A csodálatos és tökéletes Pirézia vidékéről én egy történetet hoztam a Fórumba. Fogadják szeretettel
Azokban az években, sőt, mondhatom, évtizedekben, a bőség szaruján kilazult néhány csavar, s a roppant szerkezet e csöppnyi hibája éppen elég volt ahhoz, hogy a jólét különböző formái szépen, lassan, de egyenletesen lecsordogáljanak minden ember hajlékába és életébe Piréziában. Jól élt mindenki, ami meglepő is volt annak okán is, hogy nem nagyon tettek hozzá mindehhez semmit.
Bár – ez a „semmit” azért túlzás. Mert a maga részét mindenki megtette mégis, de ezek az erőkifejtések nagyon messze voltak azoktól a történelmi időkből ismert módszerektől, amikor még napi 8, vagy akár több órát kellett dolgozni, s mindezt akár 5 napon keresztül is egy héten.
A jólét, persze, nem járt egyedül. Hozta magával lánytestvéreit, s békét, a megbocsátást, az engesztelődést, s még néhány távolabbi nőrokont, akik biztosították a nyugalmat az emberek között.
El kell ismernünk, a nép vezetőinek, akiket maguk választottak – ezt a jó szokást megtartották azért a régi időkből, holott nagyon sok intézményt, mint például a bíróságot, vagy a rendőrséget, szükség híján, eltörölték – nem sok dolga akadt. Kezdetben négyévenként megválasztották őket, később ezt már csak nyolc évenként tették meg, mert szükségtelennek bizonyult a roppant bizalmatlanság és kapkodás. A vezetők pedig, mint azt elődeiktől tanulták, s tagadhatatlan, hogy ezt a szokást is az ősöktől őrizték meg, nem csináltak semmit. De ez nem is tűnt fel senkinek.
Mindig volt közvilágítás, szép, egyenletes fényt biztosítottak a tiszta utcáknak azok a fénygömbök, amiket három méterenként kifüggesztettek. Sima, tejfehér, meleg hatású fény borított mindent, ha éjszaka volt, s nappal pedig pompás tükrökkel irányították a fény útját, hogy minden nap percre pontosan ugyanakkor induljon meg, s ugyanakkor is végződjön. Tervbe volt véve egy fény-nyitó és fény – elzáró kupola építése is, bár ebben a kérdésben nem sikerült népi konszenzusra jutni már rég óta. Egyes konzervatívok féltették a növényeket ettől a beavatkozástól, holott tudományosan bizonyított tény már, s ezt mindenki tudja, hogy minden növénynek elegendő napi 6 óra napsütés, leszámítva egyes fajokat, de azokat speciális tablettákkal lehet segíteni.
Az állatokról nem is esett szó ebben a vitában, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem voltak szabadon kószáló állatok. Se négylábúak, se kétlábúak, sőt, a Természettudományi Kontrolláló Akadémiai Központ forradalmi fejlesztéseinek köszönhetően, ennél több lábbal rendelkező élőlények sem kószáltak szabadon. Igen, igen. Nem volt gond az ételt ellepő hangyákkal, a pimasz legyekkel, a sarkokban lakmározó pókokkal. Szigorúan szabályozták a szaporodásukat, különleges, minden igényt kielégítő terráriumokban éltek, ahol az iskolás gyerekek rendszeresen megcsodálták őket, így megismerve csodálatos élővilágunk minden elemét.
Oh, az iskola! A legcsodálatosabb dolog, amit csak a rendszer kitalálhatott. Minden gyerek pontosan hét éves korában kezdte az iskolát – ehhez természetesen szükség volt egy ésszerű tervezésre, azaz hogy minden gyerek ugyanabban a hónapban szülessen, de ez gyerekjáték volt. Szeptemberben becsöngettek, s a megfelelő évben született gyerekek szépen, sorban bevonultak az iskolába. Az ajtó mellett megkapták a gyönyörű könyveiket, füzeteiket, a nevükre felcímkézve, valamint egy sorszámot, ami azután mindvégig elkísérte őket, amíg csak tanultak. Ez egy fantasztikus újítás volt. Lényegesen leegyszerűsödött az adminisztráció, mindig, minden tanulóról tudták, hol tanul éppen, milyen a tanulmányi előmenetele, hogy állnak a vizsgái. Bár, ez utóbbi is egy kissé avítt igény volt, hiszen az iskolát mindenki elvégezte.
