Sokkoló
- Téma inditó Leona
- Kezdés dátuma
C
csocsike
Vendég
Mit csinaltam mar megint? Elmegyek vilagga 
C
csocsike
Vendég
’Evett má’ nyers húst?’ és egyéb fura kérdések
Számomra úgy tűnik, az olvasók szerint két dolog miatt léteznek egyáltalán írók, és nem is az a fontosabb ok, hogy könyveket, történeteket írjanak. Az írók elsődleges funkciója, úgy tűnik, hogy válaszoljanak az olvasók kérdéseire. Ezek három kategóriába sorolhatók. A harmadik nyűgöz le leginkább, de előbb körülhatárolom a másik kettőt.
Az Egyedi Kérdések: minden nap kapok néhányat postán. Sokszor a levélíró érdeklődési körét tükrözik – történelem, horror, románc, az amerikai nyugat, a világűr, nagy üzletek. Egyetlen közös pontjuk az egyediség. Sokszor kérdezik a regényíróktól, honnan veszik az ötleteiket (ld. a második kategóriát!), de az írók biztos elgondolkodnak, honnan ez a fáradhatatlan kíváncsiság, ezek a nagyon fura kérdések.
Volt például egy nő, aki egy minnesotai fegyházból írt nekem. Közölte, hogy kleptomániás. Azt is leírta, hogy én vagyok a kedvenc írója, és minden könyvemet ellopta, amihez hozzájutott. „De miután elloptam A Remény Rabjait a könyvtárból és elolvastam, úgy éreztem, vissza kell küldenem” – írta. „Nem gondolja, hogy ez azért lehet, mert ezt írta meg a legjobban?” Kellő gondolkodás után úgy döntöttem, az olvasó megváltozásának semmi köze a művészi érdemekhez. Válaszomban majdnem megkérdeztem, ellopta-e már a Tortúrát, de úgy döntöttem, inkább befogom a számat.
Bill V. írta Észak-Carolinából: „Látom, szakállas. Fél a borotvától?”
Carol K. Hawaii-ról: „Fog a közeljövőben pattanásokról vagy hasonló rendellenességekről írni?”
Don G., cím nincs (csak egy elmosódott pecsét): „Miért ragaszkodik még mindig ehhez az undorító anyaimádathoz, amikor minden épeszű ember tudja, hogy egy FÉRFINAK semmi szüksége az anyjára, miután leszokott az anyatejről.”
Raymond R. Mississippiből: „Evett má’ nyers húst?” (Az ehhez hasonló tömör, velős kérdéseket kedvelem leginkább.) Kérdezték már, hogy verem-e a gyerekeimet és/vagy a feleségemet. Olyan helyekre hívtak vendégségbe, ahol még soha nem jártam, és remélem, nem is fogok. Egyszer megkértek, hogy adjam ki a menyasszonyt egy esküvőn, egy fiatal nő pedig küldött 30 gramm marihuánát és ezt írta mellé: „Én innen veszem az ihletet – és Ön?”. Valójában az enyém borítékban érkezik – olyanban, amin keresztül látszik a számítógépen nyomtatott név és cím – minden hónap végén.
A kedvencem ebből a típusból Anchorage-ből érkezett: „Hogy tud ilyen miértet írni?”. Aláírás nincs. Ha E.E. Cummings még élne, utánanéznék, nem költözött-e a Nagy Északra.
A Jó Öreg Szokványosak: ezek azok a kérdések, melyeket az írók szívesen megválaszolnának, mikor elutasító cetliket gyűjtenek, de amint publikálni kezdenek, ezektől fáradnak le a leghamarabb. Szóval ezek azok a kérdések, amelyek kivétel nélkül előjönnek minden unalmas interjúban, amit a szerző valaha adott és adni fog. Felsorolok néhányat:
Honnan veszi az ötleteit? (Én Uticából.) Hogy szerez ügynököt? (Add el a lelked az Ördögnek.) Kell ismernie valakit, ha ki akarja adni az írásait? (Igen. Sőt, a hason csúszás és a talpnyalás is segít, valamint különféle romlott szexuális cselekedetek szó nélküli teljesítése, ha kell, nyilvánosan is.) Hogy kezd el egy regényt? (Általában felírok egy egyest egy tiszta lap jobb felső sarkába.) Hogy ír bestsellert? (Ugyanúgy, ahogy ügynökhöz jutok.) Hogy éri el, hogy filmet forgassanak a könyveiből? (Azt mondom nekik, hogy úgysem akarnak filmet csinálni belőlük.) Mely napszakban ír? (Nem számít. Ha nem vagyok elég elfoglalt, mindenképpen eljön az ideje.) Előfordul, hogy elfogynak az ötletei? (Szarik a medve az erdőben?) Ki a kedvenc írója? (Bárki, aki olyan történeteket ír, amiket én is megírtam volna, ha hamarabb jut eszembe.) Vannak még, de elég unalmasak, úgyhogy haladjunk tovább.
