Nem mindennapi lehetőséget ajánlott fel a Paksi Atomerőmű, amikor egész napos üzemlátogatásra invitálta a sajtó munkatársait. Bár a bakancslistákon valószínűleg ritkán szerepel előkelő helyen egy atomerőmű meglátogatása, ma Magyarországon nyilvánvalóan kiemelt jelentőséggel bír kis túlzással minden, a Paksi Atomerőművel kapcsolatos esemény. Miután pedig még az erőmű sokat látott munkatársai sem emlékeztek rá, hogy az üzem jó három évtizedes története folyamán korábban hasonló mélységű betekintést biztosítottak volna a sajtónak, szinte kötelező volt élni a rendkívüli lehetőséggel. Szubjektív elemeket is tartalmazó beszámoló következik.
A hazai cégek vezetőinek egyik legnagyobb éves konferenciájára kerül sor június 8-án a budavári Hiltonban. A Business and Finance Summiton a CFO of the year díjat is átadjuk. Ne maradjon le!
Bejutottunk a Paksi Atomerőműbe - Sosem látott képeket hoztunk magunkkal
Már-már meglepően egyszerű engedélyeztetési folyamat előzte meg a paksi látogatást, különösen ahhoz képest, hogy az atomerőművek egy ország kiemelten védendő objektumai közé tartoznak. A meghívás elfogadására vonatkozó visszajelzés mellé a szervezők csak a legalapvetőbb személyes adatokat, és a bevinni szándékozott technikai eszközök adatait, gyártási számát kérték be a jelentkezőktől.
Az első igazán meghökkentő benyomás azonban nem a Paksi Atomerőműben, hanem még az út során ért minket, ugyanis az erőmű körül kialakított hatalmas parkolóban képtelenség volt üres helyet találni. Az erőművet összesen körülbelül 2500 ember üzemelteti közvetlenül, közvetve pedig még egyszer ennyien dolgoznak kapcsolódó feladatkörökben, ezeket a számokat figyelembe véve pedig a zsúfoltság már egyáltalán nem tűnt olyan különösnek.
Belépés személyivel - vagy útlevéllel
Azon a bizonyos áprilisi reggelen szép számmal gyülekeztek az újságírók és fotósok a Paksi Atomerőmű látogatóközpontjának (hivatalosan: Tájékoztató és Látogatóközpont) várótermében. Tulajdonképpen ekkor kezdődött el igazán utazásunk. Írhatnánk akár időutazást is, hiszen itt, majd később az egész napos program során számos helyszínen szinte kézzel fogható volt a késő Kádár-rendszer és az iparosító államszocializmus hamisítatlan, a nyolcvanas években átadott ipari és középületekre egykor olyannyira jellemző hangulata. A nyílászárókból, szegélylécekből és az enteriőr egyéb kiegészítőiből pedig visszaköszönt a magyar alumíniumipar nagy korszaka is.
A regisztráció során előkerült útlevél igazolta, amit egyébként is lehetett tudni: a magyar atomerőmű és tervezett bővítése egyáltalán nem csupán hazai, de regionális ügy is. A csoportos beléptetés a személyi igazolványok és a technikai berendezések ellenőrzésével, illetve a mobiltelefonok leadását követően történt meg. Noha motozásra nem került sor, a biztonsági őrök a repülőtérihez hasonló beléptetőkapuknál detektorokkal is megbizonyosodhattak róla, hogy az újságírók ruházatukban és táskáikban semmiféle biztonsági kockázatot jelentő tárgyat, anyagot nem próbáltak becsempészni az erőmű területére.
Majdnem mindent a szemnek
Az indulás előtt a résztvevők tájékoztatást kaptak a délutánba nyúló program tervezett állomásairól, illetve az általános tudnivalókról, kiemelten is a biztonsági, munkavédelmi előírásokról. A teljes látogatásra vonatkozó első számú szabály a múzeumokban megszokottakhoz hasonlóan a "mindent a szemnek, semmit a kéznek!" maxima, amelyet több ízben is nyomatékosan a tudomásunkra hoztak. Pontosabb azonban úgy fogalmazni, "majdnem mindent a szemnek, semmit a kéznek!", ugyanis bizonyos helyszíneken és bizonyos részleteket tilos volt lefényképezni. Az atomerőművekre vonatkozó biztonsági előírások különösen a 2011-es fukusimai nukleáris baleset óta szigorodtak meg, de a terrorizmus újbóli európai felbukkanása is indokolttá teszi az óvatosságot. Látogatásunkat ennek megfelelően kitüntető figyelem övezte, a vigyázó tekinteteket szinte minden pillanatban magunkon éreztük.