Az iskolában történt meg, hogy egy lelkes piréz pedagógus, akinek a nevét itt nem írnám le, hiszen csak jó szándékból adott be indítványt a Hivatalba, észrevett egy különlegességet. Történetesen ez a jólelkű és minden tekintetben feddhetetlen tanárnő volt az, aki a gyerekeket azonosító sorszámmal látta el iskolába érkezésük napján.
És itt tűnt fel neki valami, ami megmozgatta a fantáziáját,. S amiről úgy vélte, nemkülönben talán egészen jogos módon, hogy teljességgel bomlasztó hatású. És ezek a nevek voltak. A nevek.
Nem, kedves olvasó, ne gondold azt, hogy a nevekkel, mint puszta létezőkkel lett volna baja. Nem. Neki is volt neve, amit a szüleitől kapott, s melynek – szintén ősi szokás szerint – első tagja a családneve volt, második pedig az a keresztnév, amin szólították. A nevet fontos dolognak tartotta. Hogyan is szólíthatta volna az édesanya a gyermekét, ha nem a nevén? Hogyan becézte volna? És a tanár is, az iskolában? Nem lehet annyi számot megjegyezni, ahány gyerek jár az iskolába, a nevek mégiscsak könnyebben memorizálhatók.
A nevek természetével akadt kifogásolnivalója e jeles tanerőnek. Pontosabban: a hosszukkal.
Kitartó és alapos kutatást végzett, sokszáz nevet vizsgált meg, mielőtt még leírta volna gondolatait, s rájött, hogy a nevek, a tulajdonnevek eltérő hosszúságúak. Van, aki Tóth Évának hívnak, s mint azt könnyen kiszámolhatjuk, ez csak 7 betű, s mégis ugyanúgy jelöli viselőjét, ugyanúgy alkalmas becézésre, kedveskedésre, mint a Mészáros Eleonóra Klarissza. Ami, jól láthatjuk, 26 betűt tesz ki. 26, szemben a 7-tel. Különleges, ugye?
Roppant sok oldalról megvizsgálta a kérdést. Górcső alá vette a pszichológia szemszögéből, s bebizonyította, hogy egyrészről a rövidebb névvel rendelkező gyerekekben súlyos komplexusok alakulnak ki attól, hogy ők kevesebbnek tűnnek, mint a hosszú nevűek, s arra is rájött, hogy a hosszú nevű Mészáros Eleonóra Klarisszák sokszorosan frusztrálódnak a mindennapi életben, amikor be kell mutatkozniuk, vagy le kell írniuk a nevüket.
Ez az anomália semmiképp nem tartható fent sokáig, azt gondolta. Ekkora egyenlőtlenség nem lehet ebben a társadalomban.
Megvizsgálta gazdasági szempontból is a kérdést. A lehető legkevesebb betűszámból álló nevek rövidebben írhatóak le – ez ugye, természetes – a hosszabbak több betűszámmal – ez is egyértelmű. Az azonban már kevesebbek számára világos ennyire, hogy ha kevesebb betűvel írjuk le ugyanazt, egy adatlapon 3-8 négyzetcentiméternyi helyet takarítunk meg, aminek az átlaga 5,5 négyzetcentiméter. Ezzel az adattal számolva tíz adatlapon 55 négyzetcentiméternyi a megtakarítás, száz adatlapon 550. Az iskolába, ahol ő tanított, 893 tanuló járt, ebben az esetben 4911,5 négyzetcentiméternyi pazarlásról beszélünk. Az országban körülbelül 5500 iskola volt. Ha feltételezzük, hogy minden iskolába 893 gyermek okosodik, akkor országosan 27013250 négyzetcentiméter a felesleges papírfelhasználás. S ez csak egy típusú adatlapra vonatkozik! Gondoljuk csak bele, egy ember élete során mennyi helyen írja le a nevét, vagy hány helyen rögzítik a nevét mások! Hihetetlen nemzetgazdasági pazarlás!
