Szathmáry Olga Ottilia
Szathmáry Olga Ottilia
Csillagok járása
Csillagok és a Hold éjünknek fényük adják.
Élnek és kihunynak, sajátos útjukat járják.
Világmindenség vigyáz ránk örök éberséggel.
Teremtőnk játéka táguló tér-idő, emberi életek.
Csillag a Nap is, körülte bolygók keringnek,
Csillogásuk tőle kapják, mégis magányosak.
Elhalványult napfény, ennyi csak az élet?
A természet örök körforgásában a végzet.
Világolnak tavasz éjeken is hideg fénnyel.
Fekete lyukaknak energiái olvadnak össze.
Gravitációs hullámok rezegéseit hallhatom.
Zengnek szférák zenéi, a csodás dallamok.
Naprendszerünk ad otthont Földünknek.
Az univerzum, s a véges- végtelen titkát,
tér-idő- energia, égi játék nagy talányát,
ember agya talán, soha nem fejtheti meg.
Csillagporos éjeken és nappalokon szélvihar,
sodor és zilál szét összefonódott sorsokat.
Vajon időben érezzük meg: létünk pillanat?
A magány percei némák, fájdalma hosszas.
Az időtlenné vált időt képezi le földi óránk.
Mér, száguldó fényévek közelét, távolságát.
Általunk megélt, érzékelt-képzelt jelenünkben,
„két tükör között oda-vissza verődő fényjele”.
Szerelem szívemben talált életre kélt tükröt.
Megadatott mikor a vágy gondolatot öltött.
Csillagokat nézve csókok varázsa megigézett.
Csillagos éjeken emlék-virág nyílik lelkemben.
Budapest, 2016. február 29.
Szathmáry Olga Ottilia
Csillagok járása
Csillagok és a Hold éjünknek fényük adják.
Élnek és kihunynak, sajátos útjukat járják.
Világmindenség vigyáz ránk örök éberséggel.
Teremtőnk játéka táguló tér-idő, emberi életek.
Csillag a Nap is, körülte bolygók keringnek,
Csillogásuk tőle kapják, mégis magányosak.
Elhalványult napfény, ennyi csak az élet?
A természet örök körforgásában a végzet.
Világolnak tavasz éjeken is hideg fénnyel.
Fekete lyukaknak energiái olvadnak össze.
Gravitációs hullámok rezegéseit hallhatom.
Zengnek szférák zenéi, a csodás dallamok.
Naprendszerünk ad otthont Földünknek.
Az univerzum, s a véges- végtelen titkát,
tér-idő- energia, égi játék nagy talányát,
ember agya talán, soha nem fejtheti meg.
Csillagporos éjeken és nappalokon szélvihar,
sodor és zilál szét összefonódott sorsokat.
Vajon időben érezzük meg: létünk pillanat?
A magány percei némák, fájdalma hosszas.
Az időtlenné vált időt képezi le földi óránk.
Mér, száguldó fényévek közelét, távolságát.
Általunk megélt, érzékelt-képzelt jelenünkben,
„két tükör között oda-vissza verődő fényjele”.
Szerelem szívemben talált életre kélt tükröt.
Megadatott mikor a vágy gondolatot öltött.
Csillagokat nézve csókok varázsa megigézett.
Csillagos éjeken emlék-virág nyílik lelkemben.
Budapest, 2016. február 29.
Szathmáry Olga Ottilia
