Versek, idézetek...

Reviczky Gyula:Imakönyvem

Aranykötésü imakönyvet
Hagyott rám örökül anyám,
Kis Jézus ingben, glóriában
Van a könyv első oldalán.
Sok év előtt egyik sarokba
Beírta jó anyám nevét,
Lehajtom a betűkre főmet,
Hogy fölidézzem szellemét.
<O</O
Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer
Fehér ruhában láttam őt.
Tavasz volt ép', a kedves ákácz
Virágozott a ház előtt.
A lemenő nap fénysugára
Reszketett ajkán, zárt szemén.
Apám ott állt a ravatalnál
És velem együtt sírt szegény.
<O</O
Hogy elmosódtak a betűk! Mily
Sárgák s kopottak e lapok.
Rég' volt, midőn ez imakönyvből
Még az anyám imádkozott.
Kék selyemszállal összekötve
Van itt hajambul egy kevés.
Aranyos fürteimhez akkor
Nem illett még a szenvedés.
<O</O
Irott imádság töredéke
Mellett van az anyám haja,
Emitt egy szentnek vézna képe
S egy régi, halvány Mária.
Elnézem... Épen így viselt meg
A sors azóta engemet.
Sokszor szeretnék sírni, hogyha
Nem szégyelném a könnyeket.
<O</O
Az Ur imádságát ütöm fel
(Kisérőm a nehéz uton)
S vigasztalást vegyít a kínhoz
A te imád, óh Jézusom!
Imádság kell a szenvedőnek,
A kit a sors árván hagyott.
Úristen, én nem zúgolódom:
Legyen a te akaratod.
<O</O
Föl nem panaszlom a világnak,
Csak szellemednek, jó anyám,
Milyen kopár volt ifjuságom,
S hogy mennyi bánat szállt reám.
Türtem, reméltem, megalázva
Idegenek közt éltem én;
De azt a régi imakönyvet
S emléked szentül őrizém.

<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD width="100%">Kányádi Sándor: Azon az estén

</TD><TD></TD><TD></TD><TD></TD></TR></TBODY></TABLE>
Azon az estén olyan volt az égbolt, mint egy
hirtelen kiürített város, melyben még a lámpákat is
égve felejtették a fejvesztett menekülők.
Pedig baljós jelek még sehol sem mutatkoztak,
csak hajnal felé kezdtek feltünedezni a szemhatáron
óvatosan az előőrsök; egy-két raj könnyű homály.
Majd a hadak is megjelentek s nyomulni kezdtek északról,
keletről, nyugatról - délnek. A Tejút ívlámpái
sorra elsötétedtek, a Göncölök, mint a kisiklott
villamosok, oldalra dőltek. Aztán sötét lett
teljesen. A felhők megszállták az eget, s kihirdették
az ostromállapotot. De nem volt már kinek. Kihirdették
a szabad rablást. Erre az addig fegyelmezett és zárt csapatok
őrült fosztogatásba kezdtek: törtek-zúztak, föltépték a
vízvezetékeket, beverték az ablakokat, kidobálták az égő
kandelábereket. A tehetetlen düh, hogy senkit se találtak,
az dolgozott bennük. Bár egy bujkáló, egy ellenálló, egy nő
vagy legalább egy csecsemő, akit falhoz kenhettek volna,
de senki. Fölhasogatták a párnákat, a dunyhákat, s aztán
napok múltán, mert nem tehettek mást, kihirdették a békét.
És most béke van. Hull a hó.

1964

Hallgasd meg a költő előadásában a minden, ami HANGOS PRÓZA ‎topicban!

Kosztolányi Dezső

Új évkor


A téli éjbe fergeteg dörömböl,
hahó, hahó, a fergeteg vagyok!
Száguldva rontok ki szoros körömből,
s szétszórom a gyöngyös, hideg fagyot.

Nehéz melegség szállt a vén világra,
mindenki félt kuckószögletbe rég.
Siessetek nagy melletek kitárva,
élvezzük a fagy vészes éjjelét!

Hadd tépje a szélvész nagy üstökünket,
hadd rázza széjjel ami szertedül,
elmúlt a tegnap, holnap lesz az ünnep,
a fergeteg járjon vadul elül.

Söpörje a pokolba régi házunk,
és döntse szét a régi ormokat.
Mi e jeges, napos honban tanyázunk,
és mindenünk az izmos gondolat.

Omoljon egybe, amit összeróttak
múlt századoknak satnya bölcsei,
s a száradott lelkű, puhult bigót had -
lelkünket is vihar söpörje ki.

