[​IMG]

Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Holnap vagyok itt utoljára és tulajdonképpen most rengeteg dolgom lenne, de bizonyos események miatt most a portán helyettesítek, így gondoltam, megírom ezt a bejegyzést.

    Priszcilla sorsa eldőlt. Lemostam az ablakom, ő pedig lejjebb költözött a kertünkbe. Kiderült az is, hogy tulajdonképpen nőstény keresztes pók volt kicsinyeivel a potrohán, szóval érzékeny búcsút vettünk egymástól. Nem nagyon vágytam kis Priszcillákra a szombámban, ha jön a hideg. És ekkor döbbentem rá arra is, hogy igazán sokan lakják a szobámat, úgyhogy hadat üzentem és takarítani kezdtem. :D Na jó. A porszívózás még mindig várat magára. ^^""" De már legalább több a hely, kevésbé vagyok zsúfoltan és tiszta az ablakom is, meg a tükröm. ^^

    Emellett az én és jövőkeresés továbbra sem állt le, bár azt hiszem, gyógypedre megyek és aztán a BA-s dipivel a zsebemben majd elmegyek egy szerkesztői képzésre és azzal fogok foglalkozni, amiért soha egyetlen percig sem szűntem meg lángolni őrült szerelemmel. Írni fogok és írókkal foglalkozni. ^^ Újságíró igazán nem akartam lenni, mert amit jelenleg újságírás címén művelnek, az szerintem undorító. Mindenhol reklámok, butítás, ijesztegetés és a sztár pletykák. :p Kb. ezek azok, amiktől mindig is futkározott a hideg a hátamon és az idő előrehaladtával sikerült elérniük, hogy egyre jobban. Nem érdekelnek a hírek, nem érzem kötelességemnek, hogy közöljem másokkal mások életét. Ha mégis újságíró lennék, valószínűleg egy kertmagazinban, vagy egy normálisabb nőilapba írogatnék valódi emberekről és tényleg érdekes, jó dolgokról reklámok nélkül.
    Na de ez most sokadlagos. Mindig csak a következő lépést, nem igaz? ;) A nagy tervekkel meg csak óvatosan.

    Öcsém egyébként nagykorú lett a múlthéten. Ez az esemény döbbenetes következményeket vont maga után. Most nem részletezném, mi féléket, de határozottan mellbevágóakat időnként. Ettől függetlenül minden oké azt hiszem, csak elkezdtünk felnőni és ezért már nagyon változik velünk a világ, amit sosem viseltem könnyen. Életem értelme az állandóság. :D

    Ja és a nagyon jó hír? Fogyoooook! XD Olyan jó csaj leszek, mint a húgom. :D Sőt, még jobb! XD Mmint olyan jó csaj leszek, mint a húgom, csak mégis más. ^^ Kettőnkről is meg lehetne mintázni a nő két oldalát. XD

    Na, azt hiszem, ennyi. ^^ Több nem igen jut eszembe. Jó nyarat, munkát, láblógatást és mindenfélét, amit csak szeretnétek! ^^

    Pápá!
    Levitian kedveli ezt.
  2. Van egy hatalmas pők az ablakomban. Mindig is szerettem a pókokat, mert hasznos lények és "szerencsét hoznak". ^^
    Volt egy filmben egy kedvenc részletem, amikor is a főszereplő (Fredy Prince Junior játszotta azt hiszem) megivott egy csomó sampont, ami a szerelmének haja illatára emlékeztette, de előtte még depressziósan heverészett a padlón és egy arra járó pók megkérdezte tőle, hogy beszőjje-e az ajtót. Megköszönte, de nemet mondott. Ez a pók nem kérdezett meg engem arról, hogy beszőjje-e az ablakom. Talán meghallotta a gondolati sajnálkozásomat, hogy annyi bogár jön be, de nincs szivem bezárni az ablakot, így szőtt nekem egy szúnyog és mindenfelfogó hálót.
    A pókom egyébként hatalmas nagy. Kicsit félek, hogy egy viharos szél esetleg véletlenül befújja az ablakomon és itt, a szobámban fog mászkálni, de azt hiszem, végülis elég nagy ez a szoba kettőnknek. Nem értem, miért parázok emiatt, hiszen én vágyom régóta egy tarantulára háziállatnak (persze méreg nélkül).
    Szóval van egy önkéntes házörzőpókom. :D Milyen jó nekem, nem igaz? ^^
  3. Csak egy kis komolytalanság, ami most jutott eszembe és még el is tudom rappelni. XD

