, miképpen lehetne legkönnyebb szerével, legkevesebb dologgal elélni. Utoljára arra határozták, hogy elmennek szolgálatot keresni. Találtak egy vén boszorkányra. De annak csak egy ember kellett volna, ők pedig egymás nélkül nem szegődtek el; hanem kötötték magokat nagyon az öregasszonyra. Az öregasszony váltig mondta, hogy neki csak egy ember kell, hogy őnála csak egy tehénnel kell gondolni, hogy mit tudna csinálni két ember egy jámbor tehén körül, hogy így, hogy úgy; de a két obsitos nagyon belekapcáskodott, utoljára megfogadta őket. Örült a két obsitos, mint bolond a garasnak, mert hát mi dolog van egy tehén körül? Úgy egyeztek meg, hogy egyik kihajtja a tehenet a legelőre, a másik kitisztítja az istállót.
Első nap Dongó hajtotta ki a tehenet. Szerzett magának egy hosszú szárú pipát meg egy szalmaszéket, hogy ha majd kiért a mezőre, a székre ráül, a hosszú szárú pipára meg rágyújt, s pöfékel, mint egy török basa; a tehén meg szép csendesen legelget körülötte. Mohácsi se akarta megölni magát a munkával; ő meg úgy gondolta ki, hogy reggel kitisztítja az istállót, azután egész nap alszik, csak enni kél föl.
El is indult reggel Dongó. Kenyeret, szalonnát tett a tarisznyába, a széket a hátára kötötte, a hosszú szárú pipát a kezébe fogta; de alighogy a városból kiértek, a tehén nekiindult a szaladásnak. Dongó utána; mikor már nagyon kifáradt Dongó, a tehén megállott, legelt egy kicsit, azután megindult megint szaladni.
Ez így tartott egész nap. Szegény Dongó majd kifútta a lelkét, mikor este hazaért. De Mohácsinak se ment jobban a dolga. Reggel hozzáfogott a gané kihányásához. De amint egy lapáttal kilökött, kettővel lett helyette, úgyannyira, hogy csak késő estére lett vele készen. Akkor kiállott az utcaajtóba, várta Dongót. Kis idő múlva haza is hajtotta Dongó a tehenet.
- No, pajtás - kérdi Mohácsi -, hogy ment dolgod?
- Nagyon jól, pajtás, mert alighogy kiértem a városból, olyan szép fűre találtam, hogy térdig ért a bodorka.[2] Ott a kis székre ráültem, a pipára rágyújtottam, úgy töltöttem el az időt. Hát te mit csináltál egész áldott nap?
Már reggel kihánytam azt a két-három lapát ganét, azután lefeküdtem, aludtam délig, délben felkeltem enni, azután megint ledőltem; csak az elébb ébredtem fel. De holnap te maradj itthon, majd én kimegyek a tehénnel; tudom, jóízűket alszol.
Dongó csak úgy szűr alól röhögött. "No, majd nem alszol te" - gondolta magában, de nem szólt semmit.
Második nap csakugyan Mohácsi ment ki, mégpedig elkérte a széket meg a hosszú szárú pipát Dongótól. De csak úgy járt, mint azelőtt való nap Dongó, majd elkopott a lába, annyit szaladt. Dongó is otthon hozzáfogott a gané kihányásához, de bizony már lefelé csúszott a nap, mikorra készen lett vele. Mohácsi is hazaért a tehénnel, de még akkor is mérges volt. Nekiesett Dongónak:
- Hát mért nem mondtad te nekem, hogy olyan szilaj az a tehén?
- Hm! Hát te mért nem mondtad, hogy olyan szilaj az a gané?
Itt elkezdtek tanakodni, hogy mi lehet a dolog bibéje. Utoljára is oda lyukadtak, hogy az ő gazdasszonyuk boszorkány, hát másnap otthagyják.
Ezt a beszélgetést kihallgatta az öreg boszorkány. Tudta, hogy a két cseléd majd a bérét kéri, de rá akarta őket szedni; megtanította a szolgálóját:
- Majd ha mondom, hogy hozz pénzt a veremből, te ne szólj semmit, csak azt kérdezd: Melyikből hozzak, a sárgából, fehérből vagy veresből? Akkor fordulj ki egy kis időre, s hozd be ezt ni. Azzal odaadott neki egy csomó rézpénzt.
Reggel csakugyan beállított a két obsitos a fizetést kérni. A boszorkány beszólította a szolgálót.
- Marcsa te! Eredj, hozz egy fél kötő pénzt a veremből.
- Melyikből hozzak, a sárgából, fehérből vagy a veresből?
- Most csak a veresből.
A két obsitos összenézett; azután elkezdtek leselkedni az ablakon, hogy merre megy a szolgáló. Hát látják, hogy a kertben, annak is a külső szegletében van az a verem. Kacsingattak egymásra, hogy nem lesz nehéz abból lopni. De nem szóltak egy szót sem.
Nagy sokára beérkezett a szolgáló. A vén boszorkány kifizette a két obsitost, azzal útnak eresztette isten hírével. Ezek alig várták, hogy besötétedjék. Szereztek egy kötelet, a zsákuk még akkor is megvolt, elindultak lopni. A kert kerítésén hátul bemásztak, a veremre is csakhamar ráakadtak. Ott aztán elkezdtek tanakodni, hogy melyik menjen le.
- Eredj le te - mondja Dongó -, soványabb is vagy, könnyebb is vagy, a kötelet a derekadra kötjük, úgy leeresztelek. Odalent a zsákot telerakod. Először ezt húzom fel, aztán téged.
Mohácsi is ráállott, lement a verembe, odalent elkezd tapogatózni, hát nem talál egyebet, csak diribdarab csontot, döglött egeret, békát, még talán macskagumiba is markolhatott.
Dongó csak kérdezgette odafent:
- Megtaláltad-e? Van-e sok? Húzzam-e már?
Mohácsi nem merte mondani, hogy mire akadt, mert félt, hogy a cimbora otthagyja, csak biztatgatja, hogy mindjárt tele lesz. Míg így biztatgatta, addig belebútt a zsákba. Mikor jól elfészkelte magát benne, nagyot kiáltott:
- Húzzad, pajtás, tele van már!
Dongó felhúzta a zsákot, hátára kapta, azzal, mintha puskából lőtték volna, úgy ellábolt onnan. Mohácsinak a verembe (mert ő azt gondolta, hogy az ott maradt) azt se mondta: papucs. Cipelte a zsákot árkon-bokron keresztül, majd megszakadt bele. Mikor kiért a városból, megszólalt Mohácsi a zsákból:
- Ne emelj már tovább, pajtás, megeléglettem már.
Dongóban is felfortyant erre a méreg, hogy őt így rászedték.
- Ejnye, imilyen-amolyan teremtette, hát téged cipeltelek én?!
- Hát, pajtás - felelt Mohácsi -, tudtam én azt, hogy ha megmondom, hogy mire akadtam, otthagysz, mint Szent Pál az oláhokat, hát csak jobbnak gondoltam így.
Erre Dongó is megjuhádzott, mert látta, hogy most is ő volt a kutyább. Kikérdezte Mohácsit, hogy hát mit talált.
- Egyebet nem, pajtás, mint diribdarab csontot, egeret, békát. - Mindjárt látták, hogy most is megcsalták egymást, de még hogy a vénasszony is megcsalta őket, hát még jobban szidták, aztán elkezdtek tanakodni, hogy miképpen kellene kenyeret keresni. Hát arra határoztak, hogy majd csak megélnek valahogy, biz ők nem dolgoznak. Ha nem csordul, cseppen. Nem is gondolkoztak tovább, hanem elindultak azon az úton, amelyik legjártabb volt, s mentek, azt se tudták, hova. Amint így mendegéltek, előtaláltak egy kocsmát; ez a kocsma egészen körül volt akasztófával, az akasztófán meg mindegyiken egy-egy ember lógott, de a két obsitos azért bement. Dongó nem állhatta szó nélkül, megkérdezte a kocsmárostól:
- Ugyan, nagy jó uram, miért van ez a sok ember itt felaggatva? Mi bűnt követhettek azok el? Sok országot-világot bejártam, de ilyet nem láttam még sehol.
- Hát biz az, katona uram, csak azért van, hogy volt a mi királyunknak egy olyan gyűrűje, abban olyan kő volt, hogy ha a király befelé fordította, meglátta az egész világot, ha kifelé, akkor meg őt látta meg az egész világ. Ez a gyűrű a minapában elveszett, senki se tudja, hol van, a király kihirdette az egész világon, hogy aki gyűrűjét meg tudja mondani, hogy hol van, olyan úrrá teszi, mint egy kiskirály, de aki bizonyost nem tud mondani, hozzá se fogjon, mert ha igazat nem mond, felkötteti. Ezek itt mind jövendőmondók voltak, de egyik se tudott igazat mondani, hát biz őkegyelmöket felhúzták.
Dongónak se kellett egyéb, amint ezt meghallotta.
- Én is jövendőmondó vagyok - mondja a kocsmárosnak -, jelentsen meg a felséges királynál.
A szegény Mohácsi váltig rángatta hátul, hogy: "Majd téged is felakasztanak!", nem használt semmit, annál jobban erősítette, hogy ő is jövendőmondó.
A kocsmáros mindjárt lóhátas embert küldött a királyhoz hírt adni, ki s mi van nála. A király, amint ez értésére esett, mindjárt négylovas hintót küldött a kocsmároshoz. Dongó abba beleült, a kocsmárosnak pedig megparancsolta, hogy míg ő visszajön, Mohácsinak adjon mindent, amit parancsol. Jól is hozzáfogott Mohácsi, egész nap mindig evett-ivott, vagy kellett, vagy se; de mégis fúrta az oldalát, mi lesz hát a Dongó sorja. Azért is, hogy nagyon összeszoktak már, de még inkább azért, mert nem volt egy árva sustákja se, az adósság meg már sokra ment. Feltette hát magában, hogy majd ha látja, hogy hozzák Dongót, elszökik. Míg Mohácsi így töprenkedett, addig Dongónak is jól ment dolga.
Amint Dongó bement a királyi palotába, mindenki nagy tisztességet mutatott iránta. Adtak neki egy külön szobát, oda Dongó bezárkózott. Amint így magában volt, elővett egy kalendáriumot, amit még a kocsmából lopott el, azt kinyitotta. De olvasni nem tudott, hát csak elkezdett mutogatni hol a fehér papírosra, hol a fekete betűkre, hol meg a veres cifraságra, s mondogatta nagy felszóval:
- Ez fehér, ez fekete, ez veres; ez fehér, ez fekete, ez veres.
Váltig hallgatódzott kívülről mindenki, vajon mit beszélhet a jövendőmondó, de nem jól tudták kivenni. Legjobban fülelt három inasa a királynak, akik a gyűrűt ellopták, de azok se tudtak semmire menni. Ezt a három inast, az egyiket Fehérnek, a másikat Feketének, a harmadikat Vörösnek hívták.
Ekkor Dongó bement a királyhoz, kért tőle háromnapi várakozás- és szabadságidőt, hogy annyi idő alatt tudja csak megmondani, hol van a drágalátos aranygyűrű. A király szíves örömest adott volna hatot is, csak hogy megkerüljön a kedves jószág. Erre Dongó megint visszament a maga külön szobájába, ott mondogatta a maga mondókáját.