Az üzem méreteire jellemző, hogy a kerítésen belül KRESZ-táblákkal ellátott úthálózat van kiépítve, az újságírókat szállító különbusz is ezen fuvarozta a látogatókat egyik helyszínről a másikra.
Itt épül majd Paks 2
Miután felkászálódtunk az erőmű által rendelkezésünkre bocsátott buszra, első utunk rögvest az új blokkok számára kijelölt építési területre vezetett.
A közvetlenül a jelenleg is üzemelő négy blokk mellett elterülő földdarabon 2018-ban történhet meg az első kapavágás. A jókora, de még szinte kopár telket szemlélve nehéz volt elképzelni, hogy Magyarország rendszerváltás óta bizonyosan a legnagyobb, de talán valaha volt legnagyobb beruházása itt fog megvalósulni. Később, a már működő erőművi blokkok bonyolult és hatalmas infrastruktúrájával szembesülve már könnyebb volt "megtalálni" az itt elkölteni tervezett 12 milliárd euró helyét.
Utunk ezt követően az erőmű hideg vizes csatornájához vezetett. A Duna fő medrétől pár száz méteren át, több tíz méter szélesen az erőműig hömpölygő csatornát kimondottan a Paksi Atomerőmű hűtési igényeire hozták létre.
A csatornát uszadékfogó választja el a fő medertől; pár hónappal korábban, a januári kemény fagyok idején még jégtörő hajó is dolgozott itt. A hideg vizes csatornát a Paks 2 projekt keretében kiszélesítik majd, hiszen az új egységek hűtése is innen történik majd.
Fotó: Stiller Ákos
Mint megtudtuk, ezidáig mindössze egyetlen alkalommal, az indulás után, 1983-ban volt kritikusan alacsony a nyári vízállás, azonban a csatorna aljzatába épített, 100 köbméter/másodperc teljesítményű szivattyúk és a csatlakozó 3,6 méter átmérőjű cső segítségével a helyzet akkor is megnyugtatóan kezelhető volt.
Irány a csarnok
A szabadtéri helyszíneket követően a hatalmas turbinacsarnok és a blokkvezénylői terem, illetve látogatófolyosó következett. Csoportunkat e ponton kettéosztották, így amíg egyik fele egy üvegfalon át képet kaphatott az irányítók munkájáról, a csoport másik része a nehezen befogható méretű forró turbinacsarnokok egyikében nézhetett körül.
Ha a reaktorok jelentik a Paksi Atomerőmű lelkét, akkor a blokkvezénylői terem számít az erőmű fejének.
Fotó: Stiller Ákos
A blokkvezénylői terem falát félkörívben borító irányító és jelző panelek, valamint a meghatározhatatlan, de leginkább a zöld valamelyik árnyalatára emlékeztető színű burkolóelemek között dolgozó irányítók három műszakban látják el az erőmű, illetve az egyes blokkok állandó felügyeletét.
Fotó: Stiller Ákos
Fotó: Stiller Ákos
A rendszer úgy van kialakítva, hogy a gyakorlatilag teljesen automatizált folyamatokba való beavatkozási lehetőségük korlátozott.
Fotó: Stiller Ákos
Az itt dolgozók munkaidejük alatt csak egyesével, és csak pár percre hagyhatják el munkaállomásukat, így például nagyobb étkezésekre sincs módjuk.
Már maga az a tény is figyelemre méltó, hogy a nyolcvanas évek elején eleve látogatófolyosót építettek az egyik legjobban őrzött objektumba. Noha arra vonatkozóan nem áll rendelkezésre adat, hogy a látogatófolyosónak köszönhetően hány baráti ország vezetői kaptak kedvet az atomerőmű-építéshez, az mindenesetre valószínűnek tűnik, hogy e téren a magas rangú politikai vendégek megfelelő kiszolgálásának szándéka már a szocializmusban is marketingszempontokkal találkozott.