És jöjjenek seregbe mind a pőrék,
a száműzött, kiátkozott nagyok,
s menjünk vihar lépéssel még előrébb -
hahó, hahó, a fergeteg vagyok!

kányádi sandor versek

Boldognak mondjuk a gyermekkort, mert a nemi vágyat még nem ismeri, de ne feledjük, milyen bőségesen táplálhatja nálunk a csalódást, a lemondást és ily módon az álomgerjesztést a másik hatalmas életösztön.

frued

Ami az álmot illeti, vele az ébrenlét minden nyűge átkerül az alvó állapotba is, egyedül az nem, ami a művelt embert némiképp kitudja békíteni az élettel:a tudomány és művészet gyönyöre.

Freud

BOR MELLETT, írta Kazinczy Ferenc

Fogy az élet, s nemsokára
Szép korom majd elrepül;
Érzem, messze nincs határa,
S majd komor telére dűl.
De borral sebes szárnyának
Lépvesszőket hányhatok;
Bort hamar, bort! elmúltának,
Ha iszom, kaczaghatok.

Még most, hála istenimnek!
Kelyhem bátran forgatom;
Még most, hála istenimnek!
Lollimat csókolhatom.
Még nincs a ki elfogassa
Gyanúba vett levelem,
Nincs a ki tudakoztassa,
Ki sziszeg titkon velem.

Lyányka, jer, jer mártsd rózsádat
Kelyhem édes nedvibe,
Fonjad azt s melypántlikádat
Hajam barna fürtibe.

Ingereld szám szomjuságát
S ah éreztessed velem,
Éltemnek fő boldogságát
Hogy csak kebledben lelem.

Miért ne innánk? írta Csokonai Vitéz Mihály

Igyunk, barátim! a komor
Bú lángja nem csatázik,
Ha mádi borral a gyomor,
A kis pokol, megázik.
Igyál! ne, e szőlő-gerezd
Levével öblödet fereszd.
Vígadj, öcsém! maholnap
Zsákjába dughat a pap.

Mi gondod a továbbira,
S világod hogy éled?
Tekints csak e jó mádira,
Szíved, tudom, megéled.
Más hadd gyötörje a fejét,
Tőltvén bolond esztendejét;
Éljünk rövid napunkkal,
Múlatva víg igyunk kal.

A Bakhus úr pincéibe
Magam leszek vezértek:
Nunc est bibendum!* ennyibe
Horáccal egyetértek.
Igyunk, eb aki nem barát!
Tegyünk le minden maskarát,
S már most no, poculatim
Igyunk, vidor barátim!

KESERŰ POHÁR, írta Vörösmarty Mihály

Idézet Bordal "Czilley s a Hunyadiak" szomorújátékból

Ha férfi lelkedet
Egy hölgyre föltevéd,
S az üdvösségedet
Könnyelműn tépi szét;
Hazug szemében hord mosolyt
És átkozott könyűt,
S míg az szivedbe vágyat olt,
Ez égő sebet üt;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.

Ha, mint tenlelkeden,
Függél barátodon,
És nála titkaid:
Becsűlet és a hon,
S ő sima orgyilkos kezét
Befúrja szívedig,
Míg végre sorsod árulás
Által megdöntetik;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.

Ha szent gondok között
Fáradtál honodért,
Vagy vészterhes csatán
Ontottál érte vért,
S az elcsábúltan megveti
Hű buzgóságodat,
S lesz aljas - , gyáva - és buták
Kezében áldozat;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.

Ha fájó kebleden
A gondok férge rág,
S elhagytak hitlenűl
Szerencse és világ,
S az esdett hír, kéj s örömed
Mind megmérgezve van,
S remélni biztosabbakat
Késő vagy hasztalan;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.

S ha bánat és a bor
Agyadban frígyre lép,
S lassanként földerűl
Az életpuszta kép,
Gondolj merészet és nagyot,
És tedd rá éltedet:
Nincs veszve bármi sors alatt
Ki el nem csüggedett.
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
De amig áll, és amig él,
Ront vagy javít, de nem henyél.

VÍZ ÉS BOR, írta Petőfi Sándor

Le a tenger fenekére
Merül a halász,
Lent a tenger fenekében
Gyöngyöket halász.
Nékem a boros pohárnak
Öble tengerem,
S gyöngy ha van tán dalaimban,
Az csak ott terem.

Bűnnek éje ült a földön.
Jött a vízözön.
A víz által a bűn éje
Elseperve lön.
Búnak éje ült szivemben;
A bú éjjelét
- Bennem a víz tehetetlen! -
Csak bor mossa szét.

