Ahányan vagyunk, magunkat valamilyen szinten magyarnak tartó emberek, annyi ötvenhatunk van. Így hát senki ne várja tőlem, hogy én fogalmazzam meg az autentikus, egyedül érvényes, kanonizálható ötvenhatot; természetesen a magaméról fogok beszélni, annak is csak egy kis szeletéről.
Nemrég Lázár György kollégánk adta meg a KMH visszaemlékezésének alaphangját figyelmeztetve arra, hogy az ötvenhatos magyar emigrációt nem kellene szentté avatni, rengeteg bűnöző (többszörös gyilkos is!), szélhámos, ingyenélő, a csőcselékhez, a csürhéhez tartozó figura volt köztük. Meg persze példamutatóan tisztességes, szorgalmas emberek, akik a befogadó ország jeles állampolgárivá lettek. Még hősök is.
Vagyis ne fanatizáljunk egyoldalú mítoszokat, próbáljunk meg tárgyilagosak maradni; mi, toleráns kanadaiak, igazán megengedhetjük magunknak ezt a luxust.
Hiszen eddig azt sem sikerült eldönteni, mi volt ötvenhat. Sajnálatos események? Vagy éppen örvendetes események? Forradalom? Ellenforradalom? Fölszabadító szabadságharc? Belső (párt-állami) puccs? Vagy csupán puccskísérlet?
És ki volt Nagy Imre? A Forradalom vezére? Vagy egy gyönge politikus, aki hagyta magát a hangadóktól sodortatni, hogy végül vállalja a mártírhalált? De miért? Egy emberarcú, szerethető szocializmusért? A nemzeti függetlenségért? A demokráciáért?
És ki volt Kádár János? Reform-kommunista, aki szovjet nyomásra áruló lett és vállalta, hogy ő hívta be az oroszokat, akiket annyira nem kellett hívni, hogy ki sem mentek a országból? Az ötvenhatot követő véres megtorlás főfelelőse (amit végülis Andropov szovjet nagykövet diktált), vagy reálpolitikus, aki fölismerte, hogy Jalta és Potsdam érvényben van, vagyis a szovjet csapatok a nyugat, a NATO teljes egyetértésével tartózkodnak Magyarországon, és ha csak a magyar lázadó fegyveresek nem kergetik vissza őket Moszkváig, innen ugyan a szovjeteket semmilyen nemzetközi erő ki nem penderíti? És közben megpróbálta a rabomobilt a kijelölt út napos oldalán vezetni?
Ja, és nem volt kötelező Kádárnak vállalnia a föladatot. Mehetett volna Nagy Imréékkel a jugó követségre és onnan Snagovba fogolynak, sőt nemzeti hősnek, és nyugodtan átadhatta volna a stafétabotot Münnichnek, Ilkunak, Biszkunak, Dögeinek, Szirmainak, Aprónak… voltak itt káderek, dögivel!
Akinek csak halvány fogalmai vannak ezekről a figurákról, az tudja, hogy hozzájuk képest Kádár maga volt Gábriel arkangyal, csak belőle nem lett nemzeti mítosz. Hazaáruló is kell, bűnbak, mint Világos után Görgey Arthur, Trianon után Károlyi, Jászi meg a zsidók, hogy legyen, aki megszemélyesíti a balsorsot.
Emlékszem, Krassó Gyuri barátom teljesen föl volt dobva a huszadik kongresszustól, én azt mondtam, akkor hiszem el, hogy valami történt, ha majd nekünk, melósoknak nagyobb kenyér jut. És mit tesz isten: jutott. Ötvenötben, ötvenhatban… és föloldották a röghözkötöttséget, Nagy Imre alatt már nem torolták meg az „önkényes” munkahely változtatást.
És a Petőfi körben nyíltan beszéltük meg rendszer hibáit, a munkaverseny ostobaságát, a terv-túlteljesítés értelmetlenségét, a hatásfok, a hatékonyság, és tervgazdaság bukfenceit, azt, hogy agyrém Magyarországot a vas és acél országának tekinteni, mikor se vasércünk, se szenünk; amiből viszont bőven van, az a szürkeállomány, az innováció; ezért a gyógyszeriparra, az orvostudományra, a fürdőgyógyászatra (tele vagyunk gyógyvizekkel) lehetne építeni; akkor még nem volt komputer és informatika, de találmányokkal a világ élvonalába hozhatnánk a könnyűiparunkat… Megbeszéltük a Sajtóvitán, hogy a sajtószabadság hiánya életveszélyes, és alig pár hét múlva a Szabad Nép, a hazug pártpropagandát ezerrel lökő pártlap munkatársai vállaltak sokéves börtönt és áldozták többen közülük még az életüket is a sajtószabadságért.
