A halál utáni első pillanat

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
Noha a halál nem előre bejelentett időpontban érkezik, itt a lehetőség, hogy szembe nézzen az elkerülhetetlennel!

Walter Schels fotóművész rettegett a haláltól, olyannyira, hogy mikor édesanyja elhunyt, nem volt hajlandó megnézni a testet. Túl a hetvenen Schels úgy döntött, leküzdi félelmét, és ehhez egy nagyon bizarr módszert választott – embereket fényképezett le közvetlenül haláluk előtti és utáni pillanatokban is. A fekete-fehér portrék az ismeretlennel való harcot jelképezik, a melléjük kapcsolt szöveg pedig megismerteti velünk a holtakat, és miként küzdöttek – a maguk módján – a halállal.

Schels és társa a berlini kórházakat járva kereste meg a képeken szereplő haldoklókat és meglepődtek milyen kevesen utasították vissza a felkérést. Folyamatosan a közelben voltak, hiszen a halál nem előre bejelentett időpontban érkezik. Noha érzelmileg igen megterhelő volt, Schels rájött, hogy a fotók egyfajta sírfeliratnak számítottak a haldoklóknak, akik gyakran izoláltnak érezték magukat már előre gyászoló családjuktól.

Olyan jó, hogy ezt csinálja” – idézte Schels az egyik haldokló férfit. „Senki nem hallgat meg, és senkit sem érdekli, milyen is ez valójában.”

A fotós többé nem fél a haláltól, és rájött, hogy a társadalom még mindig rosszul közelít az elkerülhetetlenhez. A képei talán hozzásegítik a világot, hogy egy kicsit jobb hely legyen, mert segítenek szembenézni a legrosszabbal és a haldoklókat emberibb fényben mutatja meg.

Minden eltűnik, ami nem volt valódi” – mondta Schels. „Akkor vagy a legigazabb, igazabb, mint előtte bármikor.”

Az utolsó pillanatok előtte és... utána
Forrás: Walter Schels fotográfus - a kép másik feléhez kattintson a fotóra!
Jan Andersen 19 éves korában tudta meg, hogy HIV-pozitív, és 27. születésnapján sokkolták az orvosok a hírrel, nincs már sok neki hátra, mert a vírus a rák egy ritka fajtáját váltotta ki nála. Jan nem panaszkodott. Rövid és heves harcot folytatott - majd megadta magát az elkerülhetetlennek. Az utolsó időszakban még a legapróbb érintés is fájdalmat okozott neki mégis azt kérte anyjától tartsa karjaiban az utolsó pillanatig.

Forrás: Walter Schels fotográfus - a kép másik feléhez kattintson a fotóra!
Elmira már valószínűleg a tumorral együtt született, nem sokkal utána már az egész agyán átrágta magát a kór. Egy ragyogó napsütéses napon Elmira légzése végleg leállt. A kislánynak van egy ikertestvére is, ő szerencsére egészséges.

Forrás: Walter Schels fotográfus - a kép másik feléhez kattintson a fotóra!
Klara Behrens tudta, hogy már nincs sok hátra: "Amit igazán szeretnék az lesétálni az Elba partjához, leülni a kövekre és belelógatni a lábam. Ezt csináltuk gyerekként, mikor tűzifáért mentünk a folyóhoz. Ha újrakezdhetném, minden másképp csinálnék. De van második lehetőség? Nem hiszem. Hiszen abban hiszel, amit látsz. És csak azt láthatod, ami ott is van. Nem félek a haláltól. Csak egy leszek a millió, milliárd homokszemből a sivatagban. Az egyetlen dolog, ami rémiszt az a haldoklás. Mert nem tudhatod mi fog történni."

Forrás: Walter Schels fotográfus - a kép másik feléhez kattintson a fotóra!
Hat hónappal 57. születésnapja előtt Wolfgang Kotzahn nyugdíjas könyvelőt sokkolta a hír, hogy gyógyíthatatlan tüdőrákja van. "Igazi sokk volt. Sosem foglalkoztam a halállal csak az élettel. Meglepett, hogy ilyen könnyedén belenyugodtam. Most itt fekszem arra várva, hogy meghaljak. De minden nap kiélvezem az életet. Sosem figyeltem például a felhőket. Most minden teljesen más szemszögből nézek, minden felhőt az ablakon át, a virágokat a vázába. Hirtelen minden nagyon fontossá vált."

