Mesék
- Téma inditó csipkebogyo
- Kezdés dátuma
Krúdy Gyula
Sánta honvéd
Akkoriban, amikor kiütött a szabadság és a haza hívta az ő fiait, nem maradt otthon a mi falunkban még az öreg Gyuri Mihály se. Kardot kötött ő is az oldalára és elment arra, amerre a zászlót vitték. De mégis maradt otthon valaki... Senki más, mint a kerülő fia, sánta Matyi.
Persze szívesen elment volna ő is szegény, de nem vitték, nem kellett honvédnek: az egyik lába rövidebb volt, mint a másik. Szegény sánta Matyi szomorúan nézte, milyen vígan, boldogan csapnak föl katonának a falubeli legények. A piacon verbunkos huszáruk táncoltak, szólt a muzsika... Hej, ha nem volna Matyi sánta, de menne azonnal honvédnek! Igy csak búsan füttyentett a kutyájának és elment haza a kerülő házába. Ott leült az eresz alá, a kutyája:
Tisza, a lába elé heveredett és ott ültek, búslakodtak.
A sánta Matyi kutyája nagyon okos kutya volt. No, nem volt valami szép kutya, olyan, amilyent városon lehet látni. Bundás, bozontos kis pusztai kutya volt, a szeme úgy villogott, mint a farkasé, rekedt ugatásáért pedig dehogy is tűrték volna meg valami kényes városi házban. De Matyinak jó volt Tisza úgy, ahogy volt. Ő volt a legkedvesebb pajtása, leghűségesebb barátja, úgy összeszoktak, hogy szinte már megértették egymást. Akkor is, amikor ott búsultak a ház eresze alatt, addig nézett a kutya gazdájára, amíg az megértette, hogy mit akar Tisza mondani. Tisza azt akarta mondani:
- Ha már te, szegény gazdácskám, nem kellesz honvédnek, hátha kellek én? Az én lábam gyors, a szaglásom éles, bátorságom is van elég. Próbáljuk meg, hátha bevennének engem a seregbe?
Matyi gondolkozott... Egyszer csak kihozta a tarisznyáját a házból, kezébe vette a pálcáját és elindult fölfelé a Bükkbe, a sűrű erdőkbe. Tisza persze a nyomába. A Bükkben tanyázott abban az időben a legbátrabb, leghíresebb szabad csapat, a Szécsény Kálmán csapata. Réme, rettegése volt az ellenségnek a szabad csapat. Akkor csapott rá fergeteg módjára, amikor nem is várta.
Kétnapi bolyongás után az erdőségben Tisza halkan elvakkantotta magát sánta Matyi előtt.
Erdei tisztáshoz közeledtek. A tisztáson tűz lobogott és a tűz körül marcona legények heverésztek.
- Ki vagy? - kiáltott az őr, mikor Matyi kilépett a sűrűből.
- Jó barát, - felelt a sánta legény. - A vezérrel szeretnék beszélni.
Hatalmas termetű, barna arcú, villogó szemű fiatal ember emelkedett föl a tűz mellől.
- Mit akarsz velem? - kérdezte.
Matyi ugyancsak megszeppent most. Ha nem érzi, hogy Tisza ott ugrál a háta mögött, annyit se tudott volna mondani, mint amennyit mondott:
- Szeretnék beállni a dicső csapatba...
A vezér elmosolyodott:
- Eredj haza, fiam, mit csinálnánk mi teveled?
Matyi elvörösödött:
- Nem is énrólam van szó, hanem a kutyámról. Erről ni... Ez a kutya nagy szolgálatot tehetne a csapatnak. Éles szaglása alkalmas volna arra, hogy kikémlelje az ellenséget, mert nagyon messziről megérez mindent. És ha talál valamit, nekem megmondja...
A vezér elgondolkozott:
- Szóval, kém akarsz lenni? Helyes. Nem csúnya foglalkozás az, ha a hazáját szolgálja vele az ember. Csak akkor megvetendő a kém, ha az ellenségnek elárulja a honát. Itt maradhatsz, majd meglátjuk, hogy meddig maradhatsz.
Tisza, amint Szécsény vezér befejezte szavait, boldogan táncolta körül a vezért, megnyalta a kezét és vidáman csaholt:
- Érti ám ez az emberi beszédet is, - szólt Matyi.
A vezér csodálkozva nézte a bozontos hű ebet.
- Annál jobb, - felelte.
Matyi és Tisza ott maradtak az erdei táborban. Az eget alig lehetett látni a nagy fáktól és semmiféle zaj nem hallatszott oda a külső világból, még a lovak se dobogtak, nem nyerítettek, a legények pedig halkan beszélgettek csupán egymással.
Csakhamar megtudta Matyi, hogy a szabad csapat már napok óta várja az ellenséges hadsereget.
Arra fog elvonulni egy mély erdei úton. S akkor rá akarnak csapni. Csakhogy az ellenség még mindíg nem mutatkozik.
Korán hajnalban elindult Mátyás a kutyájával. Az őrtálló legény, aki elmenni látta őt, még utána kiáltott:
- Azután nehogy elárulj az ellenségnek.
A nap már fölkelt a hegyek mögött, de az erdőben a százados nagy fák alatt még félhomály volt. Az őrálló legény hallotta újra a tompa kutyaugatást, nemsokára azután a sűrűségből egy arcából kikelt fiú futott ki lelkeszakadtából.
Harsogó hangon kiáltott rá a szundikáló táborra:
- Talpra, legények! Itt van az ellenség!
A Tisza kutya rekedt, tompa vonítása, fegyverek csörgése, katonák riadt kiáltozása nem múlta felül azt a zajt, amely a sűrűség felől közeledett. Ott törtetett bokrokon, fákon keresztül az ellenség, hogy meglepje a híres szabad csapatot. Recsegtek a fák, nyerítettek a paripák, eldördült néhány puska. Szécsény Kármán fölállította a legényeit, azután várták szép csöndesen az ellenséget. Csakhamar megvillant az ellenség fehér köpenyege, a szabad csapat pedig sortüzet adott.
- Kard, ki kard! - hangzott a Szécsény kiáltása. A kardok zörrenve röpültek ki és a marcona legények megrohanták az ellenséget. A legények előtt egy bozontos, dühös kis kutya futott csaholva és harapott ott, ahol ért...
Az erdei csetepaténak csak egy halottja volt. Senki más, mint szegény sánta Matyi. A mellébe fúródott egy bolond golyó. A vezér megsímogatta a sebesült homlokát:
- Derék fiú vagy, Mátyás! - szólt.
- Most már boldog vagyok, - rebegte a sánta fiú. - A hazáért halok meg én is, mint azok a többiek, az egészségesek.
Tisza még nagyon sokáig szolgálta a szabad csapatot.
Juhász Ferenc
A kertekre leszállt a dér
A kertekre leszállt a dér,
kékülten pereg a levél,
rozsdásra váltak a rétek,
üres a madárfészek.
Lassú, nehéz esők jönnek,
és megcsapkodják a földet,
s ha a hűs felhők elfogynak,
a sárban barmok tocsognak.
Nézd, ez az ősz. De jön a tél.
Hulló tollától a föld fehér.
Hártyás a víz, ez már a jég.
Kék füst száll, csöndes a vidék.
A kertekre leszállt a dér
A kertekre leszállt a dér,
kékülten pereg a levél,
rozsdásra váltak a rétek,
üres a madárfészek.
Lassú, nehéz esők jönnek,
és megcsapkodják a földet,
s ha a hűs felhők elfogynak,
a sárban barmok tocsognak.
Nézd, ez az ősz. De jön a tél.
Hulló tollától a föld fehér.
Hártyás a víz, ez már a jég.
Kék füst száll, csöndes a vidék.
i.imgur.com/ces9Rpb.png Itt egy kép abból a meséből,amit keresek.
Már régóta kutatom, hogy melyik mesében volt az,hogy egy vidra garázdálkodott. Lehúzta a kacsákat a mélybe a lábuknál fogva. A neve talán Ardiv,azaz visszafelé olvasva vidra volt. Nem a Lutra,az Biztos,hanem egy képpel illusztrált mesekönyv. Kivágtam belőle gyerekkoromban egy illusztrációt, amin egy asszony szatyrokat cipel,és mellette, kacsák beszélgetnek. Még ma is megvan....Mi lehet a címe, nem ugrik be valakinek?
Az biztos,hogy egy kepes,illusztralt mesekonyv volt,de hogy az egesz konyv ertol szolt,vagy csak 1 volt a tobbi kozt nem tudom.Rémlik még,Mintha valaki beleirta volna a vidra nevet a homokba( foldbe) csak forditva igy: ARDIV.
Ha esetleg beugrana valakinek a mese címe,nagyon megköszönném!Teszek fel képet, ami megmaradt a könyvemből,hátha így ismerősebb.
Már régóta kutatom, hogy melyik mesében volt az,hogy egy vidra garázdálkodott. Lehúzta a kacsákat a mélybe a lábuknál fogva. A neve talán Ardiv,azaz visszafelé olvasva vidra volt. Nem a Lutra,az Biztos,hanem egy képpel illusztrált mesekönyv. Kivágtam belőle gyerekkoromban egy illusztrációt, amin egy asszony szatyrokat cipel,és mellette, kacsák beszélgetnek. Még ma is megvan....Mi lehet a címe, nem ugrik be valakinek?
Az biztos,hogy egy kepes,illusztralt mesekonyv volt,de hogy az egesz konyv ertol szolt,vagy csak 1 volt a tobbi kozt nem tudom.Rémlik még,Mintha valaki beleirta volna a vidra nevet a homokba( foldbe) csak forditva igy: ARDIV.
Ha esetleg beugrana valakinek a mese címe,nagyon megköszönném!Teszek fel képet, ami megmaradt a könyvemből,hátha így ismerősebb.
MIÉRT VANNAK TARKA LUDAK
baskír népmese
Valamikor réges-régen, mikor még a kő is lágy volt, csupa fehér lúd élt a világon, tarka nem volt egyetlenegy sem. A tarka ludak a rabló Kutuj gonosztette után jelentek meg, mindjárt megtudjuk, hogyan. Kutuj gyermekeket rabolt és eladta ókét. Egyszer egy gyönyörű szép kislányt rabolt el, Halimát. A gonosz rabló hazavitte a kislányt, bezárta egy ketrecbe, ő maga pedig újra elment hazulról. Mielőtt elment, telerakta a ketrecet nagy, fehér varázskövekkel. Ezek a kövek gonosz szemükkel szüntelenül figyelték a foglyul ejtett kislányt. Mozdulatlanok voltak, de amint Halima egy lépést tett a ketrec ajtaja felé, útjába hömpölyögtek és tapodtat sem engedték tovább.
Kutuj néha hetekig, sőt hónapokig volt távol. Míg odajárt, a kövekre bízta szerencsétlen rabjait. Azok csak a földre szórt magvakkal táplálkoztak, meg vízzel, azzal is csak akkor, amikor a gonosz kövek megengedték.
Halima már hetek óta sínylődött szomorú börtönében. Sírt szegényke, sóhajtozott, de ez nem sokat segített rajta. Fogyott és sápadt egyre. Szép piros orcái elhalványodtak. Gondolkozott, hogyan szökhetne meg Kutuj fogságából, de nem tudott kitalálni semmit. Vastagok a falak, még vasabroncs is van rajtuk. Csak az ajtó mellett volt egy keskeny rés, amelyen kis fény szűrődött be, de ez olyan kicsi volt, hogy legfeljebb egy libuska fért volna ki rajta.
»Istenem, Istenem, mért nem vagyok kisliba! — sóhajtott szegény kis Halima keservesen. — Akkor kiférnék ezen a résen és megmenekülhetnék!«
Alig mondta ki ezeket a szavakat, csoda történt. Teste mind kisebb meg kisebb lett, addig fogyott, addig törpült, míg akkora nem lett, mint egy tojásból épp most kibújt kisliba. Akkor gyorsan pihés tollacskái nőttek, piros kis lába, szárnyacskája, piros csőre. Halima örömmel verdesett még gyenge szárnyaival, aztán gyorsan kisurrant az ajtó melletti résen.
A gonosz kövek látták a libuskát, de sehogy sem értették, hogy került a ketrecbe. Az pedig futott, futott és mind messzebbre jutott a rabló házától.
Már jó messze járt, amikor a kövek észbe kaptak, hogy a libuska bizony Halima volt. Nosza, hamar átváltoztak ők is ludakká és Halima üldözésére indultak. Halima futás közben egy patakhoz ért. A patak mentén idegen ludak legeltek. Beállt közéjük. A libák csipdesni kezdték az új jövevényt. Akkor beúszott a patakba és elbújt a sás közé.
A kövek hasztalan keresték a menekülő Halimát. Hazamentek és félve várták Kutuj büntetését, amiért nem vigyáztak eléggé a fogolyra.
Halima megmenekült, de soha többé nem változhatott át kislánnyá. Örök életében libuska maradt. Tolla pedig nem fehér lett, hanem tarka. Azokon, a helyeken, ahol az idegen ludak megcsipdesték, szép fehér tollai feketévé változtak. Mikor pedig lúdmama lett, kicsinyei is mind tarkán jöttek a világra. Azóta vannak tarka ludak a világon.
baskír népmese
Valamikor réges-régen, mikor még a kő is lágy volt, csupa fehér lúd élt a világon, tarka nem volt egyetlenegy sem. A tarka ludak a rabló Kutuj gonosztette után jelentek meg, mindjárt megtudjuk, hogyan. Kutuj gyermekeket rabolt és eladta ókét. Egyszer egy gyönyörű szép kislányt rabolt el, Halimát. A gonosz rabló hazavitte a kislányt, bezárta egy ketrecbe, ő maga pedig újra elment hazulról. Mielőtt elment, telerakta a ketrecet nagy, fehér varázskövekkel. Ezek a kövek gonosz szemükkel szüntelenül figyelték a foglyul ejtett kislányt. Mozdulatlanok voltak, de amint Halima egy lépést tett a ketrec ajtaja felé, útjába hömpölyögtek és tapodtat sem engedték tovább.
Kutuj néha hetekig, sőt hónapokig volt távol. Míg odajárt, a kövekre bízta szerencsétlen rabjait. Azok csak a földre szórt magvakkal táplálkoztak, meg vízzel, azzal is csak akkor, amikor a gonosz kövek megengedték.
Halima már hetek óta sínylődött szomorú börtönében. Sírt szegényke, sóhajtozott, de ez nem sokat segített rajta. Fogyott és sápadt egyre. Szép piros orcái elhalványodtak. Gondolkozott, hogyan szökhetne meg Kutuj fogságából, de nem tudott kitalálni semmit. Vastagok a falak, még vasabroncs is van rajtuk. Csak az ajtó mellett volt egy keskeny rés, amelyen kis fény szűrődött be, de ez olyan kicsi volt, hogy legfeljebb egy libuska fért volna ki rajta.
»Istenem, Istenem, mért nem vagyok kisliba! — sóhajtott szegény kis Halima keservesen. — Akkor kiférnék ezen a résen és megmenekülhetnék!«
Alig mondta ki ezeket a szavakat, csoda történt. Teste mind kisebb meg kisebb lett, addig fogyott, addig törpült, míg akkora nem lett, mint egy tojásból épp most kibújt kisliba. Akkor gyorsan pihés tollacskái nőttek, piros kis lába, szárnyacskája, piros csőre. Halima örömmel verdesett még gyenge szárnyaival, aztán gyorsan kisurrant az ajtó melletti résen.