Ötvenhat bukását a balfácánságunk okozta, de hogy szalonképesebben fogalmazzak: a „forradalom” vezetőinek téves helyzetértékelése. Először is nem volt forradalom, ez is a hamis mítoszaink egyike, belső puccs volt, illetve még az se, csak puccskísérlet, a reform-kommunisták, a Petőfi körösök, Nagy Imre hívei, Nagy Imrét akarták visszahozni a szektás, sztálinista Rákosi-Gerő tandem helyére. Tévedések elkerülése végett: Nagy Imre haláláig kommunista maradt, de hitt abban, hogy a tervutasításos, redisztribúciós államkapitalizmust lehet jobban, humánusabban csinálni, mint azt a sztálinisták tették. Hitt egy olyan kommunista rendszer lehetőségében, amivel elégedettebbek lennének a magyar tömegek is. A XX. Kongresszus után a reformer Hruscsov támogatására is joggal számíthatott, és pont a XX. Kongresszus adta a Petőfi-körösök reformkezdeményeinek az aktualitását 1956 nyarán, őszén.
Megbízható barátunk, és annak az egész családja BM-es volt annakidején: hírszerző, elhárító, adatkezelő, szövegelemző stb. Tőle kérdeztük: volt valami jele, előzménye, sejtettek valamit a Belügyben 23-a előtt? Senki semmit! – mondta ő. Egy vulkánkitörést jeleznek a szeizmográfusok, hogy 23-án történhet valami, annak nem volt jele. Senki nem is álmodta, hogy a Műegyetemieknek a Bem szoborhoz tervezett tüntetése, ami a lengyel szolidaritásról szólt, az a tény, hogy Rákosi és Gerő éppen aznap külföldön voltak, a szovjet „olvadás” a huszadik Kongresszus, a desztálinizálás, a Petőfi kör valamiképpen összeadódhat, és robbanóképes gyúelegy keletkezhet belőle. Az egész jól szervezett rendőrállam megzavarodva összeomlott órák alatt.
A „Ki az oroszokkal!” jelszót az utca fogalmazta meg, és az utca emberének nem volt kötelessége tudni se Jaltáról, se Potsdamról, se az éppen aktuális Szuez-i válságról. Az utca emberének nem kellett fölmérnie, hogy Moszkva nem engedhet a katonai és a nukleáris erőegyensúlyból, nem hagyhat jóvá Magyarországon egy többpárti demokráciát, mert a parlament leszavazhatja a Varsói Szerződést, és Jugoszlávia diktátorának, Titónak úgy kell ide a szomszédba egy népi demokráciából plurális parlamentarizmussá avanzsált polgári demokrácia, mint üveges tótnak a hanyattesés.
Mondom, az utca emberének mindezt nem kellett tudnia, viszont Nagy Imrének és a többi vezetőnek, főképp az olyan nagy koponyáknak, mint például Bibó István, Donáth Ferenc, Vásárhelyi Miklós, a mártírhalált halt Gimes Miklós igenis tudniuk kellett. Tudniuk kellett volna!
Kádár fölfogta, hogy itt adva van egy történelmi helyzet, Magyarország a Nyugat, a NATO teljes egyetértésével, vagyis reménytelenül a szovjet érdekszférába tartozik. Lépni csak ezen belül lehet.
Emlékszem…
Emlékszem, hogy Nagy Imre a Parlament előtt, ahol a tömeg kívánságára végre megjelent, azzal kezdte, hogy: „Kedves elvtársak!” A tömeg fölzúgott: francba az elvtársozással, elegünk van belőle, és Nagy Imre nyelt egyet (oppá!), majd újra kezdte: „Kedves barátaim!”
Milyen vezető az ilyen?!