Az Igazán Furcsák: épp reggeli sétámat végzem, mikor egy fickó mellém áll kisteherjével, vagy épp arra jár és ezt mondja: „Szia, Steve! Mostanában is írsz valami jó könyvet?” Van válaszom rá; kényszerűségből kitaláltam egyet az évek során. Azt mondom: „Épp szünetet tartok”. Akkor is ezt mondom, ha őrült módjára dolgozom egy majdnem teljesen elkészült művön, mégpedig azért, mert semmilyen más válasz nem felel meg. Higgyék el, tudom. A próbálkozásos módszerrel úgy 500 választ vetettem el, míg végül az „Épp szünetet tartok” maradt.
Jó, hogy van válaszom a „Mostanában is írsz valami jó könyvet?” kérdésre, de hazudnék, ha azt mondanám, ez megoldja a kérdés jelentéséből fakadó problémát. Az, hogy képtelen vagyok értelmezni ezt a fura kérdést – amiről mellesleg egy Zen találós kérdés jut eszembe („Az egér miért, amikor fut?”) -, szellemileg megráz és tehetetlennek érzem magam miatta. Mert ez nem csupán egy kérdés, hanem egy egész csomó egybe csomagolva. Olyan, mint a régi kedvenc: „Vered még az asszonyt?”.
Ha igenlő választ adok, azt jelenti, írhattam – hány könyvet? kettőt? négyet? – (mindegyik jó) az utóbbi – mennyi időben? Mert milyen hosszú a „mostanában”? Azt is jelentheti, hogy csak a múlt héten írtam három jó könyvet, vagy kettőt ez alatt a séta alatt a bangori Nemzetközi Repülőtér felé és vissza. Másfelől, ha nemet mondok, az mit jelent? Írtam három vagy négy rossz könyvet a legutóbbi „mostanában” (nyilván nem lehet több, mint egy hónap, maximum hat hét)?
Vagy épp dedikálok a Betts’ Bookstore-ban vagy B. Daltonnál a helyi fogyasztói cikk-gyárban (amit „bevásárló központ”-nak becéznek). Ezt évente kétszer teszem, és nagyjából ugyanazt a célt szolgálja, mint amikor a középkorban vallásos emberek egy csomó vesszőből ostort sodortak és magukat csapkodták. Az őrület és az önmegtagadás ezen gyakorlata során legalább tucatnyi ember közelíti meg a kis kávézóasztalt, amely mögött, könyvekkel elbarikádozva ülök, és megkérdezik: „Nem kívánja ilyenkor, bárcsak lenne egy bélyegzője?”. Erre is megvan a válaszom, szintén évek alatt alakult ki azzal a találgatásos módszerrel, amivel az „Épp szünetet tartok” is létrejött. A bélyegzős kérdésre a következő a válaszom: „Nem, nekem jó így.”.
Lényegtelen, hogy valóban jó-e vagy sem (ezúttal saját indoklásomat akarom átugrani, ahogy észre fogják venni); a kérdés: miért jut eszébe ilyen sok embernek egy ennyire logikátlan kérdés? Számos könyvem borítójára rá van nyomva a kézjegyem, de az emberek ezeket is olyan buzgón szeretnék dedikáltatni, mint amiken nincs rajta. Vajon a kérdezők sorba állnának azért a kiváltságért, hogy láthassák, ahogy rányomok egy bélyegzőt A Ragyogás vagy az Állattemető címlapjára? Nem hiszem.