A blokkvezénylői látogatófolyosótól elszakadva, immár sisakkal a fejünkön és füldugóval a fülünkben beléphettünk a valóban óriási turbinacsarnokba. A gépek, csövek és egyéb berendezések valóságos erdejébe való beengedésünket megelőzően a kísérők még egyszer jónak látták felhívni a csoport tagjainak figyelmét arra, hogy tilos engedni a gombok és kapcsolók csábításának.
Fotó: Stiller Ákos
Fotó: Stiller Ákos
Mivel a turbinacsarnokban alakítják át a reaktorban felszabaduló hőenergiát villamos energiává, ezért a több száz méter hosszú csarnokban nyárias hőmérsékleti viszonyok uralkodnak. Ez a nagyszámú takarító személyzet öltözékén is megmutatkozik, akik a különleges környezetben nagy rutinnal végezték munkájukat aggódó tekinteteink kereszttüzében is. A turbinacsarnokban elképesztő tömegben és számban zsúfolódtak össze a különféle szerkezetek, amelyek a pálmaházi hőmérsékleten túl a füldugón keresztül is erőteljes zajt produkálnak melléktermék gyanánt.
Fotó: Stiller Ákos
Fotó: Stiller Ákos
Fotó: Stiller Ákos
A turbinacsarnokot elhagyva következett a látogatás egyik fénypontja, az erőmű voltaképpeni lelke, vagyis a reaktorcsarnok megtekintése. Itt történik meg ugyanis az a folyamat, ami az atomerőművet minden más erőműtől megkülönböztet, vagyis itt szabadul fel a magátalakulás során az az óriási mennyiségű hőenergia mennyiség, amit aztán villamos energiává alakítanak.
Fotó: Stiller Ákos
Fotó: Stiller Ákos
A reaktorcsarnokban, az úgynevezett "ellenőrzött zónában" némi meglepetésre jóval hűvösebb volt, mint a turbinacsarnokban. (Bár az "ellenőrzött zóna" kifejezés arra utalhatna, hogy az erőmű többi részét nem ellenőrzik, ez egyáltalán nem így van.)
Fotó: Stiller Ákos
Védőruha viselése kötelező!
Annak ellenére, hogy a reaktorcsarnokok annyi hasadóanyagot tartalmaznak, amennyi a teljes éves magyar villamos energia ellátás közel 40 százalékát fedezi, az itt jelentkező sugárterhelés szinte elhanyagolható: egy 12 kilométer magasan haladó utasszállító repülőgépen ülve például nagyobb terhelésnek tesszük ki magunkat, mint közvetlenül a reaktor mellett ácsorogva - legalább is a helyszínen kapott tájékoztatás szerint. Ezt igazolták a kapott doziméterek (sugárzásmérők), illetve a csarnokból való távozásunkat követően útba ejtett két ellenőrző kapu is.
Fotó: Stiller Ákos
Fotó: Stiller Ákos
Ezzel együtt a belépés előtt nem csak sisakot, de köpenyt és dupla cipővédőt is kellett húzni, míg a cérnakesztyű viselése a korábbiakkal ellentétben már nem volt kötelező. Mint hamarosan kiderült, az alkalmazottak többsége azért jónak látta ezt a praktikus kis kiegészítőt is magára öltenie, ami okozott pár kényelmetlen pillanatot a kesztyűt nagyvonalúan hanyagoló kollégáknak. Vezetőink itt már azt is lelkünkre kötötték, bent tartózkodásunk alatt ne érintsünk meg semmit és ne támaszkodjunk neki semminek; kérésüket mindenki készséggel teljesítette.
Karnyújtásnyira az üzemanyag-kazettától
A reaktorcsarnokban testközelből vehettük szemügyre az üzemanyag-kazettákat. Az atomerőmű üzemanyagát összesen 347 darab, több mint 3 méter hosszú henger alakú kazetta foglalja magába, apró, cigarettafilter méretű rudacskák formájában.
Fotó: Stiller Ákos
A reaktorok (egy csarnokban két reaktort helyeztek el) egy 3 méteres falvastagságú, 24 méter mély betonaknában helyezkednek el.
Fotó: Stiller Ákos
A 15 hónapos élettartamú kazetták cseréje víz alatt történik, majd a használt fűtőelemek a reaktorcsarnokban található jókora, szintén vizes tartályokba kerülnek 5 évre. Ezt követően az erőmű területén található száraz tárolókba kerülnek, majd - miután továbbra is tartalmaznak még kinyerhető energiát - az erre alkalmas technológiával rendelkező országokban újrahasznosítják őket.
