Verseljünk mindannyian.Saját verseink:)

ed-na

Állandó Tag
Állandó Tag
(egy kis nyáridéző)

P Nagy Edina

Szép is a szerelem!

Nappal népét széjjel
Félhomály, a bolond űzte,
táguló szembogaramba
káprázatot hintett,

nyomában fontos álmokkal
kísérten, elegáns
udvarmesterként pózolva
bevonult az Éjjel.Rebegtette a Hold
szempilláit szerelmesen;
kis csókjait elkapkodta
szép hercege a Szél

'míg felhőcskék között
izgatottan kibogozta
a Köd szövetéből
túlcsomózott erényzsinórt.

Az úrnő pimaszul
évődött és incselkedett,
- pajkosan egy "jóéccakát"
telten rámkacsintott -

majd elrejtő leple
az égkék sejtelmes brokát
halkan a hű tanácsadó,
Nyugat fejére hullt.

A prűd Horizontot
kényes csillaglány cselédek
húzgálták jó szűziesen
tovább, rövidebbre.

Leskelődtem: Azt ám
hajnalig is volt nagy kedvem;
Zsoldjukért megdolgozhattak
éhes őrszúnyogok.
 

heroeboy

Állandó Tag
Állandó Tag
Sziasztok,

tegnap elkészítettem első PDF verseskönyvemet néhány versemmel. Nem hivatalos, tényleg csak pár vers, de hátha tudok velük adni Nektek.

Üdv,
Sanyi
 

Csatolások

  • Szemezgettem az Életből.pdf
    290.9 KB · Olvasás: 8

xerathon

Állandó Tag
Állandó Tag
ha nagy leszek
költő leszek
egyedül is
énekelek
egyedül is
betegen is
ha negy leszek
költő leszek
a piacon giccset veszek
porcelánt a polcra teszek
írok róla szép verseket
hessegetek félelmeket

sokat írok
közzéteszek
fórumokon szép verseket
bennük rózsa
bennük lélek
belefúltam?
még mindig élek!
ha nagy leszek
költő leszek
egyedül is
énekelek
egyedül is
betegen is
ha negy leszek
költő leszek

még mindig élek!
mind ígérek
de olvasni már
nem remélek
minek azt
én inkább írok
a billentyűket
amig bírom
csépelem és
ütöm verem
versembe a
szép szerelem
belefér
ha bele teszem
pedig inkább
raknám bele
aminek itt
nincsen neve
nem szerelem
nem is lélek
nem is álom
nem is szépen
inkább csak úgy
kicsit forrón
petyhüdten
és semmitmondón
de amíg élek
mégis
mégis

ha nagy leszek
költő leszek
egyedül is
énekelek
egyedül is
betegen is
ha negy leszek
költő leszek
 

korhely1

Állandó Tag
Állandó Tag
Felirat

Az elsuhant semmi egy pihét elejtett.

Ringatva lejtő cirógatásra

nem volt még keze,

csak szárnya.

Üres kupolából

hulló égi jellel

pontot írt a porba, s ledőlt

mellé megnyugodva, hogy elérkezett.


J.A.G./korhely/​
 
Utoljára módosítva:
Fürész Tibor:
Egységben az erő

Nincsen tavasz a zord tél nélkül
Nincsen ember kié a múlt emlékül
Nincsenek szavak csak a gondolat
Az mely szívből jött s igaz maradt

Erős szív tette, de a lélek vezette
Bárki is tette, őt Isten védelmezte
Az Ő kardja s a mindenség tudása
Az Ő pajzsa egy országnak javára

Magyar, Te vagy kiről versem szól
Magyar, légy te ki jövőjére gondol
Ember légy te az ki tenni nem rest
Mert az ország ilyen embert keres
 

xerathon

Állandó Tag
Állandó Tag
ugatok a magyar ugaron
száguld keresztül rajta vonatom
vontatott vallomás lesz most ez itt néked
benne mutatok föl egy jó pár szép képet
vagyis olyat, ami volt valaha szép
de képnek legalább még mindíg
bizony hogy kép...
a kereteket mára mind
szerterágták a férgek
kitinpáncéljukon címerével népnek
címer s falragasz: Szolgáld a Hazádat!
Kutya légy! Marha légy! Válassz -
vagy levágnak.