Forrás: Walter Schels fotográfus - a kép másik feléhez kattintson a fotóra!
Maria Hai-Anh Tuyet Cao készült az utolsó pillanatra, a teljes elszakítottság állapotában kívánta fogadni a halált. "A halál semmi. Elfogadom a halált. Nem tart örökké. Utána, ha találkozunk Istennel, szebbek leszünk. Csak akkor térünk vissza, ha az utolsó pillanatban még mindig kötődünk egy emberhez."

Forrás: Walter Schels fotográfus - a kép másik feléhez kattintson a fotóra!
"Senki nem kérdezi, mit érzek" - mondta Heiner Schmitz a halál felé vezető hosszú úton. "Mert mind be vannak szarva. Annyira elszomorító, ahogy megpróbálják kerülni a témát, mindig másról beszélnek. Nem értik? Meg fogok halni! Csak erre gondolok, minden pillanatban mikor egyedül vagyok."

Forrás: Walter Schels fotográfus - a kép másik feléhez kattintson a fotóra!
Waltraud Bening szeretett volna otthon meghalni, de férje úgy érezte, nem tudná elviselni. Ez nagyon fájt a nőnek. Három hétig feküdt kórházban. Pezsgőt ivott és gyönyörködött gyermekeiben. De egy napon nyugtalan lett és szomorú. "Azt akarom, hogy a férjem idejöjjön" - mondta. Bening úr nem sokkal később az ágy szélén ült. Utolsó beszélgetésük után - melynek témája örök titok marad - az asszony nem ivott többet, másnap pedig nyugodtan szenderült örök álomba.

Forrás: Walter Schels fotográfus - a kép másik feléhez kattintson a fotóra!
Michael Föge-nél 50. születésnapja után az orvosok agytumort állapítottak meg. Hónapok alatt a daganat elpusztította beszédközpontját, lebénította jobb kezét és arca jobb felét. A kórházban Föge napról napra többet aludt, majd egy nap nem ébredt fel.

Forrás: Walter Schels fotográfus - a kép másik feléhez kattintson a fotóra!
Élete során Elly Genthe kemény, ellenálló asszony volt. Mindent egyedül oldott meg. Gyakran mondta, hogy inkább meghalna, mint hogy ne tudjon gondoskodni magáról. Pedig ez az idő eljött. Noha a kórházban remekül gondosodtak róla, csak azt várta, mikor jön el érte a halál. Pár nappal később, mikor ez bekövetkezett, menekült volna: "Nem akarok meghalni!" - mondta.

Forrás: Walter Schels fotográfus - a kép másik feléhez kattintson a fotóra!
Michael Lauermann menedzser volt. Munkamániás. Egy napon összeomlott. A kórházban azt mondták: agydaganat, gyógyíthatatlan. Lauermann nem akart a halálról beszélni, inkább az életére gondolt. Hogyan menekült át a határon Németországból Párizsba.

Tanulmányaira a Sorbonne-on. Baudelaire, utcai zavargások, forradalom, nők. „Szerettem az életet” – mondta. „Nos, most vége. Nem félek attól, ami jön.” Senki sem volt mellette, ő akarta így. Az élete nem ilyen volt. De nem bánt meg semmit. Még a betegsége is okozott neki némi örömöt. Szabadság, egyszerűség, egyfajta súlytalanság. Úgy érezte, a teste egyszerűen feloldódott. Nem volt fájdalma. „Hamarosan meghalok” – mondta. Három nappal később gyertya égett a szoba előtt - jelezve, hogy meghalt.

halal.jpg
 

Kyra_

Kitiltott (BANned)
Állandó Tag
"Senki nem kérdezi, mit érzek" - mondta Heiner Schmitz a halál felé vezető hosszú úton. "Mert mind be vannak szarva. Annyira elszomorító, ahogy megpróbálják kerülni a témát, mindig másról beszélnek. Nem értik? Meg fogok halni! Csak erre gondolok, minden pillanatban ..."
Csatolás megtekintése 1259364

Nem tudja az ember mit tegyen, mit mondjon, hogy viselkedjen. Én megpróbáltam azt is, hogy én kezdeményeztem őszintén a beszélgetést és másik esetben azt is, hogy kivártam, hogy ő döntsön, akar-e beszélni róla vagy sem. Sajnos egyik taktika sem volt sikeres. Talán az ember ilyenkor azok ellen fordul, akik mellette vannak és teljesen mindegy mit is tesznek, nem lesz jó semmi.
 