    "Harci helyzet

    Az a nagy harci helyzet
    Hogy kellene egy férfiember
    Ki nem mondom, mit csinálna
    De azt jól és nagyon jó irányba"
    :D

    Jelentkező? XD
    Levitian kedveli ezt.
  4. Dolgozom egy hónapot épp mától kezdve és most még nincs eszköz a mnkához, így üldögélek szép csendben valakinek az állandó helyén és igyekszem meghúzni magam, miközben agyban az esti Belga koncerten ugrálok, vagy épp sminkelem magam, átöltözöm.
    Tegnap egyébként a kánaánban voltam. 19 Jóbarátok részt néztünk meg otthon családilag egy huzamban. :D Jó, jó, tudom. Sokan nem szeretik, de nekem ez A sorozat. ^^ Soha egyiken sem mulattam olyan jót, mint ezen. :D Nagyon fejek. Volt tegnap egy pont, ahol úgy röhögtem, hogy majdnem megfulladtam. :DDDD Szóval... :D
    22.-én, egy gyönyörű szerdai napon The Grenma koncert lesz. Na arra is megyek tesóimmal meló ide, vagy oda. Ennyi csak kijár az embernek, nem igaz? ^^
    Hugim jelenleg boldog, mert ismét rátalált a szerelem és ezúttal egy tényleg aranyosnak tűnő srácot fogott ki. Én is megkaptam az előadást, hogy nem olyan nehéz pasit fogni, csak körbe kéne néznem. Nem akartam elkeseríteni, de mostanában még csak fiú barátaim sincsenek, nem hogy pasijelöltek. :p Na de az elégedett párok mindig előadják, hogy a szerelem minden utcasarkon vár ránk. Igen ám, csak hogy arról a gürcölős, szenvedős, kínlódós időszakról jótékonyan elfeledkeznek, amikor a nagy Ő csak nem akart jönni. XP
    Na jó, ez gonosz volt tőlem. ^^""" Bocsi mindenkitől. Igyekszem optimista lenni, bármennyire utálom is a tudatot, hogy megjött az igazi jó idő, én pedig egy légkondis épületbe vagyok bezárva. Fázom... :/
  5. Dolgozom egy hónapot épp mától kezdve és most még nincs eszköz a mnkához, így üldögélek szép csendben valakinek az állandó helyén és igyekszem meghúzni magam, miközben agyban az esti Belga koncerten ugrálok, vagy épp sminkelem magam, átöltözöm.
    Tegnap egyébként a kánaánban voltam. 19 Jóbarátok részt néztünk meg otthon családilag egy huzamban. :D Jó, jó, tudom. Sokan nem szeretik, de nekem ez A sorozat. ^^ Soha egyiken sem mulattam olyan jót, mint ezen. :D Nagyon fejek. Volt tegnap egy pont, ahol úgy röhögtem, hogy majdnem megfulladtam. :DDDD Szóval... :D
    22.-én, egy gyönyörű szerdai napon The Grenma koncert lesz. Na arra is megyek tesóimmal meló ide, vagy oda. Ennyi csak kijár az embernek, nem igaz? ^^
    Hugim jelenleg boldog, mert ismét rátalált a szerelem és ezúttal egy tényleg aranyosnak tűnő srácot fogott ki. Én is megkaptam az előadást, hogy nem olyan nehéz pasit fogni, csak körbe kéne néznem. Nem akartam elkeseríteni, de mostanában még csak fiú barátaim sincsenek, nem hogy pasijelöltek. :p Na de az elégedett párok mindig előadják, hogy a szerelem minden utcasarkon vár ránk. Igen ám, csak hogy arról a gürcölős, szenvedős, kínlódós időszakról jótékonyan elfeledkeznek, amikor a nagy Ő csak nem akart jönni. XP
    Na jó, ez gonosz volt tőlem. ^^""" Bocsi mindenkitől. Igyekszem optimista lenni, bármennyire utálom is a tudatot, hogy megjött az igazi jó idő, én pedig egy légkondis épületbe vagyok bezárva. Fázom... :/
  6. És ezzel a számmal számomra végre elindul a nyár és lehet, hogy sokat kell majd fizetnem, meg rohangásznom ügyintézni, de már nem görcsölök minden másodpercben, hogy úr isten, egy fél percet pihenni mertem, pedig ezer dolgom lenne a helyette! Bevallom, emiatt kicsit még hiányérzetem van, de olyan végtelenül megkönnyebbültem...! Végre. Nyugi van. :D És viszonylag épp ésszel meg is úsztam ezt az időszakot. XD
    <object height="344" width="425">


    <embed src="http://www.youtube.com/v/ORLn90DVfwc&hl=en&fs=1&" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" height="344" width="425"></object>
  7. Mostanában beteg voltam különös egyáltalán nem gyógyító álmokkal. Minden álom csak egyre mélyítette a lelkem betegségének tudatát, míg a testem elkezdett egyre jobban gyógyulni. Így álmodtam ma is.... Így... Pontosan így...