Eltelt az első nap. A király beküldte Dongóhoz a Fehér nevű inast, hogy hívja ebédelni. Amint benyitotta az ajtót, éppen akkor mondta Dongó, hogy: "Ez fehér." Nagyon megijedt erre az inas, mert azt gondolta, hogy az ő nevét mondta. De azért csak összeszedte magát, s elmondta, hogy mért jött. Dongó nagyot fohászkodott, s azt mondta rá:
- No, hála Istennek, elértem már egyet. - Ő az ebédet értette, de az inas ezt is magára vette. Már bizonyosnak gondolta, hogy a jövendőmondó mindent tud. Szaladt nagy ijedten a cimboráihoz; tanakodtak, mitévők legyenek.
- Legjobb volna kiegyezni vele - mondja az egyik -, mert ha megmondja a királynak, hogy mi voltunk, mind a hármunkat felhúzat.
- Várjunk még egy napot - mondja a másik -, hátha nem is miránk értette.
Másnap a király a Fekete nevűt küldte be, hogy hívja a jövendőmondót ebédelni. Amint bement a szobába, éppen akkor mondta Dongó, hogy: "Ez fekete."
A szegény inas majd sóbálvánnyá változott, annyira megijedt, mikor a nevét hallotta, de csak mégis elrebegte valahogy, hogy mért küldte a király. Nagyot fohászkodott erre Dongó:
- No, hála Istennek, elértem már a másodikat is.
Az inas, amint ezt meghallotta, alig tudott kitántorogni a szobából. Mindjárt elhatározták, hogy odaadják a gyűrűt a jövendőmondónak, s lekenyerezik, hogy ne adjon ki rajtok. Be is mentek hozzá mindjárt ebéd után. Dongó akkor is olvasta a kalendáriumból nagy bölcs pofával: "Ez fehér, ez fekete, ez veres."
- Már, jövendőmondó uram - kezdte el az első inas -, látjuk, hogy abból a könyvből megtudta, hogy mi loptuk el a gyűrűt. Most hát azért jöttünk, hogy a gyűrűt átadjuk jövendőmondó uramnak. Azonfelül meg is fizetünk jól, csak el ne vádoljon a felséges királynál.
Dongó nagyon megörült, de azért úgy mutatta, mintha mindent tudott volna. Kiegyezett az inasokkal, hogy nem árulja el őket, ha jól megfizetnek. Azok megadták, amit kért.
Harmadik nap ebéd közben kérdezte a király Dongótól:
- No, jövendőmondó uram, eltelt a három nap, tud-e már valamit a gyűrűmről?
- Tudok bizony, felséges király. De még most nem mondhatom meg, mert nem telt el a kitűzött idő; még egy éjszaka hátravan, ha most idő előtt elmondanám, elveszteném minden tudományomat, de holnap reggel, mikor felkel felséged, mindent megmondok.
Ebéd után Dongó bement a maga külön szobájába. Ott addig törte az eszét, míg kitalálta, mit csináljon a gyűrűvel. Volt a királynak egy igen kedves pávája, még fiók korában kapta, maga nevelte fel, mindennap maga etette a tenyeréből, nem adta volna egy borjas tehénért. Látta Dongó, hogy ez mindig a király körül járkál, feltette magában, hogy akárhogy, mint, ezzel eteti meg a gyűrűt. Reggel felkelt korán, mikor még mindenki aludt a háznál. A páva már akkor ott járkált az udvaron; Dongó szépszerivel magához édesgette, elkezdett neki kenyérdarabokat hányni, egyszer aztán egybe belecsinálta a gyűrűt, azt vetette oda neki; a páva azt is megette.
Alighogy ezzel készen volt, hogy a pávát elkergette magától, kijött a király is a ház elébe. Dongó odamegy hozzá:
- No, felséges király, eltelt az idő, megmondhatom, hogy hol van a gyűrű. A pávát ölesse meg felséged, annak a begyében van; egyszer, mikor mosdott, felséges király, letette a gyűrűt maga mellé, a páva odament, bekapta, még most is a begyében van.
- Jól van - mondja a király. - De ha nem lesz ott a gyűrű, halálnak halálával hal meg jövendőmondó uram, amért azt a kedves állatomat megöleti. Azért jól meggondolja a dolgot, azt mondom!
De Dongó nagyon erősítette, ő tudja, hogy ott van a gyűrű, kiolvasta ő azt a könyvéből, azért hát csak meg kell öletni a pávát. Megölték; ott nézte a király és a királyné is, amikor felbontották.
Hát amint hasítja ki a szolgáló a begyét, csak gördül ám ki belőle a gyönyörűséges gyűrű.
Nagyon megörült ennek a király is meg a felesége is. Összevissza csókolták Dongót. Azután összecsődítettek sógort, komát, mindenféle atyafit; nagy dínomdánomot csaptak.
Ebéd után kisétált a királyné Dongóval karonfogva a kertbe. Amint ott sétálnak, egyszer fog a királyné egy nagy dongó legyet.
- No, jövendőmondó uram, találja ki, mi van a markomban? Száz arany a díja.
Dongó megvakarta a fejét, elkezdett mormogni magában:
- No, Dongó, most szorultál meg!
- A biz a - mondja a királyné -, megnyerte jövendőmondó uram, egy nagy dongó volt.
Amint mennek odább, megint megszólalt a királyné:
- Ennek a kertnek a hátulján van egy vadállat, találja ki jövendőmondó uram, micsoda? Száz arany a díja.
Dongó látta, hogy elébb-utóbb csak megtudják, hogy nem jövendőmondó, felsóhajtott hát szomorú pofával:
- Már látom, hiába csűri-csavarja farkát a róka, utoljára is verembe esik!
- A biz a, már megint megnyerte jövendőmondó uram, egy róka van oda hátra egy veremben.
Nagyon megörült Dongó, hogy megint kiránthatta magát a sárból, nem is felelt aztán semmire, akármit akartak vele kitaláltatni.
- Azt tartja a törvényünk, hogy háromnál többre nem szabad jövendölni egyszerre. - Nem is igen kérdezgették aztán.
Másnap előállott a hatlovas hintó, Dongó felrakatta a sok pénzt, maga is beleült, elbúcsúzott a királytól, azzal hajtatott a csárdához.
Mohácsi akkor is ott leste az ajtó előtt, hogy mikor viszik már a cimboráját akasztani. Hát egyszer látja, hogy megy arra egy hintó hat gyönyörű lóval, nézi jobban, látja, hogy Dongó ül benne, azt gondolta, hogy álmodik, de csak aztán bámult el, mikor Dongó leszállott, s hordatta be a teméntelen sok kincset. Elkezdte tudakozni, hogy miben áll a dolog.
- Akárhogy van, akármint van, pajtás, csakhogy sok pénzünk van, ehetünk-ihatunk, amennyi csak kell. Látod, így van az: aki mer, az nyer.
Hozzá is fogtak a vigalomhoz, aki csak a vidékére ment annak a csárdának, mindenkit megvendégeltek, lakodalom volt éjjel-nappal, hegyen-völgyön. Volt pénz, mint polyva.
De hiába, akármilyen hosszú a kolbász, mégis van annak vége, a két obsitos pénze is elfogyott, úgyannyira, hogy már tartoztak is a kocsmárosnak. Itt összeültek tanakodni, hogy mitévők legyenek. Arra határozták, hogy legjobb lesz elszökni, otthagyni a kocsmárost a faképnél. Még akkor éjszaka összeszedték, amijek volt, egy nagy lámpást is loptak a kocsmárostól, búcsút vettek a kapufélfától, azzal útnak indultak az erdőbe.
Amint ott kódorognak, egyszer mintha valami zsinatot hallanának, fülelnek jobban, csakugyan hallanak valami veszekedésformát, mennek arra, hát egy temető közepén, egy leomlott templom fala mellett találják magokat. Benéznek az ablakon, látják, hogy tizenkét zsivány osztozik temérdek sok aranyon, ezüstön, azon marakodnak.
Sokáig gondolkozott a két obsitos, mindegyik azon törte a fejét, hogy milyen jó volna azt azoktól elvenni. Egyszer megszólal Mohácsi:
- Próbáljunk itt szerencsét, pajtás, hátha el tudnánk riasztani ezeket a zsiványokat, tegyünk úgy, mintha kísértetek volnánk, ha megijednének, jó volna azon a pénzen megosztozni.
Dongó helybenhagyta. Csak azon tanakodtak még egy kicsit, hogy mi módon fogjanak hozzá. Utoljára azt is kisütötték.
Dongónak volt egy nagy fehér katonaköpönyege, azt magára terítette úgy, hogy a feje se látszott, a lámpát a kezébe fogta s bement lassú lépéssel a templomba a betyárok közé, odabent elkezdte vastag hangon, mintha fazékba beszéltek volna: "Keljenek fel, akik itt ezer esztendővel ezelőtt eltemetkeztenek, ímhol jön az ítélet, minden embernek számolni kell magával." Mohácsi azalatt kívülről mindenféle köveket, csontokat hajigált a betyárok közé, s kiabálta hol vékonyan, hol vastagon, mintha ezeren lettek volna odakint: "Jövünk, uram, mindnyájan! Jövünk, uram, mindnyájan!" A betyárok erre a nagy mennykő lármára mind szétszaladtak, mint a csirkék, még a ruhájokat is mind otthagyták, csak ott ne találja őket az ítélet napja.
A két obsitos elkezdett osztozkodni a pénzen. De éltek a gyanúperrel, hogy hátha visszamennek a zsiványok, ezért elkezdtek kiabálni:
"Én se engedem ezt az egy pénzt; én se engedem ezt az egy pénzt!" De szerencséjük is volt, mert egy a betyárok közül visszament, hogy megnézi, csakugyan kísértet volt-e. De amint meghallotta, hogy mit kiabáltak, visszaszaladt a cimboráihoz.
- Hej, halljátok, annyian vannak azok, hogy abból a tenger pénzből egy se jut egynek, mind azt kiabálja, hogy: "Én se engedem ezt az egy pénzt; én se engedem ezt az egy pénzt!" Erre a betyárok még az erdőből is kiszaladtak, úgy megijedtek.
A két obsitos szétosztotta a pénzt, mindegyiknek jutott egy-egy zsákkal. Azzal otthagyták a rossz templomot, mentek kifelé az erdőből. Amint mentek, egy helyen kétfelé vált az út, ott megszólalt Dongó:
- No, édes pajtásom, elég régen éltünk már együtt, elég régen csaljuk a világot, most van pénzünk elég, megélhetünk egymás nélkül is, itt kétfelé visz az út, eredj te jobbra, majd én megyek balra, ha még valaha egymásra bukkanunk, élhetünk megint együtt.
Itt elbúcsúztak egymástól; az egyik jobbra, a másik balra ment, ha el nem váltak volna, még több csalást is végbevittek volna, akkor az én mesém is tovább tartott volna.
Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.