Ha még mindig nem vettek észre semmi különöset ezekben a kérdésekben, ez talán meggyőzi önöket. A házamtól egy sarokra lévő kávézóban ülök, egyedül ebédelek és egy könyvet olvasok (az asztalnál olvasás egyike azon kevés fiatal koromban felvett rossz szokásaimnak, melyről nem vagyok hajlandó lemondani), amíg egy vásárló, vagy akár egy pincérnő hozzám nem lép és meg nem kérdezi: “Hogy-hogy nem valamelyik saját könyvét olvassa?”.
Ez nem csak egyszer, vagy alkalmanként történt: rendszeresen megesik. A számítógép által előállított válasz általában kuncogást vált ki a kérdezőből, noha a válasz nem más, mint a színtiszta, logikus és nyilvánvaló igazság. “Mindnek ismerem a végét” – mondom. Vége a beszélgetésnek. Vissza az ebédhez, előtte egy pillanatra elgondolkozva, miért feltételezik az emberek, hogy el akarsz olvasni valamit, amit magad írtál, újraírtál, újra elolvastál a kötelező szerkesztői tanácskozás után, és még egyszer a hibajavítás során, melyre egy jó szerkesztő sarkall, búvóhelyéről kiabálva (fültanúja voltam, amikor egy krimiíró azt mondta, Istenre is ráfért volna egy szerkesztő, és ugyan az elképzelést kisebb fajta istenkáromlásnak tartom, hajlok arra, hogy egyetértsek).
Aztán néha csevegő, beszélgessünk-valamiről-hangnemben megkérdezik: “Meddig tart megírni egy könyvet?”. Teljesen ésszerű kérdés – legalábbis addig, amíg meg nem próbálsz rá válaszolni és rá nem jössz, hogy nincs válasz a kérdésre. Ezúttal a számítógép által előállított válasz teljes egészében hazugság, de legalább továbbviszi a beszélgetést jobban megbeszélhető témák felé. “Általában úgy kilenc hónap” - mondom - “ugyanannyi, amennyi egy gyerek kihordásához kell”. Ez mindenkit kielégít rajtam kívül. Tudom, hogy a kilenc hónap csak egy átlag, ráadásul valószínűleg egyáltalán nem valós. Nem igaz A Menekülő Emberre (Richard Bachman néven jelent meg), amit négy nap alatt írtam egy havas februári vakáción, mikor még gimnáziumban tanítottam. Az Azt is figyelmen kívül hagyja, és legújabb regényemet, A Rémkoppantókat szintén. Az Az több, mint 1,000 oldalas és négy évig írtam, A Rémkoppantók 400 oldallal rövidebb, de öt évig tartott a megírása.
Zavarnak ezek a kérdések? Igen... és nem. Mindenkit zavarnak az olyan kérdések, melyekre nincs igazi válasz, ezért a kérdezett fél inkább tűnik sarlatánnak, mint igazi orvosnak. De senki – legalábbis senki, akiben egy csöppnyi kedvesség van embertársai iránt – nem neheztel azokra, akik őszintén választ szeretnének kapni kérdéseikre. Néha pedig egész érdekes kérdéseket kapok, például: “Meztelenül ír?”. A válasz – nem számítógép által előállított – pedig: nem hiszem, hogy valaha ilyet tettem volna, de ha beválik, hajlandó vagyok kipróbálni.
Számomra úgy tűnik, az olvasók szerint két dolog miatt léteznek egyáltalán írók, és nem is az a fontosabb ok, hogy könyveket, történeteket írjanak. Az írók elsődleges funkciója, úgy tűnik, hogy válaszoljanak az olvasók kérdéseire. Ezek három kategóriába sorolhatók. A harmadik nyűgöz le leginkább, de előbb körülhatárolom a másik kettőt.
Az Egyedi Kérdések: minden nap kapok néhányat postán. Sokszor a levélíró érdeklődési körét tükrözik – történelem, horror, románc, az amerikai nyugat, a világűr, nagy üzletek. Egyetlen közös pontjuk az egyediség. Sokszor kérdezik a regényíróktól, honnan veszik az ötleteiket (ld. a második kategóriát!), de az írók biztos elgondolkodnak, honnan ez a fáradhatatlan kíváncsiság, ezek a nagyon fura kérdések.