Az üzemanyag vasúton vagy repülőgépen jut el Magyarországra Oroszországból. Az ellátás más forrásból is megvalósulhatna, megbízhatóságukra tekintettel azonban a Paksi Atomerőmű orosz kazettákat használ, valamint tárol is két évre elegendő mennyiségben. Ugyancsak a biztonság, elsősorban a földrengésbiztosság fokozása érdekében a csarnok falát jól láthatóan andráskereszt alakú elemekkel erősítették meg. Érdekesség, hogy a reaktorcsarnokban az üzemanyag-kazettákat mozgató síndarukat a Ganz Engineering és Energetikai Gépgyártó magyar-orosz vegyesvállalat gyártja nem csupán Paksra, de világszerte minden hasonló típusú erőműhöz.
A Paksi Atomerőmű területén tett látogatásunk a melegvíz-csatornánál ért véget. Az itt távozó hűtővíz vízminőségét a környezetvédelmi hatóság rendszeresen ellenőrzi, az előírt szigorú határértékeket eddig egyetlen esetben sem lépték túl, mint megtudtuk.
Fotó: Stiller Ákos
Fotó: Stiller Ákos
A melegvíz-csatorna hatása a helyi klímára nem jelentős, a Duna vizét ugyanakkor értelemszerűen valamelyest felmelegíti. A beömlés alatti pár kilométeren a vízi élővilág így némileg eltér a Duna más szakaszain tapasztalhatótól, aminek azonban rövid ott tartózkodásunk alatt semmilyen jelét nem tapasztaltuk.
Csak kapkodtuk a fejünk
A látogatás végéhez közeledve az erőmű grandiózus méreteire tekintettel be kellett látnunk, hogy alaptalannak bizonyult azon félelmünk, miszerint a rendelkezésre álló bő félnapos idő keret túlságosan sok lenne egy ilyen programra. Sőt, a reggel 9-től délután fél 2-ig tartó bejárás során kimondottan feszített menetrendet kellett követnünk, a csoport a legtöbb helyszínről többnyire csak a vezetők unszolására volt hajlandó továbbállni. A bőségesen rendelkezésre álló látnivalók tökéletesen lekötötték a figyelmet, így a program üresjárat-mentesen alakult, az eredetileg tervezetthez képest pedig jó félórás késéssel kerülhetett sor az akkor már igencsak várt büféebédre.
A Paksi Atomerőmű meglátogatása óriási élményt jelent attól függetlenül, hogy az ember milyen állásponttal, prekoncepciókkal, stb. rendelkezik a nukleáris energia megítélését illetően. Az erőművet testközelből látva megdöbbentőek a méretek, az infrastruktúra bonyolultsága. A technológiának ez az összetettsége egyrészt lenyűgöző; másrészt, éppen ez el is bizonytalaníthatja a szemlélőt, hiszen mint tudjuk, minél komplexebb egy rendszer, annál nagyobb elvileg a hibák előfordulási valószínűsége is. A komplikált struktúrával lépten-nyomon szembesülve ez óhatatlanul is újra és újra az ember eszébe jut. Az atomenergia ezért valószínűleg sosem lehet olyan vonzó, mint a megújuló energiaforrások.
Ugyanakkor a Paksi Atomerőmű a helyszínen szerzett benyomások alapján is egy jól megszervezett üzem, amely számos biztonsági rendszert tartalmaz, minimalizálva a kockázatokat. A kiszámítható és minimális üvegházgáz-emisszióval járó áramtermelés már jó 30 éve folyik itt, az ország ellátásának nagy részét télen-nyáron biztosítva. Igaz, nem zavartalanul. Az erőmű működése során eddigi legsúlyosabb, 2003-as üzemzavar a 0-től 7-ig terjedő nemzetközi nukleáris eseményskálán a 3-as fokozatot érte el. Az atomerőművek megítélése éppen azért olyan ellentmondásos, mert olyan tényezőket kell összehasonlítani, amelyek nem igazán összevethetőek: a kiszámítható és klímabarát termeléssel a mérleg egyik serpenyőjében, a rendkívül ritkán előforduló, akkor viszont olykor katasztrofális kimenetelű balesetekkel a másikban.