A gonosz kövek látták a libuskát, de sehogy sem értették, hogy került a ketrecbe. Az pedig futott, futott és mind messzebbre jutott a rabló házától.
Már jó messze járt, amikor a kövek észbe kaptak, hogy a libuska bizony Halima volt. Nosza, hamar átváltoztak ők is ludakká és Halima üldözésére indultak. Halima futás közben egy patakhoz ért. A patak mentén idegen ludak legeltek. Beállt közéjük. A libák csipdesni kezdték az új jövevényt. Akkor beúszott a patakba és elbújt a sás közé.
A kövek hasztalan keresték a menekülő Halimát. Hazamentek és félve várták Kutuj büntetését, amiért nem vigyáztak eléggé a fogolyra.
Halima megmenekült, de soha többé nem változhatott át kislánnyá. Örök életében libuska maradt. Tolla pedig nem fehér lett, hanem tarka. Azokon, a helyeken, ahol az idegen ludak megcsipdesték, szép fehér tollai feketévé változtak. Mikor pedig lúdmama lett, kicsinyei is mind tarkán jöttek a világra. Azóta vannak tarka ludak a világon.
Szent Lúcia vagy Luca a keresztények által az 5. század óta tisztelt szűz és vértanú. A középkorban közkedvelt szent volt, legendája több művészt megihletett. Lúcia védőszentje a szembetegségben szenvedőknek és vakoknak, a bűnbánó utcanőknek, valamint a hegyes szerszámokkal dolgozóknak.
Pap Károly
A hószobor
Lorenzo Medici elhunytával Piero herceg lépett apja örökébe.
Piero nem szerette a művészetet. Pénzét inkább lovagi játékokra, kutyákra, lovakra és nőkre költötte. Apja halála után megszüntette a Mediciek művészotthonát, és megszüntette a művészek évdíjának kifizetését. És amidőn a firenzei művészek küldöttsége emiatt panaszt emelt nála, ridegen rájuk förmedt :
— A ti dolgaitok kriptákba és templomokba valók ! Azok pedig amúgy is tömve vannak már szobrokkal, képekkel ! Éppen elég aranyat pazarolt rátok az apám ! Nekem nem kellenek az efféle holmik ! Majd halálom után jelentkezhettek az örökösömnél !
Harsányan és jóízűen felnevetett és gőgösen vállon veregette az előtte álló művészeket.
A küldöttség tagjai meghökkenve, zavartan bámultak egymásra. Az öreg Ghiberti törte meg a csöndet és igyekezett a művészetek fontosságáról meggyőzni a herceget.
Tersánszky J. Jenő
Mese a fecskéről
Élt hajdanán, a teletlen, napsütötte délen egy derék fecskepár.
Ez még akkor volt, amikor a fecskéket a mi hidegebb éghajlatunk alatt senki sem ismerte, s csak az az egy hazájuk volt, az igazi, az eredeti, a melegebb és napsugarasabb dél.
Cakhogy ismerik-e ezt a régi-régi versikét, hogy:
Nohát ennek másutt is ki vannak téve más madarak is, és a fecskék is kénytelenek voltak elviselni. Persze a legsérelmesebb minden üldöztetésük közül az volt, ha a rossz emberek a fészkük nyugalmát háborították meg és elrablták tőlük a fiókáikat.
Ez történt azzal a kedves felnőtt fecskepárral is egy évben, amilyikkel a mesét kezdtem. Szörnyű gyász és bánat volt szívüknek a fiókáik veszte. Ez tette hát, hogy fecskeapó az árván maradt fészken így szólt fecskeanyónak:
– Hallod-e, jó feleségem, énnekem van egy felséges gondolatom. A Jóisten a leggyorsabb szárnyat minekünk, fecskéknek adta madártársaink közt. Miért ne próbálnók hát javítani a sorsunkon? Én tudom, hogy tőlünk északra is vannak tájak, és van nyár. Hátha ott jobbak az emberek? Tehát azt tenném, hogy legalább addig szállnánk el oda innen, amíg ott fönn is meleg van, és kikölthetjük a fiókáinkat, és szárnyra kapatjuk őket, annyira, hogy a zordabb időben már visszaröpülhetnek velünk. Megerősödve a veszedelmeket is jobban el bírják itt kerülni.
Egy szó mint száz , a derék fecskepár elhatározta, hogy felfedező útra kél és úgy is tett.
Éjet-napot röpültek át a tengeren, mígnem nagy fáradtan csakugyan ideértek a mi hűvösebb hazánkba.
Tavasz volt éppen, gyönyörű, verőfényes idő. Semmi híja sem lett volna, hogy megvalósítsák a tervüket.
Hát megérkezve letelepedtek egy városban egy nagy, csúcsos, tornyos palota ormára pihenni.
Most kell aztán itt elmondanom, hogy akár hiszitek, akár nem, de a madaraknak is épp olyan szigorú törvényeik vannak egymás közt, mint az embereknek. És közöttük is csak a gonosz természetűek nem engedelmeskednek neki, például: a sasok, héják, vércsék, kányák és így tovább, akárcsak az emberek közt a rablók, betörők, tolvajok..
Nos hát a madártörvényben az van, hogy az olyan madár, amely a várost és a falvakat választotta magának lakóhelyül, annak helye nincs az erdei madarak birodalmában, a szabadban.
Így hát a mi fecskéinket a városi rokonaiknak kellett vendégül látniuk.
Hát akikkel legelőbb szóba ereszkedhettek, azok a galambok voltak, akik ott fészkeltek a palota tornyában. Azok aztán így szóltak a fecskepár kérdéseire:
– No, bizony, ha az hozott ide benneteket, hogy az emberek itt jobbak volnának, mint a ti hazátokban, abban ugyan tévedtek. Mert itt is csak úgy lesnek a madarak életére. Bennünket is csak úgy fogdosnak össze pecsenyének, és fosztogatják ki a fészkeinket. De igaz, hogy véletlenül a mi helyünk a legjobb. Mert ez a palota egy hatalmas úré, aki az egész környéknek parancsol, és annak van egy szépséges leánya. Van közöttünk egy fehér galamb, az az ő kedvence. Az leszáll a vállára a kisasszonynak, és a tenyeréből eszik tiszta búzát. Érte aztán, a kisasszony parancsára, minket is megkímélnek egy kissé. De hogy titeket mi sors vár, arról már nem felelhetünk.
Persze búsult a fecskepár, hogy lám, hiába tették meg a nagy utat ide. Itt sem várta őket különb helyzet. És már azon voltak, hogy visszaszálljanak hazájukba.
De, amint tanakodtak, keseregtek, hát egyszerre csak észreveszik, hogy a palotából egy fehér galamb röppen fel a társai dúcába. Az, akiről éppen beszéltek, a kisasszony kedvence.
Hanem amint felszállana, hát a levegőből egyszerre gonosz vércse csap alá, s egyenest a fehér galambra. Már a karmai közé is kapja szegény jószágot, és azzal huss! viszi magával.
Hát a fecskepár abban a pillanatban, ahogy észrevette a vércsét, azt mondja a galamboknak:
Nosza, gyerünk! Gyerünk ennek a haramia vércsének a nyomába. Csak nem hagyjuk a körmei közt a társatokat elveszni?
De bizony a gyáva galambok reszketve sápítoztak, és csak maguknak kerestek búvóhelyet.
Hogy mernénk mi megtámadni a vércsét puha csőrünkkel, hisz minket is véresre szabdal?- kurrogták.
– Ejnye! Szégyen, gyalázat! Pipogya népség! – vijjogta a fecskepár a galamboknak. Azzal több se szó, se beszéd, utánazúdultak a rabló vércsének.
Persze, ezalatt a palota udvarán minden teremtett lélek összeszaladt a kisasszony nagy jajveszékelésére, hogy viszi a vércse kedves galambját.
Még a nagy úr is egyik lábával a másikba botlott kifelé rohantában, hogy segítsen szeretett kislánya baján.
– Száz aranyat annak – kiáltotta a vitézeknek, csatlósoknak –, aki lenyilazza azt a zsivány madarat!
De bizony hiába! A vércse már olyan magasan szállt zsákmányával, hogy semmi nyílvessző el nem érte.
Hanem, nagyobb csudára, mit látnak? Két pirinyó madarat a vércse nyomában. Hogy innen is, túlról is nekivágnak csipogva, merészen, egyre-másra, elibe, hátába, alulról, fölülről. Úgyhogy végül a vércsének a sok elevenjébe kapott csípésre el kellett eresztenie a karmai közül a fehér galambot. És rá persze megfordult, hogy ezt a két vakarcsnyi támadóját, a fecskepárt megleckéztesse.
No , csak ezt próbálta légyen! Ilyen ellenfelekkel sem volt még dolga. A fecskepár között csak úgy mozgott nagy szárnyaival, mint két kis fürge kutyus közt a bika. Csak ő kapott sebet, adni nem tudott.
Végre is úgy kellett csúfos kudarccal elmenekülnie előlük útjára.
Eközben persze a fehér galamb megmenekült, nagy ijedséggel és a hátában néhány vércsekarom nyoma árán. És reszketve, lihegve suhant le a palota udvarára, egyenest a kisasszony vállára.
A kisasszony odavolt a nagy örömtől, nem is kell külön mondani. Legfőlebb azt kell megjegyezni, hogy hirtelenében meg is felejtkezett róla, hogy kiknek köszönheti megmenekülését kedvenc galambjának.
De ott volt édesapja, a nagyúr figyelme meg az udvaré. Váltig kérdezte a nagyúr mindenkitől: ugyan micsoda kis vitéz apróságok ezek a madarak? De hát az udvarban senki sem tudott feleletet adni, mert senki sem ismerte a fecskéket.
– No hát, akármiféle madarak – szólt a nagyúr –, a vitézséget meg kell jutalmazni. Azonnal fusson szét hírnök az egész országomban, hogy ahol ilyen kis villásfarkú, karcsú madárkákat látnak, mindenki megbecsülje őket. Halál fia, aki a legkisebb bántódásukat okozza!
Mondjam, ne mondjam tovább, hogy mi lett a nagyúr parancsának a foganatja?
Attól fogva van a fecskéknek két hazájuk, s nincs olyan rossz ember, aki kezét merné emelni rájuk.
Mese a fecskéről
Élt hajdanán, a teletlen, napsütötte délen egy derék fecskepár.
Ez még akkor volt, amikor a fecskéket a mi hidegebb éghajlatunk alatt senki sem ismerte, s csak az az egy hazájuk volt, az igazi, az eredeti, a melegebb és napsugarasabb dél.
Cakhogy ismerik-e ezt a régi-régi versikét, hogy:
- Gólya-gólya gilice.
Mitől véres a lábad?
- Török gyerek megvágta,
Magyar gyerek gyógyítja,
Síppal-dobbal-nádi-hegedűvel!
Hát bizony így volt a fecskékkel is az őshazájukban. Nem sok kíméletet élveztek a messzi lakosoktól, kivált a gyerekektől. Kővel, parittyával vadásztak rájuk, s megölték, megsebezték őket könyörtelen.Mitől véres a lábad?
- Török gyerek megvágta,
Magyar gyerek gyógyítja,
Síppal-dobbal-nádi-hegedűvel!
Nohát ennek másutt is ki vannak téve más madarak is, és a fecskék is kénytelenek voltak elviselni. Persze a legsérelmesebb minden üldöztetésük közül az volt, ha a rossz emberek a fészkük nyugalmát háborították meg és elrablták tőlük a fiókáikat.
Ez történt azzal a kedves felnőtt fecskepárral is egy évben, amilyikkel a mesét kezdtem. Szörnyű gyász és bánat volt szívüknek a fiókáik veszte. Ez tette hát, hogy fecskeapó az árván maradt fészken így szólt fecskeanyónak:
– Hallod-e, jó feleségem, énnekem van egy felséges gondolatom. A Jóisten a leggyorsabb szárnyat minekünk, fecskéknek adta madártársaink közt. Miért ne próbálnók hát javítani a sorsunkon? Én tudom, hogy tőlünk északra is vannak tájak, és van nyár. Hátha ott jobbak az emberek? Tehát azt tenném, hogy legalább addig szállnánk el oda innen, amíg ott fönn is meleg van, és kikölthetjük a fiókáinkat, és szárnyra kapatjuk őket, annyira, hogy a zordabb időben már visszaröpülhetnek velünk. Megerősödve a veszedelmeket is jobban el bírják itt kerülni.
Egy szó mint száz , a derék fecskepár elhatározta, hogy felfedező útra kél és úgy is tett.
Éjet-napot röpültek át a tengeren, mígnem nagy fáradtan csakugyan ideértek a mi hűvösebb hazánkba.
Tavasz volt éppen, gyönyörű, verőfényes idő. Semmi híja sem lett volna, hogy megvalósítsák a tervüket.
Hát megérkezve letelepedtek egy városban egy nagy, csúcsos, tornyos palota ormára pihenni.
Most kell aztán itt elmondanom, hogy akár hiszitek, akár nem, de a madaraknak is épp olyan szigorú törvényeik vannak egymás közt, mint az embereknek. És közöttük is csak a gonosz természetűek nem engedelmeskednek neki, például: a sasok, héják, vércsék, kányák és így tovább, akárcsak az emberek közt a rablók, betörők, tolvajok..
Nos hát a madártörvényben az van, hogy az olyan madár, amely a várost és a falvakat választotta magának lakóhelyül, annak helye nincs az erdei madarak birodalmában, a szabadban.
Így hát a mi fecskéinket a városi rokonaiknak kellett vendégül látniuk.
Hát akikkel legelőbb szóba ereszkedhettek, azok a galambok voltak, akik ott fészkeltek a palota tornyában. Azok aztán így szóltak a fecskepár kérdéseire:
– No, bizony, ha az hozott ide benneteket, hogy az emberek itt jobbak volnának, mint a ti hazátokban, abban ugyan tévedtek. Mert itt is csak úgy lesnek a madarak életére. Bennünket is csak úgy fogdosnak össze pecsenyének, és fosztogatják ki a fészkeinket. De igaz, hogy véletlenül a mi helyünk a legjobb. Mert ez a palota egy hatalmas úré, aki az egész környéknek parancsol, és annak van egy szépséges leánya. Van közöttünk egy fehér galamb, az az ő kedvence. Az leszáll a vállára a kisasszonynak, és a tenyeréből eszik tiszta búzát. Érte aztán, a kisasszony parancsára, minket is megkímélnek egy kissé. De hogy titeket mi sors vár, arról már nem felelhetünk.
Persze búsult a fecskepár, hogy lám, hiába tették meg a nagy utat ide. Itt sem várta őket különb helyzet. És már azon voltak, hogy visszaszálljanak hazájukba.
De, amint tanakodtak, keseregtek, hát egyszerre csak észreveszik, hogy a palotából egy fehér galamb röppen fel a társai dúcába. Az, akiről éppen beszéltek, a kisasszony kedvence.
Hanem amint felszállana, hát a levegőből egyszerre gonosz vércse csap alá, s egyenest a fehér galambra. Már a karmai közé is kapja szegény jószágot, és azzal huss! viszi magával.
Hát a fecskepár abban a pillanatban, ahogy észrevette a vércsét, azt mondja a galamboknak:
Nosza, gyerünk! Gyerünk ennek a haramia vércsének a nyomába. Csak nem hagyjuk a körmei közt a társatokat elveszni?
De bizony a gyáva galambok reszketve sápítoztak, és csak maguknak kerestek búvóhelyet.
