(Ilyés Krisztinka cikke, Kultura.hu; március 29.
, folyt.)
Thuróczy Gergely: 1972-es születésű vagyok, annak idején rengeteget olvastam gyerekként, rendszeresen látogattam a gödöllői könyvtárat, odahaza sok könyvünk volt. 12-14 éves korom táján már kezembe akadt Rejtő, még rá is kérdeztem egy ismerősömnél: hogy is van ez a P. Howard-dolog – a borítón mindkét név szerepel, két szerzője van? Akkor hallottam a legendát, miszerint Rejtő kézirattal fizetett, annyira kapós volt – ami nem igaz, sokszor megcáfoltam interjúkban, cikkekben (illetve lásd 2 könyvemet:
Az ellopott tragédia. Rejtő Jenő-emlékkötet, 2015;
A megtalált tragédia. Rejtő Jenő emlékére, 2016). Gimnázium alatt is olvastam, bár akkor már másféle, komolyabb (világ)irodalom is elragadott, majd 1990-től következett Pécsett az egyetem – háttérbe szorult, de témaként olykor előjött, diákok és tanárok körében egyaránt. Legjobban megírt könyve szerintem a
Vesztegzár a Grand Hotelben (1940), egy kiváló krimiparódia.
Rejtő afféle irodalmi lakmuszpapír: ha beleolvasol, vagy rögtön magába szippant, vagy értetlenül félreteszed. Ha jó időben akad egy kiskamasz kezébe, akkor kedvet csinál az olvasáshoz, és később más, komolyabb művekhez is elvezet. Érdekesmód a sok férfias kaland, verekedés, katasztrófa és ármánykodás dacára igen sok női olvasója is van – a P. Howardok mondhatni nem csupán „fiús”, de „lányos” könyvek is. Ma már sokkal nagyobb a könyvesboltok kínálata, mint 40-50 éve, és könyvtárba járni sem divat, így kisebb eséllyel akad spontán egy ifjú olvasó kezébe – jobb esetben a szülők, ismerősök révén, s a képregények olvasásra nevelő hatását se hanyagoljuk!
Pár évvel azután, hogy a PIM-be kerültem, 2003-ban fölvetődött, hogy Rejtőről kellene kiállítást rendezni – többek közt rám osztották a feladatot, aminek nagyon örültem. Ez lett
Az ellopott tragédia című Rejtő-emlékkiállítás. Lelkesen láttunk munkához, de kiderült, hogy nem nagyon van miből kiállítást kanyarítani: hagyományos értelemben nincs hagyatéka, kéziratokon és néhány fotón túl alig valami maradt utána. Úgyhogy a szükségből erényt kovácsolva az alábbi alapkoncepcióval álltam elő: amiképp Rejtő legjobb művei a korabeli ponyvaregények paródiái, járjunk el a szerző szellemében!
Így aztán egy kiállításparódia sikeredett, mindenféle szándékos hibákkal, ferde képaláírásokkal, Rejtőre és műveire, figuráira utaló poénokkal (például Tuskó Hopkinst egy fatuskó, Csülököt pedig egy füstölt csülök jelenítette meg – pár évvel később, a Zsidó Múzeumban a csülökből füstölt libacomb lett…). Sok idézet, képregények, sivatag és őserdő, rekonstruáltuk a Láthatatlan Légió egyenruháját, de még pia- és hagymaszag is terjengett (a matrózkocsma-miliőt megidézendő)… És volt egy komoly része is a tárlatnak: közzétettük, ami kevés biztosat lehetett tudni Rejtőről, kiemelten foglalkoztunk tragikus halálával (a 2. magyar hadsereg jogfosztott, zsidó munkaszolgálatosaként veszett oda a Don-kanyarban 1943 elején). A PIM-béli tárlat nagy siker lett, de sajnos csak pár hónapig állt, aztán bontás után „eltettem magamnak”, és ha kérik, szívesen installálom, főleg vidéken (legutóbb múlt pénteken, március 21-én nyílt meg a pesterzsébeti Csili Művelődési Központban).