    Egy nagyon mély szakadék fölött repültem. Kezeim között vittem pár elhanyagolható dolgot, pl a régi szemüvegem, még valami apróságot, meg két mankót. Először azt az apróságot ejtettem el.
    "Semmi baj, elhanyagolható." - gondoltam, majd repültem tovább.L egközelebb a szemüveg esett ki a kezeim közül. Azért már igazán vissza akartam fordulni, de úgy döntöttem, még ez is túlélhető, hát repültem tovább, mikor is a mankókat ejtettem el. Na azért már tényleg úgy éreztem, le kell mennem, hát abbahagytam láthatatlan szárnyaimmal a csapkodást és arra gondoltam, le kell zuhannom. Vártam, de lebegtem tovább. Nem értettem hiszen már rég zuhannom kellett volna, mikor is erre a gondolatra végre zuhanni kezdtem. Igazából ekkor már kissé megijedtem.
    Nem sokat estem, mikor is elkapott egy férfi. Leszidott amiért kiejtettem a dolgokat és az egyik fejbe találta és mert vagyok olyan bolond, hogy le akarok zuhanni.
    "Igaza van!" - gondoltam nagyon ijedten és veszettül csapkodni kezdtem szárnyaimmal, de az semmit sem használt. Tudtam, hogy le fogok zuhanni. A férfi karjai eleresztettek és én tényleg lezuhantam. Nem törtem össze magam, de nagyon, nagyon mélyen voltam. Sokkal mélyebben, mint gondoltam és ott minden olyan hatalmasnak, ijesztőnek tűnt. Összeszedtem a két mankót és megpróbáltam felrepülni. Tudtam, hogy nehezen fog menni. Lentről felrepülni mindig nagyon nehéz, de amikor már fent vagyok olyan könnyen elrepülök mások feje fölött. Ám azonban én a szakadékban voltam és amikor kicsit sikerült elrugaszkodnom, meg nem sokkal a föld fölött lebegni, elejtettem az egyik mankót, így ismét vissza kellett érte mennem. A földön állva néztem fel ijedten, mert a hatalmas tömör, egyenes falak, a szakadék hatalmas falain belül úgy éreztem, megfulladok... És nem tudtam... Egyáltalán nem tudtam hogy jutok föl.

    ... De tulajdonképpen. Minek nekem a mankó?
  8. Erőt gyűjtök. Mert NEM ADOM FEL!

    <object height="350" width="425">
    <embed src="http://www.videoplayer.hu/videos/embed/93993" type="application/x-shockwave-flash" height="350" width="425"></object>
  9. Így a tanítószakom elbukásához ennyire közel, a meggyőződéssel, hogy vége, édesanyám szavai visszhangzanak bennem, amit nem rég mondott nekem, amikor...

    "Te szép vagy, kedves és valami olyan jóság, olyan kedvesség és szépség árad belőled, hogy az hihetetlen. És erős vagy, tényleg nagyon erős. Csak néha... Néha összeomlasz..."


    ***

    Van egy anime, amiben a főszereplő, Takemoto összezavarodik és üresnek érzi magát. Ingatag tornyot épít viszgamunkának, majd egy különös pillanatban szétrombolja, hogy ismét megépítse más formákkal, de épp olyan ingatagnak, talán még inkább annak... Aztán beteg lesz és onnantól olyan furcsa lesz az élete. Aztán egy nap a szerelmét látja összeomlani, ő pedig nem tud mit mondani. Vagyis tudna, de tudja, hogy az nem segítene, így összezavarodottan biciklire pattan és útnak indul és megy, és megy, és megy... Sokáig, sokat. Kezdetben csak egy pénztárcával, meg egy biciklivel, aztán hálózsákot vesz, meg kaját és vizet kér különböző házaknál. Egyszer eltörik a biciklije, akkor egy építkezésen dolgozik pár hétig, majd tovább megy egészen Japán legészakibb pontjáig... Olyan, mintha a világ végére jutna el. Addigra már sátra van, biciklis oldaltáskák, másik bicikli, amit ajándékba kapott... És rengeteg élmény. Pedig csak egy pénztárcával és egy ősöreg biciklivel indult...
    Most valahogy én is szeretnék biciklire pattanni és csak menni, menni, amíg úgy nem érzem, eljutottam a világ végére, ahol már csak a hatalmas tengert, óceánt láthatom... Most szeretnék én is... Vonatra szállni és átutazni a világot. Olaszországba, elsétálni Tibetbe... Volt, hogy már gondolkodtam azon, hogy amikor vonatra szálltam, nem szállok le valahol, hanem tovább utazom, majd át egy nemzetközi járatra és nem érdekel, hová érek, csak menjek, menjek el... Minnél messzebbre, hogy utazhassak. Utazni az utazás öröméért...

    Szeretek vonatozni...
  10. "Elég érdekes témában lavíroztok, gyerekek. (Am üdv mindenkinek és nem, még nem ért véget a vizsgaidőszakom, éppen most kezdődött, de gondoltam, gyorsan körbelesek, csak aztán kicsit leragadtam és hozzászólhatnékom lett. ^^""")
    Én valami rendkívül tisztelem az életet legyen szó állatról, növényről, esetleg emberről. Már egészen fiatalon is úgy gondoltam (szinte kölyökként), hogy elvenni valakitől az életet, vagy akár csak az élet lehetőségét, amikor joga volt megfoganni, gyilkosság. Nem számít, hogy abortusz, vagy ledobálás a Taigetoszról, akkor is gyilkosság.
    Pitti, szép dolog, hogy úgy megerősödtél. ^^ Én lényegében életerős gyerek voltam, de lehet, ettől függetlenül engem is ledobtak volna tekintve, hogy mivel a nagymamám egy hónappal a születésem előtt halt meg (akit egyébként édesanyám egész terhessége alatt ápolt), valahogy nem akartam igazán enni, így egyre gyengültem. Persze a dolog végül megoldódott, de egy olyan társadalomban, ahol ilyen szélsőséges helyzetek vannak, nem hiszem, hogy ezt eltűrték volna.
    Napjainkban is annyi szélsőséges eszmény van (ami egyébként nagyon elszomorító és számomra gyomorforgató), ahol mindig kiemelnek egy fajt, egy közösséget, mint a felsőbbrendűek, de ez is olyan... kétszínű és szélsőséges. Nem józan megítélésről van szó, hanem mindig csak valami elvakúlt, emberi gonoszságról, ahol a szabályokat úgy értelmezik ahogy akarják. Az emberek mindig ilyenek és szerintem mindig is ilyenek voltak. Dönteni élet-halál kérdéséről? Mi? Olyan kétes helyzetek vannak, olyan pengevékony kis kötélkén billeg a világ, hogy igazából minden csak nézőpont kérdése. Épp ezért én soha nem hittem, hogy lenne jogunk ítéletet mondani mások sorsa, jövője felett.
    Nem vagyok különösebben gyilkos hajlamú ember és ha mégis átszáguld az agyamon mérgemben egy olyan gondolat, szörnyen meg tudok magamtól rémülni. Embereknek valljuk magunkat, mégis állatok vagyunk. És nálunk (akár hogy tagadjuk is és bármennyire is próbálunk ezen felül emelkedni) ugyanúgy működnek azok az ösztönök, amik arra tökélnek, hogy a gyengébbeket, az esendőbbeket kitúrjuk magunk közül. Gyilkosság, kiutálás, vagy egyszerűen csak félelem? Mind ugyanaz az ösztön, az a természetes írtózás... De ez még egyáltalán nem jogosít fel senkit arra, hogy egy felsőbb eszméért kiírtson bárkit, vagy bármit. Nincs jogunk ilyen kérdésben dönteni és épp az elfogultságunk miatt. Mert senki nem tud teljesen felülemelkedni magán.
    Undorodom az olyanoktól, akik azt hiszik, megmondhatják, hogy ki, vagy mi élhet és ki, vagy mi nem. Mert egyáltalán, tényleg egyáltalán nincs rá se jogunk, se olyan mértékű belátásunk a dolgokba. Semmi, tényleg semmi nem jogosít fel minket arra, hogy feljebbvalónak érezzük magunkat másoknál, vagy akár csak az állatoknál, esetleg a növényeknél.