BABIKÓ ÉS RÓNÁNA

Egyszer volt egy szegény ember. Kettesben élt a feleségével, míg el nem vitték katonának.
Katona volt, fogságba esett, húsz év múlva került csak haza.
Jött, jött, közel ért a falujához, nagyon szomjas lett, lehajolt az Ördögárkába inni, és az ördög
megfogta a szakállát. Kivallatta, honnét jön. Rimánkodott a szegény ember, hogy eresztené el,
az meg azt mondta, csak akkor, ha odaígéri neki, amiről a házában nem tud. Három nap múlva megjelenik nála, s ha nem állja a szavát, meghal!
Estére a házához érkezett a szegény ember, beles az ablakon, és odabent egy szép szál
fiatalembert lát sétálni. Gondolta, a feleségének másik ura van, de már mindegy, szállást kér
éjszakára.
Az asszony, ahogy meglátta a torzonborz, öreg katonát, sírva fakadt, hogy az ő ura is oda van
valahol húsz éve, és ez a szép szál fia már azóta született. De erre már a szegény ember is
megmondta, kicsoda, lett nagy öröm, aludni sem tudtak tőle. Virradatra múlott csak el, akkor
csapódott az eszébe, hogy az ördög biztosan a fiát akarja! Azontúl sosem látták jókedvűnek,
harmadnap meg, hogy eljött az ördög, meg kellett vallania mindent úgy, ahogy volt.
- Nem baj, apám, elmegyek az ördöggel - köszönt el tőle a fia -, a jóisten magát is
hazasegítette, majd én is megjövök! - S ment az ördöggel az Ördögárka felé.
Hogy odaértek, azt mondja az ördög, lépjen utána, de a fiú nem mert, mert az árok teli volt
vízzel, az ördög kénytelen volt a hátára venni. Átalértek, s egyszer csak egy nagy ház előtt
találták magukat. Azt mondja az ördög:
- Ez az én házam. Eztán itt laksz velünk, és majd Babikónak hívunk.
Odabent meg egy vén boszorka ült, s mellette egy gyönyörű szép lány. Azt mondja az ördög a
lánynak:
- Rónána, adjál vacsorát Babikónak! Te meg, fiam, üljél le, s várj sorodra. Apád nekem ígért,
de három parancsom, ha teljesíted, hazaengedlek.
Megmutatta, hol alhat, s vacsora után mind lefeküdtek.
- Jól figyelj! - azt mondja másnap reggel. - Van nekem egy darab erdőm, abban a fákat mind
kivágod, rendbe rakod, estig elvégezd!
Kimentek az erdőbe, Babikó nekilátott az erdőt kivágni. Bizony már délfelé járt az idő, s alig
jutott valamire. Hát az egész hogy lesz estig kivágva? Ahogy ezen tűnődik, hátranéz,
megpillantja Rónánát.
- Mit búsulsz, Babikó?
- Nem búsulok, csak nagyon elfáradtam.
- Ülj le, pihenjél, nem több ez már, mint egyórai munka!
- Hogy lenne, hisz reggel óta csinálom, s meg sem látszik az erdőn!
- Bízd ezt énrám, csak arra válaszolj, szeretsz-é engem, amíg csak élünk?
- Szeretlek biz, mióta a házatokba léptem, és ez ezután is így lesz.
- Nekem pedig van egy varázsgyűrűm, amit az ujjamon ha megfordítok, támad olyan vihar,
hogy a fákat tövestül tépi ki, a másik fordításra meg egybegörgeti őket. Apámnak azt mondd,
hogy alig fogtál a favágáshoz, olyan vihar jött, téged is majd elsodort magával. De otthon rám
se nézz, ne is szólj hozzám, rá ne jöjjön senki, hogy én segítlek!
Minden úgy lett, ahogy Rónána mondta.
Másnap újra munkát adott az ördög Babikónak. Kivittek a szántóföldre öt zsák kölest,
széjjelszórták, és ráparancsolt, hogy estig zsákban akarja látni az egészet! De Babikó már
hozzá sem fogott, várta Rónánát. Délfelé rettenetes nagy zúgás támadt, Rónána összeszedte a
galambokat, azokat küldte segítségül, úgyhogy mire ő kiért, a köles felét már össze is szedték
a galambok.
Harmadnap pedig azt mondja az ördög, hogy van neki egy jó darab szőlője, nyissa ki, messe
meg, haza ne jöjjön, míg le nem szüretelt, a szőlő a borházban ki nincsen sajtolva, hordókban
nincsen!
Baj van, gondolta Babikó, ezt már nem lehet estig elvégezni.
- Sose félj, lelkem Babikó! - vigasztalta Rónána. - Segítünk ezen is, csak a hűségről meg ne
feledkezzél!
Fordított egyet a varázsgyűrűn, s ki volt a szőlő nyitva, másikat fordított, szép kövér hajtások
nőttek rajta. Délfelé már pirosan ért a szőlő, de a varázslatot nem tudta befejezni, az ördög
megzavarta benne. Szerencsére Rónána észrevette, hogy jön, s nagy hirtelen eltűnt. Babikó
meg azt mondta az ördögnek, hogy a szőlőnyitáshoz alig fogott hozzá, vihar kerekedett, a
földet széthordta a szőlőről, majd meg olyan napos idő jött, hajtott a szőlő, de nagyon, alig
győzte kötözni! El is hitte neki az ördög, otthagyta Babikót, mivel az este messze volt még.
De a boszorkány rátámadt az ördögre:
- Két napja nem látom itthon Rónánát! Az segíti a munkájában, eredj csak, nézz utána, ott
leled őket együtt!
Ment az ördög, s most sem vett észre semmit. Babikó szüretel, Rónána meg sehol.
- Jaj, te vén hülye! - így a felesége. - Elhiszed, hogy egy közönséges ember ilyet tud tenni?!
Menj utánuk, és zavard haza őket!
Csakhogy nem volt kit, mert Rónána okosabb volt nála.
- Nincs mit tenni, szöknünk kell, Babikó!
- De hova, merre?
- Bízd rám, én tudom! Gyere utánam, és mindenben azt tedd, amit én mondok!
Mentek, mendegéltek, nagyon messzire értek, mikor Rónána először megszólalt:
- Nézz vissza, lelkem Babikó, mert rettenetesen viszket a bal szemem! Jól megnézzed, kit
látsz!
- Senkit, lelkem Rónánám, csak arra messzire egy gyereket.
- Jaj, te, az apám az! Hanem tegyünk úgy, hogy én egy kipett-kopott szárazmalom1 leszek, te
meg ősz öreg molnár benne. S ha az apám azt kérdi tőled, amikor ideér, nem láttál-e egy pár
cselédet2 erre elmenni, válaszold azt, hogy amióta a malom felépült, te vagy a molnár, de
azóta senkit nem láttál erre.
Úgy is lett, az ördög meg, hogy nem volt miért továbbmennie, szépen visszafordult.
- Nem találtam meg őket, csak egy öreg, kipett-kopott malmot meg egy ősz molnárt benne, de
az sem látott senkit.
- Jaj, vén bolond! A lányod volt, Rónána a malom, s a molnár Babikó. Szaladj vissza,
ostorozd meg a malmot, visszaváltoznak, s zavard haza őket!
Csakhogy Rónána megrázkódott, visszaváltoztatta magukat, s már jól elhaladtak, mikor
másodszor is megszólalt:
- Nézz már vissza, lelkem galambom, nagyon cseng a bal fülem, vagy apám, vagy anyám jön
utánunk!
- Nem látok senkit, csak egy kisfiút.
- Jaj, az apám jön utánunk megint! Tudod mit, egy nagy tábla kenderré leszek, te pedig egy
ostoros kisfiúvá, és ha az apám ideér, s megint azt kérdi, nem láttál-e egy pár cselédet erre
elhaladni, mondd azt, hogy amióta a kendert elvetették, azóta őrzöd, de senkit sem láttál.
Így hát az ördög megint visszafordult, a felesége megint nekitámadt:
- Vén ütődött! Hát az a tábla kender Rónána volt, s a gyermek Babikó! Nem engedlek többet
utánuk, magam megyek!
De már Rónána megint megrázkódott, s jó darabot haladtak, mikor megszólalt:
- Édes lelkem, nézz vissza már, nagyon ég a bal arcom!
- Sehol nem látok senkit.
- Nem lehet, valaki jön utánunk, nagyon ég az arcom, figyelj mindenfelé!
- Senkit nem látok én, lelkem Rónánám, csak fenn azt a nagy sasmadarat.
- Jaj, Babikó, az az anyám! Tudod mit, halastóvá változom, te meg vadruca leszel. Nagyon
vigyázz, mert az anyám nékem nem tud ártani, de tenéked annál inkább! Ha közeleg, bukj le a
víz alá, úgy tán megmenekülsz.
Úgy is történt, Rónána megrázkódott, halastó lett, Babikó vadruca, a sasmadár is odarepült
közben.
- Itt vagytok, kutyák! Azt hiszitek tán, hogy elmenekülhettek?! Vigyázz, Rónána, még te sem
jársz túl az eszemen!
Csapdosott a szárnyával nagyon, Babikó a víz alá bukott, de a fél szemét még így is kikapta.
- Hisz ez elég nekem, kutyák! - nyugodott meg, s visszarepült.
Rónána megrázkódik, Babikóra néz, s látja, hogy nincsen meg a fél szeme.
- Jaj, életem, egyetlen Babikóm, oda a fél szemed! De semmi baj, te ülj ide le. S még ha soká
jönnék is, itt ne hagyj, visszahozom a szemedet!
Ezzel picike ökörszemmé változott, az anyja szárnya alá húzódott, s mindjárt meglátta, mi van
a kötője zsebében. A nagy madár meg nem vett észre semmit, csak mikor hazaérkezett, s azt
mondta:
- Na, te vén kutya, ha én elmegyek, hozok is valamit! Hát ide nézz! - Nyúl a kötője zsebébe,
venné ki Babikó szemét... - Hé, ez a kutya kölök már okosabb akar lenni nálam! Meglátjuk, de most nagyon elfáradtam, holnap utánuk nézek.
Rónána meg eközben visszatért, helyére tette a Babikó szemét, és már ott is voltak az
Ördögárkánál.
- Na, Babikó, ha ezen túljutunk, anyáméknak nincsen hatalma rajtunk. Mégsem tudunk átjutni
most, mert anyám mindjárt itt lesz. Ezért én csőszkunyhóvá változom, teli paprikával, te pedig azt árulod. Anyám ha jön, az ajtót jól bezárd, és csak azt mondd, nem engeded be, nincs itthon a gazdasszony.
Nem is tudott a vén boszorka mit tenni, csak szörnyen fogadkozott:
- Megállj, Rónána, nem leszel te boldog! Megteszem, hogy Babikó elfeled!
Átjutottak az Ördögárkán, Rónána kunyhót épített magának, ott várta, hogy érte megy Babikó, ha a szülei még a faluban élnek.
De az is lehet, hogy próbára akarta tenni Babikót. Az meg nyomban elfeledte Rónánát, ahogy
hazaért.
Otthon találta a szüleit, lett nagy öröm, etették, itatták, aztán azt mondták neki:
- Jó, hogy hazasegített a jóisten végre! Megöregedtünk, ránk fér a segítség. Eredj el, fiam,
vasárnap a bálba, nézzél magadnak való feleséget, mert tőled is csak múlik az idő!
De Babikó hiába ment a bálba, hiába nézegette a lányokat, egy se tetszett neki. Ha szőke volt,
nem volt elég szép, ha barna volt, nem volt elég kedves, nem talált feleséget.
Bál után azt mondja a barátja Babikónak:
- Ide figyelj, van itt a közelben egy szép lány, nem messze a füzesnél van a kunyhója, de hogy
ki légyen, nem tudom. Messziről figyelem, mert szóba sem áll velem. Neked tán sikerül.
De hiába kopogtak, nem jött válasz.
Erre Babikó az ablakhoz fordult, beszólt, hogy csak egy pohár vizet kérnek, mert nagyon
szomjasak, s meglátta bent Rónánát!... Az égvilágon minden eszébe jutott!
A barátja meg csak nézte, hogy lettek ezek egy szóra ilyen szerelmesek, de sokáig nem
csodálkozhatott, mert már vitte is Rónánát a szülei elé Babikó. Elmesélt mindent, aztán
lakodalmat csaptak, hetedhét országra szóló lakodalmat, talán még most is van belőle
maradék, de az már az ördögé.

