Magyar család az indiánok földjén... (1.)
„A Miccosukeeban többféle programot kínálnak az érdeklődőknek, például van egy múzeum, ahol megnézhetjük, hogy hogyan éltek, milyen körülmények között laktak az itt élő indiánok.
Jelen esetben a szeminol indiánokról beszélünk, legalábbis a miccosukeek a szeminol indiánok közül kivált törzs, a két törzs korábban együtt élt. A szeminol indiánok az 1700-as évek második felében jelentek meg Floridában, az Everglades mocsaraiban éltek, cölöpre épült házaikban, egészen addig, míg a fehér ember el nem kezdett a mocsaras területek iránt is érdeklődni.
Több háborút is vívtak, a szeminolok és a miccosukeek bennszülöttek voltak, de nem Florida eredeti őslakosai, nem ezért, de 1832-ben kitelepítették őket, azonban mintegy 500 indián a maradás mellett döntött.
1934-ben ismerték el a szeminol nemzet szuverenitását. Az itt élő indiánok ennek az 500 indiánnak a leszármazottai. A miccosukeek, mintegy 332 km2-en élnek, de ez nem összefüggő terület. Ide szándékoztunk mi ellátogatni.
Az út korántsem volt olyan látványos, mint mondjuk Key Westre, de azért unalmasnak sem mondanám. Sem tengert, sem óceánt nem láttunk már, helyette viszont láthattunk hatalmas kertészeteket, ahol nem fenyőket nevelgetnek, mint nálunk, hanem pálmákat.
Fura volt látni a szállításra váró pálmacsemetéket földlabdában, de valószínűleg a floridaiaknak meg az itteni kertészet lenne furcsa. Szintén hatalmas üvegházakat láttunk, melyben a feliratok szerint orchideákat nevelnek. Ha legközelebb arra járunk, megnézzük.
Az utunk útépítéseken vezetett keresztül, de csak egy helyen kellett állni hosszabb ideig, mert váltva engedték a forgalmat, viszont itt tudtunk nézelődni, na nem az építkezés volt érdekes, hanem, hogy a csatornában ami mellett álltunk fel-felbukkant időnként egy-egy aligátor fej a víz felszínén.
A csatornában elég sok aligátor élhet, a csatorna szélén is építőmunkások dolgoztak, de az ő biztonságukra egy háló vigyázott. Először néztük is, hogy minek az a háló, de azután gyorsan rájöttünk.
a "vigyorgó" halál...
Key Largoból elindultunk a reggeli után, Ft. Myers felé, és már rögtön meg is álltunk az első benzinkútnál. Egyrészt tankolni kellett, másrészt az egyik gyerek éhes maradt a reggeli után, így gondoltuk, hogy hasznost, a hasznossal, tankolás és gyerek etetés egyben. No kérem, hát a benzinkútnál itt előre kell fizetni, kártyával. Nem ez volt az első tankolásunk, már előzőleg némi segítséggel sikerült majdnem egyedül intézni a tankolást, de segítőkész amerikaiban nem volt hiány, így a kérdéses részeken gyorsan túljutottunk. Tankoltunk már életünkben automata kútnál, de azért itt némiképp több üzemanyag közül lehetett választani. Egyébként nem bonyolult a művelet, mert a megfelelő gombot kell megnyomni, de biztos, ami biztos megkérdeztük. Na, most már a tudás a birtokunkban volt, amúgy sem volt rajtunk kívül senki a kútnál, akkor tankoljunk. Tankoltunk volna, ha bármelyik kártyánkat elfogadta volna a terminál, de nem, így benzin és reggeli nélkül folytattuk az utunkat, de csak a következő kútig, ahol már nem volt ilyen probléma.
Elég sok kút mellett van 7eleven, így gondoltuk, hogy kapunk a gyereknek valami reggelit. Sokkal jobb volt, mint vártuk, mivel voltak frissen sültek is, és mit sütöttek, hát kolbászt. Gofri ide, gofri oda, éhes gyermek egyből közölte, hogy a bratwurst, az jó lesz, ha lehet, vagy inkább mindenképp azt kér, és akkor neki az elég lesz ebédre is. Ki is választotta a szimpatikus példányt, zsemlében. Vettünk még napközbenre némi péksütit, almásat, vaníliásat, meg kis rágcsát, és már indultunk is tovább.
Mai úti célunk a Miccosukee indián falu volt. Ennek több oka is volt. Először is a neve, milyen jól hangzik már! De persze, mindenképp szerettünk volna az Evergladesben menni egy kört egy airboattal, nem csak az aligátorok miatt. Ha valaki erre jár ne hagyja ki az Evergladest. Növény- és állatvilága is lenyűgöző. Élnek itt természetesen aligátorok, de lamantinok, pelikánok, flamingók, szarvasok, nyulak, sőt még floridai párduc is. Ahhoz, hogy ezekkel az állatokkal találkozzunk nem elég egy kirándulás, de ha csak a madarakat vagy a növényzetet nézzük, már akkor megéri. A Miccosukeeban többféle programot kínálnak az érdeklődőknek, például van egy múzeum, ahol megnézhetjük, hogy hogyan éltek, milyen körülmények között laktak az itt élő indiánok. Jelen esetben a Szeminol indiánokról beszélünk, legalábbis a Miccosukeek a szeminol indiánok közül kivált törzs, a két törzs korábban együtt élt. A Szeminol indiánok az 1700-as évek második felében jelentek meg Floridában, az Everglades mocsaraiban éltek, cölöpre épült házaikban, egészen addig, míg a fehér ember el nem kezdett a mocsaras területek iránt is érdeklődni. Több háborút is vívtak, a Szeminolok és a Miccosukeek bennszülöttek voltak, de nem Florida eredeti őslakosai, nem ezért, de 1832-ben kitelepítették őket, azonban mintegy 500 indián a maradás mellett döntött. 1934-ben ismerték el a Szeminol nemzet szuverenitását. Az itt élő indiánok ennek az 500 indiánnak a leszármazottai. A Miccosukeek, mintegy 332 km2-en élnek, de ez nem összefüggő terület. Ide szándékoztunk mi ellátogatni.
Az út korántsem volt olyan látványos, mint mondjuk Key Westre, de azért unalmasnak sem mondanám. Sem tengert, sem óceánt nem láttunk már, helyette viszont láthattunk hatalmas kertészeteket, ahol nem fenyőket nevelgetnek, mint nálunk, hanem pálmákat. Fura volt látni a szállításra váró pálma csemetéket földlabdában, de valószínűleg a floridaiaknak meg az itteni kertészet lenne furcsa. Szintén hatalmas üvegházakat láttunk, melyben a feliratok szerint orchideákat nevelnek. Ha legközelebb arra járunk, megnézzük. Az utunk útépítéseken vezetett keresztül, de csak egy helyen kellett állni hosszabb ideig, mert váltva engedték a forgalmat, viszont itt tudtunk nézelődni, na nem az építkezés volt érdekes, hanem, hogy a csatornában ami mellett álltunk fel-felbukkant időnként egy-egy aligátor fej a víz felszínén.
Odaértünk az indián faluhoz, ahol a parkolóban szinte senki nem állt. A falu bejárata előtt egy tábla áll, miszerint a területen aligátorok meg kígyók élnek, ne etessük és piszkáljuk őket. Véleményem szerint kellene kirakni néhány táblát az aligátoroknak és a kígyóknak is, hogy ne piszkáljanak minket, és ha lehet ne is egyenek meg. Eszem ágában nem lenne piszkálni az állatokat. A lányok itt azért kicsit megijedtek, hogy akkor most itt tényleg találkozhatnak-e szabadon aligátorral meg kígyóval, kisebbiknek már az iguana is sok volt, hát még valami aligátor. Mondtuk, hogy nem, csak viccből van kint a tábla, de ha meglátják a poént, akkor ne piszkálják és vagy etessék azt.
Bementünk, és bent a pénztárnál sem volt senki. A pénztáros hölgy elmondta, hogy aligátor bemutató akkor lesz, ha lesz elég néző, mi vagyunk ugyebár négyen, na akkor még kell három ember, de amint megjött az a három ember, azonnal kezdenek is, feltéve, ha minket beleszámolhat az érdeklődők sorába. Hát hogyne, ezért is választottuk a helyet, mert itt nem csak indián múzeum, hanem még kroko… akarom mondani aligátor bemutató is van, valamint airboat is, apropó airboat, azt hogy meg mint lehet? Hölgy elmondta, hogy ahhoz át kell sétálnunk az út túloldalára, ott kell befizetni, de ne aggódjunk az biztosan indul bizonyos időközönként, független attól, hogy hány jelentkező van.
Beléptünk a faluba. Nos az egész falu pont úgy néz ki, mint amit a látogatók kedvéért építettek fel, és gondolom ezzel nem is tévedek nagyot. Ne számítson senki indián sátrakra, mert az nem volt, volt helyette fa padló, arra épített tető, fa oszlopokon, falak nélkül. A tető nem cserepekkel, hanem növénnyel fedett, nádfedeles faház, fal nélkül, a növény nem biztos, hogy nád, de ezt ne kérdezze tőlem senki, fogalmam sincs, akár még pálma levél is lehetett. Befelé menet az egyik ilyen tető alatt egy indián üldögélt, a tűz mellett. Tűz, volt vagy 40 C°, lehet fázik, gondoltam én, de nem, ő az idegenvezető volt, ettől még fázhatott, de nem. Megszólított bennünket, hogy szeretnénk-e, hogy meséljen nekünk az indiánokról, meg a faluról. Hát, hogy a manóba ne, ezért vagyunk itt. Leültünk köré, és létszámtól függetlenül mesélni kezdett. Megkértük, hogy időnként tartson szünetet, hogy tudjunk fordítani a lányoknak, mondta, hogy ez csak természetes. Mint kiderült, a konyhában ültünk le, ezért a tűz. Elmondta, hogy hogyan főztek ott az asszonyok, és főznek a mai napig, megmutatta, hogyan növelik, vagy épp fogják vissza a tűz erejét. Ekkor érkezett még egy család, talán Belgiumból, és ők is odatelepedtek a tűz köré, csatlakoztak a vezetéshez. Mondtam is a lányoknak, hogy négyen vannak, most már biztosan lesz kroko… akarom mondani aligátor show.