Hogy mernénk mi megtámadni a vércsét puha csőrünkkel, hisz minket is véresre szabdal?- kurrogták.
– Ejnye! Szégyen, gyalázat! Pipogya népség! – vijjogta a fecskepár a galamboknak. Azzal több se szó, se beszéd, utánazúdultak a rabló vércsének.
Persze, ezalatt a palota udvarán minden teremtett lélek összeszaladt a kisasszony nagy jajveszékelésére, hogy viszi a vércse kedves galambját.
Még a nagy úr is egyik lábával a másikba botlott kifelé rohantában, hogy segítsen szeretett kislánya baján.
– Száz aranyat annak – kiáltotta a vitézeknek, csatlósoknak –, aki lenyilazza azt a zsivány madarat!
De bizony hiába! A vércse már olyan magasan szállt zsákmányával, hogy semmi nyílvessző el nem érte.
Hanem, nagyobb csudára, mit látnak? Két pirinyó madarat a vércse nyomában. Hogy innen is, túlról is nekivágnak csipogva, merészen, egyre-másra, elibe, hátába, alulról, fölülről. Úgyhogy végül a vércsének a sok elevenjébe kapott csípésre el kellett eresztenie a karmai közül a fehér galambot. És rá persze megfordult, hogy ezt a két vakarcsnyi támadóját, a fecskepárt megleckéztesse.
No , csak ezt próbálta légyen! Ilyen ellenfelekkel sem volt még dolga. A fecskepár között csak úgy mozgott nagy szárnyaival, mint két kis fürge kutyus közt a bika. Csak ő kapott sebet, adni nem tudott.
Végre is úgy kellett csúfos kudarccal elmenekülnie előlük útjára.
Eközben persze a fehér galamb megmenekült, nagy ijedséggel és a hátában néhány vércsekarom nyoma árán. És reszketve, lihegve suhant le a palota udvarára, egyenest a kisasszony vállára.
A kisasszony odavolt a nagy örömtől, nem is kell külön mondani. Legfőlebb azt kell megjegyezni, hogy hirtelenében meg is felejtkezett róla, hogy kiknek köszönheti megmenekülését kedvenc galambjának.
De ott volt édesapja, a nagyúr figyelme meg az udvaré. Váltig kérdezte a nagyúr mindenkitől: ugyan micsoda kis vitéz apróságok ezek a madarak? De hát az udvarban senki sem tudott feleletet adni, mert senki sem ismerte a fecskéket.
– No hát, akármiféle madarak – szólt a nagyúr –, a vitézséget meg kell jutalmazni. Azonnal fusson szét hírnök az egész országomban, hogy ahol ilyen kis villásfarkú, karcsú madárkákat látnak, mindenki megbecsülje őket. Halál fia, aki a legkisebb bántódásukat okozza!
Mondjam, ne mondjam tovább, hogy mi lett a nagyúr parancsának a foganatja?
Attól fogva van a fecskéknek két hazájuk, s nincs olyan rossz ember, aki kezét merné emelni rájuk.
Szeretettel köszöntök mindenkit ! Én egy kalózmesét hoztam nagy szeretettel , saját szerzemény: https://titihajnalka.eu/irasaim-gyerekeknek/kaloz-mese
https://titihajnalka.eu/irasaim-gyerekeknek/kaloz-mese
Kalóz mese
Óperencia vizein élt
Nem egy- két martalóc,
Ámde a leghíresebb mégis:
Pietró a nagy kalóz!
Az egyetlen jó barátja:
Chip, az arapapagáj.
Mióta ő kincset keres,
Mindenhol egyedül jár.
Mert nem jó ám osztozkodni,
Mi jutna akkor neki?
A kalóz a nagyvilágon
Csak a kincset szereti!
Ámde így a dolga is több,
Alig győzi a munkát:
Főz, vagy súrol órák hosszat,
S javítja a vitorlát!
Bejárta a fél világot már
A kincses szigetért.
Míg aztán egy csodás napon,
A céljához el is ért.
Volt itt minden! A homokban is
Aranypénz csillogott.
De bíz neki ennél több kell!
Emígy morfondírozott.
Követte hát a nyomokat,
A térképen írtak szerint.
Ámde, mikor a célhoz ért,
Rossz dolog történt megint!
Ne higgyétek, hogy az ijedség oka,
Mérgezett bennszülött nyíl,
Ami őt megrémítette,
Egy igazi krokodil!
Azelőtt még sosem látott
Óceánban krokodilt,
Pedig aztán elmondhatja,
Hogy jó pár évet ő megélt!
Mi legyen most? Kincs vagy élet?
Dilemmázott így szegény...
Vajon az a sok-sok arany
Egy életet is megér?
Mi jól tudjuk, hogy bizony nem!
De ő vajon mit gondol?
Egy kicsit még tétovázott,
Most bánta, hogy nem sportol!
A jó választ ő is tudta,
Futni kezdett uccu hát!
Túlvilágra nem viheti
Senki sem a vagyonját!
S mihez kezdne a vagyonnal?
Ülhetne a közepén!
Az igazi nagy kalóznak,
A sok kaland többet ér!
Felmászott a hajójára,
A horgonyt felhúzta sebesen...
A hatalmas krokogyílkos
Meg ott maradt éhesen!
Bár egy kicsit fájt a szíve,
Ha a kincsre rágondolt.
De igazán az életében,
Ilyen boldog sosem volt!
Felnézett a tiszta égre,
S hálás volt, hogy látja még.
Chip barátja meg mellette
Rikácsolt: elég, elég!
A mesémnek itt a vége,
A tanulságot ne feledd:
Nincs olyan kincs, amiért érdemes
Odaadd az életed!
https://titihajnalka.eu/irasaim-gyerekeknek/kaloz-mese
Kalóz mese
Óperencia vizein élt
Nem egy- két martalóc,
Ámde a leghíresebb mégis:
Pietró a nagy kalóz!
Az egyetlen jó barátja:
Chip, az arapapagáj.
Mióta ő kincset keres,
Mindenhol egyedül jár.
Mert nem jó ám osztozkodni,
Mi jutna akkor neki?
A kalóz a nagyvilágon
Csak a kincset szereti!
Ámde így a dolga is több,
Alig győzi a munkát:
Főz, vagy súrol órák hosszat,
S javítja a vitorlát!
Bejárta a fél világot már
A kincses szigetért.
Míg aztán egy csodás napon,
A céljához el is ért.
Volt itt minden! A homokban is
Aranypénz csillogott.
De bíz neki ennél több kell!
Emígy morfondírozott.
Követte hát a nyomokat,
A térképen írtak szerint.
Ámde, mikor a célhoz ért,
Rossz dolog történt megint!
Ne higgyétek, hogy az ijedség oka,
Mérgezett bennszülött nyíl,
Ami őt megrémítette,
Egy igazi krokodil!
Azelőtt még sosem látott
Óceánban krokodilt,
Pedig aztán elmondhatja,
Hogy jó pár évet ő megélt!
Mi legyen most? Kincs vagy élet?
Dilemmázott így szegény...
Vajon az a sok-sok arany
Egy életet is megér?
Mi jól tudjuk, hogy bizony nem!
De ő vajon mit gondol?
Egy kicsit még tétovázott,
Most bánta, hogy nem sportol!
A jó választ ő is tudta,
Futni kezdett uccu hát!
Túlvilágra nem viheti
Senki sem a vagyonját!
S mihez kezdne a vagyonnal?
Ülhetne a közepén!
Az igazi nagy kalóznak,
A sok kaland többet ér!
Felmászott a hajójára,
A horgonyt felhúzta sebesen...
A hatalmas krokogyílkos
Meg ott maradt éhesen!
Bár egy kicsit fájt a szíve,
Ha a kincsre rágondolt.
De igazán az életében,
Ilyen boldog sosem volt!
Felnézett a tiszta égre,
S hálás volt, hogy látja még.
Chip barátja meg mellette
Rikácsolt: elég, elég!
A mesémnek itt a vége,
A tanulságot ne feledd:
Nincs olyan kincs, amiért érdemes
Odaadd az életed!
A legsikeresebb mesém : A Jó, az Erős és a Ravasz
Az elvarázsolt erdő legmélyén élt három jó barát. Kivételesen boldogan éltek itt a több százéves fák lombjai alatt, s mivel mindenük megadatott, amire csak szükségük lehetett, nem is akadt gondjuk, csak játszottak s mókáztak nagyokat napkeltétől- napnyugtáig.
A Jó igazi varázserővel rendelkezett, nem tett egyebet egész nap, csak még szebbé varázsolta a virágokat, még egészségesebbé a környezetet, és még derűsebbé az eget. Amikor nevetett az erdő összes állata felvidult, annyira öröm volt hallani a csengő hangját.
Erősnek is meg volt a maga szerepe sajátos kerekecske világukban. Mindenki tisztelte hatalmas erejét, bölcsességét, ezért is nevezték őt az állatok királyának. Nincs is baj az erővel, amennyiben jósággal ötvözve birtokolja a tulajdonosa. Így erejét mindenféle jóra használhatja: segítheti a gyengébbeket, és védelmezheti a kicsiket. Így hát elvarázsolt erdő nyugalmát ő sem zavarta meg.
De mi a helyzet Ravasszal?
A ravaszság sem lebecsülendő tulajdonság, kiváltképpen, ha aki birtokolja rendelkezik egy igazi kívánságteljesítő hullócsillaggal. Márpedig Ravasznak éppen volt egy ilyen különleges csillaga. Ezt a csillagot úgy őrizte, hogy még éjszaka sem engedte el az öleléséből. Hogyan is engedhette volna, hiszen ez a csillag jelentette számára a kényelmes életmódot? Hála neki , jó ideje nem vadászott, így a ravaszkodásra sem volt szüksége. Egy kicsit ki is ment a formából. Egyebet sem tett, amikor éhes volt , csak kívánt egy sült galambot, s az mindjárt a szájába is repült!
Hiába kérlelték a barátai, hogy hadd kívánjanak ők is valamit, nem engedte meg nekik. Attól tartott, hogy még megárt a kívánságteljesítő hullócsillagnak és nem fog tudni ételt varázsolni kellő időben. Márpedig Ravasz gyomra , ha jelzett ott azonnal csillapítani kellett az éhséget!
Jó és Erős tűrte is egy ideig, ámde mégis bosszantotta őket ez a különcködés, ha tényleg jó barátok, meg kellene osszanak mindent, amijük csak van. S merthogy Ravasz magától nem osztozott, úgy tervezték fogadást kötnek, melynek a tétje maga a kívánságteljesítő hullócsillag lesz!
Fent a hegyen volt egy csodálatos palota. Olyan magasan volt, hogy ember fia fel nem mászhatott oda. A Remete Király élt itt, hírét bár hallották, de soha nem látta azt senki. Ezért is hívták Remete Királynak. Azt beszélték soha ki nem lép az a szobájából, s soha nem beszél az senkivel a katonáin kívül. Egy varázslatos csalogányt tartott fogságban, egy aranykalitkában, akinek olyan volt az éneke, hogy még a leggonoszabb lelket is meg szelídítette. Az ilyen teremtményeknek legjobb , ha szabadon járják a világot, épp elég gonoszság van a Földön, amit jóvá kellene változtatni!
Az erdő állatai azt suttogták, hogy nagyon nehezen bírja a rabságot szegény, s már jó ideje nem, hogy nem énekel, de még az aranyszínű tollai is fakulni kezdtek, ami azt jelenti, hogy belehal a bánatba, ha valaki ki nem szabadítja!
Jó tündér igencsak nyughatatlan lett, amikor hallott róla. Még aludni sem tudott, ha valami igazságtalanság jutott a tudomására.
- Versenyezzünk!- mondta Erősnek és Ravasznak- Vajon ki az ügyesebb közülünk?
Ravasz mindjárt így válaszolt:
-A ravaszság simán legyőz titeket! Természetesen én vagyok az ügyesebb!
-Az erővel szemben, mit sem ér a ravaszságod!- nevette ki az állatok királya.
-A jóság a legnagyobb hatalom! Higgyétek el nekem!- csigázta tovább barátait Jó tündér.
-Ha-ha- ha!- nevetett Ravasz- Akkor versenyezzünk!
-És mi a tét?- kérdezte Erős, mintha mit sem sejtene.
-A csillag!- felelte Jó.
Összeszorult Ravasz gyomra mindjárt, de már benne volt a bizonyítási vágy, hogy mielőbb megmutassa, milyen ügyesen ravasz ő, úgyhogy ha nehezen is, de belement a játékba. Csak egyetlen szabály volt: varázslatot nem lehetett használni. Ravasz fehérbe öltözött hát, fel vett egy szemüveget, és elindult. Már- már érezte a győzelem ízét! Könnyedén feljutott a hegyre, s a bejárat előtt megállt. Hát eléggé megdöbbent, amikor látta, hogy hét hatalmas ólomkapu zárja el a palotába vezető utat, előtte pedig egy tucat páncélos katona strázsál.
-Adjon isten Urak!- köszönt oda a katonáknak- Messze vidékről érkeztem, a nevem dr. Nincspanasz. Hallottam királyotok betegségéről, azért jöttem, hogy meggyógyítsam őt.
A katonák egymásra néztek, hiszen eddig még azt sem tudták, hogy beteg a király, de ha ez a magabiztos doktor azt állítja, mégiscsak lehet benne valami- suttogták. Beengedték hát és a király elé vezették. Ez könnyen ment!- örvendezett Ravasz.
-Felséges királyom! Azért jöttem, hogy kigyógyítsalak mérhetetlen magányodból!- azzal mélyen meghajolt, ámde a szemüvege leesett a földre abban a pillanatban.
A Remete Király mindjárt felismerte, hogy a gyógyító nem más, mint egy közönséges róka! Mindjárt a katonák után kiáltott, akik úgy kipenderítették a palotából, hogy a lába sem érte a földet!
Ravasz behúzott nyakkal érkezett vissza a barátaihoz. Az már biztos volt, hogy az ő kicsi csillagát elveszítette…
-Nahát- mondták a barátai- a hazugság még sem vezetett célhoz?
-Talán egy kicsit ki mentem a formából…- sütötte le a fejét, és elhúzódott a kotorékjába.
Most Erős indult útnak, nem is köntörfalazott, amikor odaért! Sipp- supp kiütötte az őrszemeket, áttörte az első hat kaput, csak úgy, egyiket a másik után, ámde a hetedikkel sehogy nem bírt! Egyik pillanatról a másikra cserben hagyta az ereje, amiről ő azt hitte, hogy soha nem tud elfogyni. Kiderült, hogy mégis! Lesütött fejjel kullogott vissza ő is.
-Nahát! Az erőszak sem vezetett célhoz?- kérdezték, szinte egyszerre.
-Nem… - felelte Erős- már tudom, hogy erővel elvenni valamit nem megoldás.
Így aztán végül Jó indult kiszabadítani a varázslatos csalogányt. Hát amint a palota falaihoz ért, fájdalmas nyávogást hall. Körül nézett, hát mit lát? Egy aprócska fehér cica sírdogál a fűben.
A lába sérülhetett meg, mert szegényke nem tudott felállni. Jó mindjárt felemelte és a karjaiba vette. Abban a pillanatban megjelentek a király katonái.
-Add ide azt a macskát!- förmedtek rá- Ő a király házi kedvence!
-Hadd adjam át én!- kérte őket- A cicának eltört a lába, csak én tudom őt meggyógyítani.
-Mert ugyan ki vagy te?