Aztán híre jött, hogy a Rádiónál ölik a fiatalokat, átvonultunk a Rádióhoz. Addigra már állt a balhé. De másnap már úgy látszott, kifulladt az egész. Harmadnap azon gondolkoztunk, hogy hiszen nincs is sztrájk, be kéne menni melózni, mert megüthetjük a bokánkat, de előbb átmentünk egy haverunkhoz a Szabadság térre, hogy ő mit gondol erről, és az ablakból láttuk, hogy szovjet tankok vezetésével egyetemisták vonulnak a Parlament felé azzal, hogy ÁTÁLLTAK AZ OROSZOK. Mit mondjak: nem lehetett nem odamenni. A Parlamentet is szovjet páncélautók és tankok őrizték. Elénekeltük a himnuszt, aztán az internacionálét
Bitangul fölemelő pillanat volt. Azóta ösztönösen irtózom a fölemelő pillanatoktól. Az érkező csapatból olyan egyetemisták, akik jól tudtak oroszul, átmentek a szembenálló orosz katonákhoz azzal a szöveggel, hogy mi is szocializmust akarunk, mint ti, de a magunk módján. Láthatjátok. Miért nem mentek haza?
Mert parancsot kaptunk, hogy ide jöjjünk, mondták az oroszok, de meggyőződésem, hogy nem értettek semmit. A Parlamentet őrzők sem, és az újonnan érkezettek sem. A katonák sem, a tisztek sem. (Nekem volt egy olyan érzésem, hogy talán nem kellene az első sorban állni, de az első feleségem lelkesen egyre előbbre furakodott.)
Azt végképp nem értették az oroszok, amikor elkezdtek a tömegre lőni. Ki lő, és honnan lő?
Hát a Parlamenttel szemben a Földművelődési Minisztérium tetejére telepített ávósok lőtték a fegyvertelen tömeget. De ez csak sokkal később derült ki.
Egyszerűen nem hittük el…! Hát sortüzet nyitnak fegyvertelen emberekre?!… ez tömeggyilkosság!
Az oroszok viszont katonák voltak, nem sokat gondolkoztak, viszonozták a tüzet. Ha ők nincsenek, az ávósok lemészárolják az égész tömeget.
Ötszázan lehettünk? Ezren? Kétezren? Nem tudtam fölmérni.
Átrohantunk a Parlamentet őrző páncélosok között, hogy a Parlament épületének árkádjai, kiszögelései között találjunk fedezéket, futás közben a feleségem átmenet nélkül puhán összerogyott, mint az üres zsák. Úgy vonszoltam be az árkádok alá. Fejbe lőtték. Letéptem az ingem alját, hogy bekössem a sebét, és azt a hülye szöveget nyomtam neki, amit azóta ezerszer hallottam rossz amerikai akciófilmekben, hogy „nincs semmi baj! Nem lesz semmi baj! Minden rendben lesz… Tarts ki! Mindjárt itt lesznek a mentők!”
Viszont az október huszonötödiki Parlamenti vérengzés hatására a forradalom csillapíthatatlanul föllángolt.
Ezt nem lehetett megbocsátani.
Mit akart az utca embere? Én fölszisszentem, amikor 23-án este azt kezdték körülöttem skandálni, hogy KI AZ OROSZOKKAL! Meg: „Akármilyen kedves vendég / tizenkét év untig elég!”. Én tudtam, hogy ez nem fog menni. Sőt az oroszok, a Hruscsov, esetleg segíthetnének –; mi is segíthetnénk őt a sztálinisták ellenében. Én szabadságot akartam, és nekem a szabadság azt jelentette: demokrácia.
De mit tudtak a magyar tömegek a demokráciáról? A demokrácia már a Horthy rendszerben is szitokszó volt: Trianont a nyugati demokráciáknak köszönhettük. A második világháború rombadöntötte az országot, de azt nem Horthy, nem a nyilasok tették, nem azért történt, mert Magyarország Hitler utolsó csatlósa volt, nem. Azt a győztes demokráciáknak köszönhettük. Még a szovjet diktatúrát is demokráciának nézték az emberek. Minden rosszat, ami a vesztes háborúból következett, a nép úgy fogalmazott meg, hogy „ezt adta a demokrácia”.
Öregnek lenni jó is, meg nem is; de aki olyan korú, mint én, az kristálytisztán emlékszik még a szavak dallamára, hangsúlyára, a mondat lejtésére, zenéjére, keserűségére, iróniájára, akasztófa-humorára is: „EZT ADTA A DEMOKRÁCIA!”
Ez a nép így ismerkedett a demokráciával, ez az alapélménye, alapemléke róla. Ez még csak nem is karikatúrája, ez kifordított torzképe a demokráciának.
Ötvenhatban tehát nem a demokráciáért mentek az utcára az emberek, azt skandálták: KI AZ OROSZOKKAL!