Akkor inkább mégis,
ha lehet lennék kutya,
igaz, marhából sem
elég jó szalonna nem lesz,
mert szép hazám:
Bizony csak a mangalica örök,
de mit ér, ha jön még kutyára dér,
s a szép hazánkra török?

Szóval rám a dér s a fagy,
de Szibériában mi mást várnál?
Igaz ember légy, a jövőre gondolj,
tenni soha ne légy rest, s így,
ha tábori őrt majd szádba veszed -
hogy túlélj -
elég lesz.
 

Horvath.Sandor

Állandó Tag
Állandó Tag
Havas Éva: Inspiráció

engem inspirálnak a szavak
jégbe fagyna minden gondolat
és nem pihenne fény a fák alatt

mi lenne kérlek, mondd nekem
hova tűnne a szerelem?
mi melegséget olyan messze űz
de itt bent tomboljon a tűz


Ideteszem legújabb versemet, íme:

Gnosztikus kör

A teljes, nem teremtett énem
Vándorútra indult –
Megkeresni vétkem,
Mi végre lettem én szittya-hun?
Kerestem-kutattam az Istent -
Hol teremt világot?
A Föld fölé Napot?
És a hatnapos munka után –
Paradox eredmény -
Vásárhelyi székelyt és kufár gazdagot.

Irdatlan agyhomályba értem,
És csak szólt a pentaton gyóntató ének,
Körös-körül rokoni népek -
Fiai Hunornak Magyarnak –
Turulnak, Irának,
Kárpát medencének -

Minő ellentmondás?
Szól a hang: Jin és Jang!
Nem azonos Istennel a fény -
Lucifer csak félelmes jele –
Démoni rosszabbik ék szere -
Isten rossz hasonlatának,
Míg világbíró hun Atilla,
Nimródi Öreg-isten fia,
Ős-napúr királyi ostora –
Sár-csillag, sugárzó magúra
Ha lép, reszket a Föld bele?

Csak ő tudja egymaga,
Felfogni Isten ragyogását -
Fészket rak a gyöngynek –
Erénye létnek, Teremtésnek
Az önismeret gyémánt kertje –
Az értelem hangja,
A teremtő fuga – akkordja,
A pentatónia,
És a mágusvallás
Nyolcágú csillaga,
A nem született öröklétnek.

Isten ős-azonos arcképe,
Benne van igéje, mag lénye:
Tükör szelencéje, -
Benne és általa
Felragyog az ember dicsfénye:
A szerelem napja –
Testi és lelki üdvössége,
A Teremtés kulcsa,
Az Istenhez nyíló csatorna:
Csak rajta múlik a remény
Valósult végzete, temploma –
Az élet beteljesülése:
Az élet kezdete és vége –
A Teremtés Boldogasszonya?!

NTK HS Kaposvár, 2014. ádvent
 

Taxita

Állandó Tag
Állandó Tag
Ezt a verset egy Ausztráliában élő ismerősömnek írtam még 2007-ben.

Hazátlanul

Ó hontalan Magyar, kinek hazádtól távol kell élned,
Mily nagyot vétettél, mi volt a Te vétked?
Miért büntet az Isten ily kegyetlenül,
Hisz családtól, hazától távol lenni, Neked fáj belül.
E fájdalmat nem látja más, neked kell cipelned,
S néha a magányban, a sarokban pityeregned.

S ha valahol felhangzik egy magyar nóta,
Amit dúdolgatsz már évek óta,
Akkor felvidulsz egy kis időre,
S visszagondolsz a múltra, s előre a jövőre,
Ilyenkor érzed, hogy hazádat újra kell látnod,
A kis falut, a családot és a sok jó barátod.

De nagy a távolság, mit átall kellene szelned,
A rossz emlékek, amitől már régen szenvedsz.
És ekkor visszacsöppensz a szomorú mába,
Könnyezve intesz, hiszen minden hiába.
Fájó szívvel gondolsz a hazádra,
És a távolban nélküled élő szerető családra.