    Soha nem tudhatjuk igazán, mi van a másikban. Nem vagyunk gondolatolvasók, nincs egy felsőbb kollektív tudatunk, hogy átérezhessük, mi zajlik le másokban. Ösztönök, gondolatok, rettegések, örömök, hormonok. Biológiai és kozmikus kaotikum vagyunk mi, emberek. Se nem feljebb, se nem lejjebb a világban másoknál. Azt hiszem, igazából egyenlőek vagyunk, egymástól függőek. Csak annyira szeretünk gondolkodni, mindent meghatározni, értelmezni, véleményt alkotni, még akkor is, ha tulajdonképpen nincs is beleszólásunk, vagy már rég mindegy, mert elmúlt.
    A spártai idők egészen mások voltak. Egyén és társadalom pedig sosem élhet teljes összehangban, mert mindig van egy olyan réteg, akinek az aktuális rendszer rossz, nem elégséges. Az emberek telhetetlenek, ideológikusak, és igazából sokszor közük sincs a realitáshoz. Hogy ez hajt-e minket előre, vagy inkább elmarasztal, azt nem tudhatom. Talán mindkettő. De az tény, hogy elég alaposan sikerült ellavíroznom az eredeti témától. XD És jó sok féle száguldoztam. ^^""" Remélem, elnézitek nekem zavaros hozzászólásomat, amiben talán csak az egyetlen biztos alapkő ifjonti hevességem és életigenlésem."
  11. Órát tervezni nem is olyan egyszerű dolog, mint ahogy azt eaz ember gondolja. Nem csak a felteendő kérdéseidet, de a várható válaszokat is fel kell írnod, ráadásul nincs egy adott formula, amit minden órára ráhúzhatsz, hanem mindegyiket különböző módon kell megtervezni. És hogy ebben mi a legjobb? Az, hogy imádott tanáraink mindent elmagyaráznak és a szánkba rágnak (főleg olyasmiket, amiket már addig is tudtunk, vagy ha mégsem, hát onnantól kezdve tudni fogjuk), kivéve azt az elhanyagolható apróságot, hogy hogy a fenébe kell óravázlatot írni!
    Kiakadásom egyébként két hete tart, ugyanis azóta próbálok 5 különböző technikájú órát egy nyomorult témával összefűzni, de valamelyik szempont sosem stimmel. Jelenleg már a formánál, mint vizuális problémánál tartok, amit is építőkockákkal kívánok megoldani ami szép és jó, hiszen műelemzésnek ott a kubizmus, tanulmánytípusnak pedig szimplán építőkockákat rajzolnánk, na de ebből hogy legyen egy dekorációs, egy redukciós (morr-morr, már megint elfelejtettem, hogy ez mit takar, pedig már milliószor elmagyarázták -.-") és főleg hogy legyen önkifejező? Ja igen, közben eszembe jutott. Leredukálni, tehát az egyszerűsített, jelszerű formák. Nos erre pont van egy zseniális ötletem, de a másik kettővel akkor sem tudom, mihez kezdjek. Ja és persze holnap kéne leadnom őket. Hümm-hümm. És sehol sem tartok. Hümm-hüm... És mindig újrakezdem. Na nem kicsit, nagyon. Már lassan gondolatban mindent körbejártem a portrétól kezdve tényleg mindent... És... Valahol mindig elbukom. Hát feladták nekem a leckét. Most elvonulok aludni és imádkozom, hogy megálmodjam a megoldást. Ki segít?
  12. Mostanában elég furcsán állunk a világ meg én. Ő úgy döntött, hogy szorgalmiidőszak vége, és vizsgaidőszak kezdete, én meg úgy, hogy harcolok, amíg tehetem. Nem mondom, félek, de elhatároztam, hogy nem engedek többé a sóbálvány átoknak. Mert ha én félek, megdermedek. Nem sikoltok, nem ordítok, nem sírok, nem mozdulok, csak ijedten összehúzva magam, dermedten nagyra tágult szemekkel bámulok. Nem szólok olyankor egy szót sem, csak állok és nem tudok lépni, mozdulni, semmit. Ez az "átok" rémálmaimban is folyton visszaköszön, mert tényleg ilyen vagyok. De eldöntöttem, hogy nem érdekel. Mindig megteszem majd az első lépést, a többit pedig majd meglátjuk. Én harcolok.

