Dr. Aczél József 1927-ben megjelent, de figyelemre sem méltatott, vagy talán inkább agyonhallgatott „Szittya-görög eredetünk” címő történelmi és nyelvészeti tanulmányából bárki, aki azt elfogultság nélkül veszi Csicsáky Jenı: MU az emberiség szülőföldje Lapszám: 111. (120) a kezébe és elolvassa, meggyőződhet nyelvünk ősgörög származásáról, amely ősgörögnek a hellének is csak egy távoli ágát alkották. Mindenkinek - akit nem fertőzött meg Schlötzer elmélete - világosan, könnyen érthetően kimutatja az író, hogy úgy nyelvtanunk, mint háromezerre menő tőszavunk egyezik az ó-göröggel. Művéből megtudjuk, hogy a székely-szittya rovásírás is azonos az eredeti ó-görög írásjelekkel. A magánhangzók jeleinek egyezése különösen feltűnő s ott, ahol eltérés van a két írás között, észrevehetı a szittya önállóság. Az eltéréseken látszik, hogy azok alkotója széles ismerettel bírt a legrégibb írások körében. Ez viszont igazolja, hogy a rovásírás nem szolgailag átvett jelek voltak, hanem azok használata a szittyáknál visszamegy az ősi időkbe. Hogy ennek dacára őseinktől semmi írás sem maradt fenn, annak az az oka, hogy ércbe, kőbe a síkságon nem róttak, csak fába, mely idővel elporladt, másrészt pedig az orosz síkság még régészetileg semmit sincs föltárva. Churchward munkáiból tudjuk, hogy az ősi görög nyelv tiszta kara-maya volt, s hogy az összes ó-görög munkák a kara-maya nyelv kifejezéseivel vannak áthatva. A görög szótárt napjainkig háromszor cserélték ki. Karák Churchward szerint a föld különböző helyein találhatók. Kis-Ázsiába messze terjeszkedtek befelé, s valószínűnek tartja, hogy az egész Fekete-tenger vidékét ők lepték el. Ugyancsak tőle tudjuk, hogy az ősi görögök, akik mayák voltak és nem árják, mint a mai görögök, joggal tarthattak igényt arra, hogy a legősibb, a legnemesebb emberfajnak Mu egyik, az összes emberfajok fölött uralkodó törzsének voltak leszármazottai. Jelen műben olvashattuk azt is, hogy a karák nem tartoztak sem a szőke, sem pedig a fekete-fehérek fajtájába. Más szóval reájuk is illet az, ami ma a magyarra, hogy se nem szőke, se nem barna, az az igaz karafajta. A kara jelzőt csodálatosképpen megtaláljuk a hét magyar törzs neve között is. Az etruszkokról, akik ugyancsak a rovásírást használták, szintén megállapították, hogy ősi görög nép voltak. A hellének csak Euklidesz alatt tértek át a régi rovásírásról a még ma is használatban levő írásjeleikre. Heraklesz ivadékai, az ősi kornak legvitézebb népei, számos törzsre és tájszólásra oszlottak. Egy részük megtelepedett s földműveléssel, állattenyésztéssel és iparral foglalkozott, míg másik részük nomád módon barangolt a nagy orosz síkságon. Ennek az egymástól való elkülönülésnek főként a hegyek kiemelkedése volt az oka, amely földtani esemény a görögséget évezredeken át szétválasztotta. A perzsa birodalmat úgy a déli hellén-görögség, mint az északi szittya-görögség századokon át rettegésben tartotta, és Darejosz serege, bár százezrekből állott, mégis kudarcot vallott a leleményes szittya taktikával szemben. Volt idő, amikor Perzsia szittya uralom alatt állott. Még Hérodotosz idejében észre lehetett venni egyes szittya tájszólásokon a görög hasonlatosságot, mert Hérodotosz a kallipidákról (görbelábúakról, lovasokról) megjegyzi, hogy tulajdonképpen görög-szittyák, míg a gelonosziakról azt írja, hogy félig szittyául, félig görögül beszélnek. Ahogyan szövetségkötésüket leírja, hogy karjaikat fölmetszik, vérükből egy boros korsóba csöpögtetnek és abból isznak, egyenesen őseink vérszerződésének a szertartására ismerünk. Kiemeli még rendkívüli ügyességüket a nyilazásban, s valóban úgy Árpád magyarjai, mint Kuthen kunjai mesterien kezelték a nyilat. A szittya nyíl oly erős volt, hogy annak felajzásához szittya kéz kellett. Végül csodálattal ír iparukról, s főleg a bőr feldolgozásában való utolérhetetlen voltukról. Mindezek mellett sem Hérodotosz, sem pedig a vele egykorú írók műveiben nem sok elismerést találunk a szittyák mőveltségéről. Ez azonban érthetı, mert ők a fölényes hellén nézıpontból szemlélték a hős szittyák egyszerű életviszonyait, amelyre őket a pusztaság kényszerítette. Nem vették észre, hogy egyszerűségükben is több ezer éves műveltség rejlik mögöttük. De ha ők ezt nem is vették észre, nekünk mégis van erre nagyon nyomós bizonyítékunk, amely sokkal megbízhatóbb, mint bármely történeti hagyomány vagy emlékmű, s ez a szittya nyelv, illetve drága anyanyelvünk. Az, hogy a magyar ízig-vérig görög, azaz kara-maya, tehát se nem mongol, se nem ugor, se nem árja, az megdönthetetlen pozitívum. Hogy fajilag görögök vagyunk, azt nyelvünk igazolja, mert