Takács Zoltán
 

Taxita

Állandó Tag
Állandó Tag
Községünk polgármestere hun kutató, ki Attila sírját keresi. Tanulmányai szerint itt a közelben van eltemetve az "Isten ostora". Erre írtam a következő versemet.

Zsadány Attila fővárosa

Ó, királyok legnagyobb királya
A hunok vezére, a nagy Attilája.
Ki velünk együtt e földet tapostad,
Ki népedet e bőven termő földre hoztad.

Palotádból kilépve keletre a hegyeket láttad,
Nyugatra a mocsarat, a Sárréti tájat.
Folyók vettek körül Északon és Délen,
Biztonságot adva nyáron és télen.

Innen jártál messzi útra hódítani a világot,
Míg asszonyaid itt szedték a mezei virágot.
A gyermekek itt látták meg először az eget,
Kik felnőtt korukban érted harcoltak eleget.

Már a Rómaiak is ismerték e földet,
Hisz ide jártak hozzád és rettegtek Tőled.
Egyszer útjukat Priszkosz prétor is lejegyezte,
Részletesen taglalta e utat,.pár fejezetbe.

Ezt elolvasva mindenki belátja,
Hogy itt éltél népeddel hunok nagy királya.
Tested is itt temették a hármas koporsóba.
Lehet, hogy a Korhányba, vagy valamely folyóba?

Ezt keressük, kutatjuk naphosszat minduntalan,
S fáradságunk úgy érzem nem lesz haszontalan,
Hisz a kutatást mi végezzük nagy kitartással,
Egy bizakodó kis csapat Dudás Árpáddal.

Zsadány, 2007. február 12.
 

zsici

Állandó Tag
Állandó Tag
Fogadjátok szeretettel versemet.

Kopott Karácsony

Legyen igaz hited

Mikor már úgy érzed, hogy nem bírod tovább,
nézz fel egy csillagra, és mondj el egy imát.
Nehéz idők járnak, közönyös az élet,
kik közel álltak hozzád, feléd sem néznek.
Hajszolod a vagyont, túl nagy annak ára,
nem jut elég időd szerető családra.

Kigyúlnak a fények, közeleg az ünnep,
arcodról a redők tova el nem tűnnek.
Megfáradtan nézed, mire van még szükség,
karácsonyfa alja ajándékkal teljék.
Elveszett a lelke eme szép ünnepnek,
megkopott a hite már a sok embernek.

Mikor már úgy érzed, hogy nem bírod tovább,
kulcsold össze két kezed, mondj el egy imát.
Tedd le a válladról azt a súlyos jármot,
vesd le magadról az elnyűtt, rossz kabátot.
Öltöztesd fel lelked tiszta, fehér gyolcsba,
vigyél igaz hitet kicsiny családodba.

/Kóródi Ágnes, 2014.12.08/
 
Utoljára módosítva:

zsici

Állandó Tag
Állandó Tag
Modjuk...
Mondjuk azt, hogy élünk,
és mindig remélünk.
Mondjuk azt, hogy hiszünk
s reményt mindig viszünk.
Mondjuk azt hogy nem fáj,
bár a halál itt jár.

Majd eljátsszuk hogy élünk,
és csak néha remélünk.
Mondjuk azt is, hogy hiszünk,
de reményt sosem viszünk
és nem mondjuk, hogy nem fájt,
hisz a halál már itt járt.

/Kóródi Ágnes, 2014.12.11./
 

Ewoyn

Állandó Tag
Állandó Tag
Nincs válasz

Ki hazudott vagy ki mondott igazat?
Már rég nem fontos az.
Valahol elveszetten bolyong a
féligazságok erdejének ágai között.

És az ágy sarkán, egyedül ülve,
ahol egykor együtt a plafont bámulva terveztétek a jövőt, -
hallgasd csak - most a szíved csendben-zörögve
hullik darabokra.

Keskeny rés csak az időben, de
hallod még, ahogy a csendben
remeg egy el-nem-felejtett szó:
Miért Velem?