Volt például egy nő, aki egy minnesotai fegyházból írt nekem. Közölte, hogy kleptomániás. Azt is leírta, hogy én vagyok a kedvenc írója, és minden könyvemet ellopta, amihez hozzájutott. „De miután elloptam A Remény Rabjait a könyvtárból és elolvastam, úgy éreztem, vissza kell küldenem” – írta. „Nem gondolja, hogy ez azért lehet, mert ezt írta meg a legjobban?” Kellő gondolkodás után úgy döntöttem, az olvasó megváltozásának semmi köze a művészi érdemekhez. Válaszomban majdnem megkérdeztem, ellopta-e már a Tortúrát, de úgy döntöttem, inkább befogom a számat.
Bill V. írta Észak-Carolinából: „Látom, szakállas. Fél a borotvától?”
Carol K. Hawaii-ról: „Fog a közeljövőben pattanásokról vagy hasonló rendellenességekről írni?”
Don G., cím nincs (csak egy elmosódott pecsét): „Miért ragaszkodik még mindig ehhez az undorító anyaimádathoz, amikor minden épeszű ember tudja, hogy egy FÉRFINAK semmi szüksége az anyjára, miután leszokott az anyatejről.”
Raymond R. Mississippiből: „Evett má’ nyers húst?” (Az ehhez hasonló tömör, velős kérdéseket kedvelem leginkább.) Kérdezték már, hogy verem-e a gyerekeimet és/vagy a feleségemet. Olyan helyekre hívtak vendégségbe, ahol még soha nem jártam, és remélem, nem is fogok. Egyszer megkértek, hogy adjam ki a menyasszonyt egy esküvőn, egy fiatal nő pedig küldött 30 gramm marihuánát és ezt írta mellé: „Én innen veszem az ihletet – és Ön?”. Valójában az enyém borítékban érkezik – olyanban, amin keresztül látszik a számítógépen nyomtatott név és cím – minden hónap végén.
A kedvencem ebből a típusból Anchorage-ből érkezett: „Hogy tud ilyen miértet írni?”. Aláírás nincs. Ha E.E. Cummings még élne, utánanéznék, nem költözött-e a Nagy Északra.
A Jó Öreg Szokványosak: ezek azok a kérdések, melyeket az írók szívesen megválaszolnának, mikor elutasító cetliket gyűjtenek, de amint publikálni kezdenek, ezektől fáradnak le a leghamarabb. Szóval ezek azok a kérdések, amelyek kivétel nélkül előjönnek minden unalmas interjúban, amit a szerző valaha adott és adni fog. Felsorolok néhányat:
Honnan veszi az ötleteit? (Én Uticából.) Hogy szerez ügynököt? (Add el a lelked az Ördögnek.) Kell ismernie valakit, ha ki akarja adni az írásait? (Igen. Sőt, a hason csúszás és a talpnyalás is segít, valamint különféle romlott szexuális cselekedetek szó nélküli teljesítése, ha kell, nyilvánosan is.) Hogy kezd el egy regényt? (Általában felírok egy egyest egy tiszta lap jobb felső sarkába.) Hogy ír bestsellert? (Ugyanúgy, ahogy ügynökhöz jutok.) Hogy éri el, hogy filmet forgassanak a könyveiből? (Azt mondom nekik, hogy úgysem akarnak filmet csinálni belőlük.) Mely napszakban ír? (Nem számít. Ha nem vagyok elég elfoglalt, mindenképpen eljön az ideje.) Előfordul, hogy elfogynak az ötletei? (Szarik a medve az erdőben?) Ki a kedvenc írója? (Bárki, aki olyan történeteket ír, amiket én is megírtam volna, ha hamarabb jut eszembe.) Vannak még, de elég unalmasak, úgyhogy haladjunk tovább.
Az Igazán Furcsák: épp reggeli sétámat végzem, mikor egy fickó mellém áll kisteherjével, vagy épp arra jár és ezt mondja: „Szia, Steve! Mostanában is írsz valami jó könyvet?” Van válaszom rá; kényszerűségből kitaláltam egyet az évek során. Azt mondom: „Épp szünetet tartok”. Akkor is ezt mondom, ha őrült módjára dolgozom egy majdnem teljesen elkészült művön, mégpedig azért, mert semmilyen más válasz nem felel meg. Higgyék el, tudom. A próbálkozásos módszerrel úgy 500 választ vetettem el, míg végül az „Épp szünetet tartok” maradt.