vandorcsillag

Állandó Tag
Állandó Tag
A munkámhoz tartozott a haldokló és a halott ellátása is.
Gyakran lehetett hallanni a végstádiumban lévő tumoros betegtől vagy az ágyhozkötött ,lebénult betegtől ,...bárcsak már meghalnék...,volt olyan beteg is aki napokig haldoklott és éjszakás voltam amikor kérte,hogy fogjam a kezét míg meg nem hal.Hamarosan elment békével,a hozzátartozók gyűlölték.
De ,amikor eljön az utolsó perc akkor már nem akartak meghalni,az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodtak volna,ha az visszaadja az életüket.
Én félek a haláltól,remélem még egy ideig nem jön a kaszás.Nem tudom elhinni,hogy olyan csillogás vár ,minden nagyon szép,minden nagyon jó.
A képeket nem tudtam megnézni,csak az első kettőt.
 

senga1970

Állandó Tag
Állandó Tag
Mikor édesapám meghalt, végig olvastam minden könyvet, ami a halálról és az utána történő dolgokról szólt. Leginkább attól féltem, hogy fájt neki, hogy egyedül volt, hogy félt. És én is félek. Nem a haláltól, hanem az előtte lévő dolgoktól. Fájni fog? Rossz lesz? Milyen lesz? Hogy lesz a családom akkor és utána? Nem tudom. Olyan megnyugtató számomra az ilyen hozzáállás amit ezektől az emberektől látunk. Talán nem is annyira misztikus a dolog. A legnagyobb baj azt olvastam, hogy nem engedjük a haldoklókat otthon meghalni. Nem látjuk, hogy milyen az elmúlás. Amikor régen otthon haltak meg az emberek, otthon ravatalozták fel őket, siratták éjszakákon át a halottas ágyuknál őket, természetes volt a halál. Ma egy misztikum, amihez kellő félelemmel közelítünk, pedig csak egy minden napos dolog. Legalábbis remélem.
 
M

magdusis

Vendég
A munkámhoz tartozott a haldokló és a halott ellátása is.
Gyakran lehetett hallanni a végstádiumban lévő tumoros betegtől vagy az ágyhozkötött ,lebénult betegtől ,...bárcsak már meghalnék...,volt olyan beteg is aki napokig haldoklott és éjszakás voltam amikor kérte,hogy fogjam a kezét míg meg nem hal.Hamarosan elment békével,a hozzátartozók gyűlölték.
De ,amikor eljön az utolsó perc akkor már nem akartak meghalni,az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodtak volna,ha az visszaadja az életüket.
Én félek a haláltól,remélem még egy ideig nem jön a kaszás.Nem tudom elhinni,hogy olyan csillogás vár ,minden nagyon szép,minden nagyon jó.
A képeket nem tudtam megnézni,csak az első kettőt.
Ha meg szabad kérdezni,és nem probléma válaszolni;vajon miért gyűlölték a hozzátartozók,lehet azt tudni?

De nem baj,ha kellemetlen válaszolni;akkor csak felejtsük el,nem fontos.
 

phoenyx

Állandó Tag
Állandó Tag
Egy biztos: az ember a szeretteit félti a leginkább, amikor az a gyanúja van, hogy bizonyos napon távozni kell...
Tapasztalatból mondom.
Ma egy misztikum, amihez kellő félelemmel közelítünk, pedig csak egy minden napos dolog. Legalábbis remélem.
Ehhez két hozzáfűzni valóm van:
- A "temetkezési szolgáltatók" megjelenésével és működésével ennek is kultusza lett: van aki el tudja temettetni hozzátartozóját, van akinek nem futja rá; de mindenképp az emberiesség hiányzik belőle a leginkább. A pénzről szól, minél inkább szolgáltatás centrikus. Nem azt a hangsúlyt kapja, hogy ez is hozzátartozik természetes módon az emberi léthez. Régen ismerősök, barátok, rokonok összefogtak, a megfelelő helyen megásták a sírját, közösen elbúcsúztatták..
- Aki viszont nem látja a halottját legkésőbb a temetés napján sem, nem is érzi halottnak az illetőt, az az érzet alakul ki, hogy nagyon messzire utazott, ahonnan nem tudja már szeretteit többé meglátogatni, de él valahol... Mert kimaradt 1 lényeges részlet: az elbúcsúzás fájdalma, a tudatosítása annak, hogy többé az illető már nem tud élőként jelen lenni.
De ,amikor eljön az utolsó perc akkor már nem akartak meghalni,az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodtak volna,ha az visszaadja az életüket.
Ez teljesen igaz, Vándorcsillag!
Olvastam egy számomra vonzó, költői kérdést: mit tennél, ha tudnád, másnap eljön a halál napja?
Válasz: Szeretnél, imádkoznál, meditálnál!
Mert még szeretnénk a szeretetünk árasztani annak, aki szívünkhöz közelálló(k), azért (is) kapaszkodnánk az utolsó szalmaszálba.
 

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
Az ember egy halalos fertozo gyogyithatatlan betegseggel szuletik, ami minden esetben halallal vegzodik.
Minden ember fel a halaltol mert ismeretlen nem tudni mi fog vele torteni. Kulonbozo kulturkorok mas es mas magyarazatot adnak, de hitelesen ............nem lehet tudni melyik a tuti, mert senki nem jott vissza a halalbol.
Szuletesnel az ember korul nyuzsognek a rokonok varva vart uj baby erkezesekor, haldoklonal mar nincs ilyen tolongas sok esetben egyedul kell tavozni meg egy kezfogas sem segit tamaszkent a tavozasban.
Pedig egy termeszetes folyamat,hogy szuletunk es meghalunk.
Ezer fele magyarazatot ad az irodalom, vallasok, ujabban az ezoterika, az biztos oly pazarlonak tunik a termeszet es ertelmetlennek tunik a halal, miert ep most ,miert nem tud meg elni egy kicsit, ezeregy kerdes merul fel.

Sokat fejlodott a szemlelet, mert ma mar legalabb oszinten megmondjak milyen esellyel bir a beteg, /regen nem mondtak meg,meg azt se, hogy halalos beteg, mindenki kodositett/legalabb van ideje a haldoklonak elrendezni amit akar, elmenni oda ahova meg akar, es elkoszoni akitol akar maga az elettel bucsut venni, osszegezni ,szamot adni mi volt jo min kellett volna valtoztatni.

NAgyon jo dolognak talalom a morfium hasznalatat, ami megszabaditja a fajdalomtol az embereket.
Nagyon fontos, hogy a haldokloval nagyon turelmesek legyunk ,mert neki feldolgozni hogy vege mindenek nem konnyu lehet.
Mikor mondja el serelmeit ha nem akkor mikor szembesul azzal,hogy rovidesen tavozik, meg kell hallgatni, mert lehet nincs logikusan igaza, de tiszteletben kell tartani az o allaspontjat.
Mindig gondolni kell arra, hogy egyszer mi is ebbe a szituba kerulunk mi ,hogy fogjuk megelni,atelni szamunkra mi lesz a fontos.
 

vandorcsillag

Állandó Tag
Állandó Tag
Ha meg szabad kérdezni,és nem probléma válaszolni;vajon miért gyűlölték a hozzátartozók,lehet azt tudni?

De nem baj,ha kellemetlen válaszolni;akkor csak felejtsük el,nem fontos.

Persze magdusis,lehet róla beszélni,ez még a '70 évek elején történt és ha jól emlékszem a vagyon miatt,nem olyan volt a végrendelet ahogy a hozzátartozók elvárták.
Nagyon várták már a halálát a bácsinak.
 
