Azt mondta Orbán Viktor a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének XII. kongresszusán, hogy Magyarország a hegyre épült város, és nekünk, magyaroknak az a küldetésünk, hogy megmutassuk a világnak, milyen egy magasabb rendű, a keresztény szabadság eszményére épített élet. Józsi bácsi azt mondaná erre a dunarettentői kocsmában, hogy ennek elmentek otthonról.
A magyaroknak, más népekhez hasonlóan, nincs küldetésük. Ha volna, akkor is csak annyi, hogy normálisan kell élni. Tisztességesen, szabadon, egyszóval: boldogan.
Nem most kezdődött, láthattunk már jeleket korábban is. Merthogy, volt ő már minden: szabadságharcos és puskaporszagot szimatoló harci paripa, disznóólat ganézó kondás. Futballista és forradalmár, papokat csuhásozó, trianoni emléknapról kivonuló botrányhős. Polgári körös vitéz, és pápánál vizitelő ájtatos manó.
Egyedül énekes halott nem volt még sosem.
Az a kedvenc kényszerképzete, hogy ő Magyarország, az őt ért kritikákról azt gondolja, hogy a magyar embereket támadják. De mindemellett leginkább királynak hiszi magát. Mint a régi szép időkben, amikor a hatalomhoz hű nagyurak földeket és birtokokat kaptak az uralkodótól. Nemesi címeket, sarzsikat. Jogokat és előjogokat. Magyarország mostani királya koncessziót ad annak, aki megérdemli. Dohányboltot és közbeszerzést adományoz a hozzá hű híveknek, stadiont épít annak, akinek ez a vágya.
Megtehet mindent, mert a legnagyobb hatalom, a tájékoztatás is az ő monopóliuma. Igaz, a világhálót máig nem tudta megzabolázni, és maradt még néhány szabad sziget a médiában, de a sajtómunkások nagy részét már maga alá gyűrte.
Mindenki a kezéből eszik, kisemberek és nagyurak. Középszerűek és tehetségesek. Fordított Robin Hood a huszonegyedik században: amit elvesz a szegényektől, odaadja a gazdagoknak.
Aki jól törleszkedik, az többet merhet a fazékból, aki jobban, az még nagyobb harapásra nyithatja a száját. Mindenkinek jut valamennyi, kinek több, kinek kevesebb, van, akinek majdnem semmi. Akinek semmije sincs, az annyit is ér.
Ő mondja meg, ki a magyar, ki a polgár, ki az, aki szereti a hazát. Ki képvisel idegen érdeket, és ki az, aki filozófus, bankár, civil, röviden: hazaáruló. Nemzetnek hiszi magát, mert idehaza nincs ötszáz welszi bárd, akik a szemébe mondanák, hogy nem ő a nemzet.
Démonokkal harcol, fantomok ellen küzd, Európával és a világgal vív szabadságharcot. A pusztulásba vezeti hadait. Költséges és fölösleges háborúba, mert a legfontosabbat elfelejtette megtanulni: hogy a béke mindig olcsóbb, mint a háború, és együttműködni kevésbé fárasztó, mint csatázni rendületlenül.
Nyereg alatt puhított hős.
Annyiszor mondta, hogy már el is hiszi: ő az ország. Nélküle nem lenne itt semmi, ha ő nem volna, már rég nem beszélne senki magyarul. Először csak poénnak hitte, mára már elhiszi. Pedig, nem lehetett könnyű: kezdetben tükör előtt gyakorolta, hogy el ne röhögje magát, de ma már megy magától is, mint a hanyatt esés.
Lehet, hogy felségsértés, de ki kell mondanunk: ez az ember beteg. Aki nem hiszi, kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét.
Földes Péter
A magyaroknak, más népekhez hasonlóan, nincs küldetésük. Ha volna, akkor is csak annyi, hogy normálisan kell élni. Tisztességesen, szabadon, egyszóval: boldogan.
Nem most kezdődött, láthattunk már jeleket korábban is. Merthogy, volt ő már minden: szabadságharcos és puskaporszagot szimatoló harci paripa, disznóólat ganézó kondás. Futballista és forradalmár, papokat csuhásozó, trianoni emléknapról kivonuló botrányhős. Polgári körös vitéz, és pápánál vizitelő ájtatos manó.
Egyedül énekes halott nem volt még sosem.
Az a kedvenc kényszerképzete, hogy ő Magyarország, az őt ért kritikákról azt gondolja, hogy a magyar embereket támadják. De mindemellett leginkább királynak hiszi magát. Mint a régi szép időkben, amikor a hatalomhoz hű nagyurak földeket és birtokokat kaptak az uralkodótól. Nemesi címeket, sarzsikat. Jogokat és előjogokat. Magyarország mostani királya koncessziót ad annak, aki megérdemli. Dohányboltot és közbeszerzést adományoz a hozzá hű híveknek, stadiont épít annak, akinek ez a vágya.
Megtehet mindent, mert a legnagyobb hatalom, a tájékoztatás is az ő monopóliuma. Igaz, a világhálót máig nem tudta megzabolázni, és maradt még néhány szabad sziget a médiában, de a sajtómunkások nagy részét már maga alá gyűrte.
Mindenki a kezéből eszik, kisemberek és nagyurak. Középszerűek és tehetségesek. Fordított Robin Hood a huszonegyedik században: amit elvesz a szegényektől, odaadja a gazdagoknak.
Aki jól törleszkedik, az többet merhet a fazékból, aki jobban, az még nagyobb harapásra nyithatja a száját. Mindenkinek jut valamennyi, kinek több, kinek kevesebb, van, akinek majdnem semmi. Akinek semmije sincs, az annyit is ér.
Ő mondja meg, ki a magyar, ki a polgár, ki az, aki szereti a hazát. Ki képvisel idegen érdeket, és ki az, aki filozófus, bankár, civil, röviden: hazaáruló. Nemzetnek hiszi magát, mert idehaza nincs ötszáz welszi bárd, akik a szemébe mondanák, hogy nem ő a nemzet.
Démonokkal harcol, fantomok ellen küzd, Európával és a világgal vív szabadságharcot. A pusztulásba vezeti hadait. Költséges és fölösleges háborúba, mert a legfontosabbat elfelejtette megtanulni: hogy a béke mindig olcsóbb, mint a háború, és együttműködni kevésbé fárasztó, mint csatázni rendületlenül.
Nyereg alatt puhított hős.
Annyiszor mondta, hogy már el is hiszi: ő az ország. Nélküle nem lenne itt semmi, ha ő nem volna, már rég nem beszélne senki magyarul. Először csak poénnak hitte, mára már elhiszi. Pedig, nem lehetett könnyű: kezdetben tükör előtt gyakorolta, hogy el ne röhögje magát, de ma már megy magától is, mint a hanyatt esés.
Lehet, hogy felségsértés, de ki kell mondanunk: ez az ember beteg. Aki nem hiszi, kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét.
Földes Péter