Jó, hogy van válaszom a „Mostanában is írsz valami jó könyvet?” kérdésre, de hazudnék, ha azt mondanám, ez megoldja a kérdés jelentéséből fakadó problémát. Az, hogy képtelen vagyok értelmezni ezt a fura kérdést – amiről mellesleg egy Zen találós kérdés jut eszembe („Az egér miért, amikor fut?”) -, szellemileg megráz és tehetetlennek érzem magam miatta. Mert ez nem csupán egy kérdés, hanem egy egész csomó egybe csomagolva. Olyan, mint a régi kedvenc: „Vered még az asszonyt?”.
Ha igenlő választ adok, azt jelenti, írhattam – hány könyvet? kettőt? négyet? – (mindegyik jó) az utóbbi – mennyi időben? Mert milyen hosszú a „mostanában”? Azt is jelentheti, hogy csak a múlt héten írtam három jó könyvet, vagy kettőt ez alatt a séta alatt a bangori Nemzetközi Repülőtér felé és vissza. Másfelől, ha nemet mondok, az mit jelent? Írtam három vagy négy rossz könyvet a legutóbbi „mostanában” (nyilván nem lehet több, mint egy hónap, maximum hat hét)?
Vagy épp dedikálok a Betts’ Bookstore-ban vagy B. Daltonnál a helyi fogyasztói cikk-gyárban (amit „bevásárló központ”-nak becéznek). Ezt évente kétszer teszem, és nagyjából ugyanazt a célt szolgálja, mint amikor a középkorban vallásos emberek egy csomó vesszőből ostort sodortak és magukat csapkodták. Az őrület és az önmegtagadás ezen gyakorlata során legalább tucatnyi ember közelíti meg a kis kávézóasztalt, amely mögött, könyvekkel elbarikádozva ülök, és megkérdezik: „Nem kívánja ilyenkor, bárcsak lenne egy bélyegzője?”. Erre is megvan a válaszom, szintén évek alatt alakult ki azzal a találgatásos módszerrel, amivel az „Épp szünetet tartok” is létrejött. A bélyegzős kérdésre a következő a válaszom: „Nem, nekem jó így.”.
Lényegtelen, hogy valóban jó-e vagy sem (ezúttal saját indoklásomat akarom átugrani, ahogy észre fogják venni); a kérdés: miért jut eszébe ilyen sok embernek egy ennyire logikátlan kérdés? Számos könyvem borítójára rá van nyomva a kézjegyem, de az emberek ezeket is olyan buzgón szeretnék dedikáltatni, mint amiken nincs rajta. Vajon a kérdezők sorba állnának azért a kiváltságért, hogy láthassák, ahogy rányomok egy bélyegzőt A Ragyogás vagy az Állattemető címlapjára? Nem hiszem.
Ha még mindig nem vettek észre semmi különöset ezekben a kérdésekben, ez talán meggyőzi önöket. A házamtól egy sarokra lévő kávézóban ülök, egyedül ebédelek és egy könyvet olvasok (az asztalnál olvasás egyike azon kevés fiatal koromban felvett rossz szokásaimnak, melyről nem vagyok hajlandó lemondani), amíg egy vásárló, vagy akár egy pincérnő hozzám nem lép és meg nem kérdezi: “Hogy-hogy nem valamelyik saját könyvét olvassa?”.
Ez nem csak egyszer, vagy alkalmanként történt: rendszeresen megesik. A számítógép által előállított válasz általában kuncogást vált ki a kérdezőből, noha a válasz nem más, mint a színtiszta, logikus és nyilvánvaló igazság. “Mindnek ismerem a végét” – mondom. Vége a beszélgetésnek. Vissza az ebédhez, előtte egy pillanatra elgondolkozva, miért feltételezik az emberek, hogy el akarsz olvasni valamit, amit magad írtál, újraírtál, újra elolvastál a kötelező szerkesztői tanácskozás után, és még egyszer a hibajavítás során, melyre egy jó szerkesztő sarkall, búvóhelyéről kiabálva (fültanúja voltam, amikor egy krimiíró azt mondta, Istenre is ráfért volna egy szerkesztő, és ugyan az elképzelést kisebb fajta istenkáromlásnak tartom, hajlok arra, hogy egyetértsek).