Összességében, a látogatás alatt szerzett impressziók nyilvánvalóan nem alkalmasak arra, hogy ezek alapján abszolút igazságot hirdessünk az atomenergia milyenségét, jóságát vagy rosszaságát illetően. Mindenesetre a nyilvánosság számára a kapuk megnyitásával biztosított lehetőség segíthet enyhíteni a témában fennálló krónikus információhiányt, ami állásponttól függetlenül mindenkinek közös érdeke. Ezt pedig remélhetőleg a Paks 2 projekt során is szem előtt fogják tartani a döntéshozók.
A hazai cégek vezetőinek egyik legnagyobb éves konferenciájára kerül sor június 8-án a budavári Hiltonban. A Business and Finance Summiton a CFO of the year díjat is átadjuk. Ne maradjon le!
Bejutottunk a Paksi Atomerőműbe - Sosem látott képeket hoztunk magunkkal
Már-már meglepően egyszerű engedélyeztetési folyamat előzte meg a paksi látogatást, különösen ahhoz képest, hogy az atomerőművek egy ország kiemelten védendő objektumai közé tartoznak. A meghívás elfogadására vonatkozó visszajelzés mellé a szervezők csak a legalapvetőbb személyes adatokat, és a bevinni szándékozott technikai eszközök adatait, gyártási számát kérték be a jelentkezőktől.
Az első igazán meghökkentő benyomás azonban nem a Paksi Atomerőműben, hanem még az út során ért minket, ugyanis az erőmű körül kialakított hatalmas parkolóban képtelenség volt üres helyet találni. Az erőművet összesen körülbelül 2500 ember üzemelteti közvetlenül, közvetve pedig még egyszer ennyien dolgoznak kapcsolódó feladatkörökben, ezeket a számokat figyelembe véve pedig a zsúfoltság már egyáltalán nem tűnt olyan különösnek.
Belépés személyivel - vagy útlevéllel
Azon a bizonyos áprilisi reggelen szép számmal gyülekeztek az újságírók és fotósok a Paksi Atomerőmű látogatóközpontjának (hivatalosan: Tájékoztató és Látogatóközpont) várótermében. Tulajdonképpen ekkor kezdődött el igazán utazásunk. Írhatnánk akár időutazást is, hiszen itt, majd később az egész napos program során számos helyszínen szinte kézzel fogható volt a késő Kádár-rendszer és az iparosító államszocializmus hamisítatlan, a nyolcvanas években átadott ipari és középületekre egykor olyannyira jellemző hangulata. A nyílászárókból, szegélylécekből és az enteriőr egyéb kiegészítőiből pedig visszaköszönt a magyar alumíniumipar nagy korszaka is.
A regisztráció során előkerült útlevél igazolta, amit egyébként is lehetett tudni: a magyar atomerőmű és tervezett bővítése egyáltalán nem csupán hazai, de regionális ügy is. A csoportos beléptetés a személyi igazolványok és a technikai berendezések ellenőrzésével, illetve a mobiltelefonok leadását követően történt meg. Noha motozásra nem került sor, a biztonsági őrök a repülőtérihez hasonló beléptetőkapuknál detektorokkal is megbizonyosodhattak róla, hogy az újságírók ruházatukban és táskáikban semmiféle biztonsági kockázatot jelentő tárgyat, anyagot nem próbáltak becsempészni az erőmű területére.
Majdnem mindent a szemnek
Az indulás előtt a résztvevők tájékoztatást kaptak a délutánba nyúló program tervezett állomásairól, illetve az általános tudnivalókról, kiemelten is a biztonsági, munkavédelmi előírásokról. A teljes látogatásra vonatkozó első számú szabály a múzeumokban megszokottakhoz hasonlóan a "mindent a szemnek, semmit a kéznek!" maxima, amelyet több ízben is nyomatékosan a tudomásunkra hoztak. Pontosabb azonban úgy fogalmazni, "majdnem mindent a szemnek, semmit a kéznek!", ugyanis bizonyos helyszíneken és bizonyos részleteket tilos volt lefényképezni. Az atomerőművekre vonatkozó biztonsági előírások különösen a 2011-es fukusimai nukleáris baleset óta szigorodtak meg, de a terrorizmus újbóli európai felbukkanása is indokolttá teszi az óvatosságot. Látogatásunkat ennek megfelelően kitüntető figyelem övezte, a vigyázó tekinteteket szinte minden pillanatban magunkon éreztük.