Egy maroknyi értelmiségi (melós létemre magam is közéjük tartoztam) Nagy Imre reformtörekvéseiben hitt, voltak, akik úgy gondolták, be kellene vezetni a jugoszláv önigazgatási modellt. Voltak akik azt remélték, elindulhat egy magántulajdonra épülő piacgazdaság. Néhányan pluralista parlamenti demokráciát vizionáltak (én magam is), mások a Horthy Magyarország teljes restaurációjáról ábrándoztak, de ezek közül az elképzelések közül egyik sem bírta volna megmozdítani tömegeket – még a Horthy restauráció álma sem. Ami a többséget mozdulásra bírta, az egyetlen jelszó volt: KI AZ OROSZOKKAL! Semmi mással nem lehetett volna általános sztrájkba vinni, később fegyverbe szólítani az embereket, csak a nemzeti öntudat, a magyar nacionalizmus érzelmi tartalékait mozgósítani tudó KI AZ OROSZOKKAL jelszóval, ami egyúttal azt is jelentette: ki az idegenekkel, amiben burkoltan az is benne volt, hogy ki a zsidókkal, és vissza a cigányokkal az alvégre, a putriba, mert ez ébresztette újra a magyar önbecsülést és a hagyományos idegengyűlöletet!
Alig valakinek jutott eszébe itt a demokrácia.
Kádár puha diktatúrája alatt is nagyon jól elvolt a nép a mezítlábas fogyasztói társadalom kicsi, de biztonságos jóléti eredményeivel; egy fékezett hatású értelmiségi csoporton kívül senkinek nem hiányzott a demokrácia.
A régi establishment október 23-a első lázadó gesztusára rögtön azt mondta: ellenforradalom.
ELLENFORRADALOM?!
Ez volt aztán Kádárék legpofátlanabb hazugsága: hol volt itt forradalom, amivel szemben egy ellenforradalom létrejöhetett volna? A szovjet megszállás egy vesztett háború után? Rákosiéknak a szovjet tankokra támaszkodó diktatúrája, amivel lefejezték zsenge demokráciát, kivégezték a szociáldemokráciát, bevezették a tervutasításos parancsgazdálkodást, kolhozba pofozták a parasztokat, lesöpörték a padlásokat – ez lett volna a forradalom?! Forradalom itt sohasem volt, így hát ellenforradalom sem lehetett. Ötvenhat maga lehetett volna a forradalom, de nem az volt, belső puccskísérlet volt. Nem puccs, mert végülis az sem sikerült.
És lázadás az idegen megszállás ellen, ami szabadságharccá, függetlenségi háborúvá növekedhetett volna, ha az arányok nem lettek volna olyan röhejesek. Egerek az elefántok ellen. Az eltaposottak nagy része: áldozat.
És néhány hős. Akik egy vízióért áldozták az életüket.
És aztán a dicső magyar jobboldal, ami megint csak eggyé forrt a csőcselékkel, a börtönből a ”forradalomra” rászabadított közbűntényesekkel. A Köztársaság téri pogromok, ahol elég volt egy sárga félcipő (ilyen volt az ávósok kimenő egyen-cipője), hogy ártatlan embereket a szadista őrültek lámpavasra húzzanak. Jávori Jenci barátom akkor támasztotta le a davajgitárt egy bérház falához és hazajött azzal, hogy „ez nem az én forradalmam.” Soha többé nem vett részt semmiben. Sok hozzá hasonlót halálra ítéltek később, ő megúszta. Senki nem fényképezte le géppisztollyal a kezében. Pedig a Jávori Jenő félékből alakulhatott volna ki egy valódi szocialista forradalom élcsapata, ha a náci csőcselék ki nem csavarja a kezükből a stafétabotot.
A mai fasiszta, soviniszta, etnonacionalista náci rablóbanda, aki Magyarországon uralkodik, és ötvenhatot ki akarja sajátítani, a Köztársaságtéri szadista csőcselék szellemi örököse, annak a vékony rétegnek az utóda, amelyik ötvenhatban Horthy restaurációt akart.
Kevesen voltak. Az „utca embere”, aki az oroszokat, a rendőrállamot, az ávós hóhérokat akarta a pokolba küldeni, azt mondta, hogy „földet vissza nem adunk!”, „gyárat vissza nem aduk!”; a tizenkét évi bolsevista rémuralom ellenére az a marxi gondolat, hogy próbáljunk egy igazságos társadalmat teremteni, igenis lesüllyedt afféle gesunkenes Kulturgut-ként a tömegekbe. Azt mondták: az előadás pocsék, a rendezés pocsék, de a darab nem is volna rossz.
