Ünnepeink: KARÁCSONY

6.A lyukas puttony.
Katika nagycsoportos óvódás, mikulás napján anyukája elküldte a boltba.Mert a süteményhez finom csokoládéra volt szüksége.
Katika vidáman sétálgatott a csokoládéval a havas utcán.
Egyszer csak mit látott ,egy szép kis csomagocska hevert a hóban .
Ahogy tovább lépett még egy csomag ,aztán még egy és még egy.
Mindet felszedegette,és kíváncsian kutatta ki az aki elveszíthette ezeket az ajándékokat.Mikor befordult a sarkon látta ,hogy a Mikulás ballag az úton és a zsákjából potyognak a csomagocskák.
-Mikulás bácsi tessék várni, a zsákja kiszakadt.Kipotyognak a játékok!
-Nahát tényleg!-mondta a mikulás.-Az egérkék kirághatták tavaly óta,de jó hogy ilyen ügyes kislány vagy és figyelmeztettél!
-Tessék eljönni ,hozzánk anyukám megvarja a Mikulás bácsi zsákját,én addig készítek egy finom teát.
Katika anyukája gyorsan megvarrta az elszakadt puttonyt,addig a Mikulás megiszogatta a finom teát.
Megköszönte a segítséget,és vidáman integetettt Katikának.
Katika ekkor nézett csak nagyot ,mert az ablak ahonnan a mikulásnak integetett telis-tele volt ajándékkal.
Hogy mikor tette oda a Mikulás??Nem tudni!

7.Télapó kesztyűje.

Hol volt, hol nem volt egyszer egy ugrifüles nyuszika.
Egy hideg téli napon sétálgatott az erdőben,ahogy ballag egyszer csak valami fekete dolgot látott meg az ösvényen. Közelebb ment és megszemlélte mi az .
-Valami szőrös ,és fekete!
Jobban szemügyre vette, és akkor látta hogy nem volt az más mint egy kesztyű.
-Nohát egy kesztyű! Ugyan ki veszíthette el?!
-Én tudom! A Mikulás járt erre ,bizonyára Ő hagyhatta el.-Kiálltott le a fárol a szarka.
-Szegény Mikulás kesztyű nélkül,a nagy hidegben nem tudja elvinni az ajándékokat a gyerekeknek.
Majd én elviszem neki!-mondta a nyulacska.
De az erdőn keresztül vezet az út is a Mikulás házához,és az erdőben ott lakik a róka, és a farkas is.
-Jajj azoktól én nagyon félek!
-Egyet se búsulj Füleském,súgok neked egy varázsigét ha ezt elmondod,és bukfencelsz egyet azzá változol amivé csak akarsz.
-Jól jegyezd meg!-Béka lába,egér farka,kutya szőre tarka-barka ,illa-berek, nádak-erek,-itt most azt mond amivé változni szeretnél-,és ne feledd a bukfencet!!
-Köszönöm szarka néni!Már indulok is! Nem felejtem a bukfencet!
A nyuszika a kesztyűvel vidáman ballagott az erdőben.
A bokrok mögül egy éhes róka ,figyelte a nyulacskát.-Nini egy jó kövér nyuszika!Ha közelebb ér elkapom.
-Jajj ott a róka!Látta meg a Rókát a nyulacska.Gyorsan átváltozom farkassá.
-Béka-lába,egér-farka,kutya szőre, tarka-barka.Illa-berek nádak-erek, én most ordas farkas legyek!és egy nagyot bukfencelt,épp idelyében mert a róka ráugrott,beakarta kapni.
Jajj ,bocsánat farkas bácsi!- mondta a róka,mikor a farkassá változott nyuszira ugrott.Ijedten iszkolt el az erdőbe.
A nyuszika elmondta a varázsigét, és vissza változva futott tovább az úton.
Amint tovább haladt egy farkas kukucskált ki a fák mögül.
-Nini egy szép kövér nyulacska!Ha közelebb ér,elkapom!
-Jajj a fa mögü leselkedik egy farkas ,vette észre a nyulacska.Gyorsan átváltozom medvévé!
-Béka lába ,egér ferka,kutya szőre tarkabarka,illa-berek,nádak-erek,én most tányértalpas mackó legyek!-És egy nagyot bukfencelt.Épp idejében mert a farkas el akrta kapni.
-Jajj bocsánat,mackó bácsi!-mondta a medvévé változott nyulacskának a farkas,és iszkolt vissza az erdőbe.
A nyuszika elmondta a varázsigét ,és visszaváltozva futott ki az erdőböl.
Hamarosan oda is ért a Mikulás házához,beekopogtatott.
-Mikulás bácsi elhoztam a kesztyűdet amit elhagytál az erdőben!
-Nahát,én már mindenütt kerestem!De bátor nyulacska vagy Füles!Köszönöm!
Mostmár elindúlhatok a gyerekekhez!
-Füles, fogadd el ezt a finomságokkal teli csomagot,jótettedért!
És a Mikulás bácsi egy hatalmas csomagot adott Fülesnek,tele édességgel.
A nyulacska megköszönte,és vidáman dalolva futott hazáig.Szerencsére akkorra már a róka,és a farkas is otthon várta a Mikulást,így a nyuszika hamar hazaért.
Vidáman énekelte a kedvenc dalát...Hull a pelyhes fehér hó....

Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából.

Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott:
- Ha beleejtetted, szedd is ki belőle!
Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszer csak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta:
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!
A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult.
Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott:
- Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.
Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek.
De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki.
- Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki:
- Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!
- Tetszik nekem, hogy hazavágyol - felelte az öreg -, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba.
Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette.
- Innét most már mehet magad is - mondta -, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik.
A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig.
- Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját is kidobta utána.
A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a falujuk határában, nem messze az anyja házától.
Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot rikkantott:
A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Ő meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Ő is a szép mezőn tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
De a lusta lány azt felelte:
- Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat!
Az továbbment. Csakhamar az almafához ért.
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! - kiáltotta az almafa.
- Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! - felelte a lány, és továbbment.
Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá.
Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső - gondolta magában.
- Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába.
- Ez a fizetség a szolgálatodért! - mondta Holle anyó, és becsukta a kaput.
A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott:
A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.