Miután elkészítette a fenti számítások és kutatások alapján a tanulmányát, beadványt készített hozzá, amit eljuttatott a Közigazgatási és Szervezési Hivatalhoz, felsőbb bírálatra, majd elégedetten hátradőlt a székében. Tudta, hogy fontosat cselekedett.
A Közigazgatási és Szervezési Hivatal dolgozói nagyon megdöbbentek az adatokon. Szigorú kivizsgálást indítottak, kit terhel a felelősség azért, hogy ilyen súlyos tények eddig nem kerültek napvilágra, mellesleg egy meleg hangú, igen szívélyes levélben megköszönték a tanárnő lelkiismeretes munkáját, s egyben nagy összegű nyaralási utalvánnyal honorálták neki.
A vizsgálat megállapította, hogy a nevekkel kapcsolatos abszurd helyzet évszázadok óta fennáll, tehát felelőst keríteni igen nehézkes volna a jelenlegi kollektívából, rég eltávozott dolgozókat pedig nem akartak megfosztani posztumusz érdemeiktől. Így büntetés nem született, ellenben sürgető utasítás adtak ki az Anyakönyvvezető Osztálynak, melyben cselekvési terv elkészítésére szólították fel őket.
Az Anyakönyvvezető Osztály, mint az ügy felelőse, más osztályokat, minisztériumokat, alosztályokat is bevont a tervezésbe, természetesen, a legszigorúbb titoktartás mellett. A Statisztikai Központ adatait is figyelembe vették, amiből megállapították, hogy az ország lakosságának 78,95 %-a él tíz karakternél többet számláló névvel, s ez az adat megriasztotta őket. Hihetetlen mélységek tárultak ki előttük, bebizonyosodott, hogy évente milliókat dobnak ki felesleges papírra, sőt, bevonták az elemzésbe tintát is, amivel a neveket leírják, külön kezelve a tintát, ami a tollakban van, illetve a nyomtatók festékpatronjainak anyagfelhasználását. Újabb tényezőként a plasztikkártyák előállításának költsége is árnyalta a lassacskán nemzetgazdasági csőddel fenyegető kérdést, hiszen jelentős előállítási különbségek mutatkoztak a 10 karaktert számláló kártyák, és a több betűszámmal bíró emberek kártyái között.
Majdnem kapkodás indult meg, végül azonban higgadt cselekvésre szánták el magukat. Külsős cég igénybe vételében összesítették a begyűjtött adatokat, minden szempontból tüzetesen átvizsgálva a kérdés anyagi oldalát, majd pszichológus szakemberek bevonásával feltárták a frusztráció és kompelxus kérdését is – itt jegyzendő meg, erre nem találtak kellő számú, klinikailag igazolható esetet, de az valóban kiderült, hogy a hosszabb névvel bírók között picivel nagyobb az öngyilkosok száma, ám az eredmény így sem tűnt megbízhatónak egy komoly állásfoglaláshoz -, az egészet egy vaskos tanulmánnyá formálták, amit eljuttattak a kormány Népjóléti Bizottságához.
A Népjóléti Bizottság tagjai, egytől egyik tisztes, munkájukat alaposan és körültekintően végző szakemberek, áttekintették a beadványt, majd úgy ítélték meg, valóban égető a kérdés, így megbízták a Népjóléti Bizottság Jogi Csoportját, alkosson meg egy törvénytervezetet a témáról.
A Népjóléti Bizottság Jogi Csoportja állásfoglalást kért az Alkotmánybíróságtól ezügyben. A taláros bírák alaposan megfontolták a kérdést, majd kifogás híján arra az álláspontra jutottak, hogy nincs akadálya a tulajdonnevek törvényben történő szabályozásának, hiszen nem ellenkezik a névviselés jogával, s maguk között maguk is elszörnyedtek ezen a mérhetetlen pazarláson.
Így a Jogi Csoport segítségével fent említett Bizottság törvénymódosító javaslatot készített az Országgyűlés számára, melyben kifejtette nézetei. Ennek értelmében az országban használatos neveket maximálisan 10 karakterben, vagy 4 szótagban határozták meg, mely alól felmentő hatállyal bírtak azok a nevek, melyeket viselőjük több, mint 5 éve használja, illetve kedvezményként, javaslatot tettek a névváltoztatás díjának eltörlésére, ha az a névrövidítés nemes és nemzeti célját szolgálja.