-A nevem Jó tündér, van hozzá hatalmam, de csak a király előtt vagyok hajlandó segíteni.
Azzal a katonák a király elé vezették. Jó tisztelettudóan meghajolt, és a király kezébe adta a kiscicát.
-Jaj drágaságom!- ölelte meg a király, akkor vette észre, hogy szeretett kis kedvence lába fáj.
-A cicádnak eltört a lába. Én meggyógyíthatom, de csak abban az esetben, ha szabadon engeded a varázslatos csalogányt. Becsületszavam köt, nem varázsolhatok, amíg ő fogságban van. Engedd szabadon, s meglásd visszatér majd hozzád a palota kertjébe dalolni neked, hiszen a hála ide köti majd. De , hogy így legyen neked kell elengedned saját kezűleg, nagy király!
Hogy is ne egyezett volna bele a király, hiszen mindene ez a picike cica volt! Odament hát az aranykalitkához, kinyitotta az ajtaját, s azt mondta:
-Eredj! Szabad vagy!
A varázslatos csalogány a szabadság lehetőségétől új erőre kapott, s boldogan repülni kezdett, még körözött hármat a teremben, majd az ablakon át kirepült a szabadba, egyenesen az elvarázsolt erdőbe, ahol újra dalolni kezdett. Dala messze szállt a hegyek falai között visszhangozva. Jó még lágyan megcsókolta a pici cica lábacskáját, mire a törött csont azonnal összeforrt. Aztán elbúcsúzott és elindult vissza a barátaihoz.
Amikor visszaért, Ravasz és Erős már tudták, hogy sikerrel járt, hiszen a varázslatos csalogány dalát ők is hallották. Ravasz még utoljára átölelte csillagot és átadta Jónak, aki úgy döntött nem sajátítja ki a kívánságteljesítő hulló csillagot:
-Legyen ő is szabad!- mondta- ma visszaviszem oda, ahová való! Az ő otthona az égbolt, legyen ő mindenkié! Ezentúl, ha valaki meglátja hulló csillagot, bárki legyen is az a világon, kívánhat valamit! Miért is sajátítanánk ki, amikor mindenkié lehet?
Így aztán csillag szabad lett, s azóta valahányszor hulló csillagot látunk, mindig kívánhatunk valamit… Te se feledkezz meg kívánni, ha látod!
https://titihajnalka.eu/irasaim-gye...KUkmgzXDG698Xn6Qjz6WHsFOTt7drpcA_NCVgUSWUUh0I
Az elvarázsolt erdő legmélyén élt három jó barát. Kivételesen boldogan éltek itt a több százéves fák lombjai alatt, s mivel mindenük megadatott, amire csak szükségük lehetett, nem is akadt gondjuk, csak játszottak s mókáztak nagyokat napkeltétől- napnyugtáig.
A Jó igazi varázserővel rendelkezett, nem tett egyebet egész nap, csak még szebbé varázsolta a virágokat, még egészségesebbé a környezetet, és még derűsebbé az eget. Amikor nevetett az erdő összes állata felvidult, annyira öröm volt hallani a csengő hangját.
Erősnek is meg volt a maga szerepe sajátos kerekecske világukban. Mindenki tisztelte hatalmas erejét, bölcsességét, ezért is nevezték őt az állatok királyának. Nincs is baj az erővel, amennyiben jósággal ötvözve birtokolja a tulajdonosa. Így erejét mindenféle jóra használhatja: segítheti a gyengébbeket, és védelmezheti a kicsiket. Így hát elvarázsolt erdő nyugalmát ő sem zavarta meg.
De mi a helyzet Ravasszal?
A ravaszság sem lebecsülendő tulajdonság, kiváltképpen, ha aki birtokolja rendelkezik egy igazi kívánságteljesítő hullócsillaggal. Márpedig Ravasznak éppen volt egy ilyen különleges csillaga. Ezt a csillagot úgy őrizte, hogy még éjszaka sem engedte el az öleléséből. Hogyan is engedhette volna, hiszen ez a csillag jelentette számára a kényelmes életmódot? Hála neki , jó ideje nem vadászott, így a ravaszkodásra sem volt szüksége. Egy kicsit ki is ment a formából. Egyebet sem tett, amikor éhes volt , csak kívánt egy sült galambot, s az mindjárt a szájába is repült!
Hiába kérlelték a barátai, hogy hadd kívánjanak ők is valamit, nem engedte meg nekik. Attól tartott, hogy még megárt a kívánságteljesítő hullócsillagnak és nem fog tudni ételt varázsolni kellő időben. Márpedig Ravasz gyomra , ha jelzett ott azonnal csillapítani kellett az éhséget!
Jó és Erős tűrte is egy ideig, ámde mégis bosszantotta őket ez a különcködés, ha tényleg jó barátok, meg kellene osszanak mindent, amijük csak van. S merthogy Ravasz magától nem osztozott, úgy tervezték fogadást kötnek, melynek a tétje maga a kívánságteljesítő hullócsillag lesz!
Fent a hegyen volt egy csodálatos palota. Olyan magasan volt, hogy ember fia fel nem mászhatott oda. A Remete Király élt itt, hírét bár hallották, de soha nem látta azt senki. Ezért is hívták Remete Királynak. Azt beszélték soha ki nem lép az a szobájából, s soha nem beszél az senkivel a katonáin kívül. Egy varázslatos csalogányt tartott fogságban, egy aranykalitkában, akinek olyan volt az éneke, hogy még a leggonoszabb lelket is meg szelídítette. Az ilyen teremtményeknek legjobb , ha szabadon járják a világot, épp elég gonoszság van a Földön, amit jóvá kellene változtatni!
Az erdő állatai azt suttogták, hogy nagyon nehezen bírja a rabságot szegény, s már jó ideje nem, hogy nem énekel, de még az aranyszínű tollai is fakulni kezdtek, ami azt jelenti, hogy belehal a bánatba, ha valaki ki nem szabadítja!
Jó tündér igencsak nyughatatlan lett, amikor hallott róla. Még aludni sem tudott, ha valami igazságtalanság jutott a tudomására.
- Versenyezzünk!- mondta Erősnek és Ravasznak- Vajon ki az ügyesebb közülünk?
Ravasz mindjárt így válaszolt:
-A ravaszság simán legyőz titeket! Természetesen én vagyok az ügyesebb!
-Az erővel szemben, mit sem ér a ravaszságod!- nevette ki az állatok királya.
-A jóság a legnagyobb hatalom! Higgyétek el nekem!- csigázta tovább barátait Jó tündér.
-Ha-ha- ha!- nevetett Ravasz- Akkor versenyezzünk!
-És mi a tét?- kérdezte Erős, mintha mit sem sejtene.
-A csillag!- felelte Jó.
Összeszorult Ravasz gyomra mindjárt, de már benne volt a bizonyítási vágy, hogy mielőbb megmutassa, milyen ügyesen ravasz ő, úgyhogy ha nehezen is, de belement a játékba. Csak egyetlen szabály volt: varázslatot nem lehetett használni. Ravasz fehérbe öltözött hát, fel vett egy szemüveget, és elindult. Már- már érezte a győzelem ízét! Könnyedén feljutott a hegyre, s a bejárat előtt megállt. Hát eléggé megdöbbent, amikor látta, hogy hét hatalmas ólomkapu zárja el a palotába vezető utat, előtte pedig egy tucat páncélos katona strázsál.
-Adjon isten Urak!- köszönt oda a katonáknak- Messze vidékről érkeztem, a nevem dr. Nincspanasz. Hallottam királyotok betegségéről, azért jöttem, hogy meggyógyítsam őt.
A katonák egymásra néztek, hiszen eddig még azt sem tudták, hogy beteg a király, de ha ez a magabiztos doktor azt állítja, mégiscsak lehet benne valami- suttogták. Beengedték hát és a király elé vezették. Ez könnyen ment!- örvendezett Ravasz.
-Felséges királyom! Azért jöttem, hogy kigyógyítsalak mérhetetlen magányodból!- azzal mélyen meghajolt, ámde a szemüvege leesett a földre abban a pillanatban.
A Remete Király mindjárt felismerte, hogy a gyógyító nem más, mint egy közönséges róka! Mindjárt a katonák után kiáltott, akik úgy kipenderítették a palotából, hogy a lába sem érte a földet!
Ravasz behúzott nyakkal érkezett vissza a barátaihoz. Az már biztos volt, hogy az ő kicsi csillagát elveszítette…
-Nahát- mondták a barátai- a hazugság még sem vezetett célhoz?
-Talán egy kicsit ki mentem a formából…- sütötte le a fejét, és elhúzódott a kotorékjába.
Most Erős indult útnak, nem is köntörfalazott, amikor odaért! Sipp- supp kiütötte az őrszemeket, áttörte az első hat kaput, csak úgy, egyiket a másik után, ámde a hetedikkel sehogy nem bírt! Egyik pillanatról a másikra cserben hagyta az ereje, amiről ő azt hitte, hogy soha nem tud elfogyni. Kiderült, hogy mégis! Lesütött fejjel kullogott vissza ő is.
-Nahát! Az erőszak sem vezetett célhoz?- kérdezték, szinte egyszerre.
-Nem… - felelte Erős- már tudom, hogy erővel elvenni valamit nem megoldás.
Így aztán végül Jó indult kiszabadítani a varázslatos csalogányt. Hát amint a palota falaihoz ért, fájdalmas nyávogást hall. Körül nézett, hát mit lát? Egy aprócska fehér cica sírdogál a fűben.
A lába sérülhetett meg, mert szegényke nem tudott felállni. Jó mindjárt felemelte és a karjaiba vette. Abban a pillanatban megjelentek a király katonái.
-Add ide azt a macskát!- förmedtek rá- Ő a király házi kedvence!
-Hadd adjam át én!- kérte őket- A cicának eltört a lába, csak én tudom őt meggyógyítani.
-Mert ugyan ki vagy te?
-A nevem Jó tündér, van hozzá hatalmam, de csak a király előtt vagyok hajlandó segíteni.
Azzal a katonák a király elé vezették. Jó tisztelettudóan meghajolt, és a király kezébe adta a kiscicát.
-Jaj drágaságom!- ölelte meg a király, akkor vette észre, hogy szeretett kis kedvence lába fáj.
-A cicádnak eltört a lába. Én meggyógyíthatom, de csak abban az esetben, ha szabadon engeded a varázslatos csalogányt. Becsületszavam köt, nem varázsolhatok, amíg ő fogságban van. Engedd szabadon, s meglásd visszatér majd hozzád a palota kertjébe dalolni neked, hiszen a hála ide köti majd. De , hogy így legyen neked kell elengedned saját kezűleg, nagy király!
Hogy is ne egyezett volna bele a király, hiszen mindene ez a picike cica volt! Odament hát az aranykalitkához, kinyitotta az ajtaját, s azt mondta:
-Eredj! Szabad vagy!
A varázslatos csalogány a szabadság lehetőségétől új erőre kapott, s boldogan repülni kezdett, még körözött hármat a teremben, majd az ablakon át kirepült a szabadba, egyenesen az elvarázsolt erdőbe, ahol újra dalolni kezdett. Dala messze szállt a hegyek falai között visszhangozva. Jó még lágyan megcsókolta a pici cica lábacskáját, mire a törött csont azonnal összeforrt. Aztán elbúcsúzott és elindult vissza a barátaihoz.
Amikor visszaért, Ravasz és Erős már tudták, hogy sikerrel járt, hiszen a varázslatos csalogány dalát ők is hallották. Ravasz még utoljára átölelte csillagot és átadta Jónak, aki úgy döntött nem sajátítja ki a kívánságteljesítő hulló csillagot:
-Legyen ő is szabad!- mondta- ma visszaviszem oda, ahová való! Az ő otthona az égbolt, legyen ő mindenkié! Ezentúl, ha valaki meglátja hulló csillagot, bárki legyen is az a világon, kívánhat valamit! Miért is sajátítanánk ki, amikor mindenkié lehet?
Így aztán csillag szabad lett, s azóta valahányszor hulló csillagot látunk, mindig kívánhatunk valamit… Te se feledkezz meg kívánni, ha látod!
https://titihajnalka.eu/irasaim-gye...KUkmgzXDG698Xn6Qjz6WHsFOTt7drpcA_NCVgUSWUUh0I
Juhász Ferenc
A gyermek magánya
Egy gyerek nem szeret egyedül lenni. Egy gyerek nem tud egyedül lenni. A
gyerek nem tud egyedül maradni. A gyerek nem akar egyedül maradni. Kaparászik
az ajtón aranyhalpikkely-körmeivel, lécgyűrűs-csigaházvályús rózsarügy ujjaival
dobol az ajtón, mint a világmindenség homlokán a Nőnemű Isten. Bejön a
szobába, ahol dolgozom, a könyveket nézi a könyvespolc alsó emeletein, nézi
a Világirodalmi Lexikon köteteit, a Bibliákat, Dante aranyírásos feketéjét, Goethe
barna aranyírásos bordatégláját, Shakespeare aranyírásos zöldjét, Csokonai Vitéz
Mihály lila palástját, „ez zöld, ez kék, ez piros, ez lila, ez barna, ez szürke, ez moha,
ez hattyú, ez ördög, ez angyal,” mondja, hiszen nem akar egyedül maradni,
mert nem tud egyedül maradni, hiszen nem szeret egyedül maradni, mert
nem bír egyedül maradni, leül a földre, leül a kék szőnyegföldre, rugdal,
föláll, asztalon-könyöklésemhez dönti szeplőtelen bársonyborostyán szőke
arcát, szőke feje aranyvonalkockás fekete selyemkendővel bekötve, mint fiatal
asszonyoké, elől a torkán kétsávosan visszahajlítva a kendőcsücskök, a pihés
tarkógödörig visszacsavarva az aranyvonalas fénylő fekete kendőfülek, s fekete
lomha, puha nyúlfülekként megcsomózva a tarkón, mintha fényes fekete arany-
vonalkockás sisakban állna mellettem a gyermek, csöpp harcos, szőke kislány-
kereszteslovag, alig hallja a csönd csöngettyűit, alig hallja a csönd kristályszemcse
zizegését, hull a zizegés, hull a zizegés a neki-még-láthatatlan öröklét-
szitából, rostál a láthatatlan üvegrosta, üresség-rombuszsejtjein átzuhog
a szikrázó szemcsesziszegés, mintha tizenötezer szemcsecellájú szitakötőszem
lenne a csönd, selymes ásványragyogás ikrapont-halmazdülledése, alig
hallja a csönd szemét a gyermek, jobb fülében összegyúrt vattagolyó, füle fáj,
füle szaggat, mint a szűzhártyabetörés, füle lüktetve véres parázs, mint
az első férfi szűzhártyaszakadás, mint az első szülőgörcs, első tolófájás, első
szülés, dobhártyáján gombostűfejnyi gyulladáshólyagok, vizenyőhólyagpontok,
sárga gennyüstöcskék áttetsző hólyagos szemlencsékkel beborítva, kis fehér
vászonzacskóban forró sót tett fülére az anyja, az a kis fehér vászonzacskó
van az aranyvonalkockás fejkendősisak alatt, dobhártyáján mintha száz
egyszerű légyszem lenne, puha égő kristályfacettaszemcse, dobhártyája összetett
beteg bogárszem. A gyermek nem tud egyedül maradni, a gyermek nem akar
egyedűl maradni, mert nem szeret egyedül maradni, mert nem bír egyedül maradni.