Volt egyszer egy kislány, úgy hívták, hogy Annuska. Édesanyja elküldte perecet venni. Vásárolt is hét perecet: két köménymagosat apának, két mákosat anyának, két cukrosat saját magának és egy kis rózsaszínűt Öcsinek, Palinak. Fogta a füzérbe fűzött pereceket, s hazafelé indult. Megy, mendegél, elbámészkodik, megszámolja a varjakat, elolvassa a cégtáblákat. Azalatt odasomfordál egy ismeretlen kutya, s fölfalja a pereceket, egyiket a másik után: apa köménymagosait, anya mákosait, Annuska cukrosait. Érzi ám Annuska, hogy könnyebbedik a perecfüzér. Odanéz, hát üres a fonál, a kutya épp az utolsókat ropogtatja -- Öcsi rózsaszínű perecét. Még a száját is megnyalta utána.
-- Jaj, te rossz kutya - kiabált Annuska, s a kutya után eredt.
Szaladt, szaladt, de csak nem érte utol, s végül el is tévedt. Nézi, nézi, micsoda idegen helyre vetődött. A nagy házak eltűntek, s csupa kis viskó van körülötte. Megijedt Annuska, s keservesen sírva fakadt. Hát csak ott terem egy anyóka.
-- Kislány, kislány, miért sírsz?
Annuska elmesélte hogy járt.
Megsajnálta az anyóka Annuskát, bevezette a kertjébe, s így szólt hozzá:
-- Ne sírj, ne ríj, majd én segítek a bajodon. Perecem, igaz, nincsen, és pénzem sincs. De nő az én kertemben egy virág, a neve: Hétszínvirág, az mindent megtehet. Látom, te jó kislány vagy, ha szeretsz is elbámészkodni az utcán. Odaadom neked a Hétszínvirágot, az majd segít rajtad.
S ezzel letépett a tövéről egy nagyon szép virágot, s odaadta Annuskának. Olyanféle volt az, mint a margaréta, csak épp hogy minden szirma más-más színű: sárga, vörös, kék, zöld, narancssárga, ibolyaszín meg égszínkék.
-- Ez a virág nem közönséges virág ám. teljesítheti minden kívánságodat. Csak tépd le valamelyik szirmát, dobd el, s mondd el ezt a verset:

Aztán megmondod, hogy mit kívánsz, s nyomban teljesül. Annuska szépen megköszönte az anyókának a virágot, s kiment a kapun. Az utcán jutott az eszébe, hogy nem tudja az utat hazafelé. Már vissza is fordult volna a kiskertbe, meg akarta kérni az anyókát, hogy vezesse a legközelebbi rendőrhöz, hát uramfia! - se kiskert, se öregasszony, mintha a föld nyelte volna el őket.
Mit csináljon?
Szokás szerint már éppen elsírná magát, össze is húzódik az orra, mint egy kis harmonika, mikor eszébe jut a titokzatos virág. Gyorsan letépett egy szirmot, a sárgát, eldobta, s így szólt:
-- Lássuk csak, mit tud ez a Hétszínvirág.

hogy otthon legyek azon nyomban a perecekkel együtt.
Ahogy kimondta, már otthon is volt, kezében a perecekkel.
Odaadta a pereceket a mamájának, s így gondolkozott magában: "Bizony, ez csakugyan nagyszerű virág; ezt a legeslegszebb virágvázába kellene tenni."
Annuska még nagyon kicsi lány volt, ezért fogott egy széket, ráállt és felnyúlt a mamája legeslegkedvesebb virágvázájáért, amely a legeslegmagasabb polcon állt. Hát nem éppen akkor repült el egy sereg varjú az ablak előtt? Annuska pontosan meg akarta állapítani, hány a varjú: hét vagy nyolc? Kinyitotta a száját és elkezdte őket számolni, ujjait egyenként nyitogatva.
A váza pedig leesett és ezer darabra tört.
-- Már megint eltörtél valamit, te haszontalan? - kiáltott be anya a konyhából - Csak nem az én legeslegkedvesebb vázámat?
-- Nem, anyukám, dehogy, semmi sem tört el- Rosszul hallottad! - kiáltott vissza Annuska, gyorsan letépte a vörös szirmot, eldobta, és így suttogott:

hogy anyu legeslegkedvesebb vázája megint ép legyen.
Alig, hogy ezt kimondta, a cserepek maguktól összeszaladtak s összenőttek.
Anyu beszaladt a szobába, s látta, hogy legislegkedvesebb vázája a helyén áll, mintha mi sem történt volna. Annuskát mindenesetre megfenyegette az ujjával és kiküldte az udvarra sétálni. Kint a fiúk éppen "Északi sark"-ot játszottak, ócska deszkákon ültek s egy nagy karó volt mellettük a földbe dugva.
- Fiúk, fiúk, vegyetek be engem is játszani!
- Még mit nem! Nem látod, hogy ez az Északi-sark?! Csak nem viszünk lányokat az Északi-sarkra?
- Ez az Északi-sark? Ez négy öreg deszka.
- Ez nem deszka, hanem jéghegy! Eredj, ne zavarj! Épp most van a legnagyobb jégnyomás.
- Szóval nem vesztek be?
- Nem! Eredj!
- Hát nem is kell! Én nélkületek is eljutok az Északi-sarkra most mindjárt. És nem is olyan rongyosra mint a tiétek, hanem olyanra, mint az igazi.
Pukkadjatok meg!
Annuska a kapuhoz ment, elővette a titokzatos Hétszínvirágot, letépte a kék szirmot, elhajította, és így szólt:

hogy az Északi-sarkon legyek, de most rögtön. Még ki sem mondhatta, amikor szörnyű szélvihar kerekedett, a nap elsötétült, körüs-körül koromfekete éjszaka lett, a föld meg úgy forgott a lába alatt, mint a pörgettyű. És Annuska úgy, ahogy volt, vékony nyári ruhácskájában, csupasz lábával, egyes-egyedül ott találta magát az Északi-sarkon, ahol száz fok hideg van.
- Jaj, mamácskám, megfagyok! - kiabált Annuska, és sírva fakadt, de a könnyei nyomban jéggé fagytak, s úgy lógtak az orráról, mint a jégycsapok az esővízcsatornáról.
A jéghegy mögül előcammogott hét fehér medve, s egyenest a kislánynak tartott: egyik szörnyűbb a másiknál. Az első - ni, jeges, a másik - ideges, a harmadik - talpas, a megyedik - tenyeres, az ötödik - lába kicsit csámpás, a hatodik - szeme tüzes lámpás, a hetedik - a legislegmérgesebb.
Annuska félholtra vált rémületében, jéghidegre fagyott ujjaival épp csak hoyg le tudta tépni a zöld szirmot, eldobta, s kiabált, ahogy csak a torkán kifért:

hogy otthon legyek az udvarunkon, de rögtön.
Abban a szempillantásban megint az udvaron termett. Néznek rá a fiúk, és nevetnek rajta.
- Nam hát hol a te híres Északi-sarkod?
- Ott voltam.
- Hiszi a piszi, bizonyítsd be!
- Nézzétek, még lóg a jégcsap az orromról!
- Ez neked jégcsap? Macska farka ez, nem jégcsap!
Annuska megsértődött, s megfogadta, hogy többet nem bajlódik a fiúkkal, inkább átmegy a másik udvarra, ahol a kislányok játszanak. Odamegy, s látja, hogy azoknak mindenféle játékuk van. Egyiknek kis kocsija, másiknak labdája, a többinél ugrókötél meg kis tricikli, sőt egy kislány karján egy nagy beszélőbaba csücsült, a fején babaszalmakalap s a lábán babahócipő. Elbúsulta magát Annuska. Az irigységtől még a szeme is sárga lett, mint a macskáé. "Na - gondolta magában -, majd én megmutatom nektek, kinek van több játéka."
Elővette a Hétszínvirágot, letépte a narancsszínű sziromlevelet, eldobta, és nagy hangon mondta:

hogy a világ minden játéka az enyém legyen.
Azon nyomban özönlött feléje a sok játék a világ minden tájáról. Elsőnek persze a babák, csak úgy csattogott a szemük a nagy pipslákolásban s szüntelenül kiabáltak, hogy "papa, mama!" - "papa, mama!". Annuska először megörült, de azután olyan töméntelen sok lett a baba, hogy megtelt velük az egész udvar, a kis utca, s a térnek is jó fele. Egy lépést sem lehetett tenni, hogy baba ne kerüljön láb alá.
Annuska egy kicsit megijedt, de ez még csak a kezdet volt. A babák után gurultak a labdák, golyók, kerékpárok, triciklik, traktorok, autók, könnyű harckocsik és ágyúk. Az ugrókötelek úgy kúsztak a földön mint a kígyók, a lábak közé tekeredtek, s ettől az ideges babák mégjobban rikácsolta. A levegőben milliószám röpködtek a játékrepülőgépek, léghajók és vitorlázók. Az égből szüntelenül hullott a töménytelen sok tulipán formájú ejtőernyő, és fönnakadt a fákon meg a sürgönypóznákon. A közlekedés elakadt. A rendőrök felmásztak a lámpaoszlopokra, s nem tudják mitévők legyenek.
- Elég, elég! - kiabált rémülten Annuska, fejéhez kapva - elég lesz!
Nagyon kérem! Nekem nem kell ilyen sok játék, csak tréfáltam. Félek...
De hiába, a játék csak úgy özönlött mindenfelől. Már az egész város a háztetőkig megtelt játékszerekkel.
Annuska felszaladt a lépcsőn - a játékok utána. Ki a balkonra - a játékok a nyomában. Föl a padlásra - a játékok is. Akkor kiszaladt a háztetőre, letépte az ibolyaszínű sziromlevelet, eldobta, s gyorsan elhadarta:

hogy a játékok menjenek vissza a boltokba, de most mindjárt.
S a játékok azonmód eltűntek. Ahogy Annuska ránéz az ő Hétszínviráhgjára, hát látja ám, hogy már csak egyetlenegy szirom van rajta.
"Ejnye, ejnye, hat szirmot már elfecséreltem, s mi hasznom belőle? Na nem baj. Ezután jobban meggondolom."
Megy az utcán s töri a fejét.
"De mit is kívánhatnék? Rendelek két kiló töltött csokoládét, egy fél kiló savanyúcukrot, tíz deka törökmézet, tíz deka cukrosmogyorót, s hogy el ne felejtsem, egy rózsaszínű perecet Öcsinek. No és?
Ha meg is kapok mindent, megeszem az egészet, és akkor nem marad semmim.
Nem, akkor már inkább triciklit kérek. Különben minek? A végén úgyis elveszik a fiúk. Sőt meg is vernek. Nem. Jobb lesz, ha jegyet kívánok a moziba vagy a cirkuszba. Az legalább mulatságos. Vagy talán új szandált kérjek? Ennél különb dolgot is kívánhatok. Csak el ne hamarkodjam, ez a fő."
Ilyenformán tűnődött Annuska, amikor egyszercsak meglátott egy szép kisfiút, aki egy kapu előtti padon ült. Nagy, kék szeme volt, vidám, de szelíd. Nagyon tetszett neki a fiú, messziről látszott rajta, hogy nem verekedős, és Annuska nagyon szeretett volna vele megismerkedni. Oda is ment hozzá bátran, olyan közel, hogy mind a két szembogarában meglátta saját arcát s a vállán lógó két kis copfját.
- Te fiú, mondd, hogy hívnak?
- Pistinek, hát téged?
- Annuskának. Gyere, játsszunk fogócskát!
- Azt sajnos nem lehet. Sánta vagyok.
Most látta meg csak Annuska, hogy a fiú lábán furcsa, magas talpalású cipő van.
- Milyen kár! - mondta Annuska - nagyon tetszel nekem, s nagyon szívesen szaladgáltam volna veled.
- Te is nagyon tetszel nekem, s én is nagyon szeretnék veled játszani, de sajnos, lehetetlen. Hiába minden. S ez már így marad egész életemre.
- Ej, micsoda csacsiságokat beszélsz, te fiú! - kiáltott fel Annuska, s elővette az ő Hétszínvirágát. - Ide nézz!
S ezzel a kislány óvatosan letépte az utolsó sziromlevelet, az égszínkéket, egy pillanatra a fiú szeméhez tartotta, aztán szétnyitotta az ujjacskáit, s boldogságtól reszkető, vékony hangján énekelte:

hogy Pisti lába meggyógyuljon.
A fiú ebben a pillanatban leugrott a padról, elkezdett Annuskával fogócskázni, s olyan pompásan futott, hogy a kislány sehogy sem tudta utolérni, akárhogy igyekezett is.

Macsek, köszi! biztos fel fogom egyik másik mesédet használni!!! ha van még, nagy örömmel fogadom!!! fura ám az én kislányom ízlése, biztos vagyok benne, hogy a holle anyó neki való. mi már belekezdtünk a mesevilág megismerésébe, nagyon szereti a sárkányokat pl, és ilyen hosszúságú, bonyolultságú mesékre is tud figyelni,m int a holle anyó.főleg mert lányokról szól. viszont egyátalán nem kötik le a versek pl. egy versszak után elkezd mással foglalkozni.

Óvónéni, neked is nagyon köszönöm a Holle anyót is, a virágosat is. Lehet, hogy idén még kevesebb szirma lesz a virágnak, de nagyon tetszik! és úgy ismerem a lánykámat, hgy neki is fog.

Abigel, neked is köszönöm! azt hiszem ezeket félreteszem későbbre, de jövőre, utána is nagy hasznukat veszem majd és már nem is 23, csak 18 nem adom ám fel! bár nem gondoltam, hogy ilyen kemény lesz összeszedni :roll

Bogos Katalin: Karácsonykor

Karácsonykor, juj de jó,
Eljön hozzánk Nagyapó.
Pipára gyújt és mesél,
Régi időkről regél.

Karácsonykor, ó de jó,
Megjön kedves Nagyanyó.
Sálat, sapkát kötöget,
Édes mézest sütöget.

Karácsonykor, barátom,
Itt az egész családom.
Most nincs jó és rossz gyerek,
Csak egy van - a szeretet.

Mentovics Éva: ITT VAN A KARÁCSONY
Mentovics Éva.:SZÓL A CSENGŐ

kikocska;Egy kis segítséget szeretnék kérni.
A tervem, hogy a 3 éves kislányomnak az adventi naptárba meséket teszek, hogy így készüljünk fel a karácsonyra.

Az állatok tanácsa

A hetedik napon, mikor a teremtő megpihent a fárasztó munkája után, az erdő állatai összegyűltek egy tisztáson, hogy megtanácskozzák addigi életük tapasztalatait.Először a kígyó emelkedett szólásra:
- Szép, szép az élet, de mondjátok, miért van a Kutyának 4 lába, a Póknak 8, sőt, hallottam olyan állatról is, kinek 100 láb adatott! Nekem viszont egy sem! Én vagyok a leghosszabb közületek, mégsincs lábam!
A ló egyetértően nyerített, majd ő is panaszkodni kezdett:
- Arra kényszerülök, hogy naphosszat hajlongjak, mert csak így tudok legelni.Ráadásul a fák levelei sokkal ízletesebbek lehetnek, mint a fű! Miért nem adott nekem a Teremtő szárnyakat?
És szólt a kakas:
- Napestig kapirgálok, mégsem találok elég élelmet. Mennyivel jobb a Vakondnak, ki könnyedén halad a föld alatt!
És szólt a veréb:
- De jó lehet a víz alatt!
Bégetett a Bárány:
- Bár lehetnék költő, emberhangot adj nekem, ó Teremtő!
Az Egér karmot akart a Macska ellen, a Majom oroszlánsörényt, a Hal -kidugva fejét a patakból- a szárazföldre vágyott, és a Csiga át akarta ugrani a világot.
A Teremtő hallotta e hangokat és sűrű ködöt bocsátott az Édenkertre. A köd mindent betakart, a sok állat csak az orra hegyéig látott, kivéve az Elefántot: ő még addig se.
Mikor néhány órával később kitisztult a láthatár, az állatok csodálkozva látták, hogy a Teremtő mindegyikük kívánságát teljesítette!
- Száz lábam van! - ugrált önfeledten sziszegve a Kígyó.
A Ló kedvtelve lengette szárnyait, a Kakas vakondmód befúrta magát a földbe, a Veréb vígan csapkodott uszonyaival a vízben, s a Bárány emberhangon elszavalt nem egy, rögtön két balladát! Az Egér macskakarmokat kapott, a Majom oroszlánsörényt, a Hal is elérte, amire vágyott, és a Csiga át tudta ugrani a világot!
Két nap telt el.
A harmadik nap reggelén az állatok ismét összegyűltek az Éden tisztásán, hogy megtanácskozzák új életük tapasztalatait. Elsőként a Kígyó emelkedett szólásra:
- Szép, szép, a száz láb, de nem tudok mit kezdeni velük! Eddig zajtalanul surrantam a fűben, senki nem vett észre, s a legsűrűbb bozótoson is könnyedén átcsusszantam. Most azonban olyan hangosan menetelek, hogy reng belé a föld, s ha át akarok haladni a bozótoson, összegubancolódnak a lábaim!
A Ló nyerített, majd ő is panaszkodni kezdett:
- Mire jók a szárnyaim, ha a fák levelei ehetetlenek? Teremtő, alkoss másból pegazust!
És szólt a Kakas:
- Hiába járok vakondmód a föld alatt, ha nem tudom, mi történik a föld felett. Ki ébreszti reggel a Napot, ha én ott lent vagyok?
És szólt a Veréb:
- Nem jó a víz alatt!
Bégetett a Bárány:
- Naphosszat hiába verselek, ha rokonaim közül senki sem érti meg!
Az Egeret karmai miatt Macskának nézte a Kutya, a Majom leesett a fáról, mert szemébe lógott az oroszlánsörény, a Hal fejét a vízbe dugta, mert hazavágyott, s a Csiga már nem akarta átugrani a világot.
A Teremtő hallotta e hangokat és sűrű ködöt bocsátott az Édenkertre. A köd mindent betakart, a sok állat csak az orra hegyéig látott, kivéve az Elefántot: ő addig se.
Amikor néhány órával később kitisztult a láthatár, az elégedetlenkedők csodálkozva látták, hogy visszatért igazi mivoltuk!
És attól a naptól kezdve soha, egyetlen állat sem szeretne más lenni, mint amilyennek a Teremtő megalkotta.
Kivéve az Embert...