Nyári hévben a virágszál
Sanyarogva nő;
A virágot új életre
Kelti langy eső.
Csüggedésben, tikkadásban
Langy esőm a bor;
Permetegje enyhe csöpjén
Vérem ujra forr.

Tettetés-e, vagy belösztön,
Vagy akármi más?
Csakhogy a halottra könyet
Ejteni szokás;
Engemet víz ott se érjen,
S már ha sírni kell,
Sírja hát hideg poromra
Könyét borkehely.

Bor mellett, írta Madách Imre

Kivül sötét van és hideg,
Világos jó meleg szobában
Meghitt kisded társaság van,
Emlékét még ez őrzi meg
Rég elmult boldogabb napoknak - -
De szomjúk tán kik ott hallgatnak ?
Csitt hát, csitt, mit beszélünk,
Nem kérdik azt mi tőlünk,
A multra mi gondunk,
Igyunk, igyunk !

Gonosz szél kezd kinn lengeni,
Minden nagy és szép a halálé,
S amint közénk is tolja már bé
Jég szellemét - úgy érzeni -
Köszöntésül hát a halálnak - - -
De szomjúk tán kik ott hallgatnak?
Csitt hát, csitt, mit beszélünk,
Örüljünk, hogy mi élünk,
Másokra mi gondunk,
Igyunk, igyunk !

Kivül tél van, szállong a hó,
Télben van a tavasz reménye,
Bizzunk hát, higgyünk a jövőbe :
Mert márma rossz, holnap lesz jó.
Hát a jövő dicső tavasznak - -
De szomjúk tán kik ott hallgatnak ?
Csitt hát, csitt, mit beszélünk,
Mi ahhoz úgy sem értünk.
Jövőre mi gondunk,
Igyunk, igyunk !

Mult és jövő, remény, halál
El vélök, mind nem kell mi nékünk !
Élvezzünk csak, s mi fő, szeressünk,
Majd gyermekünk tán jobbá vál,
Mint elhibázott nemzedék mi,
S jobb sorsot vív vagy érdemel ki -
De csitt, csitt, mit beszélünk,
Busuljon más helyettünk,
Nincs semmire gondunk,
Igyunk, igyunk !

Vörösmarty Mihály
Újesztendei szép kivánság

Kormosan, de tiszta szívvel,
A füst barna fiai
Beköszönünk ma hozzátok,
Házak boldog urai.
És kivánunk, és ohajtunk
Ujnál újabb esztendőt,
Szerencsével rakodottat,
Nem is egyet, sem kettőt,
Hanem igen, igen sokat,
Annyit, mint a kis világ,
Mennyi csillag van az égen,
Régi fákon mennyi ág.
De talán az sok is volna;
Semmiből sem jó a sok;
Éljetek míg kedvetek tart,
Éljen úri házatok,
Míg a szép leány kapós lesz,
S kedves a bor, és kenyér,
Míg szomszédba a magyarnak
Nem kell futni ezekért,
Míg szivetek, mint a gyertya
Oly vídámon égdegel,
Szemetekben az örömtűz,
És az erő nem hal el; -
Majd ha egykor kürtőtökben
A pók szövi hálóját,
S vendég hagyta házatokból
Füst nem ontja fel magát,
Majd ha nem lesz mit vakarni
Sem odafenn, sem alúl,
S a korommal a vígság is
Mindörökre elvonúl,
Akkor még ki kérdi többé,
Hány meg hány hét a világ?
Jobb fekügyék a gödörbe,
És takarja el magát.
De az Isten ójon attól! -
Éljen a szent vígaság,
Ezt ohajtja a Földvári
Tűzkármentő Társaság.

Weöres Sándor: Újévi köszöntő

Pulyka melle, malac körme
liba lába, csőre -
Mit kívánjak mindnyájunknak
az új esztendőre?

Tiszta ötös bizonyítványt,
tiszta nyakat, mancsot
nyárra labdát, fürdőruhát,
télre jó bakancsot.

Tavaszra sok rigófüttyöt,
hóvirág harangját,
őszre fehér új kenyeret,
diót, szőlőt, almát.

A fiúknak pléh harisnyát,
ördögbőr nadrágot,
a lányoknak tűt és cérnát,
ha mégis kivásott.

Hétköznapra erőt, munkát,
ünnepre parádét,
kéményfüstben disznósonkát,
zsebbe csokoládét.

Trombitázó, harsonázó,
gurgulázó gégét,
vedd az éneket a szádba,
ne ceruza végét.