1 Szárazmalom: lóval hajtott malom
2 Egy pár cseléd: emberpár

Dömötör Ákos (szerk.): Fótonfót király

OSZEJEVA

CSAK EGY ÖREGASSZONY

Egy kisfiú és egy kislány ballagott az utcán. Előttük egy öreg anyóka tipegett.
Síkos volt az út nagyon. Az anyóka megcsúszott és elesett.
- Fogd meg a könyveimet!- kiáltott a fiú. Táskáját átadta a kislánynak
és az öregasszony segítségére sietett.
Amikor visszatért a kislány megkérdezte:
-A nagymamád volt?
- Nem! - felelte a fiú.
- Hát nagynéni? Vagy ismerős?
- Nem, egyik sem! - mondta mosolyogva a fiú. - Csak egy öregasszony.

Gárdonyi Géza
Mi újság, malac úrfiak?


Szép tavaszi nap volt. Azt mondja az öreg disznó a cocáknak:
— No, malac úrfiak, röf-röf, ma kisétálunk a mezőre, röf-röf.
Tetszett a mező a malac úrfiaknak.

— De jó itt lenni, ui-ui! — mondották. — Virágos, szép asztal a mező, ui-ui!, a virágok pedig édesek, mint a cukor, ui-ui!
Játszottak, legelésztek.
Egyszer csak szél kerekedik, de olyan erős, nagy szél, hogy a vén fűzfák meghajladoztak alatta, mintha a földre akarnának feküdni.
Persze, mikor szél fú, jó a földön lenni.
A malacokat sem érte a szél erősen; csak az öreg disznó sertéjét borzolta fel egy kicsikét.
Hát egyszer lebeg ám valami fekete csodadolog a magasságban, és leereszkedik a mezőre.
— Mi lehet az, ui-ui! — kérdik a malacok.
— Nem tudom, röf-röf — felelte az öreg disznó.
A fekete kerek valami megáll egy helyen. Odafutnak hozzá a malacok, és egymást kérdezgetik:
— Mi lehet ez, ui-ui? Egy a lába, kerek a háta, feketék a bordái, ui-ui! Feje meg nincs, ui-ui!, csak orra van, hosszú, az is rézből, ui-ui!
— Madár ez, ui-ui! — mondja egy másik —, mert repülni tud, ui-ui!
— Ha madár volna, lépkedni is tudna, röf-röf — mondja az öreg disznó.
— Hátha holt madár, ui-ui! — mondja ismét egy malac.
Pedig hát nem volt az sem holt madár, sem eleven, hanem esernyő volt, valami nagyságos úrnak az esernyője. Hintóból kapta el a szél.
— Én megkóstolom ezt a madarat — szólt ismét egy malac —, meglehet, hogy jó?
— Hozzá ne nyúlj, röf-röf — szólt az öreg disznó —, hátha harap, röf-röf. Én is meg akartam kóstolni egyszer a bundás kutyát, röf-röf, aztán harapott, röf-röf.
Amint ott tanakodnak, egyszer csak új szélroham jön, s megmozdítja és gurítja az esernyőt. Az öreg disznó leült ijedtében, a malacok pedig visítva futottak előtte.
— Jaj, végünk van, ui-ui! Megesz bennünket, ui-ui!
— Itt a világ vége! Szaladjunk! — kiáltották a malacok.
Persze, az esernyő nem ette meg a malacokat. Gurult, gurult a mezőn, azután ismét felemelkedett a szélnek szárnyain, és repült, repült, ki tudja, hova, talán éppen oda, ahol esett már az eső, és egy szegény öreg koldus esernyő nélkül ballagott az országúton.

Valentina Oszejeva: A varázsige

Hosszú szakállú, ősz öregember üldögélt a padon, és esernyőjével valamit rajzolgatott a homokba.
– Menjen arrébb! – szólt rá Pavlik, és leült a pad szélére.
Az öreg arrébb húzódott, majd a kipirult, mérges képű fiúra nézett.
– Bántott valaki? – kérdezte.
– Aztán miért érdekli? – sandított az öregre Pavlik.
– Engem ugyan nem érdekel! Csak az előbb hallottam, hogy kiabáltál, sírtál és veszekedtél valakivel…
– Már hogyne veszekedtem volna! – dörmögte mérgesen a fiú. – A vége úgyis az lesz, hogy világgá megyek.
– Elmész?
– El én! Már csak Lonyka miatt is. – Pavlik ökölbe szorította kezét. – Csepp híja volt most is, hogy nem kapta meg a magáét. Egyetlen festéket sem akart adni! Pedig mennyi van neki!
– Nem ad? No, azért még nem kell világgá menned.
– Nem csak azért. A minap nagyanya egy szál sárgarépa miatt kizavart a konyhából… Képzelje, konyharuhával hajtott ki! Konyharuhával! Pavlik sértődötten szipogott.
– Semmiség! – mondta az öreg. – Az egyik ember megszid, a másik megsajnál.
– Engem senki sem sajnál! – kiáltotta Pavlik. – A bátyám csónakázni megy, és nem visz magával. Pedig mondtam neki: "Jobb, ha magaddal viszel, mert úgyse maradok el tőled. Ha nem viszel, ellopom az evezőket, és egyedül megyek csónakázni."
Pavlik öklével a padra ütött, és hirtelen elhallgatott.
– Aztán miért nem visz magával a bátyád?
– De miért kérdezősködik annyit?
Az öreg végigsimította hosszú szakállát. – Segíteni akarok neked. Van egy olyan varázsige…
Pavlik a száját is eltátotta, úgy figyelt.
– Elárulom neked ezt a szót. De jegyezd meg jól: halkan, kedvesen kell kimondani, és a szemébe kell nézni annak, akivel beszélsz. El ne felejtsd, halkan, a szemébe nézve…
– Melyik az a szó?
Az öreg közel hajolt a kisfiú füléhez. Selymes szakálla megérintette Pavlik arcát. Valamit súgott neki, és még hangosan hozzátette:
– Ez a varázsige. De el ne felejtsd, hogyan kell mondani!
– Megpróbálom – nevetett Pavlik –, mindjárt ki is próbálom.
Felpattant, és hazaszaladt.
Léna az asztalnál rajzolgatott. Előtte sorakoztak a zöld, kék, piros színű festékek. Mikor Pavlikot észrevette, hirtelen összekapkodta a festékgombokat, és kezével eltakarta őket.
"Becsapott az öreg" – bosszankodott a fiú. – "Majd éppen az ilyen érti meg a varázsigét…"
Pavlik oldalvást közeledett nővéréhez, és megrántotta a ruhája ujját. A lány ránézett. Ekkor szemébe nézve, halkan szólt a fiú:
– Léna, adj nekem egy festéket… kérlek.
Léna nagy szemeket meresztett. Ujjai szétnyíltak, kezét levette az asztalról, és zavartan dünnyögte maga elé:
– Melyiket akarod?
– A zöldet – válaszolt gyorsan Pavlik.
Pavlik a kezébe vette a festéket, szorongatta egy darabig, fel s alá járkált vele a szobában, aztán visszaadta a nővérének. Most csak a varázsigére gondolt.
"Megyek a nagymamához. Mint mindig, biztosan most is főz. Vajon elzavar-e?"
Pavlik benyitott a konyhába. Nagyanyó akkor vette ki a sütőből a süteményt.
A kisunoka hozzáfutott, két kezével magához húzta a piros, ráncos arcát, szemébe nézett, és így suttogott:
– Adjál egy darabot… kérlek.
Nagyanyó kiegyenesedett.
A varázsige mintha ott ragyogott volna ráncai között, szemében, mosolyában.
– Frisset… meleget akarsz, galambom? – kérdezte, és kiválasztotta a legszebbet, a legropogósabbat.
Pavlik ugrált örömében, és jobbról is, balról is nagyot cuppantott nagyanyó arcára.
"Varázsló! Varázsló!" – ismételgette magában, ha az öregemberre gondolt.
Az ebédnél Pavlik csendesen viselkedett, és bátyjának minden szavára figyelt. Mikor bátyja említette, hogy elmegy csónakázni, Pavlik a vállára tette kezét, és csendesen kérte:
– Vigyél magaddal engem is… kérlek.
Az asztalnál mindenki elhallgatott. Bátyja felhúzta szemöldökét, és elmosolyodott.
– Vidd el – mondta hirtelen a kislány. – Mi az neked!
– Miért ne vinnéd? – nevetett nagyanyó. – Vidd csak.
– Kérlek szépen – ismételte Pavlik.
A bátyja hangosan kacagott, vállon veregette a fiút, még a haját is felborzolta.
– Hej, te kalandvágyó! No jól van, készülődj!
"Segített! Ismét segített!"
Pavlik felugrott az asztaltól, és kifutott az utcára, de az öregember már nem volt a parkban. A pad üres volt, csak az esernyővel odarajzolt, érthetetlen jelek maradtak a homokban.

Jókai Mór:

A KIS KIRÁLY BESZÉLŐ BABÁJA
Az ország nagy volt és hatalmas; de ő maga azért nagyon kis király volt. Össze-vissza
nem volt több három esztendősnél.
Mikor a trónusba ültették, alig látszott ki a feje a bíborpalástból, s a kis fejecskéje majd elveszett
a gyémántoktól ragyogó koronában. Hanem azért királyhoz illő méltósággal fogadta
a rendek hódolatát, fel tudta emelni a királyi pálcát s helyeslő fejbólintással intett a miniszterelnöknek,
mire az kijelenté, hogy ő felsége megnyitotta az országgyűlést: erre általános
éljenzés zendült meg.
A kis király azt kiáltotta: „mama! ho a mama!” Erre az országház elnöke kimondá a rendek
határozatát, hogy a király legmagasabb kívánságára az özvegy királyné rendeltessék a
király mellé.
Akkor aztán külön udvartartást kapott a kis király; főudvarmestert, főlovászmestert,
kincstárost, és egy sereg belső titkos tanácsost. A miniszterek mindennap megjelentek előtte
és beszéltek neki az ország állapotáról. Azután jött az udvari főorvos; megírta a hivatalos
jelentést a király egészségi állapotáról a hivatalos lap számára: csak azután jöhetett hozzá az
anyja, a királyné; de annak is elébb be kellett magát jelenteni, hogy elfogadja-e a király?
S a kis király nagy figyelemmel hallgatta végig a miniszterek előadásait; nem firkálta tele
madarakkal az eléje tett iratokat, s ha rövid volt a miniszter előterjesztése, megajándékozta
azt egy cukorkával: amiért is ugyancsak igyekezett minden miniszter minél rövidebb lenni
az előadásában.
Hanem aztán, mikor a királyné bejött a szobába, akkor egyszerre elfelejtette a kis király,
hogy ő két világrész fölött uralkodik, eléje szaladt, a nyakába ugrott, összevissza csókolta s
aztán játszottak egymással bújósdit.
Azonban ha a királynénak, a kis király anyjának magának is olyan nagy teketóriába
került a kisfiát, a királyt naponta meglátogatni; volt egy még a királynénál is hatalmasabb
asszony, aki nem kérdezte a főudvarmestertől, hogy szabad-e a királyhoz bemenni?
Ez az a bizonyos „fekete asszony”.
Mikor valami nagy járvány dúl egy országban, azt szokták mondani: itt van a fekete
asszony!
Azelőtt aztán nincs magas palota, nincs bezárt ajtó, nem állják el az útját az alabárdos
őrök. Be tudott az jutni a kis királyhoz is kéretlenül.
A kis király nagy beteg lett. Oda hítták az ágyához az ország leghíresebb orvosait, a csodatevő
szent nőket; felhordták a templomok sekrestyéiből az ereklyéket, hogy megtartsák a
drága életét, mert ennek a kis királynak a kicsiny kezében volt az egész ország jövendő
békessége, boldogsága.
De a királyné most már nem hagyta, hogy visszatartsák. Amint a fia beteg lett, odarohant
hozzá bejelentetlenül és aztán ott is maradt éjjel-nappal. Ő ápolta, takargatta, itatta enyhítő
szerekkel, gyügyögtette édes szavakkal: tartotta mesével. Mikor elaludt a beteg gyermek,
akkor letérdelt az ága elé s imádkozott, míg a beteg föl nem ébredt.
Közeledett a karácsony.
Minden gyermek, még ha király is, előre örül annak, hogy mi ajándékot hoz majd karácsony
estéjén számára a Jézuska.
A királyné azzal bíztatta a kis beteg királyt, hogy az ő számára hoz majd a kis Jézuska
egy olyan babát, amely beszélni tud: elmondja magától az egész miatyánkot.
Ezzel a kecsegtetéssel bírta rá, hogy bevegye a keserű orvosságot.
És az nem volt hiú ámítás. Van egy nagy ezermester, aki csodaműveket tud alkotni:
Edisonnak hívják. Ez kitalált egy olyan furfangot, hogy ami beszédet ember elmond, ami
zenét hangszer kiad, azt egy vékony lemez mind híven felfogja. Ha ezt a lemezt egy arra
való gépbe beleteszik, úgy hangzik abból a beszéd, ének, vagy muzsika, mintha egész
ember, hegedű, zenekar volna benne. Ilyen babát készítettek a kis király számára, amit
karácsony estéjén a kis Jézus nevében kellett neki megkapni.
Csakhogy azon a napon már nagyon odáig volt a szegény kis király. Se nem evett, se nem
ivott, se nem beszélt: a szemét is alig nyitotta már fel. Az orvosok kifogytak minden tudományukból:
erdőn, mezőn nem termett már olyan gyógyerejű fű, ami őt felüdítse. Kétségbe
volt esve az egész ország. A főváros népe egész éjjel az utcán sereglett a királyi palota
kapujában, lesve a hírt a beteg királyról.
Ilyen volt karácsony estéje.
Megjött a beszélő baba. A királyné maga vitte azt oda a beteg fiának: a kezébe tette: itt
van a beszélő baba.
Megnyomták a rejtett gépet. A baba elkezdte mondani: „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben”,
végig is elmondta. Máskor a kis király, ha a miatyánkot hallotta elmondani, mindjárt
összetette a kezét s utána mondta; most meg se mozdult az ajka: a kezét sem tette össze:
nem is látszott az arcán semmi öröm a csodás baba láttára: lehunyta szemét és kiejtette a
játékot a kezéből.
Az orvosok összedugták a fejüket s diákul kezdtek beszélni. Rossz jel! Mikor már az
orvosok diákul beszélnek egymással, már akkor nincs segítség a földön.
Ekkor valami hangos gyermeksírás hangzott át a csenden. A sírás a külső termekből jött.
Ki bátorkodik a királyi palota csendjét ilyen erőszakos zajjal megháborítani!
– Ne bántsátok! – mondá a királyné – Az árvaház apró szentei vannak odakünn. Minden
karácsonyestén ajándékot szoktam közöttük kiosztani. Ma is feljöttek. Kinézek magam: miért
sír valamelyik.
A királyné kiment az előterembe, hol szokás szerint fel volt állítva a pompás karácsonyfa
az árva gyermekek számára.
Egy kis pisze apróság ott bömbölt a karácsonyfa mellett, a két öklével törülve a könnyező
szemét.
– Miért sírsz, kicsikém? – kérdezte tőle a királyné.
– Hát mikor nekem nem hozott a Jézuska semmi karácsonyfát.
Az bizony megesett. Több volt a gyerek, mint a nekik szánt ajándék: a legkisebbnek nem
maradt semmi.
– No ne sírj! Majd neked is hoz a Jézuska valamit.
Azzal visszament a kis király szobájába a királyné, s a beszélő babát, amit a beteg kiejtett
a kezéből, felvette és kivitte a hoppon maradt árvácska számára.
És aztán elnézte, hogy ugrál, táncol, kacag és kiabál a boldoggá tett kicsike örömében.
Mikor pedig egyszer a csodababa megszólal és elkezdi:
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben! – akkor egyszerre térdre esik a kis fiú, s a többi árva
gyerek is mind letérdepel, s kezüket összetéve halkan mormogják utána az imádságot.
Odakünn a palota kápolnatornyában megszólal a lélekharang: a haldokló kis király lelki
üdvéért.
A királyné visszatért a beteg kis király szobájába.
Már akkor nem volt ott senki más, csak egy imádkozó apáca. Az orvosok lemondtak a
betegről s elosontak a hátulsó ajtón.
A kis király ott feküdt, behunyt szemekkel az ágyán, alig pihegett már. Az anyja a nevét
susogta: azt sem hallotta már többé.
S amint a legelső hajnalsugár, mint egy fényes aranypászma beszűrődött a színes ablaküveg
karimáján keresztül, odavilágítva a kis király arcára: a királynénak úgy tetszett, mintha
ez az arc egyszerre kipirulna.
– Gyermekem! Fiacskám! – suttogta a királyné.
S erre a hangra egyszerre felnyitotta a szemét a kis király. Nem halál volt az, hanem
álom, életadó édes álom, ami őt elringatta. Felugrott magától fektéből s azt kérdé nagy
vidám fennhangon:
– Hát hol van a beszélő baba, amit a Jézuska hozott? Hadd játsszam vele!
– Itt van, itt van! Te magad vagy az! – kiáltá zokogó örömmel a királyné; csókjaival
árasztva el a halálból visszatért gyermekét, szeme világát.
A fekete asszony eltávozott: a kis király meggyógyult.
És az egész nép azt beszéli, hogy amiért a királyné odaajándékozta az árva gyereknek a
kis király beszélő babáját, cserében a Jézuska visszaajándékozta a királynénak az ő beszélő
babáját.
S amit a nép mond: az igaz.
1892/28.

Kapuvári Lídia:
Levél a Télapóhoz

Télapó! Télapó!
Hová lettél? Hol a hó?
Tudja a házból az összes gyerek,
hogy ma levelet küldök Neked.
Üzenik ok is
mind a hóra várnak
Szánkózni szeretnének,
meg nagy-nagy hó csatákat!
"Nem kérek én egyebet,
csak amit a gyerekek:
diót, csokit, mogyorót,
Ráadásul minden jót."
S halljátok csak! Mily csuda:
termett ott egy mesefa.
Meseország közepén.
Arról szüreteltem én.
Szedtem róla száz mesét.
Mind a száza csuda szép,
altató és ringató.
Gyerekeknek ez való.
Zsákba raktam mind a jót:
diót, csokit, mogyorót,
babát, mackót, madarat,
tücsköt, szöcskét, bogarat.
Tücsök, szöcske megszökött,
megugrott egy híd fölött.
Elrepült a legyecske...
Itt a mese helyette.

Fjodor Dosztojevszkij
A szegény gyermekek karácsonyfája

Épp csak földerengett a szürke hajnal. A nyirkos, hideg pinceodúban alvó kisfiú hirtelen fölriadt. Nyűtt, vékony kiskabátjában dermedtté fagyott, fogvacogva reszketett: ládája széléről lelógatta lábát, és azzal szórakozott, hogy unaloműzés gyanánt elnézegette, amint a szájából kipárálló lélegzete fehér füstfonalakként foszlott szerte a levegőben. És újra meg újra aggodalmasan pillantott a priccs felé, amelyen beteg édesanyja feküdt a lepényvékonyságúvá lapult, ócska szalmazsákon: szegény asszony a fejét nem párnán nyugtatta, csak valamilyen összegöngyölt rongycsomó sötétlett a tarkója alatt.

Miféle balsors vetette ide kettejüket? Az asszony valószínűleg más városból érkezett ide a kisfiúval, és váratlanul megbetegedett. Küszöbön álltak az ünnepek, ezért a pince többi lakója ügyeit intézte, és távol járt.

A fiú vizet húzott magának a pitvarban lévő kútból, ennivalót azonban sehol sem talált, még száraz kenyérhéjat sem. Megtapintotta édesanyja arcát, és csodálkozott, hogy az asszony meg sem moccan, a bőre pedig olyan hideg, akár a fal. Istenem, milyen hideg van itt - gondolta a gyermek, miközben a halott válla alá nyúlt, hogy megemelje. Aztán buzgón fújkálta az ujjait, hogy fölmelegedjenek, majd mikor rátalált sapkájára a priccsen, lábujjhegyen tipegve, halkan kisurrant a pincéből.

Atyaúristen, milyen hatalmas város! - gondolta. - No, hiszen ilyet se láttam még világéletemben! Micsoda zűrzavaros, kavargó forgalom, mennyi ló, mennyi hintó és mennyi ember siet keresztül-kasul a zimankós téli utcákon! Az agyonhajszolt kocsihúzó jószágok orrlyukából kiáramló lehelet jéggé fagy a zabla rézkarikáin: patkóik áttörik a kásás-lazára tiport hóréteget, és fülhasogató csattogással kocognak a macskaköveken. Itt újabb utca nyílik, milyen óriási! Nem is utca, széles sugárút! És mennyi kiabáló, lótó-futó, rohanó ember, és mennyi fény és pompa, mennyi pompa és fény!

Hát ez meg mi a csuda? Micsoda roppant üvegablak! És a csillámló üvegtáblák mögött micsoda gyönyörű szoba! És a szobában micsoda fölséges szép, mennyezetig nyúló fa - karácsonyfa, rajta rengeteg csüngő, papírdísz, aranyalma, ezüstdió! A karácsonyfatövében pedig játékbabák és játéklovacskák! A szobában jól fésült és rózsásra mosdatott kislányok és kisfiúk futkároznak tisztán, csinos ruhácskákban...és kacagnak és ugrálnak és játszadoznak és esznek és isznak...A szegény árva gyermek ámulva-bámulva nézi mindezt, csodálkozik és mosolyog.

Ekkor azonban irtózatos fájdalom nyilall a lábujjaiba. A keze is rútul kivörösödött, és gyötrelmesen sajog. Ujjai már nem hajlanak, ha mozdítani próbálja őket. Akkor a kisfiú keservesen sírva fakad, és futásnak ered. Tekintete ekkor másik ablak üvegére téved, bekukkant a szobába: ezt fenyőgallycsokrok ékesítik:
az asztalokon sokféle-fajta sütemény csábítja a szemet: hófehér mandulatorta, barna mogyorótorta, rózsaszín málnatorta, a székeken csillogó-villogó ékszerekkel gazdagon fölcicomázott úrhölgyek ülnek, és ezek a nyájas dámák mindenkinek, aki csak benyit az ajtón, jókora szelet tortát adnak! Tódul is be hozzájuk a sok kikent-kifent uraság, nyalka gavallér! A kisfiú önkéntelenül besurran köztük a szobába, és megtorpan az ajtó mellett. Huhú, micsoda éktelen zenebona támad erre! Mindenki ráförmed, és hessegető mozdulatokkal int neki, hogy takarodjék azonnal.

