Kedves Gorilla! Én végig olvastam ezt a fórumot, mert más helyeken is olvastam írásaid, amelyek azért fogtak meg, mert én is átéltem hasonlókat itt Magyarországon. Sok gondolatod olyan, mint az enyém.
A férjem miatt Szegedről Debrencenbe költöztem 1998-ban és ami ott történt velem aláásta az egészségemet. Nem engedték, hogy barátkozzak velük, beilleszkedést nem segítették. Egyébként el tudom képzelni mit érzel és mi hiányzik, mert sokszor vergődtem a gondolataimtól én is. Sokat voltam egyedül és ha panaszkodtam az itthoniaknak azt mondták, hogy én akartam magamnak.Meg nyafogásnak vették.
2001-ben visszaköltöztünk, a férjemnek elég könnyű volt a beilleszkedés, mert befogadóbb és a másikra kíváncsibb emberek élnek erre. Valamivel nyitottabbak, ezt a férjem mondja. De a régi barátokból csak nem maradt meg senki. Ráaadásul, mint kisgyermekes anyuka a munkahelyemet is elveszítettem, mert amikor az áthelyezésemet kértem Debrecenből Szegedre azt mondták van elég kismamájuk. Másik munkahelyről kifúrtak stb.... Tehát elég sokat vagyok magamban, s az apámon kívül nincs senkim. A volt barátnőm hétvégi alkoholista lett az válása miatt, péntektől vasárnap du-ig használhatatlan, meg más az életmódja is, mint a miénk. Ahogy olvastam a te gyerekkori barátod nem iszik csak munkamániás, szenvedélybeteg nem?
Na szóval ezek a gondolatok nagyon természetesek a részedről, s ezt bizony az idő hozza rendbe, csak valahogy ki kell böjtölni. Egy kicsit légy türelmeseb.
Ja, még valami amikor a fiamat tanfolyamokra, foglalkozásokra viszem mi is ugyanígy állunk egymás mellett, de amikor más helyen találkozunk akkor köszönünk és egy-két szót váltunk, fura nem?
A szomszédod nem azt gondolta, hogy a kedves neje takarította el a havat? Biztos csodálkozott, hogy te voltál, amikor megtudta, de lehet nem tanították meg rá, hogyan kell megköszönni.
Tudod szerintem az az illuzió, hogy az emberektől azt várjuk el, amit nem tudnak nyújtani és ezért sokkal többször csalódunk, mint kellene és ez mint a guanó rakódik egymásra. Ha nem lennének illuzióink könnyebb lenne, nem?
A férjem miatt Szegedről Debrencenbe költöztem 1998-ban és ami ott történt velem aláásta az egészségemet. Nem engedték, hogy barátkozzak velük, beilleszkedést nem segítették. Egyébként el tudom képzelni mit érzel és mi hiányzik, mert sokszor vergődtem a gondolataimtól én is. Sokat voltam egyedül és ha panaszkodtam az itthoniaknak azt mondták, hogy én akartam magamnak.Meg nyafogásnak vették.
2001-ben visszaköltöztünk, a férjemnek elég könnyű volt a beilleszkedés, mert befogadóbb és a másikra kíváncsibb emberek élnek erre. Valamivel nyitottabbak, ezt a férjem mondja. De a régi barátokból csak nem maradt meg senki. Ráaadásul, mint kisgyermekes anyuka a munkahelyemet is elveszítettem, mert amikor az áthelyezésemet kértem Debrecenből Szegedre azt mondták van elég kismamájuk. Másik munkahelyről kifúrtak stb.... Tehát elég sokat vagyok magamban, s az apámon kívül nincs senkim. A volt barátnőm hétvégi alkoholista lett az válása miatt, péntektől vasárnap du-ig használhatatlan, meg más az életmódja is, mint a miénk. Ahogy olvastam a te gyerekkori barátod nem iszik csak munkamániás, szenvedélybeteg nem?
Na szóval ezek a gondolatok nagyon természetesek a részedről, s ezt bizony az idő hozza rendbe, csak valahogy ki kell böjtölni. Egy kicsit légy türelmeseb.
Ja, még valami amikor a fiamat tanfolyamokra, foglalkozásokra viszem mi is ugyanígy állunk egymás mellett, de amikor más helyen találkozunk akkor köszönünk és egy-két szót váltunk, fura nem?
A szomszédod nem azt gondolta, hogy a kedves neje takarította el a havat? Biztos csodálkozott, hogy te voltál, amikor megtudta, de lehet nem tanították meg rá, hogyan kell megköszönni.
Tudod szerintem az az illuzió, hogy az emberektől azt várjuk el, amit nem tudnak nyújtani és ezért sokkal többször csalódunk, mint kellene és ez mint a guanó rakódik egymásra. Ha nem lennének illuzióink könnyebb lenne, nem?