B

baggins

Vendég
Valamikor régen műtősfiú koromban egy miskolci kórházban sok alkalommal találkoztam az emberi élet elmúlásával. Munkámmal együtt járt, hogy ha én voltam beosztva ügyeletbe, az ügyeleti időmben elhunytakat elszállítsam a kórház halottas házába.
Volt egy esetem, amikor egy idős bácsi kért meg, hogy maradjak mellette mert fél egyedül. Késő este volt, és valami munkám akadt abban a kórteremben. Már kifelé indultam, amikor reszelős, halk hangon megszólított. Bár igyekeztem volna minél messzebb kerülni a szobától, amiben tizenhét éves valóm minden érzékével fogtam az elmúlni készülő test rezgéseit, valami visszatartott. Odamentem, és megkérdeztem, segíthetek-e valamiben? Csak arra kért, maradjak mellette egy kicsit, mert fél az éjszakától. Leültem az ágya szélére, megpróbáltam beszélgetni vele. Hamar kiderült, nem beszélgetésre vágyik. Kért, hogy fogjam meg a kezét, mert az megnyugtatja. Kissé vonakodva tettem eleget kérésének, de megtettem. Száraz, meleg kéz. A kézfejen kidülledő lilás erekkel. A pizsama ujja felhúzódva, látni engedi a rosszul beadott vénás injekciók sárgás-lilás foltjait. A beteg test nehéz szaga megüli a szobát. Nyomasztó, szomorú hangulat. Érzem a búcsúzást a levegőben. Tudatosul bennem, hogy ez az ember a halálán van. Szótlanul fogom a kezet, mely erőtlenül igyekszik belém kapaszkodni. Megértem. Az én fiatalságom az életet jelenti ennek az útja végén járó embernek. Az életbe igyekszik kapaszkodni általam. Mire gondolhat? Gondol-e egyáltalán valamire? A csend szinte fáj. Szeretném megtörni valamivel ezt a fájó csöndjét az elmúlásnak, de nem merem. Ez a csönd egy élet fortisszimóját követő szünete a zajnak, amit nem szabad megtörni. A test még él, de a lélek már lehet, hogy látja azt a fényt, amiből egykoron vérben, és mocsokban ideérkezett, hogy az anyaméh kényszerű hallgatását az élet első sírásával törje meg. Az ujjak meg-megrebbennek. A nyugtalan arc ráncai kezdenek kisimulni. A légzés egyenletes, talán elaludt. Megpróbálhatnám a kezemet óvatosan kiszabadítva az angolos távozást, de nincs erőm hozzá, hogy magára hagyjam a haldoklót. Már elzsibbadtam a kényelmetlen testhelyzettől, de maradok. A pizsama felsőrésze nyitott. Látszik a bordák kalickájában nyugtalanul vergődő szív mozgása a bőrön. A finisbe ért futó utolsó erőbedobása ez. Ha lelassul, megpihen örökre. Az idő múlását nem tudom érzékelni. Sűrű a levegő, pedig csak ketten vagyunk a háromágyas kórteremben. A szív még néhány szabálytalan nagy dobbanással megpróbál az élet felé ugrani, aztán elcsendesül. A bácsi fogása ellazult a kezemen. Már elengedhetném, mert eltávozott, de még fogom az öreg kezet. Fogom, amíg azt nem érzem, hogy lassan hűlni kezd. Csak akkor engedem el, és csak akkor veszem észre, hogy a szemeim tele vannak könnyel. Elment egy ember. Nem ismertem. Lehetett jó, vagy rossz egyaránt. Végigjárta a sorsa szabta utat, megélte az örömet, és a bánatot. Megszületett, és meghalt. A kihűlő test szinte megváltozott. Valami hiányzik belőle, ami az alvó embertől megkülönbözteti. Rájöttem, hogy a lélek hiányát látom. A lélekét, amit nem látunk, de ha elszállt, rájövünk, hogy ott volt, mert másképp néz ki az ember a lélek kilibbenése után. Látom a megmásíthatatlant. Rádöbbenek, hogy az élet egyirányú út. Ha vége, nem lehet azt mondani, hogy meggondoltam, próbáljuk újra. Talán, ha az emberek hozzám hasonlóan szembesülnének a halállal, jobban tudnák értékelni saját, és mások életét, és értékesebben, tartalmasabban élni a sajátjukat.
 

cdurmol

Állandó Tag
Állandó Tag
Nem tudja az ember mit tegyen, mit mondjon, hogy viselkedjen. Én megpróbáltam azt is, hogy én kezdeményeztem őszintén a beszélgetést és másik esetben azt is, hogy kivártam, hogy ő döntsön, akar-e beszélni róla vagy sem. Sajnos egyik taktika sem volt sikeres. Talán az ember ilyenkor azok ellen fordul, akik mellette vannak és teljesen mindegy mit is tesznek, nem lesz jó semmi.
Talán mindkét beszélgető fél beállítottsága is számít. Aki keserűen készül a halálra, azt nem bírod őszinteséggel jobb hangulatba hozni. Neki a "100 évig tetszik még élni" szöveget kell fújni. Aki felkészült, békés, azzal viszont nyugodtan lehet őszintén beszélni, különösen, ha ő hozza fel.
 