Ady Endre: KARÁCSONY

Ady Endre:

• KARÁCSONY
  
  1.
  
  Harang csendül,
  Ének zendül,
  Messze zsong a hálaének,
  Az én kedves kis falumban
  Karácsonykor
  Magába száll minden lélek.
  Minden ember
  Szeretettel
  Borul földre imádkozni,
  Az én kedves kis falumba
  A Messiás
  Boldogságot szokott hozni.
  A templomba
  Hosszú sorba
  Indulnak el ifjak, vének,
  Az én kedves kis falumban
  Hálát adnak
  A magasság Istenének.
  Mintha itt lenn
  A nagy Isten
  Szent kegyelme súgna, szállna,
  Az én kedves, kis falumban
  Minden szívben
  Csak szeretet lakik máma.
  2.
  
  Bántja lelkem a nagy város
  Durva zaja,
  De jó volna ünnepelni
  Oda haza.
  De jó volna tiszta szívből
  - Úgy mint régen -
  Fohászkodni,
  De jó volna megnyugodni.
  De jó volna mindent, mindent,
  Elfeledni,
  De jó volna játszadozó
  Gyermek lenni.
  Igaz hittel, gyermek szívvel
  A világgal
  Kibékülni,
  Szeretetben üdvözülni.
  3.
  
  Ha ez a szép rege
  Igaz hitté válna
  Óh de nagy boldogság
  Szállna a világra.
  Ez a gyarló ember
  Ember lenne újra,
  Talizmánja lenne
  A szomorú útra.
  Golgotha nem volna
  Ez a földi élet,
  Egy erő hatná át
  A nagy mindenséget,
  Nem volna más vallás,
  Nem volna csak ennyi:
  Imádni az Istent
  És egymást szeretni...
  Karácsonyi rege,
  Ha valóra válna,
  Igazi boldogság
  Szállna a világra...
  • (Összes versei, Bp., 1967)

B. Radó Lili: Három fenyőfa

Három fenyőfa állt egy dombtetőn.
A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő nem volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.
- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez a kicsike fa.
Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.
- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának ! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő.
- Bárcsak engem vinne ! - mondta a Kisebbik fenyő.
- Bárcsak engem választana ! - kívánta a Harmadik Fácska.
Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.
- Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt ? - szólította meg félénken a kismadár a fát.
- Nem lehet ! - mondta a Legnagyobb fenyő- Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.
- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt.
Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz.
- Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között ? - kérdezte.
- Nem ! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.
Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.
- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között ? - kérdezte.
- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.
A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak.
Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.
- Télapó vagyok- mondta - Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára...
- Vigyél engem ! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.
- Engem vígy ! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.
A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.
- Te nem szeretnél eljönni ? - kérdezte tőle a Télapó. v - Dehogynem ! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom , hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.
- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon ! Téged viszlek magammal.
Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon...