Szőke selyemcsikó arca könyöklésemen, nézi ahogy írok, nézi amit írok, néz,
mint a Föltámadottra a Sírkertben a Szerelem, mint a Föltámadásra a temetőben
a Szerelem, s azt mondta a fény-emberalakra, a sugárzás-emberlátomásra:
„Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni,”
de a lépegető emberfény-alak emberhangon már nem akart visszaszólni, nem
akart az ember hangján már válaszolni. A gyermek az írás fekete csipke-
horgolás függönyét nézi a ceruzával tükör-téglásra rajzolt fehér papíron,
„ez a-betű, ez meg t, ez meg m, ez meg d, ez meg s, ez meg k,”
mondja, „írok én is, meg rajzolok,” mondja a gyermek, az angyalszem-forró
napraforgótányérmintás cserépkályhának dől a kék farmernadrágos, sötétkék
pulloveres, piroscipös gyermek, nekidűl háttal a melegnek, ahogy az öregasszonyok
szoktak, ahogy Mama a kályhának dönti hetvennyolcéves hátát, gondja nem kisebb,
mint az Isten gondja, ha van gondja annak, aki kivűl van mindenen, a Minden
burka ő, ha van burok, ha nemcsak a Minden van, de a Semmi is, egyszerűen és
egészen, ha a gond nemcsak az ember gondja, mert a gond csak az ember gondja,
mert csak emberi lehet, ami gond, ha nemcsak az Egy, ami van, egyedülvalóan és
ezzel boldogan, ha minden összetevő azzal ugyanaz, hogy önmagával mégsem
lehetetlen. A gyermek papírost kér, markában csokor filctollat hoz a másik szobából,
piros, sárga, kék, zöld, lila, fekete, szürke, narancs, bíbor filctollakat, fehér műanyag-
kúpfejükből alkoholos festékkel átitatott kemény pázsitrudacska áll ki, festékes
merev moha-ormány kúpkoponya egy-orrlikából, festékbársony Unikornis-homloktövis,
a gyermek filctollakat hoz, meg színes ceruzákat marokkal, kis fonott sárga
nádszéket, a székre ül, a fehér rackabundás bőrfotelben rajzlaptartó, azon
ír, azon rajzol a gyermek, mozaik-házat rajzol, zöld fenyőfát, szalmacsutak-
testvért, arany-tollseprű Mamát, sárga pöttyöket, sárga hópelyheket ziláltan
zihálva szétszórva a papíron, mint nagypontú sárga csillagképletet, zsidócsillag-
sárga Göncölszekeret, hiszen a fehéren nem látszik a fehér, azért sárga a hópont,
hópötty, hócsillag, hópehely. Aztán ezt is megúnja a gyermek, a rajzolást abbahagyja,
a rajzokat összehajtogatja, ajándékba nekem adja, csuklóin, ujjain, körmein,
kézfején, tenyerén, homlokán, ajkain, szemhéjain, orrhegyén piros, kék, sárga, zöld,
lila, ezüst, arany, kármin, epezöld, skarlát, rubint, bíbor, higanyszínű, narancssárga,
téglaszínű, céklaszínű, sárgarépaszínű pontok, vonalak, szálak csomók, tövis-
szúrások, sebhelyek, cimpaszivek, karikák, hullámok, gráfok, rácsok, sziták, rosták,
ivek ismeretlen szenvedéscsokra, arca, két redős csigafej-csigaszarv-keze, mint
a töviság-korbáccsal megkorbácsolt Jézuskrisztus teste, mint a töviság-csokorral
megvert istenfiú meztelen teste a rücskös, görcsös keresztfán, a gyermekkezek
a tövissel-megkorbácsolt Jézus-teste most, két karját szétfeszíti keresztben a
levegőben, úgy áll a csönd ragyogó árnykeresztjére szögezetten a gyermek, sebekkel,
pikkelyekkel, hártyákkal, dudorokkal, fátylakkal, selymekkel, tűzarany-lemezekkel
feszülve szét a zizegve virágzó csönd lila árnykeresztjén, mint egy bíborlila
tengeri csillagra szögezett tűzhal. A gyermek ásít. A gyermek lefekszik. A vastag
fehérbundás bőrszék-fészekbe fekszik. Anyja rojtos zöld vállkendőjével betakarom.
És alszik a gyermek, nyitott szájjal forrón lihegve, mint egy újszülött sárgarigó.
Nyitott csőrében aranytulipán. Nyálas fénylő fogsorai közt hatalmas, duzzadt
vörös mandulái. Mintha torkából két piros tojás dagadna szájüregébe, mintha
szájában két piros gyertya égne, mintha két rózsakrumpli égne rózsabarlangban.
Mintha két piros rózsa csüngne torkából a szájbelső-párafényre. Babits
Mihályt hátán cipeli Szent Balázs a kerti hóesésben. Szent Balázs átvágott
torka tátog, mint egy piros halszáj. Szétnyiszált gégéjű téli hamvadás hátán
visz vért, gennyet, nyálat, epét, tüdővérhabot lövellő átvágott-gégéjű bozontos
fekete csillagot. A gégeseb okádja a test belsejét, ahogy kitódúl a testbelső-
buborék a mélytengeri hal száján, ha szétrobban nemléte felszínén. A gyermek
nem tud egyedül maradni. A gyermek nem tud magáért megmaradni. A
gyermek fél egyedül maradni. Mert a gyermeknek nem az a dolga, hogy úgy éljen
magába gomolyodva, mint az elmegyógyintézetben a kiégett katatón bolond!
Ó, világ-iszonya: gyermeki gond! Mert mi lesz? Mi lesz? Mi lesz? És mi lehet még?
Ha emberisége nélkül egyedül áll majd a gyermek Új Jégkorszakában a Földnek.
Ott áll kék farmernadrágban, sötétkék pulóverben, piros cipőben, aranyvonalkockás
fekete fejkendőben egyedül az elhamvadt emberiséglét kihűlt lila hamujában.
A föld csontváz, hamu, jég. Fekete halálpáncél az ég. Gyapjas, alacsony, csillagtalan.
Nem sír. Csak néz kimeredt aranyrácsháló szemekkel, mint aranybögöly alvadtvértócsában.
Csak áll, néz, bámul, ácsorog. Jobbkezében filctollcsokor. Balkezében fehér papiros van.
(1985)
A gyermek magánya
Egy gyerek nem szeret egyedül lenni. Egy gyerek nem tud egyedül lenni. A
gyerek nem tud egyedül maradni. A gyerek nem akar egyedül maradni. Kaparászik
az ajtón aranyhalpikkely-körmeivel, lécgyűrűs-csigaházvályús rózsarügy ujjaival
dobol az ajtón, mint a világmindenség homlokán a Nőnemű Isten. Bejön a
szobába, ahol dolgozom, a könyveket nézi a könyvespolc alsó emeletein, nézi
a Világirodalmi Lexikon köteteit, a Bibliákat, Dante aranyírásos feketéjét, Goethe
barna aranyírásos bordatégláját, Shakespeare aranyírásos zöldjét, Csokonai Vitéz
Mihály lila palástját, „ez zöld, ez kék, ez piros, ez lila, ez barna, ez szürke, ez moha,
ez hattyú, ez ördög, ez angyal,” mondja, hiszen nem akar egyedül maradni,
mert nem tud egyedül maradni, hiszen nem szeret egyedül maradni, mert
nem bír egyedül maradni, leül a földre, leül a kék szőnyegföldre, rugdal,
föláll, asztalon-könyöklésemhez dönti szeplőtelen bársonyborostyán szőke
arcát, szőke feje aranyvonalkockás fekete selyemkendővel bekötve, mint fiatal
asszonyoké, elől a torkán kétsávosan visszahajlítva a kendőcsücskök, a pihés
tarkógödörig visszacsavarva az aranyvonalas fénylő fekete kendőfülek, s fekete
lomha, puha nyúlfülekként megcsomózva a tarkón, mintha fényes fekete arany-
vonalkockás sisakban állna mellettem a gyermek, csöpp harcos, szőke kislány-
kereszteslovag, alig hallja a csönd csöngettyűit, alig hallja a csönd kristályszemcse
zizegését, hull a zizegés, hull a zizegés a neki-még-láthatatlan öröklét-
szitából, rostál a láthatatlan üvegrosta, üresség-rombuszsejtjein átzuhog
a szikrázó szemcsesziszegés, mintha tizenötezer szemcsecellájú szitakötőszem
lenne a csönd, selymes ásványragyogás ikrapont-halmazdülledése, alig
hallja a csönd szemét a gyermek, jobb fülében összegyúrt vattagolyó, füle fáj,
füle szaggat, mint a szűzhártyabetörés, füle lüktetve véres parázs, mint
az első férfi szűzhártyaszakadás, mint az első szülőgörcs, első tolófájás, első
szülés, dobhártyáján gombostűfejnyi gyulladáshólyagok, vizenyőhólyagpontok,
sárga gennyüstöcskék áttetsző hólyagos szemlencsékkel beborítva, kis fehér
vászonzacskóban forró sót tett fülére az anyja, az a kis fehér vászonzacskó
van az aranyvonalkockás fejkendősisak alatt, dobhártyáján mintha száz
egyszerű légyszem lenne, puha égő kristályfacettaszemcse, dobhártyája összetett
beteg bogárszem. A gyermek nem tud egyedül maradni, a gyermek nem akar
egyedűl maradni, mert nem szeret egyedül maradni, mert nem bír egyedül maradni.
Szőke selyemcsikó arca könyöklésemen, nézi ahogy írok, nézi amit írok, néz,
mint a Föltámadottra a Sírkertben a Szerelem, mint a Föltámadásra a temetőben
a Szerelem, s azt mondta a fény-emberalakra, a sugárzás-emberlátomásra:
„Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni,”
de a lépegető emberfény-alak emberhangon már nem akart visszaszólni, nem
akart az ember hangján már válaszolni. A gyermek az írás fekete csipke-
horgolás függönyét nézi a ceruzával tükör-téglásra rajzolt fehér papíron,
„ez a-betű, ez meg t, ez meg m, ez meg d, ez meg s, ez meg k,”
mondja, „írok én is, meg rajzolok,” mondja a gyermek, az angyalszem-forró
napraforgótányérmintás cserépkályhának dől a kék farmernadrágos, sötétkék
pulloveres, piroscipös gyermek, nekidűl háttal a melegnek, ahogy az öregasszonyok
szoktak, ahogy Mama a kályhának dönti hetvennyolcéves hátát, gondja nem kisebb,
mint az Isten gondja, ha van gondja annak, aki kivűl van mindenen, a Minden
burka ő, ha van burok, ha nemcsak a Minden van, de a Semmi is, egyszerűen és
egészen, ha a gond nemcsak az ember gondja, mert a gond csak az ember gondja,
mert csak emberi lehet, ami gond, ha nemcsak az Egy, ami van, egyedülvalóan és
ezzel boldogan, ha minden összetevő azzal ugyanaz, hogy önmagával mégsem
lehetetlen. A gyermek papírost kér, markában csokor filctollat hoz a másik szobából,
piros, sárga, kék, zöld, lila, fekete, szürke, narancs, bíbor filctollakat, fehér műanyag-
kúpfejükből alkoholos festékkel átitatott kemény pázsitrudacska áll ki, festékes
merev moha-ormány kúpkoponya egy-orrlikából, festékbársony Unikornis-homloktövis,
a gyermek filctollakat hoz, meg színes ceruzákat marokkal, kis fonott sárga
nádszéket, a székre ül, a fehér rackabundás bőrfotelben rajzlaptartó, azon
ír, azon rajzol a gyermek, mozaik-házat rajzol, zöld fenyőfát, szalmacsutak-
testvért, arany-tollseprű Mamát, sárga pöttyöket, sárga hópelyheket ziláltan
zihálva szétszórva a papíron, mint nagypontú sárga csillagképletet, zsidócsillag-
sárga Göncölszekeret, hiszen a fehéren nem látszik a fehér, azért sárga a hópont,
hópötty, hócsillag, hópehely. Aztán ezt is megúnja a gyermek, a rajzolást abbahagyja,
a rajzokat összehajtogatja, ajándékba nekem adja, csuklóin, ujjain, körmein,
kézfején, tenyerén, homlokán, ajkain, szemhéjain, orrhegyén piros, kék, sárga, zöld,
lila, ezüst, arany, kármin, epezöld, skarlát, rubint, bíbor, higanyszínű, narancssárga,
téglaszínű, céklaszínű, sárgarépaszínű pontok, vonalak, szálak csomók, tövis-
szúrások, sebhelyek, cimpaszivek, karikák, hullámok, gráfok, rácsok, sziták, rosták,
ivek ismeretlen szenvedéscsokra, arca, két redős csigafej-csigaszarv-keze, mint
a töviság-korbáccsal megkorbácsolt Jézuskrisztus teste, mint a töviság-csokorral
megvert istenfiú meztelen teste a rücskös, görcsös keresztfán, a gyermekkezek
a tövissel-megkorbácsolt Jézus-teste most, két karját szétfeszíti keresztben a
levegőben, úgy áll a csönd ragyogó árnykeresztjére szögezetten a gyermek, sebekkel,
pikkelyekkel, hártyákkal, dudorokkal, fátylakkal, selymekkel, tűzarany-lemezekkel
feszülve szét a zizegve virágzó csönd lila árnykeresztjén, mint egy bíborlila
tengeri csillagra szögezett tűzhal. A gyermek ásít. A gyermek lefekszik. A vastag
fehérbundás bőrszék-fészekbe fekszik. Anyja rojtos zöld vállkendőjével betakarom.
És alszik a gyermek, nyitott szájjal forrón lihegve, mint egy újszülött sárgarigó.
Nyitott csőrében aranytulipán. Nyálas fénylő fogsorai közt hatalmas, duzzadt
vörös mandulái. Mintha torkából két piros tojás dagadna szájüregébe, mintha
szájában két piros gyertya égne, mintha két rózsakrumpli égne rózsabarlangban.
Mintha két piros rózsa csüngne torkából a szájbelső-párafényre. Babits
Mihályt hátán cipeli Szent Balázs a kerti hóesésben. Szent Balázs átvágott
torka tátog, mint egy piros halszáj. Szétnyiszált gégéjű téli hamvadás hátán
visz vért, gennyet, nyálat, epét, tüdővérhabot lövellő átvágott-gégéjű bozontos
fekete csillagot. A gégeseb okádja a test belsejét, ahogy kitódúl a testbelső-
buborék a mélytengeri hal száján, ha szétrobban nemléte felszínén. A gyermek
nem tud egyedül maradni. A gyermek nem tud magáért megmaradni. A
gyermek fél egyedül maradni. Mert a gyermeknek nem az a dolga, hogy úgy éljen
magába gomolyodva, mint az elmegyógyintézetben a kiégett katatón bolond!
Ó, világ-iszonya: gyermeki gond! Mert mi lesz? Mi lesz? Mi lesz? És mi lehet még?
Ha emberisége nélkül egyedül áll majd a gyermek Új Jégkorszakában a Földnek.
Ott áll kék farmernadrágban, sötétkék pulóverben, piros cipőben, aranyvonalkockás
fekete fejkendőben egyedül az elhamvadt emberiséglét kihűlt lila hamujában.
A föld csontváz, hamu, jég. Fekete halálpáncél az ég. Gyapjas, alacsony, csillagtalan.
Nem sír. Csak néz kimeredt aranyrácsháló szemekkel, mint aranybögöly alvadtvértócsában.
Csak áll, néz, bámul, ácsorog. Jobbkezében filctollcsokor. Balkezében fehér papiros van.