cdurmol

Állandó Tag
Állandó Tag
Érdekesek ezek a képek! A fotókon szereplő emberek többnyire derűs arcot mutatnak közvetlenül haláluk előtt. Ők holtukban is derűsek. Aki ellenszegül, aki nem akar meghalni, dacos arcot mutat holtában is.
Talán az emberek kiválasztásán múlt? Talán inkább azok járultak hozzá a fotózáshoz, akik tudomásul vették, hogy meg kell halniuk? Nem láttam annyi halált, hogy ezt el tudjam dönteni. Vagy egyszerűen a reflex: ha fényképeznek, mosolyogj?
 

kágyula

Kitiltott (BANned)
Szervusztok,
Lehet most kissé megkavarom a vizet , de talán ott van a hiba hogy a mai kulturánkban a halál valami borzalommal jár . Hatalmas félelmet sugároz magából , igen félelmet a hozzátartozoknak ez elhagyatottság egy szeretett személy elvesztése iránt . Igen az ember fél elmenni hiszen itthagysz mindent , Te magad is elhagyod e földi életett ahová valószinüleg /legfeljebb mint Budhista / többé nem jössz vissza . Itt hagysz mindent és mindenkit . Na megyek inkább dolgozni át adom Nektek a filozofia területét . Csak annyit szerettem volna mondani , hogy félni nem kell töle .
 

cdurmol

Állandó Tag
Állandó Tag
A mi kultúránk hibája az, hogy az életben elkövetett "bűnök" büntetését a halál utánra teszi. És ki nem "bűnös"? Az ember fél az ismeretlentől, és ráadásul még a gyehenna tüzétől is. Hát ez nem tesz jót az ember lelki békéjének, annak, hogy megnyugvással fogadja a halált!
 

Kyra_

Kitiltott (BANned)
Állandó Tag
Mikor édesapám meghalt, végig olvastam minden könyvet, ami a halálról és az utána történő dolgokról szólt. Leginkább attól féltem, hogy fájt neki, hogy egyedül volt, hogy félt. És én is félek. Nem a haláltól, hanem az előtte lévő dolgoktól. Fájni fog? Rossz lesz? Milyen lesz? Hogy lesz a családom akkor és utána? Nem tudom. Olyan megnyugtató számomra az ilyen hozzáállás amit ezektől az emberektől látunk. Talán nem is annyira misztikus a dolog. A legnagyobb baj azt olvastam, hogy nem engedjük a haldoklókat otthon meghalni. Nem látjuk, hogy milyen az elmúlás. Amikor régen otthon haltak meg az emberek, otthon ravatalozták fel őket, siratták éjszakákon át a halottas ágyuknál őket, természetes volt a halál. Ma egy misztikum, amihez kellő félelemmel közelítünk, pedig csak egy minden napos dolog. Legalábbis remélem.

Én nagyon szerettem a nagymamámat, de amikor haldoklott, még túl fiatal voltam ahhoz, hogy én dönthessem el hol legyen, otthon, vagy a kórházban. A szüleim és a nagynénéim döntöttek és mivel szondával táplálták, úgy döntöttek, hogy maradjon kórházban. Látogattuk és mielőtt még beléptünk, hangosan jajgatott, szenvedett. Amikor mentünk el és utoljára láttam, engem magához húzott és könyörgött: Vigyetek haza kislányom! Ez negyven éve történt. Soha nem tudom elfelejteni azt a jelenetet. Soha többé nem engedtem, hogy egyetlen hozzátartozóm is kórházba menjen, amikor várható volt a végkifejlet.
 

Kyra_

Kitiltott (BANned)
Állandó Tag
Talán mindkét beszélgető fél beállítottsága is számít. Aki keserűen készül a halálra, azt nem bírod őszinteséggel jobb hangulatba hozni. Neki a "100 évig tetszik még élni" szöveget kell fújni. Aki felkészült, békés, azzal viszont nyugodtan lehet őszintén beszélni, különösen, ha ő hozza fel.

