Az apukám.
Az én apukám 49 éves volt. Beteg volt a szíve 90-óta. Az akkori orvosunk maximum egy hetet jósolt neki, mondván ezen - és nem RAJTA - már nem lehet segíteni. Kamionsöfőrként dolgozott addig és még aznap elvették a jogosítványát. Kijelentették, hogy többet nem ülhet volán mögé, és amire feltette az életét, többet nem folytathatja. Gyerekként nem fogtam fel mit is jelent ez, csak azt láttam, hogy a vidám folyton mosolygó harmonikus családom egyszerűen a semmivé válik. Mindenki sírt én meg csak álltam értetlenül. Aztán azon az estén édesanyám látott a tv-ben egy riportot a szívátültetésről. Reggel kiharcolta (mindenki gondolhatja milyen áron), hogy mentővel apu felkerüljön Budapestre a kardiológiára.
<o></o>
Ment a család és mikor odaértünk az ottani vezető főorvos szabályszerűen kinevetett minket, mert az én apukám nem haldoklik, csak nem kapott megfelelő kezelést. Egy hónap után akkor még kísérleti gyógyszerekkel került haza édesapám kilátástalanul, de valamelyest gyógyulva. A családunk anyagilag és mentálisan is a padlóra került, de köszönet anyukám kitartásának átvészeltük ezt a nehéz időszakot. Édesapám havonta járt azóta is kontrollra. Mivel a gyógyszerek, bár gyógyszereknek mondjuk károsak és károsították a máját, veséjét úgy egy éve kapott pacemakert. Ez annyira bevált, hogy már nem kellett havonta felülvizsgálatra szaladgálni, először negyedévente, majd félévente mentünk. Az utolsó ilyen alkalom pénteken volt. Egy egész délelőtt vizsgálták, ultrahangozták és mindent maximálisan rendben találtak. Boldogan jött haza az unokáihoz.
<o></o>
A tegnap este ugyanúgy telt, mint a többi. Édesapám játszott a fiammal, együtt vacsoráztak, bohóckodtak, mesét néztek. Fél 11-kor köszönt el az anyukámtól, hogy megy lefeküdni. Nem telt el pár perc és anyu rohant be hozzá, mert hallotta, hogy nem kap levegőt. Szaladt az oxigénmaszkkal majd szaladt fel hozzánk. Mire leértem apukám már alig lélegzett. Édesapám mellé térdeltem, a maszkot a szájához tettem, ő megszorította a kezem, majd rám nézett és már nem szorított…. Nem félelem volt a szemében, inkább remény.
Anyu a mentőkért és az orvosunkért telefonált a párom pedig megpróbálta újraéleszteni. Én meg csak térdeltem mellette, szorítottam a karját, öleltem és zokogtam. A mentősök és a doktornő 40 percet küzdöttek az életéért, de akkor már tudtam, éreztem hogy csak miattunk küzdenek. Hogy érezzük van még remény, nem adták fel. Egyetlenegy jelet sem adott már az Apukám, hogy él. Elment, itt hagyott minket, az anyukámat, a három unokáját az én Apukám. AZ ÉN DRÁGA ÉDESAPÁM……
Most itt szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik mellettem és mellettünk állnak, akik telefonáltak, vagy üzentek, akik osztoznak a fájdalmunkban.
<o></o>
Köszönöm, hogy velem vagytok, nagyon jól esik a szívemnek.