Kertész Ákos
Nemrég Lázár György kollégánk adta meg a KMH visszaemlékezésének alaphangját figyelmeztetve arra, hogy az ötvenhatos magyar emigrációt nem kellene szentté avatni, rengeteg bűnöző (többszörös gyilkos is!), szélhámos, ingyenélő, a csőcselékhez, a csürhéhez tartozó figura volt köztük. Meg persze példamutatóan tisztességes, szorgalmas emberek, akik a befogadó ország jeles állampolgárivá lettek. Még hősök is.
Vagyis ne fanatizáljunk egyoldalú mítoszokat, próbáljunk meg tárgyilagosak maradni; mi, toleráns kanadaiak, igazán megengedhetjük magunknak ezt a luxust.
Hiszen eddig azt sem sikerült eldönteni, mi volt ötvenhat. Sajnálatos események? Vagy éppen örvendetes események? Forradalom? Ellenforradalom? Fölszabadító szabadságharc? Belső (párt-állami) puccs? Vagy csupán puccskísérlet?
És ki volt Nagy Imre? A Forradalom vezére? Vagy egy gyönge politikus, aki hagyta magát a hangadóktól sodortatni, hogy végül vállalja a mártírhalált? De miért? Egy emberarcú, szerethető szocializmusért? A nemzeti függetlenségért? A demokráciáért?
És ki volt Kádár János? Reform-kommunista, aki szovjet nyomásra áruló lett és vállalta, hogy ő hívta be az oroszokat, akiket annyira nem kellett hívni, hogy ki sem mentek a országból? Az ötvenhatot követő véres megtorlás főfelelőse (amit végülis Andropov szovjet nagykövet diktált), vagy reálpolitikus, aki fölismerte, hogy Jalta és Potsdam érvényben van, vagyis a szovjet csapatok a nyugat, a NATO teljes egyetértésével tartózkodnak Magyarországon, és ha csak a magyar lázadó fegyveresek nem kergetik vissza őket Moszkváig, innen ugyan a szovjeteket semmilyen nemzetközi erő ki nem penderíti? És közben megpróbálta a rabomobilt a kijelölt út napos oldalán vezetni?
Ja, és nem volt kötelező Kádárnak vállalnia a föladatot. Mehetett volna Nagy Imréékkel a jugó követségre és onnan Snagovba fogolynak, sőt nemzeti hősnek, és nyugodtan átadhatta volna a stafétabotot Münnichnek, Ilkunak, Biszkunak, Dögeinek, Szirmainak, Aprónak… voltak itt káderek, dögivel!
Akinek csak halvány fogalmai vannak ezekről a figurákról, az tudja, hogy hozzájuk képest Kádár maga volt Gábriel arkangyal, csak belőle nem lett nemzeti mítosz. Hazaáruló is kell, bűnbak, mint Világos után Görgey Arthur, Trianon után Károlyi, Jászi meg a zsidók, hogy legyen, aki megszemélyesíti a balsorsot.
Emlékszem, Krassó Gyuri barátom teljesen föl volt dobva a huszadik kongresszustól, én azt mondtam, akkor hiszem el, hogy valami történt, ha majd nekünk, melósoknak nagyobb kenyér jut. És mit tesz isten: jutott. Ötvenötben, ötvenhatban… és föloldották a röghözkötöttséget, Nagy Imre alatt már nem torolták meg az „önkényes” munkahely változtatást.
És a Petőfi körben nyíltan beszéltük meg rendszer hibáit, a munkaverseny ostobaságát, a terv-túlteljesítés értelmetlenségét, a hatásfok, a hatékonyság, és tervgazdaság bukfenceit, azt, hogy agyrém Magyarországot a vas és acél országának tekinteni, mikor se vasércünk, se szenünk; amiből viszont bőven van, az a szürkeállomány, az innováció; ezért a gyógyszeriparra, az orvostudományra, a fürdőgyógyászatra (tele vagyunk gyógyvizekkel) lehetne építeni; akkor még nem volt komputer és informatika, de találmányokkal a világ élvonalába hozhatnánk a könnyűiparunkat… Megbeszéltük a Sajtóvitán, hogy a sajtószabadság hiánya életveszélyes, és alig pár hét múlva a Szabad Nép, a hazug pártpropagandát ezerrel lökő pártlap munkatársai vállaltak sokéves börtönt és áldozták többen közülük még az életüket is a sajtószabadságért.