Igazad lehet! Ő az édesapám volt, nagyon szerette az életet, intelligens, de nagyon egyszerű ember volt távol bármiféle spiritualitástól. Vallásos sem volt. Őt csak azzal lehetett volna megvigasztalni, ha tovább élhetett volna.
 

vandorcsillag

Állandó Tag
Állandó Tag
Munkám során nem láttam így,ilyen mosollyal meghalni betegeket.Inkább dühösek voltak,hogy meghalnak,kétségbeesettek,ha meg is adta már magát a halálnak az azért volt mert már el fogyott az ereje,hogy harcoljon az életéért.
Fiatalok,tizenévesek,akik szinte fel sem fogták,hogy milyen betegek,a legrosszabb indulatú rákkal ,ami pár hónap alatt elvitte őket.
Középkorúak,akik szintén a rák különböző fajtáival küzdöttek ,már tudták mi vár rájuk.
Az egyik falusi ismerősöm ,aki vesetumoros volt,főorvosi viziten csak annyit tudott már mondani,...nem bírom tovább...és meghalt, pedig elég jól tartotta magát .
Idősebb betegek ,nem voltak kibékülve a betegségükkel,még élni akartak,jobban mint valaha.
 

Kyra_

Kitiltott (BANned)
Állandó Tag
Csak annyit szerettem volna mondani , hogy félni nem kell töle .

Igen, higgyetek Gyulának, ő is egyike annak,a milliónyinak, aki a statisztikák szerint megtapasztalta, hogy nem kell félni. Csak az odavezető út a nehéz. :)

A sok halálközeli élményes videó közül számomra ez a három a legmérvadóbb és az egyéb tudományos és spirituális ismeretek alapján egyre világosabb, hogy nem a testünk a lényeges aminek tudata van, hanem a tudat, aminek teste van ebben a mi 4 dimenziós világunkban. Ő nem szűnik meg, csak a test, ami fáj, ami öreg, ráncos, beteg, összetört... Miért is sajnálnánk?

Érdekes momentum a sok halálközeli élményben, amikor meglátják "A" testet. Nem azt mondják, hogy a "testemet", hanem valami idegen és semmiféle érzelmet nem kiváltó tárgyat...





 

Kyra_

Kitiltott (BANned)
Állandó Tag
Valamikor régen műtősfiú koromban egy miskolci kórházban sok alkalommal találkoztam az emberi élet elmúlásával. Munkámmal együtt járt, hogy ha én voltam beosztva ügyeletbe, az ügyeleti időmben elhunytakat elszállítsam a kórház halottas házába.
Volt egy esetem, amikor egy idős bácsi kért meg, hogy maradjak mellette mert fél egyedül. Késő este volt, és valami munkám akadt abban a kórteremben. Már kifelé indultam, amikor reszelős, halk hangon megszólított. Bár igyekeztem volna minél messzebb kerülni a szobától, amiben tizenhét éves valóm minden érzékével fogtam az elmúlni készülő test rezgéseit, valami visszatartott. Odamentem, és megkérdeztem, segíthetek-e valamiben? Csak arra kért, maradjak mellette egy kicsit, mert fél az éjszakától. Leültem az ágya szélére, megpróbáltam beszélgetni vele. Hamar kiderült, nem beszélgetésre vágyik. Kért, hogy fogjam meg a kezét, mert az megnyugtatja. Kissé vonakodva tettem eleget kérésének, de megtettem. Száraz, meleg kéz. A kézfejen kidülledő lilás erekkel. A pizsama ujja felhúzódva, látni engedi a rosszul beadott vénás injekciók sárgás-lilás foltjait. A beteg test nehéz szaga megüli a szobát. Nyomasztó, szomorú hangulat. Érzem a búcsúzást a levegőben. Tudatosul bennem, hogy ez az ember a halálán van. Szótlanul fogom a kezet, mely erőtlenül igyekszik belém kapaszkodni. Megértem. Az én fiatalságom az életet jelenti ennek az útja végén járó embernek. Az életbe igyekszik kapaszkodni általam. Mire gondolhat? Gondol-e egyáltalán valamire? A csend szinte fáj. Szeretném megtörni valamivel ezt a fájó csöndjét az elmúlásnak, de nem merem. Ez a csönd egy élet fortisszimóját követő szünete a zajnak, amit nem szabad megtörni. A test még él, de a lélek már lehet, hogy látja azt a fényt, amiből egykoron vérben, és mocsokban ideérkezett, hogy az anyaméh kényszerű hallgatását az élet első sírásával törje meg. Az ujjak meg-megrebbennek. A nyugtalan arc ráncai kezdenek kisimulni. A légzés egyenletes, talán elaludt. Megpróbálhatnám a kezemet óvatosan kiszabadítva az angolos távozást, de nincs erőm hozzá, hogy magára hagyjam a haldoklót. Már elzsibbadtam a kényelmetlen testhelyzettől, de maradok. A pizsama felsőrésze nyitott. Látszik a bordák kalickájában nyugtalanul vergődő szív mozgása a bőrön. A finisbe ért futó utolsó erőbedobása ez. Ha lelassul, megpihen örökre. Az idő múlását nem tudom érzékelni. Sűrű a levegő, pedig csak ketten vagyunk a háromágyas kórteremben. A szív még néhány szabálytalan nagy dobbanással megpróbál az élet felé ugrani, aztán elcsendesül. A bácsi fogása ellazult a kezemen. Már elengedhetném, mert eltávozott, de még fogom az öreg kezet. Fogom, amíg azt nem érzem, hogy lassan hűlni kezd. Csak akkor engedem el, és csak akkor veszem észre, hogy a szemeim tele vannak könnyel. Elment egy ember. Nem ismertem. Lehetett jó, vagy rossz egyaránt. Végigjárta a sorsa szabta utat, megélte az örömet, és a bánatot. Megszületett, és meghalt. A kihűlő test szinte megváltozott. Valami hiányzik belőle, ami az alvó embertől megkülönbözteti. Rájöttem, hogy a lélek hiányát látom. A lélekét, amit nem látunk, de ha elszállt, rájövünk, hogy ott volt, mert másképp néz ki az ember a lélek kilibbenése után. Látom a megmásíthatatlant. Rádöbbenek, hogy az élet egyirányú út. Ha vége, nem lehet azt mondani, hogy meggondoltam, próbáljuk újra. Talán, ha az emberek hozzám hasonlóan szembesülnének a halállal, jobban tudnák értékelni saját, és mások életét, és értékesebben, tartalmasabban élni a sajátjukat.