Az üzem méreteire jellemző, hogy a kerítésen belül KRESZ-táblákkal ellátott úthálózat van kiépítve, az újságírókat szállító különbusz is ezen fuvarozta a látogatókat egyik helyszínről a másikra.
Itt épül majd Paks 2
Miután felkászálódtunk az erőmű által rendelkezésünkre bocsátott buszra, első utunk rögvest az új blokkok számára kijelölt építési területre vezetett.
A közvetlenül a jelenleg is üzemelő négy blokk mellett elterülő földdarabon 2018-ban történhet meg az első kapavágás. A jókora, de még szinte kopár telket szemlélve nehéz volt elképzelni, hogy Magyarország rendszerváltás óta bizonyosan a legnagyobb, de talán valaha volt legnagyobb beruházása itt fog megvalósulni. Később, a már működő erőművi blokkok bonyolult és hatalmas infrastruktúrájával szembesülve már könnyebb volt "megtalálni" az itt elkölteni tervezett 12 milliárd euró helyét.
Utunk ezt követően az erőmű hideg vizes csatornájához vezetett. A Duna fő medrétől pár száz méteren át, több tíz méter szélesen az erőműig hömpölygő csatornát kimondottan a Paksi Atomerőmű hűtési igényeire hozták létre.
A csatornát uszadékfogó választja el a fő medertől; pár hónappal korábban, a januári kemény fagyok idején még jégtörő hajó is dolgozott itt. A hideg vizes csatornát a Paks 2 projekt keretében kiszélesítik majd, hiszen az új egységek hűtése is innen történik majd.
Fotó: Stiller Ákos
Mint megtudtuk, ezidáig mindössze egyetlen alkalommal, az indulás után, 1983-ban volt kritikusan alacsony a nyári vízállás, azonban a csatorna aljzatába épített, 100 köbméter/másodperc teljesítményű szivattyúk és a csatlakozó 3,6 méter átmérőjű cső segítségével a helyzet akkor is megnyugtatóan kezelhető volt.
Irány a csarnok
A szabadtéri helyszíneket követően a hatalmas turbinacsarnok és a blokkvezénylői terem, illetve látogatófolyosó következett. Csoportunkat e ponton kettéosztották, így amíg egyik fele egy üvegfalon át képet kaphatott az irányítók munkájáról, a csoport másik része a nehezen befogható méretű forró turbinacsarnokok egyikében nézhetett körül.
Ha a reaktorok jelentik a Paksi Atomerőmű lelkét, akkor a blokkvezénylői terem számít az erőmű fejének.
Fotó: Stiller Ákos
A blokkvezénylői terem falát félkörívben borító irányító és jelző panelek, valamint a meghatározhatatlan, de leginkább a zöld valamelyik árnyalatára emlékeztető színű burkolóelemek között dolgozó irányítók három műszakban látják el az erőmű, illetve az egyes blokkok állandó felügyeletét.
Fotó: Stiller Ákos
Fotó: Stiller Ákos
A rendszer úgy van kialakítva, hogy a gyakorlatilag teljesen automatizált folyamatokba való beavatkozási lehetőségük korlátozott.
Fotó: Stiller Ákos
Az itt dolgozók munkaidejük alatt csak egyesével, és csak pár percre hagyhatják el munkaállomásukat, így például nagyobb étkezésekre sincs módjuk.
Már maga az a tény is figyelemre méltó, hogy a nyolcvanas évek elején eleve látogatófolyosót építettek az egyik legjobban őrzött objektumba. Noha arra vonatkozóan nem áll rendelkezésre adat, hogy a látogatófolyosónak köszönhetően hány baráti ország vezetői kaptak kedvet az atomerőmű-építéshez, az mindenesetre valószínűnek tűnik, hogy e téren a magas rangú politikai vendégek megfelelő kiszolgálásának szándéka már a szocializmusban is marketingszempontokkal találkozott.
A blokkvezénylői látogatófolyosótól elszakadva, immár sisakkal a fejünkön és füldugóval a fülünkben beléphettünk a valóban óriási turbinacsarnokba. A gépek, csövek és egyéb berendezések valóságos erdejébe való beengedésünket megelőzően a kísérők még egyszer jónak látták felhívni a csoport tagjainak figyelmét arra, hogy tilos engedni a gombok és kapcsolók csábításának.