Az egyik hölgy odalép hozzá, és gyorsan egy kopejkát nyom a markába, majd kitárja az utcára nyíló ajtót, és mutatja, hogy kívül tágasabb. A kisfiú halálra rémül! Kiejti tenyeréből a kopejkát, hiszen nem is bírja fogni elgémberedett ujjaival, és a pénzdarab legurul a lépcsőfokokon. A gyermek pedig futásnak ered, és szalad, szalad, ő maga sem tudja, hogy hová. Egyre tétovább léptekkel lohol-lohol, és közben lihegő lélegzetével melengeti kezét.

Hirtelen borzalmas rémület keríti hatalmába! Vasmarok ragadja meg a grabancát: tagbaszakadt, gonosz siheder bukkan fel mellette, durván tarkón csapja, leveri fejéről a sapkáját, és gáncsot vet neki. A kisfiú a földre zuhan. A járókelők körös-körül hangosan fölkiáltanak.

A gyermeken iszonyú ijedelem lesz úrrá, fölpattan, elinal, és addig rohan és addig nyargal, míg több sornyi, magasra fölhányt farakáshoz nem ér.

Jó árnyékos rejtekhely - gondolja a kislegény -, itt nem találnak rám, ha elrejtőzöm a homályban!

Összekuporodik a hasábfák tövében: annyira fél, hogy lélegezni is alig mer.

Aztán egyszerre csak minden könnyű lesz, csodálatosan könnyű. Sem a keze, sem a lába nem fázik immár. Jótékony melegség árad el a testében, úgy érzi, mintha valamilyen izzóra hevített kályha mellett gubbasztana. Aztán megborzong, összerázkódik...elnyomja az álom. Istenem, milyen jól esik itt az alvás. Amint elszunyókál, álmában úgy tetszik, mintha édesanyja bölcsődalt énekelne neki, réges-régi altatódalt, hogy elszenderüljön. Édesanyám, hiszen én már alszom - suttogja néma ajakkal a gyermek. - Jaj, olyan jó aludni itten...

- Gyere velem a karácsonyfához, kisfiam - szólal meg ekkor fölötte valamilyen kimondhatatlanul lágy hang. A gyermek először úgy hiszi, hogy az édesanyja hívogatja, de nem, nem ő az. Valaki lehajol hozzá, és átkarolja a sötétségben, úgy vezeti egyre messzebb és messzebb. Micsoda szikrázó fényesség tündököl ott a távolban! Ó, milyen gyönyörű karácsonyfa! Vagyis nem, ez nem is karácsonyfa. A kisfiú soha életében nem látott még ilyesféle fát. Minden porcikájában ragyog, minden ágboga sziporkázok, és körötte rengeteg kisbaba kering. Vagyis nem, ezek nem kisbabák, hanem vakítóan világos köntöst viselő kisfiúk és kislányok, és odaröppennek hozzá, megcsókolják, magukkal ragadják, és már ő maga is száll, száll...Édesanyja álmélkodva nézi, és boldogan mosolyog. Édesanyám! Édesanyám! Jaj, milyen jó is itten, édesanyám!

A gyermekek ekkor újra megcsókolják a legénykét.

- Kik vagytok ti, kisfiúk? És kik vagytok ti, kislányok? - kérdi tőlük nevető arccal.

- Ez itt a Kisjézus karácsonyfája - felelik neki az angyalkák. - Az esztendőnek ezekben az ünnepnapjaiban Krisztus mindig karácsonyfát állít azoknak a gyermekeknek, akik odalenn, a Földön, nem kaptak ilyet...

És a kisfiúk meg a kislányok elmondják, hogy valamikor ugyanolyan gyermekek voltak, mint amilyen ő maga is. És most valamennyien itt vannak a mennyországban, valamennyien Jézus Krisztussal vannak, aki két karját kitárja feléjük, és megáldja őket is meg szegény jó édesanyjukat is.

Tutsek Anna:

CSOKOLÁDÉ HERCEG ÉS MARCIPÁN KIRÁLY
I.
Múlt héten egy téli fürdőhelyen jártam s amint a csillagos estén az úton sétálgattam,
szembe találkoztam jó ismerősömmel, Csokoládé herceggel. Nagyon fanyar kedvében
volt és zokogva panaszolta el, hogy milyen kegyetlen vele szemben a végzet.
– Ha nem volna ellentmondás abban, hogy keserű egy Csokoládé hercegnek a sorsa,
bizony elkeseregném én most magának egész bánatomat. Nézze csak, mit csináltak
velem ezek a rossz gyerekek!
Fölemelte a köpönyegét és én borzadva láttam, hogy szegény hercegnek csak egy
lába van. A másik térdig hiányzott. Azért ugrándozott is hercegi méltósága ellenére,
mint a veréb, mert nem tudott rendesen járni.
– És ha csak ennyi volna! – sóhajtott aztán és lebocsátotta köpönyegét… Hát ekkor
láttam csak, hogy balkarja is hiányzik, meg a jobb kezén nincs több három ujjnál.
– Mi történt hercegségeddel? – riadoztam. – Tán háborúban méltóztatott járni? Oh
jaj, hogy milyen kegyetlenül bántak el a világ legjobb és legédesebb hercegével!
– Köszönöm a részvétet – válaszolt ő –, de nem voltam háborúban.
– Hát?
– Ki se mozdultam a birodalmamból. Nem háborúban sebesültem meg. A túlságos
szeretetnek vagyok áldozata. Leették rólam, ami belőlem hiányzik, a gyermekek…
Azt mondták, hogy olyan édes vagyok. Még a fülemet és az orromat is elkérték tőlem
emlékbe…
– És odaadta?
– Már hogyne adtam volna, amikor olyan szépen kérték! Nem tudok ellenállni a
lurkóknak. „Édes Csokoládé herceg” ide és „Édes Csokoládé herceg” oda – még a
szívemet is odaadnám nekik, mikor így ostromolnak.
Nyájasan mosolygott és a jóságnak verő fénye tükröződött arcán. De hirtelen elkomolyodott
és könyörögve nézett reám.
– Ugye nem fogja kiírni az újságba, hogy itt vagyok. Hadd legyen egy kis pihenőm
és hadd szedjem magamat össze. Úgyis szükségem lesz egész erőmre, mert tetszik
tudni, nemsokára bálja lesz a gyermekeknek – és Csokoládé herceg mindig ott van,
ahol a gyermekeknek öröme készül.
Megígértem neki, hogy megőrzöm a titkát; azért is hiába kunyorálsz, kicsi Jankó
hogy áruljam el neked, melyik fürdőhelyen találkoztam Csokoládé herceggel, nem
fogom én azt kikottyantani. Mert én tudok ám titkot megőrizni!
A herceg nagyon elérzékenyült, amikor kezet adtam neki, hogy hallgatni fogok.
Nem tehetek róla, hogy ennél a kézszorításánál a három megmaradt ujja közül kettő
a kezemben maradt… Én is szeretem a csokoládét, nemcsak ti.
Úgy tett, mintha észre se venné ezt a turpisságot; odahajolt hozzám egészen közel
és a fülembe súgta:
– Megmondhatja azonban nekik, hogy legyenek jók, szófogadók és tanuljanak
szorgalmasan. Mert nagy meglepetés vár rájuk, ha nem adnak okot panaszra.
– Miféle meglepetés?
– Köztünk legyen mondva, én nem csak azért jöttem ide, hogy rendbe szedjem
magamat. Azért tettem meg télvíz idején ezt a nagy utat, mert felséges rokonom,
Marcipán király ő felsége idekéretett.
– Micsoda?! – ujjongtam –, hát Marcipán király is itt van?
– Tegnap óta, de álnév alatt… Mert ha kitudódnék ittléte, olyan gyermekvándorlás
támadna, amilyet nem látott a világ a középkor óta, amikor fél millió apróság elindult,
hogy a Szentföldet visszafoglalják a pogányoktól. Bezzeg üres lenne tíz mérföldnyi
területen minden iskola, ha megtudnák, hogy két olyan nevezetes és hírneves
vendég tartózkodik itt, mint Marcipán király és Csokoládé herceg.
– Meghiszem azt! De mégis, mi a célja fenségtek találkozásának?
Nem mondom éppen, hogy a herceg elpirult, mert az lehetetlenség, de világosabb
barna lett, ami nála helyettesíti a pirulást.
– Magának megsúgom, mert régi jó barátom. Mindig jobban kedvelt a krumplicukornál,
meg a sárgacukornál…
– Kérem fenség, hisz ez csak természetes! – bókoltam én.
– Nem annyira, mint gondolja – méltatlankodott a herceg –, vannak olyan rossz
ízlésű emberek, akik lenéznek engem és még a szentjános-kenyeret, sőt a krumplicukrot
is elémbe teszik… De ne beszéljünk róluk. Inkább elmondom önnek a találkozásunk
okát.
– Fenség, én egészen fül vagyok!
– Nos hát, a Marcipán-család és a Csokoládé-család ősidőktől fogva vérszerinti
rokonságban van. Már a tizenkettedik században…
– Fenség, tán ne mennénk vissza olyan messzire. Én egész éjjel utaztam.
– Igaza van. Nos hát, a hajdan oly dicső két ágnak már csak én és Marcipán király
vagyunk a férfi képviselői. De van neki egy csodaszép leánya, a világhírű Marcipán
kisasszony. Ezt szánta ő nekem feleségül, hogy egyesüljön a két ország: Marcipánország
és Csokoládéország.
– Üdvözlöm, fenség! Én szeretnék annak az országnak a lakója lenni!
– Köszönöm. Elképzelheti már most, mily jó dolguk lesz a gyermekeknek, ha egykor
Marcipánország is az én királyi pálcám alá kerül.
II.
Két napig nem láttam aztán a herceget. Harmadnap ismét találkoztam vele. Még
szomorúbb volt, mint annak előtte, első találkozásunk alkalmával.
– Megtörtént az eljegyzés? – kérdeztem.
Haragosan villant meg a tekintete. Tán ökölbe szorította volna a kezét, ha lett volna
ökle.
– Nem lesz semmi abból a házasságból! – szisszent fel. – Képzelje csak, az én rokonom,
Marcipán király, azt követeli feltétel gyanánt, hogy Csokoládéország szünjék
meg, olvadjon bele Marcipánországba!...
– S fenséged nem egyezett bele?
– Természetes, hogy nem! Minden ősöm megfordulna a sírjában, ha ráállanék erre
az alkura!
– Ez rettenetes volna! – rémüldöztem, mert elképzeltem, hogy minő gyomorfájás
lenne ebből az egész világon, ha a Csokoládé-ősök megfordulnának „sírjukban”.
– A dolognak az lett a vége, hogy összeszólalkoztunk királyi rokonommal. Háborút
izentem neki. Most megyek haza országomba és hadra készülök. Ágyúkat öntetek
csokoládéból, puskákat gyártatok, kiélesíttetem az összes csokoládékardokat.
Harc és háború lesz a két ország között: ezt kiírhatja az újságokba.
– Mily édes és dicső volna az önök zászlója alatt küzdeni! – sóhajtottam én.
– Ha elgondolom, hogy minden katonájuk vagy csokoládé, vagy marcipán!
– Még a zászlók is azok lesznek, még az érdemrendek is! – kiáltotta felém és eltűnt
a szemem elől. Nagyon sietett haza, Csokoládéországba.
III.
Ti bizonyára azt várjátok most, hogy én hősi éneket zengjek nektek nagy és dicső
tettekről! … Mint lengett a zászló, mint dörgött az ágyú, mint csattogott a kard! …
Nem történt semmi ehhez hasonló és az én háborús krónikám nagyon rövid lészen.
Ahogy hazavágtattak országukba Marcipán király és Csokoládé herceg, s aztán
teljes hadi felszereléssel, ezer katonával, ágyúval, puskával ellátva, elindultak egymás
ellen, útközben találkoztak egy sereg gyerekkel. Azok pedig körülvették őket:
leették róluk az összes fegyvereket, az ágyúkat, a puskákat, még a lobogó zászlókat
is. S addig ostromolták hő könyörgéssel Csokoládé herceg és Marcipán király szívét,
míg ki nem békültek.
Béke lett közöttük, mielőtt háború lett volna. Nem a háború ette meg az embereket,
hanem az emberek ették meg a háborút.
(1911)