8.Segítség sok a hó!
A Mikulás már aludt.Reggel korán kellett indúlnia,hogy minden kedves kis barátjának elvihesse az ajándékot.A szánkóját még az este megpakolta sok sok ajándékkal.
Talán még álmában is erre gondolt,igazán szépet álmodott,mindenütt mosolygó arcú gyerekeket látott,akik táncoltak énekeltek verset mondtak. A Mikulás örömmel látta mennyit nőttek okosodtak tavaly óta.Éppen énekelni akart ő is a gyerekekkel,amikor valamirecsegés-ropogás szakította félbe az álmát.Felriadt.
Alig tudta kinyitni aszemét,Legszíesebben aludt volna még tovább,de az a rettenetes hang ismétlődött.
Gyorsan felkapcsolta a villanyt,ránézett az órára,annak a hangját gondolta recsegésnek ropogásnak,hegyomlásnak,földrengésnek....,pedig csak azt jelezte:
Ideje fölkelni,fürgén útra kelni!
Mosakodott,fésülködött,felöltözött,a reggeli tornáról sem feledkezett meg.
Hamar megreggelizett és alaposan fogatmosott,azután magára vette a jó meleg bundáját,hiszen nagyon hideg van odakint.
Először kinyitom a kaput,addig se fázzanak a szánkó előtt a rénszarvasok!-gondolta.
-Egy fordulat,egy mozdulat-ám a kapu zárva maradt.Hiábafordult a zárban a kulcs,hiába nyomta a kilincset...
Nyomta húzta cibálta,lökdöste-bökdöste,semmi!
A másik kapuhoz ment,nem nyílt az sem.A harmadikkal,és a negyedikkel is feleslegesen próbálkozott.
-Több kapu nincs! Ráadásul mindegyik kifele nyílik!
Felnézett a magsba,sűrű pelyhekben hult a hó.Lepillantott ,térdig gázolt ő is ebben a csodálatos fehéségben.
-Bizonyára a sok hó torlaszolta el a kapukat!A gyerekekhez pedig el kell mennemKár hogy nem tudok repülni!Hogyan szabadulhatnék ki a mikulásvár fogságából?
Tűnődött,gondolkodott.Beszaladt a házba,fel atoronyba.Meghúzta a várharang kötelét.A csendes hóesésben messzire szállt a bimm-bamm....
A madarak az őzek szarvasokés az ébredező mókusok figyeltek fel a szavára.Mindenki a mikuláshegy oldalába szaladt.Alig találták meg a bejáratot,úgy beborított mindent a hó.
-Segítenünk kell a mikulásnak!-mondták a madarak.
-Segíteni,segíteni! Hogyan segítsünk?Bemenni se tudunk!-morgolódtak az őzek.
-Ti legalább tudtok repülni-szóltak a mókusok,akika legszebb álmukból ébredtek...
Megszólalt a legöregebb,legbölcsebb szarvas:-A madarak repüljenek, a mókusok másszanakbe a váárba!Odabenn kérdezzétek meg ,hogyan tudnánk segíteni!
Mi idekinn a patáinkkal kaparjuk a kapu előtti havat.
Amint mondta úgy is tettek.A madárkák repültek, a mókusok másztak hamarosan a Mikulás előtt álltak.
-Szervusztok kis barátaim!Köszönöm ,hogy a sgítségemre siettetek.Nem tudom mit tegyek,Sok kisgyerek vár mindenütt.Az ablakokban szépen kitakarított cipőcskék várakoznak.A szánkóm tele ajándékkal.Én meg ki sem tudok lépni az udvarról.
-Mi a csőrünkkel csippentjük a az ajándékokat,s elvisszük a gyerekeknek!-ajánlották a madarak.
-Mi puttonyt rakunk a hátunkra,és abba rakjuk az ajándékokat-javasolták a mókusok.
-Kedvesek és aranyosak vagytok,ám a nagyobb ajándékokat el sem bírnátok.OLvasni sem tudtok Pistinek vinnétek azt amit Kati vár...
Örömböl csalódás lenne!Nekem kell kijutnom!Hogyan ? nem tudom....
-Eszembe jutott valami!-szólt abagoly.-Mond gyorsan!-sürgették a többiek.
-Mit gondoltok ,melyik állat a legerősebb az erdőben?
A medve! A medve!!
-A medve alszik! minden óvódás tudja! S ha csak egyszerűen aludna ,de olyan mélyen alszik,nagyon nagyon mélyen!!
-Ráadásul horkol,hogy zeng belé az egész vidék!
Fel kell ébreszteni! Ezt a sok havat csak ő tudja eltakrítani a kapu elől!
-Gyorsan keressük meg!
A madarak repültek, a mókusok fürgén másztak.Odakinn elmondták az állatoknak.

Hamarosan a mackó barlangjához értek.Megálltak hallgatóztak,füleltek.Rémísztő,ijesztő és rettenetes hangokat hallottak.Óvatosan belopakodtak.Odabenn jó meleg dunnája alatt,hanyatt fekve aludt a maci,és horkolt,és horkolt.
Vissszhangzott a barlang,zengett.bongott az erdő, a hegy.
Az állatok szólongatták,cirógatták ,simogatták,csiklandozták,ébresztgették,ám az álom nem szünik nem szökik.
Ekkor eszükbe jutott a kicsi ,játékos kedvű mindenkit utánzó nyuszika.El is szaladtak érte,s a barlangba hívták.
-Kedves Nyuszkó! Légyszíves,utánozd a rigó fütyülését,a kakukk hangját, a békák brekegését!
-Ha csak ez kell,mgteszem én!
Azzal fütyült,kakukkolt,és brekegett, a a mackó is bele remegett.Felnézett,s nagy csodálkozássalkérdezte:
-Itt a tavasz?Felkelek!
Nyújtózott egy nagyot.
Az állatok megnyugtatták:-Nincs még tavasz,tél borul az erdőre...
-Akkor mért keltettetek fel?
-A sgítségedet szeretnénk kérni!
-Épp ilyenkor mikor a legszebbet álmodtam?Annyi mézet még életemben nem láttam...
...Miben segíthetek?
-A Mikulás...
-Miért nem ezzel kezdtétek?
-Nagyon sok hó esett az éjjel eltorlaszolta a a Mikulásvár kapuját.Nem tudja kinyitni a Mikulás bácsi a várkaput,így ajándék nélkül maradnak a gyerekek!
-Dehogy maradnak! Brumm-brumm!Azt a havat szeretném én látni amivel én nem bírok el!Gyerünk,szedjétek a lábatokat!
Hipp-és hopp,oda is értek.A medve vezetésével mindannyian munkához láttak.
Odabennt a Mikulás izgatottan várt,várakozott....Egyszer csak megnyikordult a vár kapuja.Kitárult.Vidám állatsereglet köszöntötte.
-Köszönöm a segítséget!Köszönöm ,hogy nem maradnak a gyerekek ajándék nélkül!Köszönöm!Köszönöm!!
-Neked mindig szívesen segítünk Mikulásbácsi!Most siess utadra,el ne késs!
A mikulás felpattant a szánjára,az ajándékok tetejére és csilingelve elindult nagy vidáman.Kis barátai még akkor is hallották a hangját,amikor a hegyoldal már eltakarta előlük.
A Medve visszafeküdt a jó meleg ágyába.Pillanatok alatt elaludt.
Másnap reggel felébredt,felkelt,kinézett a barlang szájához ment.Kinézett.Elállt a hóesés.Valamiben majdnem megbotlott,lenézett.Nem akart hinni a szemének.Lehajolt,felemelte azt az óriási üveg mézet amit a mikulás hozott neki ajándékba.Így köszönte meg a mackó segítségét.