arra, hogy egy nép átvegyen egy reánézve idegen nyelvet anélkül, hogy fajilag el ne vegyüljön, az a mesék országába tartozik. Csicsáky Jenı: MU az emberiség szülıföldje Lapszám: 112. (120) Amíg görög fajiságunk pozitívum, addig szittya leszármazásunkra vonatkozólag az igazságnak megfelelıen meg kell jegyeznem, hogy ez az állítás csak nyomós érvekkel és hagyományokkal alátámasztott föltevés, de nélküle görögségünket meg se tudnánk érteni, s ugyanúgy érthetetlenül állanánk az ugorhoz, törökhöz, góthoz és a szlávhoz való kapcsolatunkkal. Krónikáink is a szittyák leszármazottainak tartanak bennünket. Ezt őseink valószínőleg jobban tudták, mint a őılük idegen árják kései leszármazottainak a tudósai, akik bennünket nem ismertek, mert nem is ismerhettek. Szent Gellért legendája szerint a Péter király alatt föllázadt pogányok megint a szittya istenséget kezdték imádni. Tudósaink nem is vonták ezt soha azelıtt kétségbe, de a tőlünk idegen, árjavérő tudósok az ugor rokonság kitalálása után támadták e hagyományok hitelességét, mert szeretnék a szittyákat az indogermánokkal rokonságba hozni. Tudományos köreinkben a múlt század (itt: 1800) ötvenes évei óta egy olyan iskola szervezkedett, mely a magyar őstörténelem hazai forrásait minden eszközzel igyekszik hitelességüktől megfosztani, hogy aztán engedjük magunkat idegenbıő importált téveszmékkel félrevezettetni. Ennek az iskolának a harcosai azt akarják, hogy mondjunk le írott emlékeinkben megnyilatkozó dicső múltunkról. Azt akarják, hogy hányjuk tűzre a névtelen jegyző fércművét, mert szerintük az csak egy ostoba barát fecsegése, illetve pusztán politikai célból írt koholmány. Azt akarják, hogy fordítsunk hátat magyar történetíróinknak, s inkább nézzük meg, hogy mit írtak rólunk a németek, olaszok, oroszok, osztrákok stb., hogy mi van az ő levéltáraikban, krónikáikban és náluk egyebütt. Hát nem olyan-e ez, mintha évszázadok múlva a mostani kisantant tükrében keresnénk múltunkra és jelenünkre vonatkozó adatokat, s minél kedvezőtlenebbek volnának, annál hitelesebbeknek tekintenénk azokat? Legérdekesebb az, hogy ez az iskola nem elégszik meg azzal, hogy saját emlékeink és hagyományaink hitelességét tagadja, mert ez talán még megbocsátható volna. De nem állanak meg itten, hanem támadják a görög, a római, a bizánci írók mindama tételeit, amelyek akár a hunokra, akár a magyarokra vonatkozólag valami dicséretest vagy jót mondanak. Legújabban megértük már azt is, hogy tagadásba veszik a hun-magyar testvériséget, mert azt akarják elérni, hogy mi ne legyünk büszkék Atillára (idegenül: Attilára) és világhódító népére. Amikor arra akarnak bennünket tanítani, hogy a lapptól, osztjáktól, zürjéntıl, mongoltól, kalmüktıl, töröktıl vagy tatártól származunk, s hogy régente őseink rablók, gyilkosok, betyárok, vad hordák voltak, meg akarják utáltatni velünk származásunkat és őseinket, elfeledtetni faji elsőbbségünket, hogy aztán hozzájuk álljunk, mint hamupipőkék és úgy tekintsünk rájuk, mint akiktől minden fény és világosság kisugárzik. Pedig hát dacára örökös háborúinknak, sem a haladásban, sem a törekvésben nem maradtunk hátra egy tapodtat sem. Példa erre múltunkból az esztergomi, a székesfehérvári s legújabban főleg az egri ásatás. A műveltség nálunk mindig alaposabb volt, s azt is hozzá tehetjük, volt legalább olyan általános, mint az árja. Csak nem szabad összetéveszteni a műveltséget a kedvezőbb gazdasági helyzet által nyújtott technikai lehetıségekkel. Tudósainknak, művészeinknek, atlétáinknak arányszáma bármely nemzethez viszonyítva, nemhogy kimagasló, hanem szembeszökően óriási. Ez megdönthetetlenül felsőbbrendőségünk mellett bizonyít. Ne tévesszen meg bennünket idegenek véleménye, akik minket csak könyvekbıl vagy legjobb esetben pár futó látogatásból ismernek, vagy akiknek nemzetünk szabadsága vagy nagysága vagy akár műveltsége mindig szálka a szemükben. Maradjunk csak meg mindig hagyományaink mellett. Hagyományainkat az újabbnál újabb ásatásokból felszínre kerülı bizonyítékok mindig jobban és jobban megerősítik, s történelmünk talaját napról napra termékenyebbé teszik, mert kölcsönösen kiegészítik egymást, s egy meglepő, bámulandó, összhangzó egészet adnak, amelyből a valótlanság, az elfogultság, a rosszakarat vagy ostobaság által eltorzított, elferdített dolgok, mint salak, önmaguktól felszínre kerülnek. Amíg tudósaink nemzeti alapon mozogtak, történeti ismereteink gyarapodtak. A finnugor kutatások történelmünk talaját meddővé, terméketlenné tették. Azóta, amióta ezt az elméletet reánk erőszakolták, történelmünk is csak reánk szórt rágalmakkal bővült. Másolat: