Folytatsd a verset!

Nem érzed, amit én - ez is fáj;
semmi se jó már nélküled.
Szeretném a szivembe tenni
lüktető, élő szivedet.

Mennyi szín! Nem tudok betelni.
Mekkora távlat! Mennyi fény!
Szeretném, szeretném, ha lennél
tetőtől talpig én!

Illyés Gyula: A tihanyi Templom-hegyen
-------------------------------------------------------

Látod: a fecske útra kél,
Hull a sápadt diólevél;
Deres a szőlő, őszre jár -
Ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

Karomba veszlek itt megint,
Míg szemem szomjan rád tekint,
S fejem válladon elpihen
Szép szeliden, szép szeliden.

Hányszor bolyongtunk, édesem,
E völgy ölén s a réteken,
S fölemeltelek, drága társ,
Hogy messze láss, hogy messze láss!

...

..
Vannak e földön mindenütt
Szép nők: szikrákat szór szemük,
De mint te, oly kedves, komoly
Nincsen sehol, nincsen sehol!

Te vagy a lelkem, életem:
Tündökölsz tisztán, fényesen;
Hol is találnék csillagot,
Mely így ragyog, mely így ragyog?

Késő ősz van, csillan a dér,
Halkan csörren a holt levél,
Didereg a puszta határ -
Ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

Mihai Eminescu: Ó, jössz-e már? (Képes Géza fordítása)
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~



Mély tisztelettel nyújtom fel tehozzád,
Fenséges Isten, a kérvényemet:
Csupán egy kunyhót adj nekem, Uram,
Hová a szél is gyalog mehet.

Egy kis patak mellette folyjon el,
S madár daloljon fenn a lombokon,
Az udvaron egy göndör kismalac
S egy tarka tyúk elég lesz, gondolom.
(...)

Szobám legyen hűs és télen meleg,
S ingóságom közt egy szép barna lány,
virágszag és pogácsa illata
Lengjen be és ki kunyhóm ablakán.

S a kis pincének öblös rejtekén
Pezsgőt mindig bőven találjak én:
S egy milliót, amely el sose fogy...
Akkor, Uram, megélek valahogy.
Gárdonyi Géza: Ima
------------------------------------------------------------------------
Amikor még senkise voltam,
fény, tiszta fény,
a kígyózó patakokban
gyakran aludtam én.

Hogy majdnem valaki lettem,
kő, durva kő,
hegylejtőn jég-erezetten
hömpölygetett nagy erő.

És végül élni derültem,
láng, pőre láng,
a szerte határtalan űrben
mutatom valódi hazánk.

Weöres Sándor - Ének a határtalanról

-------------------------------------------------------------------------------

A fákon ott a zöld levél,
még fű-illatot hord a szél.
Nincs semmi nyom, és semmi jel,
sompolygó őszünk mily közel.

Most még oly szép a nyárutó,
de sajnos minden átfutó.
Ím messze száll, vagy elszalad,
míg fájó szívünk itt marad.

Egy reggel kinyitjuk szemünk,
már őszi napra ébredünk.
Oly bágyatag a napsugár,
és kertünk rozsdabarna már.

...

...
A sárga levél hulldogál,
míg rája hideg köd szitál.
Gondolkodik fenn kicsit,
de végül lassan leesik...

Ám de most a nap nevetve,
könnyet szór a fellegekre.
Új fű serken zöld határban,
lubickoljunk még a nyárban!
Szuhanics Albert: Nyárutó
* * * * * * * * * * * * * * * * * * *


A fűz a vizen áthajolt.
Szép zöldhajú szűz mátka volt,
vállán veréb ült, néha tíz.
Alant suhant, rohant a víz,
mint egy bolondos, bő regény,
hűtlen, makrancos vőlegény.
A felhő könnyű, ritka volt,
s az ég sötétkék tintafolt,
és csók a szél, mely átoson
a füstbe süppedt városon.
(...)

huncili írta:

Kedves HataMari, köszönöm vagy inkább úgy írom, köszönjük a folytatást.

Ha még jársz erre, megadnád, hogy ez kinek a fordítása?

Kattints a kibontásához...

Bevallom, magam sem tudom pontosan, melyik verséből származik, ki a fordító, de a napokban találtam a neten:

"Francois Villon - Az elűzött szerető panasza (részlet)
Ekképp kellett, hogy cselekedjem,
Mert láttam, hogy e nő, pedig
Hasznot se hajt neki a vesztem,
Végembe beleegyezik;
Hát bús szívem keserveit
Égre sírtam, bosszúra hívva
A szerelem isteneit,
S írt kérve a szerelmi kínra.

S bárhogy kedveltem is a drága
Szempárt s a szép ábrázatot,
Amelynek csábos csalfasága
Jonhaimon is áthatott,
Mely ígért és fügét mutatott,
És cserben hagyott nagy bajomban,
Most más ajtón kopogtatok,
S ha ültetek, hát más pagonyban.