Ötvenhat bukását a balfácánságunk okozta, de hogy szalonképesebben fogalmazzak: a „forradalom” vezetőinek téves helyzetértékelése. Először is nem volt forradalom, ez is a hamis mítoszaink egyike, belső puccs volt, illetve még az se, csak puccskísérlet, a reform-kommunisták, a Petőfi körösök, Nagy Imre hívei, Nagy Imrét akarták visszahozni a szektás, sztálinista Rákosi-Gerő tandem helyére. Tévedések elkerülése végett: Nagy Imre haláláig kommunista maradt, de hitt abban, hogy a tervutasításos, redisztribúciós államkapitalizmust lehet jobban, humánusabban csinálni, mint azt a sztálinisták tették. Hitt egy olyan kommunista rendszer lehetőségében, amivel elégedettebbek lennének a magyar tömegek is. A XX. Kongresszus után a reformer Hruscsov támogatására is joggal számíthatott, és pont a XX. Kongresszus adta a Petőfi-körösök reformkezdeményeinek az aktualitását 1956 nyarán, őszén.
Megbízható barátunk, és annak az egész családja BM-es volt annakidején: hírszerző, elhárító, adatkezelő, szövegelemző stb. Tőle kérdeztük: volt valami jele, előzménye, sejtettek valamit a Belügyben 23-a előtt? Senki semmit! – mondta ő. Egy vulkánkitörést jeleznek a szeizmográfusok, hogy 23-án történhet valami, annak nem volt jele. Senki nem is álmodta, hogy a Műegyetemieknek a Bem szoborhoz tervezett tüntetése, ami a lengyel szolidaritásról szólt, az a tény, hogy Rákosi és Gerő éppen aznap külföldön voltak, a szovjet „olvadás” a huszadik Kongresszus, a desztálinizálás, a Petőfi kör valamiképpen összeadódhat, és robbanóképes gyúelegy keletkezhet belőle. Az egész jól szervezett rendőrállam megzavarodva összeomlott órák alatt.
A „Ki az oroszokkal!” jelszót az utca fogalmazta meg, és az utca emberének nem volt kötelessége tudni se Jaltáról, se Potsdamról, se az éppen aktuális Szuez-i válságról. Az utca emberének nem kellett fölmérnie, hogy Moszkva nem engedhet a katonai és a nukleáris erőegyensúlyból, nem hagyhat jóvá Magyarországon egy többpárti demokráciát, mert a parlament leszavazhatja a Varsói Szerződést, és Jugoszlávia diktátorának, Titónak úgy kell ide a szomszédba egy népi demokráciából plurális parlamentarizmussá avanzsált polgári demokrácia, mint üveges tótnak a hanyattesés.
Mondom, az utca emberének mindezt nem kellett tudnia, viszont Nagy Imrének és a többi vezetőnek, főképp az olyan nagy koponyáknak, mint például Bibó István, Donáth Ferenc, Vásárhelyi Miklós, a mártírhalált halt Gimes Miklós igenis tudniuk kellett. Tudniuk kellett volna!
Kádár fölfogta, hogy itt adva van egy történelmi helyzet, Magyarország a Nyugat, a NATO teljes egyetértésével, vagyis reménytelenül a szovjet érdekszférába tartozik. Lépni csak ezen belül lehet.
Emlékszem…
Emlékszem, hogy Nagy Imre a Parlament előtt, ahol a tömeg kívánságára végre megjelent, azzal kezdte, hogy: „Kedves elvtársak!” A tömeg fölzúgott: francba az elvtársozással, elegünk van belőle, és Nagy Imre nyelt egyet (oppá!), majd újra kezdte: „Kedves barátaim!”
Milyen vezető az ilyen?!
Aztán híre jött, hogy a Rádiónál ölik a fiatalokat, átvonultunk a Rádióhoz. Addigra már állt a balhé. De másnap már úgy látszott, kifulladt az egész. Harmadnap azon gondolkoztunk, hogy hiszen nincs is sztrájk, be kéne menni melózni, mert megüthetjük a bokánkat, de előbb átmentünk egy haverunkhoz a Szabadság térre, hogy ő mit gondol erről, és az ablakból láttuk, hogy szovjet tankok vezetésével egyetemisták vonulnak a Parlament felé azzal, hogy ÁTÁLLTAK AZ OROSZOK. Mit mondjak: nem lehetett nem odamenni. A Parlamentet is szovjet páncélautók és tankok őrizték. Elénekeltük a himnuszt, aztán az internacionálét
Bitangul fölemelő pillanat volt. Azóta ösztönösen irtózom a fölemelő pillanatoktól. Az érkező csapatból olyan egyetemisták, akik jól tudtak oroszul, átmentek a szembenálló orosz katonákhoz azzal a szöveggel, hogy mi is szocializmust akarunk, mint ti, de a magunk módján. Láthatjátok. Miért nem mentek haza?
