Jo Nesbø: Leopárd
Kicsit Hóember, kicsit Vörösbegy, kicsit Nemeszisz. És persze semmi nem az, aminek látszik. Voltak pillanatok, amikor zavart, hogy kezdek visszatérő sablonokat felfedezni Nesbø-nál, de még mindig alaposan megdolgoztat egy-egy könyve.
A Leopárd nehézkesebben indult, mint az előző pár kötet, de aztán a harmada körül belelendült, mint a lavina a lejtőn, és onnantól nem volt megállás. Szövevényes, jól felépített, remekül vezetett, helyenként lázálommal határos a történet, ügyesen elrejtett utalásokkal a végkifejletre. A könyv csak egyrészt szól a kegyetlen gyilkosságsorozatról, és annak felderítéséről, másrészt a függőség(ek)ről. Harry alkoholizmusa és ópiumfüggése, az újra meg újra felbukkanó szerencsejáték-függőség, és Leike szavai a könyv végén a szenvedélyről, együttesen sötét, de nagyon elgondolkodtató képet vázolnak fel az ember sötétebbik oldaláról.
Jo Nesbø: Kísértet
Egy rész krimi és egy rész függőség, ez a Kísértet. Igen csak mélyre merülünk a drog, a sóvárgás, a következő adag utáni mindent felülíró vágy világában. Drog, gyilkosság, pénz, szerelem és hatalomvágy keveredik a könyvben, szinte már kibogozhatatlanul. Átgondolt, lendületes, lebilincselő.
Alapvetően tetszett, mégis kissé csalódott vagyok. Egyrészt idegesítően hatásvadász, másrészt nagyon próbálta csavarni és titkolni a dolgokat, egy-két nagy csavar mégis szinte ordított már az elejétől.
Tényleg tetszett, de kérem szépen, Jo Nesbø, tud ön ennél jobbat is.