A mai olvasáskultúra eleve nem preferálja a hosszabb lélegzetű műveket: a mai fiatalok is rengeteget „olvasnak”, pontosabban sok időt töltenek szövegekkel a digitális világban. Ámde ezek többsége fragmentált, nem egy témára összpontosító, „ugra-bugra olvasás” és „hoci-nesze írogatás”. Egy rendesen megírt, háromszáz oldalas P. Howard-regényt nem tudnak figyelemmel kísérni.
(A Covid táján tanítottam négy szemeszteren át Rejtőt a Károli Egyetemen óraadóként, volt szerencsém megtapasztalni…) Könyveiben nem szimplán lineáris a történet menete, hanem kihagyásokkal, ugrásokkal tarkított, ami az arra fogékony olvasót kalandra hívja, a lustákat elbágyítja. 2008 óta Rejtő emelt szintű érettségi tétel – némelyik évben, ha úgy hozza a lépés (
Piszkos Fred, a kapitány című regénye, 1940).
Rejtő immáron túl intellektuálissá vált a mai fiatalok többsége számára, mondhatni nehéz olvasmány... Életében, de a Kádár-korban is a szórakoztatóirodalom egyik legnépszerűbb szerzője volt. A P. Howardok jóféle, igényes kalandregények, pontosabban ponyvaparódiák. Ráadásul nem csupán a cselekmény bonyolításához, egzotikus tájak leírásához, groteszk irodalmi figurák teremtéséhez és a pörgős párbeszédekhez értett, hanem utánozhatatlan nyelvi humorral, szellemességgel telítette könyveit. Ezért jóformán fordíthatatlan (dacára a másfél tucat nyelvnek, amelyen olvasható…) – és nem csupán a nyelvi játékosság, hanem a kulturális utalások és a „pesti fíling” miatt is. Legtöbb könyve nem idehaza játszódik, alig vannak magyar szereplői – mégis nagyon ismerős világot teremtett. Mondhatni telibe találta a közép-európai/magyar/pesti életérzést, a hazai olvasók ízlését: hiába a sok egzotikum, távoli tájak, dzsungelben tenyésző sivatagok és vulkánkitörések – mégis szerfölött ismerős és nagyon magyar… Könyvei nem csak idehaza és a határon túli magyarság körében voltak népszerűek, de a szórványban – tudunk nyugat-európai és amerikai, magyar nyelvű Rejtő-könyvekről (némelyik kalózkiadás!).
A szocializmus éveiben összesen hét-nyolcmillió példányban jelent meg idehaza, elérhető áron: mindenki olvasta, kocsmatölteléktől az akadémikusig (50-en túliak ma is gyakran kapásból idézik Rejtőt). Az más kérdés, hogy a „gulyáskommunizmus” esztendeiben ezeket a kiadványokat „vulgáresztétikai”, illetve aktuálpolitikai megfontolások miatt átigazították: magyarán lebutították/átírták, megcsonkították, cenzúrázták őket. Például szovjet/orosz, kínai/arab, amerikai utalások gyomlálása – mindez holmi hidegháborús megfontolások következtében, veszélyesnek tartott áthallásoknak elejét veendő (vö. delfinológia). A témáról most írtam tanulmányt, remélem idén megjelenik:
Söréttel lőni az ementálit, avagy szövegromlástól a hamisításig – Rejtő Jenő kallódó hagyatéka.
Humoristaként nemcsak regényeket írt, de rengeteg kabarét és bohózatot; filmvígjátékok és könnyed operettek szüzséi dicsérik kitűnő dramaturgiai érzékét. Életműve értelmezhetetlen a pesti zsidó humor, valamint a 20. század első felének magyar történelme, kataklizmái nélkül. Akárhogy is van: véleményem szerint Rejtő nélkül nem lehet elképzelni a magyar kultúrát. Afféle „árfolyamingásokat” átélő, de alapvetően értékálló aranyalap – a magyar irodalom, a pesti humor aranytartaléka…