Bár hitszegő volt és kemény,
Szívem szemének lett a rabja.
Ellene nem vétettem én,
Halálomat mégis kiszabja,
Hogy tengjek-lengjek, azt se hagyja.
Szöknöm kell, mert nincs irgalom.
A vágy kötését elszakasztja,
Nem hallja keserű jajom."

Köszönöm Hata Mari, ennyivel is okosabbak lettünk

és akkor idemásolom a folytatásra váró verset

A fűz a vizen áthajolt.
Szép zöldhajú szűz mátka volt,
vállán veréb ült, néha tíz.
Alant suhant, rohant a víz,
mint egy bolondos, bő regény,
hűtlen, makrancos vőlegény.
A felhő könnyű, ritka volt,
s az ég sötétkék tintafolt,
és csók a szél, mely átoson
a füstbe süppedt városon.
(...)

...
És akkor lopva jöttem én
a nyári lanka szőnyegén -
de sarkantyúm volt, rézveret,
az pengett s minden észrevett.
Egyszerre metsző lett a szél,
mint a süvöltő, fent acél,
az ég szuroksötétre vált,
a fűz letört, a víz megállt...

Dsida Jenő: Mese, mese, mátka...
---------------------------------------------------------------------

Tovatűnt már a zöldellő Nyár,
az égre bíbort fúj a szél.
Forog a kör, s a festőművész,
a jó, öreg Ősz, visszatér.

Palettáján, megannyi színből,
hangulatból, élményt kever.
A természetben a sokszínűség,
a tél előtt életre kel.

Sárgul a lomb, vörösbe hajlik,
reszket az ágon száz levél.
A félelem az elmúlástól,
uralkodik azon, ki él.

De vajon kell-e félni tőle?
Minden Telet, Tavasz követ!
Örülni kéne most az Ősznek,
s megmozgatni minden követ.

Kiélvezni az érettséget,
gyümölcseit, mit ránk hagyott.
A körforgás nem érhet véget,
az idő száll, s nem vagy halott!
...

...
Pár pillanat az életünkből,
s a körforgásunk meg nem áll.
Álomra készül a világunk,
s vágyjuk: – a tavasz jönne már!

De addig is, szeress és élvezz
minden rád váró, szép napot.
Örülj az Ősz művészetének,
szépségeit ezért kapod.

Hangulatod ne hagyd borongni,
fogadd a szépet lelkesen.
Csodálkozz rá az őszi lombra!
Én is e változást lesem.

A változás, az élet kulcsa,
Túlélni? – Az csak gyenge cél!
A levegő egy helyben állna,
ha nem kergetné lenge szél.

Csodálkozz rá az őszi tájra,
gyönyörködj benne, élj vele!
Aki szépségét meg nem látja,
egyedül az halhat bele.

Aranyosi Ervin: A jó, öreg Ősz visszatér
°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°


A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.

Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?
(...)

...
S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...

Tóth Árpád: A vén ligetben
--------------------------------------------------

Sírd most ki lelkedből az éveknek bánatát
Hogy szívednek meghallhasd felcsendülő dalát
Mert csak úgy hallod meg e gyönyörű éneket
Ha hátad mögé dobtad a bánatos éveket

Sírj néha, hogy érezd, létezel legbelül
Hogyha kizokogtad, minden bánat elül
Lelkednek szép fénye soha nem halványul
A szeretet megment majd, édes kárpótlásul

Sírni akkor is kell, ha nagyon boldog leszel
Mert ha nem teszed meg, csendesen elveszel
Örömkönnyeidnek érezd meg az ízét
Hogy sírni máskor is tudj, ne feledd az érzést
...

...
Sírjon néha szíved és zokogjon a lelked
Én majd átölellek, s megfogom a kezed
Együtt sírjuk majd el éveink bánatát
Hogy később mosolyogva halljuk egymás szavát

A sírás felszabadít, nem köti a lelked
Érezd, hogy jó hozzád, megmenti a léted
Mert ki sírni nem tud, annak szíve nincsen
Velünk sír vagy vigad, és zokog a Jóisten...

Árvai Attila: Sírj, ha kell
************************


Nem így kellene hűvös, árnyas
szobából, kényelmes íróasztal
mellől szólani hozzátok, jól
tudom. Menni kellene házról
házra, városról városra, mint
egy izzadt, fáradt, fanatikus
csavargó. Csak két égő szememet,
szakadozott ruhámat, porlepett
bocskoromat hívni bizonyságul
a szeretet nagy igazsága mellé.
(...)

...
És rekedt hangon, félig sírva,
kiabálni minden ablak alatt:
Szakadt lelket foltozni, foltozni!
tört szíveket drótozni, drótozni!

Dsida Jenő: Menni kellene házról házra

---------------------------------------------------------------------------

Szemlélem a Dunát, mosolyban ringatom
Sziporkázó vágyam ring befagyott tavon
Ahogy száll a pernye, nyaram éjszakáján,
Úgy maradtam én is, magányosan, árván…

Mint egy hajótörött, föld után kiáltok,
Köddé váltak régen, a régi jó barátok,
Táncolok egyedül, vékony pengeélen,
Istenem is hallgat, mindenről, mit kértem

Aztán bóbiskolok, fejemet leszegem
Nem enyhül a bánat, nem kevesebb terhem
Menekülök innen, álmaim várába,
Nehéz az éjszaka, mint egy öreg málha

...