Ez egy kicsit hosszabb mese,de kissé leegyszerűsítve a kicsiket is leköti.

A karácsonyfa története

Télidőn, midőn lehullott a lomb, befagyott minden tó és folyó, amikor hófelhők fedik el a mennybolt kékjét és a napkorongot - a lelkünk is megdermed ilyenkor, és a kedvünk is olyan, mint a fogyó hold.<o></o>
És akkor egyszerre szétnyílik a vastag felhőzet, az égből előtör egy varázsos fénynyaláb, s előbb Mikulás apó szánkója szántja végig a látóhatárt, majd angyalok csapata száll a földre, vigaszt, reményt, hitet, ragyogó gyertyafényes karácsonyfát hozva palotába és kunyhóba, csüggedt lelkünket fénysugárba vonva.
A mi otthonunkba minden évben kéktűjű, ezüstös ágú, sudár törzsű fát hoz a nekünk kijelölt angyal, melyet mindig a beteljesülő vágy örömével fogadtam.
Pedig soká nem ismertem történetét, míg egyszer egy angyalka elmesélte nekem. Én ezt most tovább mesélem, hallgassátok csak:
Valamikor réges-régen kicsiny zöld fenyőfácska álldogált az erdő szélén, azt sem tudva, honnan jött - egyszer csak kinőtt a földből és itt volt
Előtte pázsitos tisztás terült el, mögötte sűrű sötét erdő. A közeli jegenyefenyők meg oly magasan hordták orrukat, hogy észre sem vették a kis jövevényt.
Ha testvérei lettek volna, sosem vágyódik más sors után, de hát teljesen egyedül állt a nagyvilágban. Körülötte fájó csend, zordon, sivár, néma téli táj.
"De jó volna elrepülni a madarakkal, akik messze szállnak a tél beállta előtt, s a tengerek végtelen hullámain túl nyármeleget találnak. Ahol pálmák és narancsligetek kínálják gyümölcseiket a banánérlelő melegben."
"Ne vágyódj el Fenyőke - szólította meg a közeli kispatak - én távolról jövök, és messze eljutok. Sokat látok-hallok útközben, ezért, mint tapasztaltabb társadtól, hallgasd meg tanácsom. Ugyanis a Teremtő minden virágot, fát, növényt a maga helyére ültetett a gyökerei által, azért, hogy oda kapaszkodjék, ahova tartozik, ahonnan kinő, mert ott van feladata.
Ezért bizakodjál, hogy meg fogod tudni, mi a te dolgod a földön - csevegte a patak, s magára húzta meleg, téli jégkabátját, hogy kitelelvén vidáman csörgedezve köszöntse majd a tavasz érkezését."
"És hát mi lenne velünk, ha te is elmennél? - kérdezték a gombagyerekek, akik a kis fenyőke tövénél bújtak ki a földből - ki terjeszti ránk védő ágait zimankóban, forró nyárban egyaránt?!"
E pillanatban a nap egy sugara áttört a hófelhőkön és így szólt Fenyőkéhez: "Majd tavasszal nagyra növesztelek, megnyújtalak és ágakkal dúsítlak - csak légy türelemmel."
A fecskék régen elköltöztek, a darvak is elhúztak, nehéz köd borult a tájra. Éjszakára ugyan kiderült az ég, és csillagok milliárdja ragyogott a fagyos földre, de olyan nagyon messze voltak, hogy sugaruk nem bocsájtott enyhítő meleget a didergő tájra.<o>
</o><o></o>"Még te is boldogabb vagy, mint én!" - mondta Fenyőke az itthon maradt ökörszemnek. Felrepülhetsz akár az égig, és nem lep el a hó, amitől lassan én már levegőt sem fogok kapni - panaszkodott búsan Fenyőke.<o></o>
<o></o>Óh, nehogy azt hidd, hogy a légben melegebb van! A lábaim már úgy elfagytak, hogy ha egyenként a szárnyam alá dugom, az sem segít már. Na és az ennivaló, már alig lelek valamit. Mégis el kellett volna szálljak a költözőkkel melegebb vidékre - sóhajtotta az ökörszem, s még jobban behúzta csöpp fejét a hullani kezdő hó elől<o></o>
<o></o>Na és mi lenne akkor, ha a városba szállnátok, a sok ház közé, ahol azok az emberi lények laknak. Talán ott nincs ekkora hideg, mint itt mifelénk, és talán még valami ennivalót is adnának. Úgy hallottam, hogy ők madarakat nem bántanak?<o></o>
<o></o>Lehet hogy ez így van - de már láttam kalickát, amiben kismadár volt. És én nem akarok rab lenni - még ha finom falatokkal tartanának is, akkor sem. Szabadnak születtem, úgy akarok élni és meghalni is.<o></o>
<o></o>De azért már jártam arra egyszer, amikor ugyanilyen hideg volt, mint most. Akkor azt tapasztaltam, hogy a házak ablakpárkányaira morzsát szórnak, és ők, az emberek pedig - láttam, mert belestem az ablakukon - sokan együtt vannak, és roskadásig megtelt asztal van a szobájuk közepén, a karszékekben pedig színes ajándékcsomagocskák.<o></o>
<o></o>Egy szép szőke kislány babát kapott éppen, azt csókolgatta. A testvérkéje meg apró vonatokkal játszott a szőnyegen, ami a szobáik padlózatát borítja minden házban. A kandallóban vöröslő fahasábok ontották a meleget, s mindenki boldognak látszott.<o></o>