Mert parancsot kaptunk, hogy ide jöjjünk, mondták az oroszok, de meggyőződésem, hogy nem értettek semmit. A Parlamentet őrzők sem, és az újonnan érkezettek sem. A katonák sem, a tisztek sem. (Nekem volt egy olyan érzésem, hogy talán nem kellene az első sorban állni, de az első feleségem lelkesen egyre előbbre furakodott.)
Azt végképp nem értették az oroszok, amikor elkezdtek a tömegre lőni. Ki lő, és honnan lő?
Hát a Parlamenttel szemben a Földművelődési Minisztérium tetejére telepített ávósok lőtték a fegyvertelen tömeget. De ez csak sokkal később derült ki.
Egyszerűen nem hittük el…! Hát sortüzet nyitnak fegyvertelen emberekre?!… ez tömeggyilkosság!
Az oroszok viszont katonák voltak, nem sokat gondolkoztak, viszonozták a tüzet. Ha ők nincsenek, az ávósok lemészárolják az égész tömeget.
Ötszázan lehettünk? Ezren? Kétezren? Nem tudtam fölmérni.
Átrohantunk a Parlamentet őrző páncélosok között, hogy a Parlament épületének árkádjai, kiszögelései között találjunk fedezéket, futás közben a feleségem átmenet nélkül puhán összerogyott, mint az üres zsák. Úgy vonszoltam be az árkádok alá. Fejbe lőtték. Letéptem az ingem alját, hogy bekössem a sebét, és azt a hülye szöveget nyomtam neki, amit azóta ezerszer hallottam rossz amerikai akciófilmekben, hogy „nincs semmi baj! Nem lesz semmi baj! Minden rendben lesz… Tarts ki! Mindjárt itt lesznek a mentők!”
Viszont az október huszonötödiki Parlamenti vérengzés hatására a forradalom csillapíthatatlanul föllángolt.
Ezt nem lehetett megbocsátani.
Mit akart az utca embere? Én fölszisszentem, amikor 23-án este azt kezdték körülöttem skandálni, hogy KI AZ OROSZOKKAL! Meg: „Akármilyen kedves vendég / tizenkét év untig elég!”. Én tudtam, hogy ez nem fog menni. Sőt az oroszok, a Hruscsov, esetleg segíthetnének –; mi is segíthetnénk őt a sztálinisták ellenében. Én szabadságot akartam, és nekem a szabadság azt jelentette: demokrácia.
De mit tudtak a magyar tömegek a demokráciáról? A demokrácia már a Horthy rendszerben is szitokszó volt: Trianont a nyugati demokráciáknak köszönhettük. A második világháború rombadöntötte az országot, de azt nem Horthy, nem a nyilasok tették, nem azért történt, mert Magyarország Hitler utolsó csatlósa volt, nem. Azt a győztes demokráciáknak köszönhettük. Még a szovjet diktatúrát is demokráciának nézték az emberek. Minden rosszat, ami a vesztes háborúból következett, a nép úgy fogalmazott meg, hogy „ezt adta a demokrácia”.
Öregnek lenni jó is, meg nem is; de aki olyan korú, mint én, az kristálytisztán emlékszik még a szavak dallamára, hangsúlyára, a mondat lejtésére, zenéjére, keserűségére, iróniájára, akasztófa-humorára is: „EZT ADTA A DEMOKRÁCIA!”
Ez a nép így ismerkedett a demokráciával, ez az alapélménye, alapemléke róla. Ez még csak nem is karikatúrája, ez kifordított torzképe a demokráciának.
Ötvenhatban tehát nem a demokráciáért mentek az utcára az emberek, azt skandálták: KI AZ OROSZOKKAL!