(1985)
Krudy Gyula
A Krimóczy-huszárok
A két Krimóczy Árva vármegyében lakott egy nagyon régi kastélyban. Olyan régi volt a kastély, hogy gerendái, falai ropogtak, recsegtek, ha szél fújt. Az pedig egész csoda volt, hogy a kastély fedele még le nem zuhant. Ott lakott a két Krimóczy. Szálas, megtermett, szürkeszakállú emberek. S olyan erősek voltak, hogy puszta kézzel sem ijedtek meg a farkastól, medvétől. Krimóczy Gáspár, az idősebbik, jó kedvében kardot szokott eltörni - Illés, az öccse, félkézzel fölemelte a terhes szekeret.
Egyszer híre futamodott, hogy a haza hívja a fiait. Kiütött a szabadság és a falvakban
verbunkos huszárok jártak, táncolva, dalolva biztatták a legényeket:
- Csapj föl, öcsém, katonának!
Krimóczy Illés így szólt Gáspárhoz: - Bátyó, én elmegyek honvédnek!
Gáspár vállat vont. Dörmögött valamit szürke szakállába:
- Menj, ha kedved van. Én bizony itthon maradok.
Illés nem sokáig gondolkozott. Kiválasztott az istállóból egy szürke lovat, aztán derekára
kötötte kardját és elbúcsúzott a bátyjától. Gáspár, ekkor így szólt hozzá:
- Ha valami baj érne, ott leszek melletted.
Elment Illés és sokáig nem érkezett semmiféle hír felőle. Krimóczy Gáspár, vadászott tovább
medvére, farkasra és ha a távoli hegyek körül néha, ágyúdörgés hallatszott, Gáspár megsímogatta szürke szakállát:
- Vajjon ott van-e Illés is? - gondolta magában.
Illés bizony ott volt, ahol az ágyú dörgött. Vitézségével, bátorságával csakhamar kitűnt bajtársai közül és hamarosan kapitánya lett egy huszárcsapatnak.
A Krimóczy huszárjainak nagy híre támadt. Elszánt, vakmerő legények voltak valamennyien.
Nem volt olyan ellenség, amely a huszárok rohamának ellent tudott volna állni. Mint a sistergős mennykő, csapott le a huszárcsapat az ellenségre.
- Kard ki kard! - hangzott a Krimóczy kapitány hangja s az ellenség már akkorára csak a hátát
mutatta a robogva közeledő huszároknak.
Nőtt, nőtt a híre a Krimóczy huszároknak. Még Gáspárhoz is eljutott a huszárok híre. Átutazó
vándorok, portyázó honvédek mesélték a faluban, hogy a magyar hadseregben a Krimóczyhuszárok érdemelték ki a legvitézebb nevet. Az öreg Gáspár csak a szakállát csóválta:
- Ejnye, ejnye, már megnézem magam is azokat a legényeket. Talán befogad az öcsém közlegénynek a csapatába.
Amint nőtt a magyarok között a Krimóczy vitézsége, úgy növekedett iránta a gyűlölet az
ellenségnél. Hej, vásott az ellenség foga Krimóczyra! Pedig hát Illés nem igen vigyázott
magára. Mindíg ott volt az ellenség előtt. Csakhogy kard volt ám a kezében!
Egy Gobacska nevű rác kapitány volt a legnagyobb ellensége Krimóczy Illésnek. Sokszor
megkergették már Illés huszárjai a rácokat. Rendesen éppen akkor csaptak le a huszárok,
mikor a Gobacska emberei javában fosztogatták a magyar falvakat. Gobacska addig mesterkedett, fondorkodott, amíg kieszelte azt a tervet, amellyel Illést tőrbe csalja.
Az volt a kelepce, hogy Illést huszárjaival becsalja egy mély hegyszakadékon, ott aztán, jobbrólbalról megrohanják a huszárokat. A hegyekről, a sziklák mögé rejtőzve pedig lepuskázzák a legvitézebb huszárokat, anélkül, hogy azok védekezhetnének a láthatatlan ellenség ellen.
A rác kapitány terve majdnem sikerült. Egy cigány kém jelentette Illés kapitánynak, hogy a
Gobacska emberei fosztogatják a hegyi falvakat. Illés kapitánynak se kellett több, lóra parancsolta az embereit:
- Menjünk, fiúk! - kiáltotta és a huszárcsapat elnyargalt, hogy csak úgy porzott utánuk az
országút.
Hanem ellenségnek híre-hamva sem volt. Már estére hajolt az idő, mikor a sötét, mély hegyszakadékhoz értek. A hegyszakadékban sűrű bükkfaerdő takarta el a hegyek oldalát. A
huszárok lépésben mentek a kanyargó ösvényen.
Egyszerre csak erős puskatűz érte őket oldalba. Egy-két huszár nyomban lefordult a lováról.
- Kelepcébe csaltak! - kiáltott fel Illés kapitány. Kereste a kémet, de az eltűnt akkorára.
A puskagolyók pedig úgy döngtek, mint a darazsak.
A lovak megvadulva nyerítettek, a huszárok dühösen nyargaltak be az erdőbe.
Ellenségnek sehol semmi nyoma. Csak a golyók röpködtek a fák közül.
Egyszerre észrevette Illés kapitány az ellenséget a hegyoldalban.
- Kard ki kard! - kiáltott huszárjaira. A huszárok megsarkantyúzták paripáikat, aztán neki a
hegyoldalnak!...
Az ellenség elképedve nézte a fölfelé törő csapatot. Valóságos istenkísértés volt ott a
meredeken fölfelé törni, lóháton.
Dehát a magyar huszárnak semmi se lehetetlen.
Az ellenség, szokás szerint gyáván meg akart futamodni, de Gobacska emberei élére állott.
- Hát nem látjátok, hogy mi háromszor annyian vagyunk! - kiáltotta. - Hisz megesszük őket,
ha akarjuk.
A huszárok csak akkor vették észre, hogy milyen nagy bajban vannak! De meghátrálni nem
szokott a magyar huszár! Illés kapitány rohant legelől:
- Ne féljetek, fiúk, aki a hazáért hal meg, az egyenesen a mennyországba jut.
Abban a pillanatban összerogyott alatta a paripa és ő maga is megsebesülve terült el a földön.
Egyszerre csak az erdőből egy magános, óriási lovas nyargalt elő, kezében akkora karddal,
amely bátran beillett volna vasrúdnak is.
- Rajta, huszárok! - kiáltotta az óriási lovas és repült szürke szakálla, amikor az ellenségre
vetette magát. Úgy járt a kezében a kard, hogy hullott az ellenség előtte. Egy-kettőre megtisztult a tér.
- Én is Krimóczy vagyok ám! - kiáltotta a hatalmas lovas és vágta az ellenséget, mint a répát.
Krimóczy Illés, mikor fölszedték a csatatérről, már haldoklott. Rámosolygott a bátyjára,
Gáspárra - mert hisz ő volt az idegen lovas, - s így szólt hozzá:
- Éppen jókor érkeztél, kedves bátyám, hogy reád bízhassam a huszárjaimat. Szeresd őket,
mint ahogy én szerettem őket.
Gáspár megszorította az öccse kezét:
- Gondját viselem, hogy midőn az egyik Krimóczy elesik a csatatéren, nyomban másik álljon a helyébe.
A Krimóczy-huszárok híre, vitézsége továbbra is a régi maradt.
Cseresznyevirág meséje
G. Joó Katalin meséje
Egyszer volt, hol nem, élt egy király, akinek született egy lánya, aki, mivel a cseresznyefák virágzásakor jött a világra, a Cseresznyevirág nevet kapta. A haja mézszínű, a szeme kökény, orcája piros, mint a cseresznye. A király felesége meghalt, így egyedül nevelte lányát. Telt-múlt az idő, Cseresznyevirág egyre szebb lett. Szeretett a kertben anyja virágai közt festegetni, énekelni, furulyázni. Nagyon szép képeket készített, olyan gyönyörűen énekelt, furulyázott, hogy mindenki a csodájára járt.
Nőtt, nődögélt, majd kérők is megjelentek az udvarban, de a király mindegyikben talált valami kivetnivalót. Lánya orcája egyre sápadtabb, szomorúbb lett, mert már szeretett volna férjet találni magának. Dalai is egyre szomorúbbak lettek, aki hallotta szinte sírvafakadt tőle. A király el is határozta, nem lesz ilyen önző, mégis csak elengedi a lányát, ha megfelelő kérő jelentkezik. Az udvarmester jelentett is, hogy megérkezett a Bodzavári királyfi. Hívatta is a lányát a király, aki épp a kertben festegetett. Cseresznyevirág amint indult be a palotába, egyszerre csak elsötétedett, nagy zengés támadt, s ott termett a hétfejű sárkány. Megragadta Cseresznyevirágot, és huss! elrepült vele. Hej, búsult a király, sírt, hogy most mi tévő legyen. Így szólt a Bodzavári királyfi:
- Felséges királyom, én megkeresem a lányát, kiszabadítom, mert amint megláttam a festményt róla, egyből bele is szerettem.
A király nagyon megörült, s odaadta a királyfinak Cseresznyevirág furulyáját, hogy azt vigye el, mert a lánya, ha azt meglátja, tudja majd, hogy segíteni akar neki. Ment a királyfi, hosszú utat megtett már, de hiába kérdezősködött, senki nem tudta hol lakik a sárkány. Egyszer egy erdőhöz ért, ahol favágók sok fát vágtak már ki. Kérdezi a királyfi, miért vágják ki ezt a sok fát.
- Az erdőben áll egy vár, annak a gazdája a hétfejű sárkány, s ő kérte, hogy vágjunk ki annyi fát, amennyiből egy csodaszép vár felépülhet majd, ahova szép feleségét viszi majd.
A királyfi megörült, mert tudta, jó helyen jár. Ment az erdőbe megkeresnia várat. Ahogy odaért, bezörgetett. Az ablakon Cseresznyevirág kukkantott ki.
- Jaj, menj innen, mert a sárkány ha megjön, felfal téged!
A királyfi elővette a furulyát, megmutatta, hogy őt az apja küldte, s addig el nem megy, amíg ki nem szabadítja. Cseresznyevirág beengedte a várba, beszélgettek. Aztán az erdőbe visszaküldte a királyfit, ne hogy a sárkány észrevegye. Megjött este a sárkány s azt mondta:
- Phi, de emberszagot érzek!
- Á, csak még mindig az én illatomat érzed - mondta Cseresznyevirág.
A sárkány azt is észrevette, hogy a lány egy napocskát festett a képre, holott addig, csak sötét, szomorú képeket festett, de nem szólt. Másnap újra jött Bodzavári királyfi és azt mondta:
- Próbáld megtudni, miben tartja az erejét. Hátha így könnyebben legyőzhetem.
Újra visszament az erdőbe. A sárkány este megint csak azt mondta:
- Phi, de emberszagot érzek!
Cseresznyevirág megnyugtatta, hogy csak ő van itt nincs más. A sárkány átkutatta a palotát, de senkit sem talált. Látta, hogy az nap még vidámabb, még szebb kép készült, mint előtte.
Cseresznyevirág azt mondta, hogy azért vidámabbak a képei, mert egyre jobban érzi itt magát. S ha feleségül szeretné venni, akkor minden titkát el kell mesélnie, mert egy férj feleségnek mindent kell egymásról tudnia. A sárkánynak jól estek ezek a szavak, s elmesélte mit szeret enni, inni…
- Kedves sárkányuram! És az erődet miben tartod?
- Van egy ládika, abban van egy gyémántos gyűrű, aki azt az ujjára húzza, akkor abba száll át az én erőm - válaszolta a sárkány.
Másnap jött a királyfi és együtt kezdték keresni a ládikót, de nem lelték. Már esteledett, de hiába keresték, nem találták a ládikót. Már majdnem feladták, amikor Cseresznyevirágnak eszébe jutott, hogy lehet, hogy a sárkány ágyában van, a matrac alatt. Hát, tényleg ott volt. A királyfi az ujjára húzta a gyűrűt, s érezte, hogy egyre erősebb lesz. Jött a sárkány, de bíz alig vonszolta magát, egyre fogyott az ereje.
- No, sárkány - állt elé a királyfi - az életedet meghagyom, de Cseresznyevirágot magammal viszem.
Azzal a sárkány egyik táltos lovára pattantak, s huss! elrepültek vele vissza a Cseresznyevirág palotájába. Az öreg király sírt örömében, mikor meglátta a lányát. A királyfinak adta a fele királyságát is. Nagy lakodalmat csaptak. Cseresznyevirág pedig olyan szép képeket festett, hogy a csodájára jártak más országokból is, s ezentúl csak vidám dalokat énekelt, furulyázott.
Tán most is élnek, ha meg nem haltak. Ha látsz egy virágzó cseresznyefát, jusson eszedbe Cseresznyevirág meséje!
HIMES TOJÁSOK
Három kislány vígan tipeg előre a töltés tetején . Piros fejre való
kendőjük virit, mint a pipacs, fehér babos kék szoknyácskáik libegnek-lobognak
a friss szélben, mint a harangvirág a szárán .
Egy ember megszólítja a kislányokat:
- Hová, hová, lányok?
- Jövünk Galambosról, megyünk Parittyásra.
- Ugyan mi jóért?
- Tojásért.
- Miféle tojásért ?
A kislányok összenéznek, és elnevetik magukat. Úgy kacagnak,
mint három kis gerlicemadár.
- Nálunk úgy szokás, hogy néhány nappal húsvét előtt összeszedődünk
mi, kislányok, és elmegyünk csapatostul a fiús házakhoz fehér
tojást szedni. A fehér tojásból hímes tojást csinál nagyanyám, ha majd
jönnek a fiúk locsolkodni, abból adunk nekik.
Szabados Zsuzsika volt a vezető. Ő már a múlt esztendőben is volt
Parittyáson. Most csak úgy ömlött belőle a szó, mikor magyarázott:
- Azt mondom nektek, lányok, hogy sehonnan sem kérünk tojást,
csak ahova maguktól hívnak be.
- De hátha sehová se hívnak be?
- Azt csak bízzátok rám.
Hamar odaértek a falu alá. Ahogy beértek a falu nagy utcájára,
Zsuzsika hirtelen rázendített a tojászedő nótára:
Tyúkom, tyúkom, kendermogos,
Hány o tojás, káráld ki most!
Tizenkettő három híján,
Jaj de kevés! - mond a kislány.
Kukuriku tollas kakas,
Minek olyan üres a kas?
Ha holnapra több nem akad,
Kitekerem a .nyakadat.
Úgy visított a Zsuzsika harigja', mint a szél. A kerítésen belül
mindenfelé kiszaladtak a gyerekek s kiabáltak:
- Jönnek a galambosi lányok tojást szedni!
Innen is, onnan is kiszólt a gazdasszony:
- Hej, lányok, kislányok! Tán nem akartok bejönni?
- Ha hívnak! - vágott rá Zsuzsika.
- Hiszen hívlak!
Arra bementek. Három pirosképű fiú csintalanul leskelődött a
lányokra. A legnagyobbik odaszólt Zsuzsikának:
- Hé, be megöntelek húsvétban!
- Elfelejted te akkorra, melyik vagyok én! - felelte Zsuzsika.
A kislányok elköszöntek. Siettek ki az utcára. Ott Zsuzsika rázendített
a tojásnóta többijére :
Ubám, libám, őke, őke,
Van-e tojás az ülőben?
Van bizony ott akár száz is,
A nyakadba nincs több kláris.
Ludam, ludam, jó gúnárom,
Hány tojás volt a múlt nyáron?
Jaj, ki győzné számbavenni,
Alig értem vámot szedni.
Az apró fiúk mind az anyjuk szoknyáját cibálták, hogy ezeket hívják
be, ezt a lányt szeretnék ők megöntözni.
No, hívták is!
Mire a térre értek, annyi volt a tojás, hogy Zsuzsika nem tudta
már hova teszi.
Móricz Zsigmond
A föld teremtésének mondája
Hol volt, hol nem volt. Régen volt. A Tetejetlen Fa legtetején volt egy pázsitos domb. A domb tetején állott Arany Atyácska palotája. Ragyogott a pázsit, a közeli aranyerdő. Atyácska kint ült a palota hétpántos kapujában, napfényes asztalnál.
Roppant jobbja támlásszéke karján nyugodott. Hét hajfonata: mint tengerifüzér aláfolyt; lépesméz-fényű arca nevetett, s nevettek nagy tavirózsa-szemei.
Jókedvű volt, mint soha máskor. Jókor délután befejezte napi sétáját. Lelt mézet száz tele kaptárral, a leshelyeken száz evet vergődött a hurokban, s a varsák mind teli voltak kövér potykákkal meg piros szárnyú keszegekkel.
Ekkor jókedvében hatalmasat kurjantott, valósággal zengett bele a palota.
- Hé, lurkók, hozzátok csak elő a vaskötelet meg az ezüst bölcsőt. Ma jókedvem van, s a bölcsőt a tengernek lebocsátom.
Erre mi, királyfiak s királylányok mind köré sereglettünk. Szerettünk volna egy szálig alárepülni az ezüstbölcsőben, egy kicsit hintázni. Arany Atyácska azonban nevetve szorította hátra a tülekedő gyereksereget.
- Várjatok csak, lurkók, lássam előbb, ki érdemli meg az ezüstbölcsőt. Ide elém, gyereksereg! Ó, te kis huncut Hold Királylány, tüske megtépte szép hímzett kötényedet. Te csak állj hátra! No, busa Szélkirály, de nagyon igyekszel! Látom, vérzik a bal füled. Rókát fogtál megint, pedig megtiltottam. Ugorj csak odébb! Hát te ki Tűzkovács Király, kormos a kötőd. Megint a kovácsoknál kujtorogtál. Ereszd csak el a bölcsőt, ízibe. Napkirály, kis táltosom, te voltál a legszorgalmasabb, megfoldoztál három lyukas varsát, s megtanultad a varázsmondókákat, s ez a mostoha kis Levegő Tündérke három gombolyag hálókötő fonalat font az aranyrokkán. Adjátok ide a vaskötelet, a bölcsőt le is eresztem ízibe.
Beültem Levegő Tündérkével, s az ezüstbölcső leereszkedett. A kék vízű Óperenciás-tenger felett függött.
Ekkor Atyácska erős torkú alszelet támasztott, hát a bölcsőt a szél jobbra taszította, aztán erős torkú felszél támadt, hát a bölcsőt a szél balra ugrasztotta, így hintáztunk hét nap, hét éjszaka. Ez volt aztán a hintajáték.
Megtetszett a hinta-palinta s a lenti világ. Hetedik este felkiáltottunk Atyácskának:
- Hadd maradjunk lenn! Bocsáss alá egy tutajt a tengerre, hogy legyen hol megállnunk.
Atyácska menten lebocsátott egy tutajt. Alszelet támasztott, s a tutajt jobbra repítette, felszelet támasztott, s a tutajt balra terelgette.
Hét újabb nap s hét éjszaka telt el, hetedik nap reggel, ahogy Levegő Tündérke felébredt, így szólt hozzám:
- Azt álmodtam, hogy Atyácskánk egy kisfiút küld nekünk, hogy ne legyünk magunkban.
Hát hetedik nap reggel Levegő Tündérke elém tartott egy hüvelykpici embert, el is neveztük Hüvelykpicinynek. Lett aztán öröm, boldogság, kacagás, vigalom!
Eltelt újabb hét nap, hét éjszaka, hát Hüvelykpiciny futna, szaladna, partra iramodna, hogy aranypontyot, piros szárnyú keszeget fogjon. De hiába fut-szalad, nincs varsája, amivel a halat megfoghatná. Menne az erdőbe, hogy nyulat, rókát fogjon, de hát nincs sehol erdő, de még egy bokrocska sincs a közelben. Ekkor így szólott hozzám:
- Jó Napkirály, ha felszél fú, tutajunk jobbra szalad, ha alszél fú, balra kanyarodunk. Életünk végéig így futkosunk jobbra, balra? Mit kéne tennünk, hogy ennek a bolond szaladgálásnak véget vessünk?
Így válaszoltam:
- Látod, mi már lassan görbe botra jutunk, s még tanácsot adni se tudunk. Hogy mit kéne tenni, kis emberfia, azt biz mi nem tudjuk megmondani, hanem eredj fel Arany Atyácskához, majd ő szóval kiokosít téged.
Hüvelykpiciny ekkor kapta magát, és nyomban felmászott a tutaj végibe hajló ezüsthágón, nagy bátran Atyácska asztala elé lépett, s háromszor illemtudóan meghajolt.
Arany Atyácska ekkor hajfonattal ékesített homlokát felé fordította, fehér gyöngysorral ékesített száját felnyitotta, s így szólt:
- Alsó Föld emberkéje, gyenge kezű kisfiam, talán csak nem étel, ital szűkiben vagytok lenn? Mért szaladtál fel ilyen lóhalálában?
Hüvelykpiciny újra meghajolt, s így szólt:
- Nem éhezünk mi odalenn, s nem is szomjúhozunk. Tanácsért jöttem hozzád, Atyácska. Lásd, rozoga tutaj ez a lenti, ha felszél fúj, jobbra repül, ha alszél fúj balra lökődik. Szeretnénk valahogy megtámasztani, de nem tudjuk a módját.
Arany Atyácska lehajtotta szép fejét, s míg mellette főtt a hal a bográcsban, elgondolkodott. Aztán így szólt:
- Kicsi fiam, egy búvárkacsa bőrét adom oda neked, azt ha magadra húzod, s a kék tenger vizébe alámerülsz, pázsitos szép földemet a tenger fenekéről felbuktathatod.
Hüvelykpiciny a kacsabőrrel nyomban leereszkedett a tutajra. Ott lenn belebújt, s alábukott az elérhetetlen fenekű tenger vizébe. Úszott hét nap, hét éjjel, de földre csak nem akadt. De már nem bírta tovább a víz alatt, s lélegzetet venni feljött. Másodszorra már tovább bírta lenn, de még akkor sem akadt föld nyomára. Végre amikor harmadszor is lebukott, s legtovább volt a víz alatt, íme, megtalálta a keresettet. Jó csomót felmarkolt s felgörgette. A víz színén a földdarabka dagadni kezdett, s íme, nagy föld lett belőle. Hüvelykpiciny másodszor is felgörgetett egy marékravalót. Addig kerekítette, addig formálta, amíg zúgó erdő nem lett belőle. Harmadjára is felgördített egy marékkal, abból meg rét támadt egy kerek tó két partján. Hüvelykpiciny ekkor gyönyörködve tekintett a szép földdarabra, melyet a tenger fenekéről buktatott föl. Szép pázsitos föld volt, nagy rengeteg erdő vetett rá szép árnyékot. Egyetlenegy hibája volt csak. Úgy forgott, pörgött, akár az ördögmotolla. Nem állt az meg egy helyben még egy pillanatra se.
Hüvelykpiciny nyomban szaladt az ezüsthágcsóhoz, és meg sem állt Atyácska palotájáig. Ahogy odaért, menten elfújta panaszát:
- Arany Atyácska, én a földedet felhoztam a tenger mélyéből, de nem ér egy fabatkát se, csak kering, csak forog. Meg kéne valahogy állítani a bolond forgását.
Atyácska lehajtotta fejét, s kisvártatva így szólt:
- Nesze, kicsi fiam, ott van az a négy cethal, fogd, neked adom ezüstgombos övemet is - azzal már csatolta is le a derekáról. - Eredj vissza az Alsó Földre, állítsd a forgó földet a cethalak hátára, s kerítsd körül az övemmel. Meglátod majd, hogy attól fogva veszteg áll.
A kis emberke szélsebesen lemászott az ezüsthágcsón, a négy cethalat a föld alá állította, hát az legott abbahagyta a pörgést, forgolódást. Az ezüstövvel körülkerítette, hát nyomban égig érő magas hegy támadt körös-körül, ameddig csak az öv elért.
Hüvelykpiciny megcsodálta a szép magas hegyet. De hamarosan megint elszomorodott, újra szaladt az ezüsthágcsóhoz, s meg sem is állt Atyácska asztaláig. Leborult előtte, háromszor meghajolt, s így szólt:
- Atyácskám, veszteg áll már a föld, szép hegy is támadott, de mégsem ér az egész egy fabatkát se! Mit ér a szép föld, ha nem laknak rajta?
Arany Atyácska erre így válaszolt:
- Hamarosan éles, csípős szelet támasztok, s ha a földre csillagos, vastag szemű hold hull, gyúrj abból emberi alakot. De előbb sárral összekeverd, s lábat, kezet is formálj neki, ahogy illik. Így alkosd meg népemet. Aztán gyúrj lábas állatokat, formálj szárnyas madarakat, dagassz körmös jószágokat. Így alkosd meg állataimat, madaraimat.
Mire Hüvelykpiciny lejutott, vastag hótakaró fedte a földet, s ahogy Atyácska meghagyta, rendre megcselekedett mindent. Hát csodák csodája, a hóbábuk megelevenedtek. Belőlük támadt Arany Atyácska népe. A kétlábú emberek járni kezdtek a földön. A négylábúak az erdőbe iramodtak, a szárnyasok felrepültek, s a körmös állatok egy szálig a bokrok alá bújtak. Hüvelykpiciny gyönyörködve pillantott Arany Atyácska világára, de hamarosan elszomorodott. Legott szaladt az ezüsthágcsóhoz, s meg sem is állt Atyácska napfényes asztaláig.
- Arany Atyácska, benépesült lenn a föld, tán sokan is vagyunk, mégsem ér az egész egy fabatkát. Mit együnk, ha éhesek vagyunk, mit húzzunk magunkra, ha fázni fogunk? A négylábúakra s a madarakra mivel vadásszunk?
Atyácska Hétfonatú szép kerek fejét lehajtotta, s míg főtt a hal a bográcsban, gondolkodott, majd szemeit felvetve így szólt:
- Nesze, kicsi fiam fogd e néhány halat, a tavi halat a tóba ereszd, a patakbélit a patakba. S mindjárt vadászni is megtanítlak. Eridj majd be az erdőbe, vágj le egy jó kemény, hajló ágat. Hasítsd ketté, aztán illeszd egybe a két darabot. Fogj ki a patakból jókora kecsegét, főzd meg bográcsban, s véle ragaszd össze az ágat, így formálj íjat magadnak. Vadra vadászhatsz vele. Formálj vashegyű nyílvesszőt, s szárnyasra lőhetsz vele. Ha hajlós vesszőből kosarat fonsz, s behelyezed a patakba, a vízi hal magától megyen abba. Az erdei vadnak nyúzd le a bőrét, s abból bundát csinálhatsz, bekecset formálhatsz. Akkor nem fogtok fázni többet.
A kisfiú mindent úgy cselekedett, ahogy Atyácska meghagyta. Eltelt hét nap, hét éjszaka, elkészítette az íjat, szaladt az erdőre, lőtt egy kövér nyulat, a patakból kihalászott egy lapos keszeget, s az emberek, a puszta fiai olyan nagy lakomát csaptak, hogy hét nap, hét éjszaka folyt a dáridó. Ettek, ittak, jól mulattak. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
(Komjáthy István feldolgozása)
A Piros cédula
Ilonka rosszul érezte magát. Édesanyja levetkőztette , ágyba
fektette. A kislányt csakhamar kirázta a hideg. Édesanyja aggódva
ült ágya mellé. Hűvös borogatást tett forró homlokára.
Reggel aztán elhívták az orvost. Az orvos gondosan megvizsgálta
a beteget, s megállapította, hogy Ilonka kanyarós. Elárulták a testén
levő piros foltok. Az orvos orvosságot rendelt, és megnyugtatta a
családot, hogy nincs nagy baj. Meghagyta, hogy a bejárati ajtóra ki
kell szegezni a piros cédulát.
Ilonka öccsét, Jancsit azonnal elküldték Eszti nénihez, nehogy
megkapja a betegséget.
Az édesanya csak ritkán mozdult el leánya mellől. Az orvosnak
minden rendelkezését megtartotta. Ilonka sokat mondta ezekben a
napokban :
- Az én édesanyám a legjobb a világon .
Az ötödik napon Ilonka úgy érezte, hogy már semmi baja sincs .
A láz elmúlt, a kiütés eltünt. Orvosságot sem kellett tovább szednie.
A hét végén aztán fel is kelhetett néhány percre. Persze még
bizonytalanul sétálgatott a szobában.
Kopogtak az ablakon. Ilonka osztálytársai jöttek. Benevettek -rá az üvegen keresztül.
- Gyertek be! - kiáltotta Ilonka.
- Nem szabad! - integettek kintről. - Majd, ha leszedik az
ajtóról a piros cédulát.
Édesanyja megmagyarázta Ilonkának, hogy betegsége ragályos.
Mások is megkaphatnák, ha bejönnének, ha odaadná nekik a játékait,
könyveit. Csak aki már átesett a betegségen, az nem kapja meg
Ilonka egy hét alatt teljesen meggyógyult.
IIonkáék lakását fertőtlenítették, felsúrolták, az ágyneműt s a
betegség alatt használt ruhákat kimosták.
Csakhamar vidám lett az élet körülötte. Jancsi hazajött Eszti nénitől.
Hozott szép játékokat. A pajtások és a tanító néni pedig nagy
örömmel fogadták az iskolában.
Az iskolaorvos, mikor megnézte, így szólt :
- Vigyázz magadra! Nagyon vékony, sápadt vagy. Már betegséged
előtt is láttam ezt. Majd elküldünk üdülni. Az üdülőotthonban
nagyon jó dolgod lesz. Megerősödve, pirospozsgásan térsz vissza.
olvasókönyv 2.o.
GÁRDONYI GÉZA
A TÁLTOS-EMBER
- Engem is.Az ülő öreg fölemelte a fejét:- Gyógyítod?- Most jövök a doktortul.- Mit mondott?- Gőzöljek.- Mivel?- Törpetyinnel.Elhallgattak.Mind a kettő úgy megfáradt ebben a beszédben, mint aki a hegy meredekén haladva megáll,ho
A mi táltosunk magas, hajlott, fekete ember. Az egész Duli-had olyan szálas, mint ő volna, hakifeszítené a mellét. De ő már ezt nem teszi többé. Olyan, mint a szomorúfűzfa. Különbenahány táltost ismertem, az mind olyan sötét magánakvaló volt. Nem is csodálom: akivéletlenül foggal születik, annak az élete mindig felhős. Már az anyja is szomorúan rejtegeti,takargatja: meg ne tudják, hogy foggal született. Ha megtudnák, akkor a hetedik esztendejébeneljönnének érte a rosszak, és elragadnák.
Később már tudhatja mindenki.