KIRÁLYLÁNY A LÁNGPALOTÁBAN

Volt egyszer egy szegény ember, annak annyi gyermeke volt, mint a rosta lyuka, és a falujának minden lakosát meghívta már komának. Mikor tehát megint kisfia született, kiült az országútra, hogy az első arra jövőt megkérje, legyen a komája. Akkor egy szürke kabátos öregember jött arra az úton, azt kérte meg, s az öreg szívesen el is fogadta a meghívást, elment vele, és segített megkeresztelni a fiúcskát. Ez az öregember egy borjas tehenet ajándékozott a szegény embernek; az a borjú ugyanazon a napon jött a világra, amelyiken a fiú született, és a homlokán elöl aranyos csillag volt. Azt mondta az öregember, hogy ez a borjú legyen a kisfiúé. Mikor a fiúcska felcseperedett, mindennap kiment az időközben hatalmas bikává fejlődött állattal a legelőre. A bika beszélni is tudott, és mikor felértek a hegytetőre, így szólt a fiúhoz: - Te csak maradj itt, és aludj egyet. Közben én majd keresek magamnak legelőt. Amint a fiút elnyomta az álom, a bika villámnál is sebesebben felvágtatott a nagy égi legelőre, ahol arany csillagvirágokat evett. Naplementekor visszasietett, felkeltette a fiút, és aztán együtt hazamentek. Így történt ez mindennap, míg csak a fiú húszéves nem lett. Akkor egy napon így szólt hozzá a bika: - Most ülj föl a két szarvam közé, és én elviszlek a királyhoz. Akkor aztán kívánd azt tőle, hogy adjon neked egy hét sing hosszú kardot, és mondd, hogy ki akarod szabadítani a lányát. Hamarosan megérkeztek a királyi várhoz. A fiú leszállt a bika hátáról, a király elé járult, és elmondta, miért jött. A király szívesen átadta a kért kardot a pásztorfiúnak, de nemigen reménykedett abban, hogy a leányát viszontlássa, mert már sok bátor ifjú próbálkozott a kiszabadításával, de hiába. Ugyanis egy tizenkét fejű sárkány rabolta el a leányt, és ez a sárkány nagyon-nagyon messze lakott, ahova senki sem tudott eljutni. Az odavezető úton először is egy áthághatatlan óriás hegység terült el, másodszor egy széles, viharos tenger állta útját az oda igyekvőknek, harmadszor pedig: a sárkány egy lángpalotában lakott. Még hogyha sikerül is valakinek átjutnia a hegységen és a tengeren, akkor sem tudott volna áthatolni a hatalmas lángokon, és ha mégis valami csoda folytán átjutott volna a tűzön, akkor a sárkány végzett volna vele. Ahogy a fiú megkapta a kardot, felült a bikája szarvai közé, és egyetlen pillanat alatt a hatalmas hegyláncnál termettek. - Na, itt aztán nyugodtan visszafordulhatunk - mondta a fiú a bikának, hiszen lehetetlennek tartotta, hogy átjuthassanak ezen az akadályon. A bika azonban azt felelte: - Várj csak egy pillanatig! - és azzal letette a fiút a földre. Alighogy ez megtörtént, nekiiramodott, és hatalmas szarvaival az egész hegyláncot félretolta, így azután tovább tudtak menni. Akkor a bika újra szarvai közé ültette a fiút, és hipp-hopp, ott termettek a tenger partján. - Na, most aztán vissza is fordulhatunk! - mondta a fiú. - Hiszen ezen a viharos tengeren senki emberfia át nem tud kelni! - Várj csak egy pillanatig - felelte a bika -, és kapaszkodjál meg jól a szarvamban. Azzal lehajolt a víz színéhez, és elkezdett inni. Felitta az egész tengert úgy, hogy száraz lábbal átkelhettek rajta, mint valami legelőn. Nemsokára meg is érkeztek a lángpalotához. De már itt messziről olyan hőség áradt feléjük, hogy a fiú nem bírta kiállni. - Állj meg! - kiáltotta oda a bikának. - Ne menj tovább, mert mind a ketten elégünk! A bika azonban egészen közel futott a lángokhoz, és egyszerre csak az egész tengervizet, amelyet előzőleg felhörpintett, a lángokra zúdította úgy, hogy azok nyomban kialudtak, és ezáltal olyan áthatolhatatlan füst keletkezett, hogy az egész égboltot elborították a füstfelhők. Egyszer csak aztán dühtől tajtékozva kirohant a szörnyű füstből a tizenkétfejű sárkány. - Na, most aztán rajtad a sor - szólt a fiúhoz a bika. - Jól vigyázz, hogy a szörnyetegnek mind a tizenkét fejét egyetlen csapással levágjad! A fiú összeszedte minden erejét, két kezébe fogta a hatalmas kardot, és olyan hirtelen vágással találta el a hatalmas szörnyeteget, hogy valamennyi feje egyszerre lehullott. De a sárkány törzse még mindig ott vonaglott, úgy, hogy a föld is rengett belé. A bika azonban fölkapta a szarvára a sárkány törzsét, és úgy felhajította a felhők közé, hogy nyoma sem látszott többé. Aztán így szólt a fiúhoz: - Én elvégeztem a feladatomat. Most eredj be a palotába. Ott megtalálod a királyleányt, vezesd őt vissza az apjához! Ezzel elfutott az égi legelőre, és a fiú soha többé nem látta. A fiú pedig megtalálta benn a kastélyban a királyleányt, aki végtelenül boldog volt, hogy megszabadult az undok sárkánytól. Hazamentek a lány édesapjához, megülték a lakodalmat, s nagy volt az öröm az egész birodalomban.

erdélyi szász népmese

Oszejeva

A kék falevél


Katyának két zöld ceruzája volt. Lénának pedig egy sem.
Léna kéri Kátyát: - Adj nekem egy zöld ceruzát.
Kátya így felel: - Megkérdezem édesanyámtól. Másnap mindkét kislány iskolában van. Léna odaszól Kátyának : - Megengedte édesanyád? Katya felsóhajt, és azt mondja: - Édesanya megengedte, de a bátyámat még nem kérdeztem meg.. - Nem baj, kérdezd meg őt is, - mondja Léna. Jön másnap Kátya. - No, megengedte a bátyád?- kérdi Léna. - Ő megengedte, de én félek, hogy kitöröd a hegyét! - Óvatosan bánok vele, - mondja Léna. - Nézd mondja, - Kátya – ne hegyezd , ne nyomd erősen s a szádba se vedd. És ne rajzolj sokat. - Nekem, - mondja Léna, - csak addig kell, míg a rajzomon lévő faleveleket és füvet zöldre festem. - Az, sok, – mondja Kátya és összehúzza szemöldökét.
Látszik az arcán, hogy elégedetlen. Léna ránézett és elment. Otthagyta a ceruzát. Kátya csodálkozva szaladt utána- De hát mi van veled? Tessék! - Nem kell – válaszolta Léna.
Az órán megkérdi a tanító: - Lenocska a te fáidon miért kékek a levelek? - Nincs zöld ceruzám. - Miért nem kértél barátnődtől?
Léna hallgat. Kátya pedig vörös lesz, mint a rák és mentegetőzik: - Én adtam volna, de ő nem fogadta el. A tanító a kislányokra nézett:
- Jó szívvel kell adni, hogy szívesen el is fogadják. -

Oszejeva
A fiuk


Két asszony vizet húzott a kútból. Később odajött hozzájuk egy harmadik asszony.

Öregapó pedig leült a közelben egy kőre pihenni.
A két asszony így dicsekedett egymásnak:
– Az én fiam olyan ügyes és olyan erős, hogy senki sem léphet nyomába.
– Az enyém meg úgy énekel, mint a csalogány. Senkinek sincs olyan hangja – mondja
a másik.
A harmadik csak hallgat.
– Hát te nem mondasz semmit a fiadról? – kérdezik az asszonyok.
– Mit mondjak? Nincs rajta semmi különös.
Fogják az asszonyok a teli vedret, és elindulnak. Az öregember követi őket. Mennek
az asszonyok, meg-megállnak. Fáj a kezük, ki-kiloccsan a víz, húzza a hátukat a veder.
Három fiú vidáman szalad velük szembe.
Egyik bukfencezik, cigánykereket hány, nagyon tetszik az asszonyoknak.
A másik úgy dalol, mint a csalogány, hallgatják is az asszonyok.
A harmadik az anyjához fut, fogja a két nehéz vedret és viszi.
Kérdik az asszonyok az öregembert:
– No, mit szól hozzá? Milyenek a fiaink?
– Aztán hol vannak azok a fiúk? – felel az öreg –, mert én csak egy olyan fiút látok,
aki anyjának igaz gyermeke.

Egy közlekedési bábversenyre készült a mese

Zebra Zoli kalandjai



Az ébresztőóra csörgésére Zebra Zoli hirtelen felül az ágyban.

Zebra Zoli: Már reggel van? Ki az ágyból barátocskám! De jó lenne innen elmenni valahová, olyan unalmas itt minden!

Így ni!- kinyújtóztatta elzsibbadt végtagjait,

Egy kis reggeli torna felélénkít! Ha frissen, és főleg időben indulok, biztonságosabban fogok közlekedni.

Mesélő:Nem sejtette még, hogy a nagyváros óriási forgalma mennyi meglepetést tartogat számára.

Azt sem tudta, hogy az úttesten csak a zebrán mehet át. Így aztán jól felbosszantotta a villamost.

Villamos: Hohó, barátocskám, körül sem nézel, mielőtt az úttestre lépsz? Hogyan akarsz így épségben átjutni a túlsó oldalra? Ha az utcára lépsz, tartsd be a közlekedési szabályokat!

Mesélő: Zebra Zoli Ijedten ugrott vissza a járdára, körül sem nézve, egyenesen neki a járókelőknek.

Villamos: A zebrán már át lehet menni, de azért rohanni ott sem kell.

Mesélő: Zebra Zoli elszégyellte magát, és gyorsan kereket akart oldani.