Fotó: Stiller Ákos
Fotó: Stiller Ákos
Mivel a turbinacsarnokban alakítják át a reaktorban felszabaduló hőenergiát villamos energiává, ezért a több száz méter hosszú csarnokban nyárias hőmérsékleti viszonyok uralkodnak. Ez a nagyszámú takarító személyzet öltözékén is megmutatkozik, akik a különleges környezetben nagy rutinnal végezték munkájukat aggódó tekinteteink kereszttüzében is. A turbinacsarnokban elképesztő tömegben és számban zsúfolódtak össze a különféle szerkezetek, amelyek a pálmaházi hőmérsékleten túl a füldugón keresztül is erőteljes zajt produkálnak melléktermék gyanánt.
Fotó: Stiller Ákos
Fotó: Stiller Ákos
Fotó: Stiller Ákos
A turbinacsarnokot elhagyva következett a látogatás egyik fénypontja, az erőmű voltaképpeni lelke, vagyis a reaktorcsarnok megtekintése. Itt történik meg ugyanis az a folyamat, ami az atomerőművet minden más erőműtől megkülönböztet, vagyis itt szabadul fel a magátalakulás során az az óriási mennyiségű hőenergia mennyiség, amit aztán villamos energiává alakítanak.
Fotó: Stiller Ákos
Fotó: Stiller Ákos
A reaktorcsarnokban, az úgynevezett "ellenőrzött zónában" némi meglepetésre jóval hűvösebb volt, mint a turbinacsarnokban. (Bár az "ellenőrzött zóna" kifejezés arra utalhatna, hogy az erőmű többi részét nem ellenőrzik, ez egyáltalán nem így van.)
Fotó: Stiller Ákos
Védőruha viselése kötelező!
Annak ellenére, hogy a reaktorcsarnokok annyi hasadóanyagot tartalmaznak, amennyi a teljes éves magyar villamos energia ellátás közel 40 százalékát fedezi, az itt jelentkező sugárterhelés szinte elhanyagolható: egy 12 kilométer magasan haladó utasszállító repülőgépen ülve például nagyobb terhelésnek tesszük ki magunkat, mint közvetlenül a reaktor mellett ácsorogva - legalább is a helyszínen kapott tájékoztatás szerint. Ezt igazolták a kapott doziméterek (sugárzásmérők), illetve a csarnokból való távozásunkat követően útba ejtett két ellenőrző kapu is.
Fotó: Stiller Ákos
Fotó: Stiller Ákos
Ezzel együtt a belépés előtt nem csak sisakot, de köpenyt és dupla cipővédőt is kellett húzni, míg a cérnakesztyű viselése a korábbiakkal ellentétben már nem volt kötelező. Mint hamarosan kiderült, az alkalmazottak többsége azért jónak látta ezt a praktikus kis kiegészítőt is magára öltenie, ami okozott pár kényelmetlen pillanatot a kesztyűt nagyvonalúan hanyagoló kollégáknak. Vezetőink itt már azt is lelkünkre kötötték, bent tartózkodásunk alatt ne érintsünk meg semmit és ne támaszkodjunk neki semminek; kérésüket mindenki készséggel teljesítette.
Karnyújtásnyira az üzemanyag-kazettától
A reaktorcsarnokban testközelből vehettük szemügyre az üzemanyag-kazettákat. Az atomerőmű üzemanyagát összesen 347 darab, több mint 3 méter hosszú henger alakú kazetta foglalja magába, apró, cigarettafilter méretű rudacskák formájában.
Fotó: Stiller Ákos
A reaktorok (egy csarnokban két reaktort helyeztek el) egy 3 méteres falvastagságú, 24 méter mély betonaknában helyezkednek el.
Fotó: Stiller Ákos
A 15 hónapos élettartamú kazetták cseréje víz alatt történik, majd a használt fűtőelemek a reaktorcsarnokban található jókora, szintén vizes tartályokba kerülnek 5 évre. Ezt követően az erőmű területén található száraz tárolókba kerülnek, majd - miután továbbra is tartalmaznak még kinyerhető energiát - az erre alkalmas technológiával rendelkező országokban újrahasznosítják őket.