...
Most éppen álmodom, mackót, lovat, macskát
Álmodnálak Téged, ha most azt akarnád,
Gyere, foglalj helyet mesés világomban,
Nézd, az eperfáim!... – olyan régen voltam…

Csodálom a Dunát, itt az álmaimban,
Színes gyöngyfolyó lett! – mindezt magam láttam!
…De Te elfutottál, s nem hitted, hogy láttad…
Azóta nem álmodsz, s nem is vársz csodákat…

Árvai Attila: Azóta
.......................................................................


Már néha gondolok a szerelemre.
Milyen lehet - én Istenem - milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze,
valahol Andersen meséiben?
Komoly és barna kislány lesz. Merengő.
A lelke párna, puha selyemkendő.
És míg a többiek bután nevetnek,
virágokat hoz majd a kis betegnek.
Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
...

...
És míg a többiek bután nevetnek,
virágokat hoz majd a kis betegnek.
Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Fájó fejemre hűs borogatást rak.
És kacagása hegedű-zene.
Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
Különös, titkos és ritkán mosolygó
Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.


Kosztolányi Dezső: Már néha gondolok a szerelemre.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~


Tudom, meghalnék idegenben;
ott még a fák sem ilyenek;
nem virít bodza a berekben,
akácok könnye sem pereg;

nem részegít a széna-illat,
nem villámfénnyel jön a nyár,
nem így táncol felhőn a csillag,
nem szédül az égtől a táj...
(...)

...
Meghalok itt is - : a gyönyörtől,
hogy a repceföld színarany,
hogy a lomb oly zöld szinte tombol,
s a kőnek is illata van;
hogy áll a búza nyers kalásza,
mintha világot nemzene,

s e tájon az lel csak magára,
ki végleg egyesült vele.

Garai Gábor: Június
*******************************************


Te nem szoktál a zongorához állni
Az elhagyott szobába délután
És oktalan tűnődve és sután
Egy újjal a billentyűkön sétálni?

Én a kottához fájdalom nem értek,
Csak babrálok fehéren feketén,
Ilyenkor muzsikus lehetek én,
Szerzek magamban végtelen zenéket.
...

A húrok közzül tündérek felelnek,
Képzelt világnak emléke lehel meg,
Múlt bánat cseng, derengő gyönyör sír, rí,

Eltört szavai révűlt, ájúlt kéjnek,
Álmodott halálsikolya az éjnek,
Minden... a szívem... nem tudom leírni.

Szép Ernő: Szonett
..................................................................

Eljön az idő,
amikor majd ujjongva
ünnepled érkező önmagad
saját ajtódnál, saját tükrödben,
s mindkettőtök egymásra mosolyog,

s azt mondja, ülj ide. Egyél.
Újra megszereted az idegent, aki magad voltál.
Adj bort. Adj kenyeret. Add vissza szívedet
önmagának, az idegennek, aki szeretett

...
egész életedben,akire fütyültél
egy másikért,aki kivülről ismer.
Vedd le polcodról a szerelmes leveleket,

a fényképeket, a csüggedt cédulákat,
hámozd ki önnön képed a tükörből.
Ülj le. Gyönyörködj életedben."

Derek Walcott: Szerelem szerelem után - fordította Ferencz Győző
°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°


Az esti felleg néha rózsaszínű
És néha bíbor, majd kék, majd arany,
(...)

Fáradt szívemnek vígan hozza hírül:
Az elmúlásnak mily dús titka van.

Juhász Gyula: Japánosan
...........................................................

Ropog a hó,
ropog a hó.
Csipkednek a fagyok!
Kertek alatt,
kertek alatt
üresek a padok.

...
Nénikék a házakba húzódtak.

Pici láng,
pici láng,
ablakokban gyertya.
Pici láng,
pici láng!
Jaj, de jó is volna,
ha kis falum,
kedves falum
istenáldott karácsonyi csendje:
világméretűvé kerekedne!

Tóthárpád Ferenc: Ropog a hó
------------------------------------------------------


Fészket rak a jó idő,
gólyanép is haza jő.

Itt totyog a patakpart,
a sok vadlúd vele tart.

A Nap szeme ide lát,
kedvet nyílik a világ.
...

Hóvirágom tavaszol,
szívem zenét zakatol.

A park csupa szerelem,
benne magam keresem.

Balogh József: Tavasz
....................................................


Mikor először tűnt elém,
drága volt, mint egy tünemény,
kit azért küldött életem,
hogy egy perc dísze ő legyen.
Szeme mint alkony csillaga;
s az alkony hozzá a haja:
csak ennyi benne az, ami
nem májusi és hajnali.
Vidám kép, édes könnyűség:
meglep, megállít és kísért.