Siettében a lánckorlát alatt bújt át.

Rendőr: Hohó, barátocskám! Ezek a láncok nem arra valók, hogy rajtuk hintázz, alattuk átbújj! Azért vannak, hogy a különösen balesetveszélyes helyeken megakadályozzák az úttestre lépést!

Mesélő: De Ebből megint csak baj lett. Most ugyan még megúszta nagyobb baj nélkül,
Busz: Legközelebb jobban vigyázz!- mondta.- mondta a busz

Mesélő: De Zoli nem vigyázott még jó, hogy az autóbusz idejében fékezett.

Rendőr: Vigyázz jobban, egyszer még nagyobb bajod esik!Azt hiszem, beszélnem kell a járművekkel!
Gyertek, barátaim! Ki kell találnunk valamit, mert Zoli nagyon felelőtlen!

Mentőautó: Ki kell tiltani az utcáról!- harsogta a mentőautó. Nagyon veszélyes gyerek.

Villamos: Ne bántsátok Zolit- Sokmindent nem tud még, a Zebrából született, meg kell tanulnia a rendet.

Jelzőlámpa: Tanítsuk meg a rendre!- szólalt meg a jelzőlámpa, a járművek parancsnoka.

Mesélő: Zebra Zoli mit sem tudott a járművek döntéséről. Gondtalanul baktatott az úttest közepén.

...Mikor a trolibusz váratlanul galléron ragadta, és a járdára tette.

Trolibusz: Az úttest a járműveké, ezt jegyezd meg!- mordult a megszeppent Zolira.

Zebra Zoli: Azt hiszem játszok egy kicsit. Hoppá, elgurult a labdám! Utánaszaladok.

Autóbusz: Megállj, vigyázz! Téged egy pillanatra sem hagyhatnak egyedül?- Ne feledd, Az utca nem játszótér, A meggondolatlan játék sok balesetet okozott már. Te is vigyázz magadra, mert Mi nem ügyelhetünk Rád örökké. Az úttest a járműveké, a járda a gyalogosoké.

Zebra Zoli: Jól van, igazatok van. De akkor mit csináljak? Nem szeretnék több bajt okozni.

Jelzőlámpa: No gyere, majd segítek Neked!- vigasztalta a jelzőlámpa- hiszen a saját károdon már úgyis mindent megtanulhattál. Néhány szabályt most Én is megmutatok Neked.

Állj ha piros, Várj, ha sárga, mehetsz, hogyha zöld a lámpa!

Most ismételd meg Te is!

Zebra Zoli: Állj ha piros, Várj, ha sárga, mehetsz, hogyha zöld a lámpa!

Mentő: Segítsünk Zolinak, hogy jól az eszébe vésse!
Mindenki: Állj, ha piros, Várj, ha sárga, mehetsz, hogyha zöld a lámpa! (ÉNEK)

Jelzőlámpa: Jól van, ügyes vagy!

Ne feledd, Ha csak lehet, a kijelölt gyalogos átkelőhelyen menj át!

Most zöld gyalogost mutat a lámpa, indulhatsz! Határozottan, nem futva, de ne is andalogva menj át a túloldalra. Amikor a zöld gyalogost mutató lámpa villogni kezd, sietned kell! Piros, vagyis tilos jelzés következik, ilyenkor már ne lépj az úttestre!

Sokat okosodtál Zebra Zoli, de igyekezz, mert kezd sötétedni! Vedd fel ezt a köpenyt, sötétben is jól látnak Téged!

Zebra Zoli: Úgy világítok, mint az autó lámpái!

Jelzőlámpa: Valóban, majdnem úgy! Ne feledkezz meg két fontos dologról, amire a közlekedésben ügyelned kell: Láss, és Téged is lássanak!

Zebra Zoli: Ez igazán hasznos kirándulás volt! Sok mindent megtanultam, ügyesebb, figyelmesebb lettem.

Köszönöm Neked jelzőlámpa! Megígérem, hogy mindig figyelmes leszek, és ezt megtanítom a barátaimnak is!

Jelzőlámpa: Rendben, de ne feledkezz meg a két fontos dologról, amire a közlekedésben ügyelned kell: Láss, és Téged is lássanak!

Mindenki: Állj, ha piros, Várj, ha sárga, mehetsz, hogyha zöld a lámpa! (ÉNEK)

Hárs László

Jankó és a mákszemtündér




Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis - csak volt egy kisfiú, úgy hívták, hogy Jankó. Ez a Jankó egészen kicsi kisfiú volt, apró volt mindene: az orra, a füle, a szája, a kisujja, de a legapróbb mégiscsak a tündérkéje volt, olyan icurka-picurka, hogy még a mama gyűszűjében is elveszett, alig lehetett megtalálni. Nem volt nagyobb a lehető legkisebb mákszemnél. De Jankó éppen elég nagynak találta, nagyobb tündérrel nemigen tudott volna mit kezdeni.
Ez az icurka-picurka mákszemtündér estéről estére meglátogatta Jankót. Amikor lefeküdt, s a mama eloltotta a lámpát, a tündér menten ott termett a párnáján, odatelepedett a füléhez, sőt egyenesen betelepedett a fülébe, és mesét mondott neki. De olyan csodálatosan mesélt, olyan tündér módra mesélt, hogy Jankó nemcsak hallotta, hanem látta is a mesét.
Miről is mesélt ez az icurka-picurka mák - szemtündér?
Például a teásfazékról, amely oly pompásan pöfögött, hogy versenyre kelhetett volna a gőzmozdonnyal. Versenyre is kelt, és a gőz szétvetette. Például a ceruzáról, amelynek hegyében csodálatos képek laktak. Csak kézbe kellett venni a ceruzát, s az már rajzolta is a képeket, amelyek menten megelevenedtek és leröppentek a papírról. Például arról, amit Jankó különösképpen szeretett hallani és látni.
A mese úgy kezdődött, hogy a tündér intésére virágos mező támadt a szoba helyén. Jankó meg olyan icurka-picurkára zsugorodott, mint a tündér. Kettesben sétálgattak a fű között, kéz a kézben, mintha csak szálfaerdőben barangoltak volna. Fejük felett a nap ragyogott, fülükbe bogarak zümmögtek, s később a hátára vet - te őket egy fecske. Felrepültek a felhők közé, és ott gurigáztak az esőcseppekkel, mint az üveggolyókkal. Telt-múlt az idő, s a tündér minden este mesét mondott, mert rengeteget tudott, többet, mint a legvastagabb meséskönyv.
Egy este azután így szólt a tündér:
– Jankó, most az utolsó mese következik. Jankó és a Jankó semmit se szólt, még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy várta az utolsó mesét.
A mákszemtündér pedig intett pirinyónál is pirinyóbb kezének még sokkal pirinyóbb ujjával, és Jankó máris egy nagy termet látott. A teremben padok sorakoztak, a padokban gyerekek ültek, és a terem végében magasodó fekete táblára figyeltek. Jankó nézte, nézte a gyerekeket, és balról a második padban egyszer csak megpillantotta saját magát is, amint az irka fölé hajol, és egy nagy A betűt ír. Aztán az iskola kapuját látta déli napsütésben. A kapun iskolások özönlöttek ki. Kereste magát az elsősök között, de nem lelte. Sorra lépdeltek ki a gyerekek az iskola kapuján, az elsősök után a másodikosok, aztán a harmadikosok és így tovább... Végül kiléptek a nyolcadik osztályosok is, és Jankó egy nagyon-nagyon ismerős fiút pillantott meg köztük. Addig-addig törte a fejét, hogy honnan is ismeri ezt a fiút, amíg eszébe jutott, hogy innen az ágyból, mert ő maga az a nyolcadikos, senki más.
– És most elég a meséből, Jankó – mondta ekkor a tündér. Kapta magát, beosont Jankó fülébe. Könnyen tehette, hiszen apróbb volt, mint a legapróbb mákszem. Mind beljebb és beljebb osont, addig-addig, míg eljutott egészen a szívéig...
Másnap reggel Jankó felkelt, megmosdott, felöltözött, megfogta a mamája kezét, és elment vele az iskolába, abba, amit a tündér meséje megmutatott neki. S attól a naptól fogva többé senki se telepedett Jankó párnájára vagy fülcimpájára, de nem búsult ezen egy cseppet se, mert érezte és tudta, hogy a tündér most már a szívében lakik, s ott dobogja a meséit. Figyeljetek jól, biztosan a ti szívetekben is ott lakik egy icurka-picurka tündér, és meséket dobog nektek. Csak meg kell hallani.

VIGYÁZZ A KÖNYVRE

Ki ne szeretné az olvasókönyvet és a mesekönyvet?
Nem tudom, gondoltok-e arra, hogy hány ember munkájára,
fáradozására van szükség, amíg elkészül egy könyv?
Minden könyv hosszú, közös munka eredménye.
Ezt a munkát meg kell becsülni!
Aki elszakítja, bepiszkítja a könyvet,
éppen olyan helytelen dolgot követ
el, mint aki elpusztítja a kertek virágait.
Tanuljátok meg a könyvek kezelését!
Először is kösd papírba, hogy a táblája ne szakadjon el!
Evés közben ne olvass!
Ne tégy a könyv lapjai közé ceruzát, tollat vagy más vastag tárgyat,
mert tönkreteszed a kötését!
Ne csinálj a könyvben szamárfüleket; a behajlított lapszélek leszakadnak,
a könyv tönkremegy! Használj könyvjelzőt!
Ne szakíts ki lapokat! Ne írj, ne rajzolj könyvbe se ceruzával, se
tintával, se körömmel semmit!
Ne fordítsd ki a könyvet, mert a lapok könnyen kiszakadnak!
Azon igyekezzetek, hogy elmondhassátok: a mi osztályunkban egy
könyv sem veszett el, egy sem ment tönkre!


Olvasókönyv
Ált. isk. II. oszt.

Anyák napja




Vannak-e tündérek?
(B. Radó Lili nyomán)

Jutkának hívták azt a kislányt, akirõl szó lesz. Nagyon szerette, ha édesanyja tündérmeséket mond neki. – Anya! Te már láttál tündért? – kérdezte Jutka. – Hogy láttam volna?! A tündéreket nem lehet látni. Titokban segítenek ott, ahol szükség van rájuk. Ezen a napon Jutka, a tündérekhez hasonlóan, sokat segített a házimunkában. Nagymamának, aki a szomszéd utcában lakott, krumplit hozott fel a pincébõl, meghámozta, majd apró kockákba vágta. Otthon kisöccsének sárga színû papírból kiscsibét vágott ki, azzal szórakoztatta, míg anyja mosott. Megterítette az asztalt az ebédhez, még mezei virág is került a vázába. Megérkezett nagymama. Azt újságolta, hogy egy tündér járt nála, meghámozta a krumplit. – Érdekes – bólintott anya. Nálunk is tündérjárás volt ma. Öcsikének játékot készített valaki, nekem virágot hozott, asztalt terített. Csak valami tündérke lehetett, no nem? – Hát nem azt mondtad, anya, hogy tündérek nincsenek? – szólalt meg Jutka. – Igazat mondtam. Tündérek csak a mesében vannak, de az emberek is tudnak tündérek lenni, ha nagyon-nagyon szeretnek valakit. Azzal megölelte, megcsókolta a kislányát, és a két legnagyobb, legpirosabbra sült pogácsát nyomta a kezébe.