Baggins! Ezt olyan gyönyörűen leírtad, hogy be kellene küldeni valamelyik újságba!
 

Kyra_

Kitiltott (BANned)
Állandó Tag
Az ember egy halalos fertozo gyogyithatatlan betegseggel szuletik, ami minden esetben halallal vegzodik.
Minden ember fel a halaltol mert ismeretlen nem tudni mi fog vele torteni. Kulonbozo kulturkorok mas es mas magyarazatot adnak, de hitelesen ............nem lehet tudni melyik a tuti, mert senki nem jott vissza a halalbol.
Szuletesnel az ember korul nyuzsognek a rokonok varva vart uj baby erkezesekor, haldoklonal mar nincs ilyen tolongas sok esetben egyedul kell tavozni meg egy kezfogas sem segit tamaszkent a tavozasban.
Pedig egy termeszetes folyamat,hogy szuletunk es meghalunk.
Ezer fele magyarazatot ad az irodalom, vallasok, ujabban az ezoterika, az biztos oly pazarlonak tunik a termeszet es ertelmetlennek tunik a halal, miert ep most ,miert nem tud meg elni egy kicsit, ezeregy kerdes merul fel.

Sokat fejlodott a szemlelet, mert ma mar legalabb oszinten megmondjak milyen esellyel bir a beteg, /regen nem mondtak meg,meg azt se, hogy halalos beteg, mindenki kodositett/legalabb van ideje a haldoklonak elrendezni amit akar, elmenni oda ahova meg akar, es elkoszoni akitol akar maga az elettel bucsut venni, osszegezni ,szamot adni mi volt jo min kellett volna valtoztatni.

NAgyon jo dolognak talalom a morfium hasznalatat, ami megszabaditja a fajdalomtol az embereket.
Nagyon fontos, hogy a haldokloval nagyon turelmesek legyunk ,mert neki feldolgozni hogy vege mindenek nem konnyu lehet.
Mikor mondja el serelmeit ha nem akkor mikor szembesul azzal,hogy rovidesen tavozik, meg kell hallgatni, mert lehet nincs logikusan igaza, de tiszteletben kell tartani az o allaspontjat.
Mindig gondolni kell arra, hogy egyszer mi is ebbe a szituba kerulunk mi ,hogy fogjuk megelni,atelni szamunkra mi lesz a fontos.

Melitta! Nem gondolod, hogy halottak napi cikknek is jó volna Baggins írása? Engem megkönnyeztetett ennek a fiatal fiúnak az óriási cselekedete, amivel ezt a magányos öreget átsegítette élete utolsó percein...
 
Oldal tetejére