Az Országgyűlés, tekintve a fentebb említett csekély munkavégzésre, két hónap múlva gyűlt össze megtárgyalni az ügyet, egy napon egy hőerőmű építésének ügyével, mely szintén akkoriban vált fontos kérdéssé az országban. A 364 képviselőt megkapta meghívóját az Országgyűlés elnökétől a megnevezett időpontra, s mind megkapta a tervezett témákat, valamint az Anyakönyvvezető Osztály tanulmányát, s kivétel nélkül meg is jelent minden képviselő az Országházban aznap.
A törvényjavaslat elkészítői heves vitát vártak, hiszen megszokták, hogy jól felkészült politikusaik minden részletre kiterjedően elemezni fogják az esetet. Várakozásaik azonban nem váltak be. A képviselők 362 igen szavazattal, 2 ellenvetéssel, elfogadták a javaslatot. A két nemmel szavazó honatya különös megvetést tapasztalt társai részéről, s biztosra vette, hogy azért van ez, mert egyikük sem végzett egyetemet. Pedig döntésükben csak valami halvány, nyomasztó derengés terelte őket az ellenkezés felé, mintha valami rosszat tennének, de maguk sem tudták megmondani, miért nem tetszett nekik a javaslat. Mindenesetre a referendum után két héttel mindketten lemondtak képviselői tisztségükről, s visszavonultak.
A törvényt, tehát megszavazták, s ezek után már gyerekjáték volt a hőerőmű ügye, ami ugye, legalább akkora nemzeti érdek volt, mint a névváltoztatás ügye.
A megszületett törvény hetek alatt jogerőre emelkedett, s a nép, mint minden, számára jó és fontos törvényt, zokszó nélkül tudomásul vette. Szépen, sorban járultak az Okmánykezelő Intézetekbe azok, akik olyan riasztóan hosszú névvel éltek, mint Takáts Krisztina, vagy Meződi Elemér, s kifejezetten szégyellték magukat a Hoffbauer Anasztáziák, Késmárki Tamás Zoltánok, és a többi gazdaságrontók. Kezdetben érezhető volt némi feszültség kialakulása a társadalmon belül. Megalakult a Nemzeti Névgárda, mely arra hívta magát életre, hogy a notórius hosszúnévhasználókat felkutassa, létrejött a Kisnevűek Uniós Serege – rövid nevén a K.U.S. - , aki egyenesen azt tekintette előnynek, ha a személy neve nem haladta meg az 5 karaktert. Be kell vallani, igen kevés tagjuk volt, mint általában a szélsőséges szervezeteknek, de sokan változtatták a nevüket Őr Örsre, vagy Fa Évára, csak hogy tagjai lehessenek egy ilyen igazán elit közösségnek. Némi szélsőséges agresszió is felmerült a nagy névvitában, ám ez tulajdonképpen kimerült abban, hogy Kovácsné Szalai Tünde az esernyőjével fejbe vágta az őt jobb útra téríteni szándékozó Kis Annát.
Végül, helyreállt a rend. A tanárnő, aki felfigyelt a rendellenességre, megnyugodva dőlt hátra abban a szállodában, ahová a nyaralási utalványából elutazott, az összes Hivatal, Bizottság, Osztály minden dolgozója melegen szorongatta főnöke kezét a sikeres munkavégzéshez való gratulációja okán, néhány tisztségviselőt előléptettek, s mindenki egy emberként lélegzett fel, mikor néhány hónap múlva a nemzet gazdasági mutatói az eddigi 120 %-ról 126%-ra emelkedtek.
Totális siker.
A két képviselő közül az egyik, aki nem-mel szavazott a törvényjavaslatra, nevezetesen Kisfaludy-Kovács Arkhimédész Géza, beleköpött a tenyerébe, mikor útlevelét a határellenőr kezébe nyomta, s míg az furcsálkodva nézett rá, csak annyit mondott:
- Bekaphatjátok!