Az üzemanyag vasúton vagy repülőgépen jut el Magyarországra Oroszországból. Az ellátás más forrásból is megvalósulhatna, megbízhatóságukra tekintettel azonban a Paksi Atomerőmű orosz kazettákat használ, valamint tárol is két évre elegendő mennyiségben. Ugyancsak a biztonság, elsősorban a földrengésbiztosság fokozása érdekében a csarnok falát jól láthatóan andráskereszt alakú elemekkel erősítették meg. Érdekesség, hogy a reaktorcsarnokban az üzemanyag-kazettákat mozgató síndarukat a Ganz Engineering és Energetikai Gépgyártó magyar-orosz vegyesvállalat gyártja nem csupán Paksra, de világszerte minden hasonló típusú erőműhöz.
A Paksi Atomerőmű területén tett látogatásunk a melegvíz-csatornánál ért véget. Az itt távozó hűtővíz vízminőségét a környezetvédelmi hatóság rendszeresen ellenőrzi, az előírt szigorú határértékeket eddig egyetlen esetben sem lépték túl, mint megtudtuk.
Fotó: Stiller Ákos
Fotó: Stiller Ákos
A melegvíz-csatorna hatása a helyi klímára nem jelentős, a Duna vizét ugyanakkor értelemszerűen valamelyest felmelegíti. A beömlés alatti pár kilométeren a vízi élővilág így némileg eltér a Duna más szakaszain tapasztalhatótól, aminek azonban rövid ott tartózkodásunk alatt semmilyen jelét nem tapasztaltuk.
Csak kapkodtuk a fejünk
A látogatás végéhez közeledve az erőmű grandiózus méreteire tekintettel be kellett látnunk, hogy alaptalannak bizonyult azon félelmünk, miszerint a rendelkezésre álló bő félnapos idő keret túlságosan sok lenne egy ilyen programra. Sőt, a reggel 9-től délután fél 2-ig tartó bejárás során kimondottan feszített menetrendet kellett követnünk, a csoport a legtöbb helyszínről többnyire csak a vezetők unszolására volt hajlandó továbbállni. A bőségesen rendelkezésre álló látnivalók tökéletesen lekötötték a figyelmet, így a program üresjárat-mentesen alakult, az eredetileg tervezetthez képest pedig jó félórás késéssel kerülhetett sor az akkor már igencsak várt büféebédre.
A Paksi Atomerőmű meglátogatása óriási élményt jelent attól függetlenül, hogy az ember milyen állásponttal, prekoncepciókkal, stb. rendelkezik a nukleáris energia megítélését illetően. Az erőművet testközelből látva megdöbbentőek a méretek, az infrastruktúra bonyolultsága. A technológiának ez az összetettsége egyrészt lenyűgöző; másrészt, éppen ez el is bizonytalaníthatja a szemlélőt, hiszen mint tudjuk, minél komplexebb egy rendszer, annál nagyobb elvileg a hibák előfordulási valószínűsége is. A komplikált struktúrával lépten-nyomon szembesülve ez óhatatlanul is újra és újra az ember eszébe jut. Az atomenergia ezért valószínűleg sosem lehet olyan vonzó, mint a megújuló energiaforrások.
Ugyanakkor a Paksi Atomerőmű a helyszínen szerzett benyomások alapján is egy jól megszervezett üzem, amely számos biztonsági rendszert tartalmaz, minimalizálva a kockázatokat. A kiszámítható és minimális üvegházgáz-emisszióval járó áramtermelés már jó 30 éve folyik itt, az ország ellátásának nagy részét télen-nyáron biztosítva. Igaz, nem zavartalanul. Az erőmű működése során eddigi legsúlyosabb, 2003-as üzemzavar a 0-től 7-ig terjedő nemzetközi nukleáris eseményskálán a 3-as fokozatot érte el. Az atomerőművek megítélése éppen azért olyan ellentmondásos, mert olyan tényezőket kell összehasonlítani, amelyek nem igazán összevethetőek: a kiszámítható és klímabarát termeléssel a mérleg egyik serpenyőjében, a rendkívül ritkán előforduló, akkor viszont olykor katasztrofális kimenetelű balesetekkel a másikban.
Összességében, a látogatás alatt szerzett impressziók nyilvánvalóan nem alkalmasak arra, hogy ezek alapján abszolút igazságot hirdessünk az atomenergia milyenségét, jóságát vagy rosszaságát illetően. Mindenesetre a nyilvánosság számára a kapuk megnyitásával biztosított lehetőség segíthet enyhíteni a témában fennálló krónikus információhiányt, ami állásponttól függetlenül mindenkinek közös érdeke. Ezt pedig remélhetőleg a Paks 2 projekt során is szem előtt fogják tartani a döntéshozók.