1458425_1517431075175008_2324708369805351925_n.jpg
 

Horvath.Sandor

Állandó Tag
Állandó Tag
Lázár László:
Az aranyhal meg a szegény ember

(Mese azoknak, akik még hisznek a csodákban)

Egy szegény favágó horgászott a tóban.
De még egy békát sem fogott mutatóban.
Éppen ment volna már, na elég volt mára!
Ekkor egy aranyhal akadt a horgára!


De ez csodahal volt, hogy el ne felejtsem,
Meg is szólalt nyomban szép, emberi nyelven:
-Dobj vissza, jó ember, és akkor meglátod,
Rögvest teljesítem három kívánságod!


Kis vacak ez a hal, magában gondolta,
A favágó tehát szépen visszadobda.
A kis hal elúszott, az öreg meg hazament,
Elmesélte otthon, hogy esett az eset.


Azt mondta az asszony, ezt ki kell próbálni,
De mi a jó fenét kellene kívánni?
Azt mondja az öreg: a híg bablevesbe
Egy szál füstölt kolbász az bizony jó lenne!


Azonnal ott termett egy szép nagy szál kolbász!
Az asszony meg morgott: Te marha, mit csinálsz!
Ilyen csekélységet kívánsz, te ostoba!
Miért is nem ragad rögtön az orrodra!


Kérj, és megadatik! A kolbász felpattant
S azon minutában az orrához ragadt!
Próbálták levágni, De hát az fájt nagyon.
Azt kívánták hát, hogy szépen lepottyanjon.


De legalább végül ott maradt a kolbász!
Ebből is láthatod: akár mit is próbálsz,
Csak ilyen a szegény ember szerencséje,
A csoda sem segít, mehet a fenébe!

Egy téli szonettet hoztam, íme:

A tél ígérete

Fázik a barázda ázott földeken -
Kopár az erdő és halott a rét –
Szendereg szívemen a szürkeség, -
Ahogy átüt az alkony a fényeken, -

A tó fölött kacsákat rejt a felhő -
Haza siet mind a vízre szállva -
A parti láp biztos otthonába,
Várja őket a nád-mocsaras fertő –

Milyen félelmetes itt a puszta lét?
Szívszorító a didergő élet –
Nyoma sincs a nyár ígéretének –
Rablókkal fenyeget a téli sötét:.

A Teremtésből, elköltözött Isten –
Elárult, mammon-préda lett az ember.
 

Mnc99

Állandó Tag
Állandó Tag
Akkor is!

Az élet lehet
kegyetlen, gonosz
és fájhat is,
de Te nekem itt vagy
akkor is!

Bár néha mégsem,
nem tudom, nem érzem,
nem hiszem,
talán ha voltál
csak képzeltem.

...

látlak, megérintelek,
hozzád bújok,
ölellek, érezlek,
szorítalak, nem engedlek...
aztán felébredek...

de az álmom az enyém
akkor is!
 

Horvath.Sandor

Állandó Tag
Állandó Tag
Akkor is!

de az álmom az enyém
akkor is!


Talányos feddés balladája
(Ch. Baudelaire a Fedő parafrázisa)


Járjak bár vízen, vagy szárazon - testi vértem
bőr páncélja alatt, vágy szaggasson agyon, -
s a Nőt szolgálva - csaljon víg kalandra vétkem:
kopott Gogó legyek, vagy Cézár – gazdagon.

S ha lennél mániám? Mardosva, űzzön vérem
kint az utcán, vagy rejtsen el egy csöpp szalon?
Mindegy, fájó titkot szegezzen dúlt szívünkre
a vágy - s ha szeretkeznénk, szeressünk nagyon!

És mert fölöttem még a futó hites élet,
csillagos derű, s lent az édes, könnyű vétek –
oly színpad ez: hová a szív rabolni jő!

Kéjenc félelme, és bolond reménye ez -
fent talányos feddés, de dönt a roppant érdek,
még lelkem szent, de farkas-kedvem egyre nő!
 
Esti téboly

Másik oldalára fordul a Nap,

nagyot ásítva rám sem figyel.

Távolinak tűnik még a holnap,

pedig néhány óra választ csak el.


Lassan magasba ível a Hold,

sápadt fényében a rút is szép,

körülötte néhány csillagfolt

pislákol… szívmelengető a kép.