    Öhm... Szurkoltok? ^^""" Ugyanis szükségem lesz rá, mivel most jön egy mindent, vagy semmit kérdés. Mindent és sikerül bent maradnom a suliban, vagy semmit és kezdhetem majdnem előről. Óh, Kami-sama! Ez nem lesz egyszerű menet, de nem félek, nem félek, mert a nagy dolgok is kis dolgokból készülnek, úgyhogy én nem is tehetek semmit, csak irányítom, amit irányíthatok. A többit meg majd meglátjuk.
    Sikerülni fog.
  13. Nagyanyám zongorakoncertre hívott, ugyanis egy ideje ismét őrülten szerelmes lettem a zongorába. Lenyűgöz a szépsége, a szenvedélye, amivel lehet rajta játszani, mint minden hangszernél.
    Olyan régen voltam már hangversenyen, hogy nem is emlékszem rá. Talán hetedikben? Vagy inkább hatodikban? Nem számít, régen volt. De most Nagyanyám hívott. Csak engem. Meglep, hogy lelkesen megyek és különös izgalom, hogy lesz egy program, amin csak én, meg a nagymamám veszünk részt. Furcsán hangozhat, de nem igazán volt eddig ilyesmi az életemben, de az elmúlt években közel kerültem a nagymamámhoz. Elmúltak a viszályok, a lázadások. Már figyelünk egymásra és jó, hogy figyel rám, hogy érdekli, mit írok, hogy... Hogy osztozhatunk a zene szenvedélyében.

    Szeretem a nagymamámat és alig várom a koncertet. ^^
  14. A húsvét jött és ment. Nem igazán éreztem annak. Valahogy az egész "hosszú hétvége" számomra mindenről szólt, csak a húsvétról nem. Állandó rohangászás, dolgozás, gyászolás és utána végkimerülés. Tudom, nem szép dolog, de már vígan suliba kellett volna járni, amikor én még némi depresszióval küszködve otthon ültem. Aztán csütörtökön összeszedtem magam, bementem és bezsebeltem egy ötöst énekből. Szombaton meg táncolni voltam és ma énekelni fogok.
    Az élet mókuskereke ismét bekapta a lábam, én pedig egyre jobban félek és próbálok kapaszkodni, de talán csak hagynom kéne, hogy minden menjen a maga útján.
    Hogy mitől félek? Erről még nem meséltem, de elég esélyes nálam a kirúgatás esélye. Az esemény több szálon fut én pedig csak kétségbeesetten körbenézve szurkolhatok, hogy "Ne, csak ne...!" Persze van B tervem, persze csináltam már sokmindent az életemben, nem... nem vesznék csak úgy el az élet folyamában, de ettől még sajnos nem félek kevésbé, mert el kezdtem igazán megszeretni a győri egyetemi életemet...

    Szóval a napok jönnek és mennek. Néhány nap csak ment... Nem baj, majd jönnek újak. Csak túl kell élnem.
  15. Édsapukám ma - pontosabban holnap, de ma ünnepeljük nagy családilag - lesz fél évszázados. Hatalmas ajándékokat kap és rengeteg szeretetet. ^^ Eme jeles alkalomra egyébként még keresztanyum is hazajött Némethonból unokaöncsénkkel, Nilsszel. Szóval jó lesz. ^^
    Hatalmas, két emeletes dobostortát és egy Nagyanyó által készített feketerdőtortát kap. Öcsémtől és tőlem Asimov szinte teljes világleírását (csak az a bizonyos első kötet hiányzik :p) a kiegészítőkötettel együtt. Anyától egy bimm-bammolósos, zenélősös elemmel működő réginek tűnő órát kapott, hugom pedig szép képkeretet csinált neki mozaikból. ^^
    Hogy a többiek mit adnak, arról sajnos fogalmam sincs, de majd elmesélem. ^^

    Tudjátok, nagyon örülök, hogy édes apukám már ennyi idős. Mert megérte. Tudjátok, mániákusan rettegek családtagjaim elvesztésétől. Ennek biztos sok köze van bizonyos dolgokhoz, amik életemben megfordultak, de nem túlzottan számít. Az a lényeg, hogy mostmár azt hiszem, kezdek kicsit megnyugodni.
    A szüleim Pesten dolgoznak, így mindig tartok a közlekedési balesetektől, de... Nem ez számít. ^^ Mert Apa, Anya, Feró, Kata, keresztanyuék, Péterék és Nagyanyó is él és virul és itt lesznek hamarosan és megünnepeljük Apa 50. szülinapját. ^^ Melynek alkalmából egyébként közölte velem, hogy már 50 éve engem nevel. XD Végül persze korrigált, de ezen nevettem. XD