De micsoda elkeserítő valami az, hogy mindig a föld alatt rejlő kincsekért zaklatják:
- Mondjál, Péter, kincset! Neked tudnod kell, mi hol rejtőzik? Mondd meg: bizonyisten nem adom tovább.
A gyerektársai is egyre a lidérceket, ördögöket kérdezik, meg hogy kik a boszorkányok a faluban? Majd meg azt, hogy mikor küzd meg a tüzes bikával? Meg aztán, hogy kitanulja-e a garabonciásságot, vagy pedig látó lesz?
A táltosgyerek lelke lassankint megmagánosodik, mint a sziget a tengeren.
Nem érti a világot.
A világ sem érti őt.
Csősz vagy pásztor lesz belőle. Az örökös magánvalóság elmélkedésre szoktatja. A szemébenvalami sötét mélység keletkezik, a szemöldökei összeereszkednek. Mikorra pedig megöregszik,a puszták komor filozófusává válik, aki elől a palánk mellé húzódnak a gyerekek, s akit csakéjnek idején keresnek meg olykor a lakatnyitó fű iránt érdeklődő pásztorok, vagy a vidékenlakó javasasszonyok, akik igézetekről való imádságok felől tudakozódnak.
De hát a mi Duli Péterünk nem öreg még, és sajnálkozással gondolom, hogy nem is öregszikmeg soha. Ma is ím, hogy nehéz ballagással láttam őt előválni az országút akácfái közül, arragondoltam, hogy nem lát ez több gólyát a jámbor.
Lassan jött, szinte vánszorogva, mintha az a fakó megsárgult szűr ólomból volna rajta. Acsizmáját az országút pora csaknem térdig belepte. A botja is poros. Az arca beszáradt. A szeme még mélyebben sötétlik, mint máskor. A hídon megállott és köhécselt. A nehézköhögést nézni is szenvedés. Az olyan pergamen színű arc az őszi levélre amely aszélnek már az első leheletétől elválik és aláhull.
A kocsma körül íme búcsús sereg rajzik. A kopott fakeresztet meg a három fakó lobogóthozzátámasztották a kocsma falához. Úgy látszik, már visszaúton járnak, mert némelyiknekvirágos bot van a kezében; az asszonyoknak meg újdonatúj olvasók és füzéres mézeskalácsokpiroslanak a nyakukon. Három ernyős kocsi is van velök. Azok most az udvaron állanak. Alovak éhesen szénáznak a rúd mellett. Az egyik kocsiból vánkosok csücske kéklik kifelé.Abban egy beteg ember járta meg a fekete Szűz Mária útját. Ím, ott van ő maga is: a tavaszi nap verőfényében üldögél a subán, a fal mellett. Szürke fejű, sápadt, kedvetlen ember. A szakálla az álla alatt mint a seprő. Hasonlítana a tigrishez szegény, de persze csak az elaggott,erejefogyott tigrishez lehetne őt hasonlítani, ha ugyan valaki az efféle hasonlításokban kedvét lelné. A nyakán barna faolvasó, amelyen fényes a réz-Krisztus és vörösek a miatyánkok.Szóval, rendes búcsújáró ember most a beteg, és bizonyára meg is érdemli a búcsúból eredő lelki és testi jutalmakat.
A többi búcsús vidáman sürög-forog az ivóban meg az udvaron. Az előénekes asszony - egy élemedett korú, indigókék szoknyás, görhes teremtés - egyszer csak előkanyarodik az ivóból,és elhagyja az egyik tutyiját. Persze csak akkor veszi észre, mikor már félmezítláb egynéhányat lépett az öreg tigris felé. A kocsi árnyékában egy legény diskurál az egyik búcsús lánnyal. Látja az asszonyt és látja a tutyit, de nem veszi föl.
- Óh, hogy a fene... - fakadt ki az asszony.
A beteg tigris mindezzel nem törődik. A napsugár ráhull. Jólesik neki. Egyszer fölemeli a kezét, és átnéz rajta. Azután bágyadtan lebocsátja és köhécsel.
Duli Péter látta a búcsúsokat. Talán a ruhájok meg a kocsijok után ítélve, meg is mondta volna, hová valók. De ismerni nem ismerte egyiket se.
Megállott és nézte őket.
Talán nem is azért állott meg, ki tudná bizonyosan?
De hát megállott.
Figyelmét a napon melegedő ember vonta magára: egy öreg búcsús, aki tikácsol, és sovány,sárga és erejefogyott, mint ő!
Odalépett hozzá és ő is köhécselt. Aztán az ujját a kalapjához emelintette.
- Aggyisten - mondotta azon a száraz, elfásult hangon, amelyen ő szokott beszélni, és amelyalig több a suttogásnál.
- Aggyisten - felelt az ülő hasonló suttintással.
Duli Péter előre támasztotta a botját, és rányugaszkodott.
- Hová valók? - kérdezte.
- Fürjesre - felelt amaz.
És nyitva hagyta a száját, hogy könnyebben levegőzzön.
- Búcsún voltak?
- Ott.
- Kend is beteg, látom.
Száraz-baj fogyaszt - felelt amaz a fejét lehajtva.
- Éngem is.
Az ülő öreg fölemelte a fejét:
- Gyógyítod?
- Most jövök a doktortul.
- Mit mondott?
- Gőzöljek.
- Mivel?
- Törpetyinnel.
Elhallgattak.
Mind a kettő úgy megfáradt ebben a beszédben, mint aki a hegy meredekén haladva megáll,hogy levegőzzön.
Az előénekes asszony eközben megtalálta a tutyiját, és háttal a kocsikerékhez támaszkodik:fölhúzza.
Hogy ez megtörtént, elégedetten pillantott széjjel, s részeg- mozdulatokkal odavitte a csupanyak pálinkásüveget a betegnek.
- Igyék kend - mondotta jószívűem -, melegítse föl vele a mejjit.
A beteg elvette az üveget. De nem ivott mingyárt, csak tartotta; mintha azon gondolkozna,hogy igyon-e, vagy ne igyon?
Az asszony visszafordult, és neki-tolakodott előbb az egyik ajtófélfának, aztán meg a másiknak,míg végre sikerült beirányozódni újra a kocsmába.
Az öreg fölemelte akkor az pálinkásüveget. Nyelt egy kortyot. Aztán fölnyújtotta DuliPéternek.
- Nem iszok - seppegte az, a fejét rázva -, soha nem ittam.
- Hát mivel élsz? - kérdezte a beteg, fölemelve az arcát.
- Tejjel - felelte röviden Duli Péter.
Megint elhallgattak.
A kocsmában az egyik búcsús az üveggel erősen kopogva sürgette a kocsmárost. Az udvarbana hamvas-ló fölnyiharászott, mintha zabot látna. A beteg fölemelte a csupanyak üveget, ésinkább csorgatva, mint ivogatva, fenékig kiüresítette.
Duli Péter nem nézett oda. Maga elé merengett a semmibe, és talán nem is az öregnek, hanemcsak úgy magának mondta:
- Nincs gyógyulás, csak a főd...
A másik nem felelt. Félig behunyt szemmel nézett maga elé, mint aki valami dallamra gondolt,amit elfelejtett, de neki kedves az mégis. Ő azonban bizonyára nem dallamra gondolt, hanem azt a jóérzést élvezte, ami a tutyis asszony szerint az ember mejjit fölmelegíti.
Kerek egy esztendő 1957
A TÁLTOS-EMBER
- Engem is.Az ülő öreg fölemelte a fejét:- Gyógyítod?- Most jövök a doktortul.- Mit mondott?- Gőzöljek.- Mivel?- Törpetyinnel.Elhallgattak.Mind a kettő úgy megfáradt ebben a beszédben, mint aki a hegy meredekén haladva megáll,ho
A mi táltosunk magas, hajlott, fekete ember. Az egész Duli-had olyan szálas, mint ő volna, hakifeszítené a mellét. De ő már ezt nem teszi többé. Olyan, mint a szomorúfűzfa. Különbenahány táltost ismertem, az mind olyan sötét magánakvaló volt. Nem is csodálom: akivéletlenül foggal születik, annak az élete mindig felhős. Már az anyja is szomorúan rejtegeti,takargatja: meg ne tudják, hogy foggal született. Ha megtudnák, akkor a hetedik esztendejébeneljönnének érte a rosszak, és elragadnák.
Később már tudhatja mindenki.
De micsoda elkeserítő valami az, hogy mindig a föld alatt rejlő kincsekért zaklatják:
- Mondjál, Péter, kincset! Neked tudnod kell, mi hol rejtőzik? Mondd meg: bizonyisten nem adom tovább.
A gyerektársai is egyre a lidérceket, ördögöket kérdezik, meg hogy kik a boszorkányok a faluban? Majd meg azt, hogy mikor küzd meg a tüzes bikával? Meg aztán, hogy kitanulja-e a garabonciásságot, vagy pedig látó lesz?
A táltosgyerek lelke lassankint megmagánosodik, mint a sziget a tengeren.
Nem érti a világot.
A világ sem érti őt.
Csősz vagy pásztor lesz belőle. Az örökös magánvalóság elmélkedésre szoktatja. A szemébenvalami sötét mélység keletkezik, a szemöldökei összeereszkednek. Mikorra pedig megöregszik,a puszták komor filozófusává válik, aki elől a palánk mellé húzódnak a gyerekek, s akit csakéjnek idején keresnek meg olykor a lakatnyitó fű iránt érdeklődő pásztorok, vagy a vidékenlakó javasasszonyok, akik igézetekről való imádságok felől tudakozódnak.
De hát a mi Duli Péterünk nem öreg még, és sajnálkozással gondolom, hogy nem is öregszikmeg soha. Ma is ím, hogy nehéz ballagással láttam őt előválni az országút akácfái közül, arragondoltam, hogy nem lát ez több gólyát a jámbor.
Lassan jött, szinte vánszorogva, mintha az a fakó megsárgult szűr ólomból volna rajta. Acsizmáját az országút pora csaknem térdig belepte. A botja is poros. Az arca beszáradt. A szeme még mélyebben sötétlik, mint máskor. A hídon megállott és köhécselt. A nehézköhögést nézni is szenvedés. Az olyan pergamen színű arc az őszi levélre amely aszélnek már az első leheletétől elválik és aláhull.
A kocsma körül íme búcsús sereg rajzik. A kopott fakeresztet meg a három fakó lobogóthozzátámasztották a kocsma falához. Úgy látszik, már visszaúton járnak, mert némelyiknekvirágos bot van a kezében; az asszonyoknak meg újdonatúj olvasók és füzéres mézeskalácsokpiroslanak a nyakukon. Három ernyős kocsi is van velök. Azok most az udvaron állanak. Alovak éhesen szénáznak a rúd mellett. Az egyik kocsiból vánkosok csücske kéklik kifelé.Abban egy beteg ember járta meg a fekete Szűz Mária útját. Ím, ott van ő maga is: a tavaszi nap verőfényében üldögél a subán, a fal mellett. Szürke fejű, sápadt, kedvetlen ember. A szakálla az álla alatt mint a seprő. Hasonlítana a tigrishez szegény, de persze csak az elaggott,erejefogyott tigrishez lehetne őt hasonlítani, ha ugyan valaki az efféle hasonlításokban kedvét lelné. A nyakán barna faolvasó, amelyen fényes a réz-Krisztus és vörösek a miatyánkok.Szóval, rendes búcsújáró ember most a beteg, és bizonyára meg is érdemli a búcsúból eredő lelki és testi jutalmakat.
A többi búcsús vidáman sürög-forog az ivóban meg az udvaron. Az előénekes asszony - egy élemedett korú, indigókék szoknyás, görhes teremtés - egyszer csak előkanyarodik az ivóból,és elhagyja az egyik tutyiját. Persze csak akkor veszi észre, mikor már félmezítláb egynéhányat lépett az öreg tigris felé. A kocsi árnyékában egy legény diskurál az egyik búcsús lánnyal. Látja az asszonyt és látja a tutyit, de nem veszi föl.
- Óh, hogy a fene... - fakadt ki az asszony.
A beteg tigris mindezzel nem törődik. A napsugár ráhull. Jólesik neki. Egyszer fölemeli a kezét, és átnéz rajta. Azután bágyadtan lebocsátja és köhécsel.
Duli Péter látta a búcsúsokat. Talán a ruhájok meg a kocsijok után ítélve, meg is mondta volna, hová valók. De ismerni nem ismerte egyiket se.
Megállott és nézte őket.
Talán nem is azért állott meg, ki tudná bizonyosan?
De hát megállott.
Figyelmét a napon melegedő ember vonta magára: egy öreg búcsús, aki tikácsol, és sovány,sárga és erejefogyott, mint ő!
Odalépett hozzá és ő is köhécselt. Aztán az ujját a kalapjához emelintette.
- Aggyisten - mondotta azon a száraz, elfásult hangon, amelyen ő szokott beszélni, és amelyalig több a suttogásnál.
- Aggyisten - felelt az ülő hasonló suttintással.
Duli Péter előre támasztotta a botját, és rányugaszkodott.
- Hová valók? - kérdezte.
- Fürjesre - felelt amaz.
És nyitva hagyta a száját, hogy könnyebben levegőzzön.
- Búcsún voltak?
- Ott.
- Kend is beteg, látom.
Száraz-baj fogyaszt - felelt amaz a fejét lehajtva.
- Éngem is.
Az ülő öreg fölemelte a fejét:
- Gyógyítod?
- Most jövök a doktortul.
- Mit mondott?
- Gőzöljek.
- Mivel?
- Törpetyinnel.
Elhallgattak.
Mind a kettő úgy megfáradt ebben a beszédben, mint aki a hegy meredekén haladva megáll,hogy levegőzzön.
Az előénekes asszony eközben megtalálta a tutyiját, és háttal a kocsikerékhez támaszkodik:fölhúzza.
Hogy ez megtörtént, elégedetten pillantott széjjel, s részeg- mozdulatokkal odavitte a csupanyak pálinkásüveget a betegnek.
- Igyék kend - mondotta jószívűem -, melegítse föl vele a mejjit.
A beteg elvette az üveget. De nem ivott mingyárt, csak tartotta; mintha azon gondolkozna,hogy igyon-e, vagy ne igyon?
Az asszony visszafordult, és neki-tolakodott előbb az egyik ajtófélfának, aztán meg a másiknak,míg végre sikerült beirányozódni újra a kocsmába.
Az öreg fölemelte akkor az pálinkásüveget. Nyelt egy kortyot. Aztán fölnyújtotta DuliPéternek.
- Nem iszok - seppegte az, a fejét rázva -, soha nem ittam.
- Hát mivel élsz? - kérdezte a beteg, fölemelve az arcát.
- Tejjel - felelte röviden Duli Péter.
Megint elhallgattak.
A kocsmában az egyik búcsús az üveggel erősen kopogva sürgette a kocsmárost. Az udvarbana hamvas-ló fölnyiharászott, mintha zabot látna. A beteg fölemelte a csupanyak üveget, ésinkább csorgatva, mint ivogatva, fenékig kiüresítette.
Duli Péter nem nézett oda. Maga elé merengett a semmibe, és talán nem is az öregnek, hanemcsak úgy magának mondta:
- Nincs gyógyulás, csak a főd...
A másik nem felelt. Félig behunyt szemmel nézett maga elé, mint aki valami dallamra gondolt,amit elfelejtett, de neki kedves az mégis. Ő azonban bizonyára nem dallamra gondolt, hanem azt a jóérzést élvezte, ami a tutyis asszony szerint az ember mejjit fölmelegíti.
Kerek egy esztendő 1957