Aztán néha csevegő, beszélgessünk-valamiről-hangnemben megkérdezik: “Meddig tart megírni egy könyvet?”. Teljesen ésszerű kérdés – legalábbis addig, amíg meg nem próbálsz rá válaszolni és rá nem jössz, hogy nincs válasz a kérdésre. Ezúttal a számítógép által előállított válasz teljes egészében hazugság, de legalább továbbviszi a beszélgetést jobban megbeszélhető témák felé. “Általában úgy kilenc hónap” - mondom - “ugyanannyi, amennyi egy gyerek kihordásához kell”. Ez mindenkit kielégít rajtam kívül. Tudom, hogy a kilenc hónap csak egy átlag, ráadásul valószínűleg egyáltalán nem valós. Nem igaz A Menekülő Emberre (Richard Bachman néven jelent meg), amit négy nap alatt írtam egy havas februári vakáción, mikor még gimnáziumban tanítottam. Az Azt is figyelmen kívül hagyja, és legújabb regényemet, A Rémkoppantókat szintén. Az Az több, mint 1,000 oldalas és négy évig írtam, A Rémkoppantók 400 oldallal rövidebb, de öt évig tartott a megírása.
Zavarnak ezek a kérdések? Igen... és nem. Mindenkit zavarnak az olyan kérdések, melyekre nincs igazi válasz, ezért a kérdezett fél inkább tűnik sarlatánnak, mint igazi orvosnak. De senki – legalábbis senki, akiben egy csöppnyi kedvesség van embertársai iránt – nem neheztel azokra, akik őszintén választ szeretnének kapni kérdéseikre. Néha pedig egész érdekes kérdéseket kapok, például: “Meztelenül ír?”. A válasz – nem számítógép által előállított – pedig: nem hiszem, hogy valaha ilyet tettem volna, de ha beválik, hajlandó vagyok kipróbálni.
Valóban a kettős állampolgárságra M.o. nemmel szavazott, és ezért, az Erdélyiek, mindegy milyen pártból jön a látógató, nem látják szivesen. Szerintem valahol jogos, hiszen mia kartunk erről népszavazást, és mi tagadtuk meg őket. lEGALÁBBIS ŐK IGY ÉRZIK.
Ennek semmi köze az egyetemhez vagy bármihez, csak a szavazáshoz. :cry:
Ennek semmi köze az egyetemhez vagy bármihez, csak a szavazáshoz. :cry:
C
csocsike
Vendég
Nezd ensokat jartam erdelybe, es sok ismerosom , haverom van volt.A szavazas kiirasa, vegzetessen rossz idopontban tortent. Az orszag szarban van, a kozeposztaly eltunoben a szegenyek tobsegben. Egy igenlo szavazas ujabb terheket rot volna az allamhaztartasra az egeszsegugyre, es helyzet csak romlott volna ,hiszen az erdelyi magyarok romania fele adoznak , viszont minden egyebet innen vittek volna . Talan ezt latta be a nep, mert itt mar minden zsebre megy. Rossz idopont. :shock:
C
csocsike
Vendég
Igen , egy egesz orszag sziv :shock:
Én ezt megértem,de milyen állampolgárság lett volna az,ami korlátozásokat kellett volna tartalmazzon?Mert ha magyar állampolgárságot kaptak volna-ami jogosan járna- pl. igénybe vehették volna az orvosi-,és kórházi ellátást és egy sor más szociális szolgáltatást.Ezt pillanatnyilag korlátozni kellett volna,mert Magyarországon a járulékok e nélkül is nagyon magasak.Ha ezeket a korlátozásokat bevezettük volna azt milyen szájízzel és szívvel vették volna tudomásul? Ez a fajta 'állampolgárság' nyilván nem kellett volna nekik és csak újabb konfliktusokhoz vezetett volna. Itthon 2,5-3 millió aktív kereső (jó esetben) tartja el a tizmilliós országot.Ezek a még aktívan dolgozók nem terhelhetők tovább.
C
csocsike
Vendég
Aha, mert en egy uldozott vagyok
barátfalvy-halasi-andrea írta:
Pedig, néha gondolkodni is kellene.
Nézd csak meg a német gazdaságot, hogy hogy beleroppant az újraegyesítésbe!
Pedig az, nem egy magyarországi gazdasgái kaliberű ország volt!
Mégis, még mindig abból a sokkból igyekeznek kivacarkodni ...
Mi beledöglöttünk volna ...
C
csocsike
Vendég
Forgoszel írta:És ki a vadász Csöcsike?
Szerintem, búj a lavóros háta mögé
Ott van hely az igaz, de itt mindenki vadasz