Teljék be a kívánságunk,
mint vízzel a teknő,
mint negyvennyolc kecske lába
százkilencvenkettő.

Babits Miháy: A lírikus epilógja

<CENTER>

<TABLE border=0><TBODY><TR><TD>Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.


S már azt hiszem: nics rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy van?
Van dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.


</TD></TR></TBODY></TABLE></CENTER>
Hallgasd meg a verset a ami HANGOS PRÓZA topicban!

B.u.É.k.

Reményik Sándor
Régi nóta

Valamikor régesrégen,
Mesebeli erdőszélen,
Hogy hirtelen zápor szakadt:
Megbújtunk egy ernyő alatt.
Napsugárra nem is vártunk,
Napfény volt a mosolygásunk.
Egymás arcát derítettük,
Hogy borult: számba se vettük.
Mint fiatal fák a szélben,
Egymáshoz hajoltunk szépen,
Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
Céltalan, szép szerelemmel.
S vert az eső, vert az áldás,
Tavasz volt. Tündérvirágzás.

Az alkalom csak elszaladt.
A pillanat csak elszakadt.
Mivé lett a régi erdő?
Hová lett a vén esernyő?
Az ég egyre csak feketült,
A záporba jég is vegyült.
Már ernyőt sem feszítettünk,
Jégnek puszta fejjel mentünk.
S külön bánat, külön zápor
Vert és sodort el egymástól.

Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
Ajakunkon vihar-ízzel
Megint csak egymásra leltünk
És kérdeztünk és feleltünk.
Véghetetlen béke-vággyal
Egymás lelkét fontuk átal.
A csalánból, ami éget
Szőttük a nagy csendességet.
Álltunk, mint valaha régen
Mesebeli erdőszélen.
Álltunk enyhe borulatban,
Ünnepesti alkonyatban.
Álltunk őszbe hajló nyárban,
Ritka másodvirágzásban.
S feszült fölénk árnyat ejtő,
Vak vihartól mosolyt rejtő
Tündér-gomba: régi ernyő.

Kányádi Sándor: Jön január




Porka havak esedeznek,
sopánkodnak a verebek.
Jegenyefán ócsárolják
Januárt a zajgó csókák.

De Január rá se ránt a
fákon csárogó csókákra,
sem a tetőn dideregve
siránkozó verebekre.

Azért van a csűrön cserép,
bújjon alá, aki veréb,
s a füstölgő kémény mellett,
aki csóka, melegedhet.

Jön Január, megy Január,
kinek-kinek kedvébe jár,
szánkót csusszant, ródlit lódít,
gyermekekkel hógolyózik.

A kucsmáján, lám, mit látok,
egy korai hóvirágot.
Sorra sétál minden házat,
s boldog újévet kívángat.

Petőfi Sándor: CSOKONAI

Egy kálomista pap s Csokonai
Egymásnak voltak jóbarátai.
Kilódul egyszer Debrecenből
S a jóbarát előtt megáll,
S: ihatnám, pajtás! így kiált föl
Csokonai Vitéz Mihály.

„No, ha ihatnál, hát majd ihatol,
Akad még bor számodra valahol,
Ha máshol nem, tehát pincémben;
Ottan nem egy hordó bor áll,”
Szólott a pap, s leballag véle
Csokonai Vitéz Mihály.
„Ihol ni, uccu!” fölkiált a pap,
Amint egy hordóból dugaszt kikap;
„Szaladj csapért! ott fönn felejtém;
Szaladj öcsém, de meg ne állj!”
És fölrohan lóhalálában
Csokonai Vitéz Mihály.
A likra tette tenyerét a pap;
Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap,
S a csap nem jött, és a pap morgott:
„De mi az ördögöt csinál,
Hol a pokolba’ marad az a
Csokonai Vitéz Mihály?”
Tovább nem győzte várni a csapot,
Ott hagyta a hordót, (a bor kifolyt,)
Fölmén a pincéből a házba,
De ott fönn senkit nem talál.
Csak késő este érkezett meg
Csokonai Vitéz Mihály.
Hát a dologban ez volt az egész:
Kereste ott fönn a csapot Vitéz,
Zeget-zugot kikutat érte,
De csak nem jön rá, hogy hol áll?
És így csapért szomszédba mégyen
Csokonai Vitéz Mihály.
A szomszédban valami lakzi volt.
Elébe hoztak ételt és italt;
És ím az étel és bor mellett
És a zenének hanginál
Csapot, papot, mindent felejtett
Csokonai Vitéz Mihály. (Pest, 1844. november.)

Hallgasd meg a verset a minden, ami HANGOS PRÓZA topicban!