Nézem a fényesedő esti csodát,

gondolatom csak körülötted jár.

Most mégis hagyom a nosztalgiát,

mert megaláztál, végleg elhagytál.


Megszédített szavad minden színe,

szelidített ígéreted… Hittem, mert

hinni akartam. Csábított csókod íze,

tested íve… szívem előtted hevert.


Mikor végre mindezt elérted nálam,

már nem voltam érdekes számodra.

Most hűvös üveghez döntöm vállam,

könnyem csordul, nevetek a Holdra.


Visszamosolyog szerelmünk tanúja

bíztat, hogy lesz még új holnapom.

Ablakot nyitok, és jól tudom, tudja,

hogy végleg le akarom zárni a napom.


Rémülten küldi szellőjét az éjszaka,

fagyasztani akarja elborult elmém…

Ekkor felriasztott végre az ébresztőóra,

és Te kávéval az ágyra ültél mellém.
 
The End

Ne nézz ily’ mélyen a szemembe…

így csak a vágy jut az eszembe.

Komoly dologról esne szó,

mégis karjaidban lenne jó,

mikor dús puha szád megfeszül

és csókod újabb csókokat szül,

mikor heves, forró lehelet éri el

bőrömet, és kezed testem méri fel,

akkor az idő végleg megáll,

szaggatott lélegzetem eláll,

kifulladásig tartó küzdelemben,

a lelassuló édes lendületben

a szájat elhagyó éles sikoly helyett,

szerelmes szavakat suttogok Neked,

majd csendben fejem menedéket keres

rajtad, feledve minden bajt… csak szeress!





Majd évek telnek el így hangtalan,

a szív már nem verdes, boldogtalan,

és az örömittas émelyítően édes szavak,

minek fülemben nyoma sem marad,

mert talán soha nem is volt ilyen,

csak érezni akartam, hogy milyen

valakihez végre igazán tartozni,

csak szeretni, nem pedig harcolni.


Alattomos néma napok osontak el a poros

úton mellettem, éveim száma már koros,

gyermeki lelkem hagytam elillanni,

mert Neked akartam megmaradni.

Megszoktam titokzatos szótlanságod,

szokatlan konfliktust lezáró megoldásod,

de szemed csillogása már nem elég nekem.

Amit adni tudtál az a vágy, nem a szerelem.
 
Szomorú vasárnap

Ideje leülnöm és számadást tennem,

magamnak magamról és mindenről mit tettem.

Leltárt készítenem és selejteznem, ha kell,

mert hiába várok választ, senki sem felel.

Púp vagyok saját hátamon,

évtizednyi fájdalom vállamon…

a nevetések mögé rejtett gyötrelem…

a hátrahagyott mindent elsöprő szerelem…

a semmit sem érő türelem…

a valóságtól való félelem…

magam sem tudom van-e megoldás,

vagy csak felesleges önmarcangolás,

hiábavaló vallomás

e kétségbeesett számadás.


A mosoly, idővel vigyorrá lett

és évek szálltak el fejem felett.

Fuldoklom, saját kezem állt görcsbe nyakamon,

de szorításom nem enged, így állva bosszút magamon.

Féltem átgondolni, csak töprengtem azon,

hogy hová lett az a bátor amazon,

ki sosem vett fel védekező vértet,

hagyta veséjébe taposni a térdet,

és hagyta, hogy fájjon az összes szúrás,

hősiesen tűrte, hogy meg ne tudja más…

Most hang nélkül üvöltök értelmetlenül,

feszít a kín, rettegek mélyen legbelül,

csak kiírom magamból a nyomasztó sérelmet,

bár magam sem látok benne már értelmet…


A magányos sírás medret vájt arcomra,

hiába emlékezem minden harcomra,

buzdítás helyett inkább tönkretesz.

Már nem érdekel, hogy holnap mi lesz.

Négy évtized alatt élnem nem sikerült.

Elvesztek a rózsaszín álmok, erőm végleg kimerült.

Az értelmetlen küzdelmet, és önmagam feladom…

nem marad utánam más, csak egy apró sírhalom.
 
Oldal tetejére