Hát kedves, tanítanod kellene mindazt a bölcsességet, amit esszenciaként őrzöl magadban!
Átbeszéltük többször is az apjával, és úgy gondoltuk, hogy igen! Nem tilthatjuk el attól amit szeretne, az élete a sajátja, élje úgy ahogy jónak látja.
Mi csak annyi időre kaptuk, míg felnőtt.
Ezt nagyon sokan nem tartják szem előtt!
És itt nemcsak a húsevésre gondolok, hanem bizony olyan, az életét meghatározó lényeges döntések tekintetében sem, mint az iskola választás!
Kevés olyan gyerkőc van, aki tudja 14 évesen, mi szeretne lenni.
De ha mégis tisztában van vele, és közli a szülővel, az némely családnál nem tetszést vált ki, és erőnek erejével olyan iskolába irányítják tovább, ami a család szerint a gyerek javára válhat.
Sajnos az élet mást mutat: ma már olyan követelmény van az iskolákban, egyes szakirányokon igen erős, h azt egy olyan gyermek, aki nem érzi a magáénak, nem tudja teljesíteni, nem tud igazán lépést tatani, s egy idő után, a sikertelenség okán is, már nem is akar!
Van kolléganőm, akinek fia - falun élve már ült traktorban - abba az irányba szeretett volna középiksolában tovább tanulni, van is városunkban mezőgazdász/mezőgépész képzés.
Ez így rendben is lenne, legalábbis ha az én gyermekemről lenne szó.
Ehelyett anyuka erőltette, h majd egy erősebb végzettséget adó középiskolába tanuljon tovább, informatika szakon.
Na most, az adott gyereknek, aki szeret a mezőn ténykedni, igen száraz lehet - még ha sikerül is elvégezni - egy olyan szakon, ami irodai munkát igényel, csendes környezet, mi egymás, a lényeg, h teljesen eltérő az igényeitől!
Itt már fel sem merült az, h "csak annyi időre kaptuk, míg felnőtt" ahogy nagyon bölcsen írod!!
Persze, h nem halad vele, persze, h nehéz neki!!! És nem egyedi eset! Volt olyan osztálytársa gyemekemnek, aki szintén szülői unszolásra járt az adott osztályba, neves iskolába, nem ment neki, bukdácsolt, de nemcsak az év végi bizonyítványát kozmetikázták a szülei, hanem az érettségije sem sikerült, és volt az a pénz, amiért valahogy mégis megkapta érettségi bizonyítványát a többiekkel együtt... Ilyenkor a szülő - feltételezem - meg van győződve arról, h ő jót akar, h mindent meg kell tennie gyerekéért, de ez már a borzasztó kategória!
Gyermekem tudta, már 8.-ban, hogyan tervezi tovább, ami tudom, nem szokványos, de azt is remélte, h dícséretes lesz az érettségi évében, s valóban, az igazgató gratulált neki. Abban is bízott, h azon az egyetmen tanul tovább - bár helyben is van - ahol régóta tervezte. Sikerült, lediplomázott, de ehhez nagyon nagy adag motiváció kellett önmagától, mert sok akadállyal, nehéz tényezővel találta szemben magát, s volt kitartása hozzá, h túllépjen rajta.
Ezt csakis önmagából meríthette, ha valaki unszolta v erőltette volna, biztos megtorpant volna!!!
Sokan megszóltak miatta bennünket, sok ismerős szerint tiltani kellett volna a hóbortját. Nagyon nagyon ritkán látom, de tudom hogy megvalósította az álmát, és kiegyensúlyozott boldog
Mondd, hányan mondhatják el magukról, h azzal foglalkoznak, amit igazán szeretnek???
Sokan szeretnének abban a helyzetben lenni, h azzal keresik a kenyerük, amit egyébként hobbi szintjén is szívesen űznek, és ezáltal nem válnak kiégetté munkájukban/foglalkozásukban!
Az szerintem pedig nem sokat változtat fenti mondatomon, h nem foglalkozásként tartjuk nyilván a szerzetesi életet, hanem egy teljes életérzés, egy mindent átfogó életvitel!
Nézd, sikerült átadnod Neki azt, amit gyermekként kaphattál: a választás szabadságát!
Ha nagyon ritkán is látod, hidd el nekem, hálás mindazért, amit Tőletek kaphatott!!!