<o></o>Tudod mire gondoltam? - vetette közbe az egyre jobban deresedő Fenyőke - arra, hogy milyen jó is lenne, ha ezen az ünnepen, vagy ahogyan az emberek nevezik: karácsonykor én is az emberek között lehetnék, engem is szeretnének, mert én lennék az ő ünnepi fájuk, mondjuk a karácsonyfájuk. És rám aggatnának mindenféle szép dolgot. Almát, diót, gyertyát. És közben énekelnének!<o></o>
<o></o>Miért is nem ragyognak az ágaim, talán ha így volna, behívnának az emberek, és körültáncolna a sok boldog gyerek. Az ajándékokat az én alsó ágaim alá dugnák, amiket azután ott találnának meg a jó gyerekek - vágyakozott Fenyőke.<o></o>Közben bealkonyodott. Az ökörszem valahová elrejtőzött, Fenyőke megint egyedül maradt. Addig-addig, míg álomba sírta magát.<o></o>
<o></o>Már késő éjszaka lehetett, amikor felriadt. Fény és hangok szűrődtek az erdő felől és valami különleges csilingelés.<o></o>Szán siklott elő a bozót csupasz ágai közül; báránykák húzták és angyalok kara lebegett körülötte.<o></o>
<o></o>A szánkóban egy glóriás, fehér inges kisfiú ült, és amint Fenyőkéhez ért, megállította a szánt húzó barikákat. Az egyik angyal Fenyőke mellé szállt és megkérdezte: Hát te kis fenyőgyerek, mit vársz a karácsonytól, mit kérnél a kis Jézuskától, aki ma született le a földre? Ó, én nem is tudom - állt el a szívverése is Fenyőkének.<o></o>
<o></o>De mégis. Mióta megszülettem - nem szeretek egyedül lenni. És olyan jó lenne, ha az ünnepen az emberekkel együtt lehetnék, nem itt a hideg, néma árvaságban. Hogyha olyan ragyogó lennék, hogy felfigyelnek rám és úgy megszeretnek, hogy a lakásba bevisznek, feldíszítenek és örülnek nekem kicsik és nagyok. Ez szívemnek minden vágya - sóhajtotta Fenyőke.<o></o>
<o></o>Az angyal figyelmesen hallgatta a könnyes kérést, és továbbította a kis Jézustól, aki beleegyezően bólintott.
<o></o>
Teljesüljön hát a vágya
<o></o>Legyen ezüst minden ága.<o></o>
<o></o>S legyen a jó emberek<o></o>
<o></o>Szép karácsonyfája.<o></o>
<o></o>
Fenyőke elbűvölten hallgatta e szavakat. A szeretet melege áradt szét testében, minden egyes ágában, minden kis tűjében, gyökere mélyéig. Megremegett örömében. Ó, csak megtörténne és megmaradna a csoda, amit minden porcikájával kívánt! Mert ha csak csoda tud jót hozni, akkor nagyon is kell a csoda embernek, állatnak, növénynek egyaránt. <o></o>
<o></o>Ekkor a messzi csillagok is megpillantották a fényt, mely a föld felől sugárzott, és kíváncsian lefutottak a tejúton. Mind-mind ott tülekedtek a kis zöld Fenyőke körül, és annak parányi ágain. Még az esthajnalcsillag is ott tündökölt.<o></o>
<o></o>Fenyőke kitárta ágait, megnyitotta árva és szeretni vágyó kis szívét, hogy befogadja a jóságból fakadó, melengető ragyogást.<o></o>
<o></o>S akkor még egyszer megszólalt a kisded:<o></o>
<o></o>Te kis fenyő - most már sohasem leszel egyedül. Megnősz és gyerekeid lesznek, akik bejutnak az emberek otthonába, és ott állnak majd feldíszítve a jóság születését ünneplő nagy és kis emberek örömére, akik ezentúl soha nem akarnak fenyőfa nélkül ünnepelni.<o></o>
<o></o>Úgy legyen, ha lehet! - rebegte Fenyőke.<o></o>
<o></o>A szánkó tovasiklott, ismét sötét lett, de az ő szívét a csodálatos látomás ígérete melengette. Vége lesz pusztító magányának, lesz értelme életének. A tél végül mégiscsak feladta állásait, magával vitte a maradék darát, jeget, zúzmarát, s nyomban fellélegzett a világ. Előtűnt a zöld pázsit, s virágozni kezdett a mező. A tavasz legelső hírnöke a bátor, fehér, de é rózsaszín fényű hóvirág, majd a kék ibolya, s utána a többiek is kimerészkedtek a földből, és tarka szőnyeggé varázsolták a rétet.<o></o>
<o></o>Ekkorra már nyújtózkodtak a fák, és kibújtak a rügyek a legapróbb bokron is
<o></o>Az énekesmadarak is rendre hazataláltak.<o></o>
<o></o>Nézd csak - kicsi fenyő - csicseregték, hogy megnyúlt a télen és milyen szép fényes minden ága! Mintha mind megannyi ezüstcsillag tündökölne rajta! Ezüstfenyő lett belőle. Ezüst a fenyő, ezüstös ezüst a fenyő! - visszhangozta erdő-mező. <o></o>
<o></o>És tavaszi szél hiába rázta, nyári zápor hiába paskolta, őszi eső hiába mosta, tündöklő kék-ezüstje, ezüst-kékje a természet minden hatalmának ellenállt. <o></o>
<o></o>Sok-sok év telt el azóta. Fenyőke nagyra nőtt. Ágai kiteljesedtek, körbefogták sudár törzsét, s körülötte sok kis apró fenyőcske bújt ki az ő gyökereiből. És mindegyikük ezüst ágakkal nyújtózkodott a világ felé.
<o></o>Az ember pedig minden év decemberében bevisz egyet otthonába, hogy annak ágaira aggatott aranydió, piros alma, fényes szaloncukor, csillogó lametta és szívet melengető gyertyaláng tükrözze vissza a gyermekek örömét, a felnőttek hitét a világra jött Jóság lényéből áradó, áldást hozó karácsonyesti fényt.