Egy maroknyi értelmiségi (melós létemre magam is közéjük tartoztam) Nagy Imre reformtörekvéseiben hitt, voltak, akik úgy gondolták, be kellene vezetni a jugoszláv önigazgatási modellt. Voltak akik azt remélték, elindulhat egy magántulajdonra épülő piacgazdaság. Néhányan pluralista parlamenti demokráciát vizionáltak (én magam is), mások a Horthy Magyarország teljes restaurációjáról ábrándoztak, de ezek közül az elképzelések közül egyik sem bírta volna megmozdítani tömegeket – még a Horthy restauráció álma sem. Ami a többséget mozdulásra bírta, az egyetlen jelszó volt: KI AZ OROSZOKKAL! Semmi mással nem lehetett volna általános sztrájkba vinni, később fegyverbe szólítani az embereket, csak a nemzeti öntudat, a magyar nacionalizmus érzelmi tartalékait mozgósítani tudó KI AZ OROSZOKKAL jelszóval, ami egyúttal azt is jelentette: ki az idegenekkel, amiben burkoltan az is benne volt, hogy ki a zsidókkal, és vissza a cigányokkal az alvégre, a putriba, mert ez ébresztette újra a magyar önbecsülést és a hagyományos idegengyűlöletet!
Alig valakinek jutott eszébe itt a demokrácia.
Kádár puha diktatúrája alatt is nagyon jól elvolt a nép a mezítlábas fogyasztói társadalom kicsi, de biztonságos jóléti eredményeivel; egy fékezett hatású értelmiségi csoporton kívül senkinek nem hiányzott a demokrácia.
A régi establishment október 23-a első lázadó gesztusára rögtön azt mondta: ellenforradalom.
ELLENFORRADALOM?!
Ez volt aztán Kádárék legpofátlanabb hazugsága: hol volt itt forradalom, amivel szemben egy ellenforradalom létrejöhetett volna? A szovjet megszállás egy vesztett háború után? Rákosiéknak a szovjet tankokra támaszkodó diktatúrája, amivel lefejezték zsenge demokráciát, kivégezték a szociáldemokráciát, bevezették a tervutasításos parancsgazdálkodást, kolhozba pofozták a parasztokat, lesöpörték a padlásokat – ez lett volna a forradalom?! Forradalom itt sohasem volt, így hát ellenforradalom sem lehetett. Ötvenhat maga lehetett volna a forradalom, de nem az volt, belső puccskísérlet volt. Nem puccs, mert végülis az sem sikerült.
És lázadás az idegen megszállás ellen, ami szabadságharccá, függetlenségi háborúvá növekedhetett volna, ha az arányok nem lettek volna olyan röhejesek. Egerek az elefántok ellen. Az eltaposottak nagy része: áldozat.
És néhány hős. Akik egy vízióért áldozták az életüket.
És aztán a dicső magyar jobboldal, ami megint csak eggyé forrt a csőcselékkel, a börtönből a ”forradalomra” rászabadított közbűntényesekkel. A Köztársaság téri pogromok, ahol elég volt egy sárga félcipő (ilyen volt az ávósok kimenő egyen-cipője), hogy ártatlan embereket a szadista őrültek lámpavasra húzzanak. Jávori Jenci barátom akkor támasztotta le a davajgitárt egy bérház falához és hazajött azzal, hogy „ez nem az én forradalmam.” Soha többé nem vett részt semmiben. Sok hozzá hasonlót halálra ítéltek később, ő megúszta. Senki nem fényképezte le géppisztollyal a kezében. Pedig a Jávori Jenő félékből alakulhatott volna ki egy valódi szocialista forradalom élcsapata, ha a náci csőcselék ki nem csavarja a kezükből a stafétabotot.
A mai fasiszta, soviniszta, etnonacionalista náci rablóbanda, aki Magyarországon uralkodik, és ötvenhatot ki akarja sajátítani, a Köztársaságtéri szadista csőcselék szellemi örököse, annak a vékony rétegnek az utóda, amelyik ötvenhatban Horthy restaurációt akart.
Kevesen voltak. Az „utca embere”, aki az oroszokat, a rendőrállamot, az ávós hóhérokat akarta a pokolba küldeni, azt mondta, hogy „földet vissza nem adunk!”, „gyárat vissza nem aduk!”; a tizenkét évi bolsevista rémuralom ellenére az a marxi gondolat, hogy próbáljunk egy igazságos társadalmat teremteni, igenis lesüllyedt afféle gesunkenes Kulturgut-ként a tömegekbe. Azt mondták: az előadás pocsék, a rendezés pocsék, de a darab nem is volna rossz.
Kertész Ákos