A konyhából átmentünk az étkezőbe, ahol idegenvezetőnk elmondta, hogy miket esznek, isznak, természetesen csak amit az anyatermészettől kapnak, vagy vesznek el maguknak, a felsorolt állatokból én párat azért továbbra sem iktatok be az étrendembe. Amíg a Zuram fordított a lányoknak, addig az idegenvezetőnk szóval tartotta a belga családot, először is elnézést kért az angolja miatt, mert tudja, hogy néhányan nem teljesen értik azt, ahogy ő beszél. Emberünknek semmi baj nem volt az angoljával, és később elmesélte, hogy nem is itt született a rezervátumban, csak amikor felnőtté érett akkor jött rá, hogy neki vissza kell térnie a gyökereihez. Nem mondom, hogy időnként nem éreztem magam a Maverick című filmben, szinte már vártam, hogy felajánlja, hogy egy bizonyos összegért lelőhetünk egy beteg indiánt. Mindent a turistákért!
Egyébként tényleg mindent megtett, hogy szórakoztasson bennünket, és annak dacára, vagy éppen azért, mert náluk az asszony a főnök, mármint a törzsben, nem mulasztott egy alkalmat sem, hogy ne tegyen vicces megjegyzést a nőkre, hangsúlyozom, hogy vicces volt, és nem bántó. Mesélt arról, hogy milyen játékokat játszanak, van saját bajnokságuk, és azt annyira komolyan veszik, hogy akkor még a falut is bezárják a látogatók előtt, azt a játékot idegen nem láthatja, nem vehet részt rajta. Egyébként labdával és ütővel játsszák, az asszonyok is részt vesznek, de az asszonyok nagyon durvák, mert amíg a férfiak az ütővel épp csak megérintik a nőket, addig a nők az éves feszültséget vezetik le, egy-egy férfi hátán.
*
Haladtunk szépen tovább, és egy-egy tető alatt üldögélt egy-egy indián nő, az egyik gyöngyöt fűzött, a másik varrt. A gyöngyből készült alkotásokat meg is lehetett vásárolni, én szemeztem is egy Hello Kittyvel, de nem tűnt valami hagyományosnak, mármint Hello Kittynek hagyományos volt, csak nem tudom mennyire illeszkedik be Kitty az indián kultúrába. A varrodában elmesélte nekünk, hogy az ő népe milyen sokat köszönhet Singernek, aki egy csomó varrógépet adományozott nekik, és a mai napig csak azzal varrnak, mármint nem ugyanazokkal a régi varrógépekkel, hanem csakis Singer varrógéppel. Neki egyszer egy látogató azt mondta, hogy Singer német volt, és kérte erősítsük meg ebben, megtettük, annak ellenére, hogy Singer amerikai volt. A belgák is bőszen bólogattak, hogy német volt, pedig nem. De fogok én vitatkozni? Karl May, na ő német volt, indiános alapismereteimet neki köszönhetem, ahogy gondolom az én korosztályomból még sokan mások is, meghatározó élmény volt számomra a Winnetou, és szerintem én voltam a legboldogabb gyerek a világon, amikor a könyvet megkaptam karácsonyra. Azért Karl May könyveire ne alapozzunk indiános alapismereteket, inkább járjunk utána.
Közben bemondták a hangosba, hogy mindjárt kezdődik az aligátor bemutató, kérik az érdeklődőket, hogy fáradjanak a helyszínre. Elköszöntünk az idegenvezetőnktől, megköszöntük a kedvességét, és elindultunk arra amerre sejtettük, hogy lesz a bemutató. Időnként felbukkant egy kislány és egy kisfiú, az ő anyukájuk varrt szorgosan a látogatók előtt, a kislány és a kisfiú rollereztek az egész faluban körbe-körbe, és időnként bekapcsolódtak a vezetésbe is, mint megfigyelők. Találtunk egy ketrecet, amiben állítólag mosómedvék voltak, de mosómacit nem láttunk, mert elbújtak, viszont ha kicsit tovább sétáltunk, találtunk egy hatalmas medencét, amiben kroko… nem kroko, aligátorok voltak, meg teknősök is. Nagyon nem akart ráállni a szánk az aligátorra. Nem tudom miért, és egyébként nem is tudtam megkülönböztetni a kettőt, de most már igen. Az összes krokodilos ismeretemet is egy könyvből szereztem, hasonlóan az indiános ismereteimhez, ez a könyv pedig Fred Rodrian könyve, melynek címe: Krokodilt kérek, Kornél bácsi! Mindenkinek ajánlom figyelmébe. Egyébként a rajzokon simán lehet, hogy aligátor van, talán ezért keverem a mai napig, hogy melyik, melyik. A könyv nem bír semmilyen tudományos jelleggel, inkább mese-, mint tankönyv.
(Folytatás a következőkben)