Aczél Gábor: A nagy átverés és az elsodort emlékezet

Ille István (HaR)

Állandó Tag
Állandó Tag
Előzmények: Kosztolányi Dezső az erősen jobboldali Uj Nemzedék elnevezésű irodalmi folyóirat 1920. november 3-án megjelent száma általa szerkesztett Pardon-rovatában Levél egy regényhamisítványról címmel névtelenül publikálta Szabó Dezső írásmódját gúnyoló pamflettjét. Annak ellenére, hogy a rovat minden, ugyancsak anonim szerzőjének kiléte mindmáig vita tárgya (http://www.kalligram.eu/Kalligram/Archivum/2010/XIX.-evf.-2010.-junius/Egy-s-mas-az-Uj-Nemzedek-Pardon-rovatarol), bizonyos, hogy e gúnyirat szerzője maga a rovatvezető volt, részint az írás stílusa, részint a Kosztolányi és Szabó Dezső közötti ez idő tájt felerősödött tartós vita okán. És nem volt nehéz beazonosítani, hogy Kosztolányi ebben az írásában Szabó Dezső először 1919-ben kiadott Az elsodort falu című könyvéből származó idézetek “elemzésével” szórakoztatja az olvasókat.

Értelmezni törekedtem az álmomban felvillanó képeket, amelyek filmrészletenként peregtek, ám egyre halványabban. Közben nagyon zavart, hogy amit jó ideig a képek hangjának véltem, mind kevésbé illett a látott történésekhez és személyekhez. Lassan (talán gyorsan) ráébredtem, hogy még csak ébredő-félben lehetek, mert a hangok nem az álmomhoz, hanem a tévé képsoraihoz tartoznak. És ettől a pillanattól tudtam, hogy nem az álmomban látott személyek cselekednek és beszélnek. Mert miközben azt érzékeltem, hogy egy rémületesen nagy puska a képernyőről mered rám, arról volt szó, hogy húst sütnek a lőfegyverben, s miután annak hatméteres csövét oldalt felnyitották, ezt láttam is. A Turul* Channelen. Különleges alkalomra készített különleges tárgyat, óriási grillpuskát mutattak be a csatorna műsorában. Semmi köze nem volt az álmomhoz, nyilván más ment, amibe belealudtam. Az viszont kizárt, hogy elalvásomkor, vagy szendergésem közben ezen a csatornán Kerényi Imréről sugároztak volna bármit is. Tehát álmomban ült ott, velem szemben, A nagy balhé című film lóversenyirodának álcázott helyiségében, két filmbeli figura társaságában, s az én Szabó Dezső regényét Kosztolányi gúnyiratánál erőteljesebben parodizáló írásom alapján rendezett színpadi előadásról beszélt, titkolandó, hogy az általa nagy pénzen megjátszani szánt futamra vár. Nem vette észre, hogy valójában egy zsidó szeretetotthon lakói veszik körül. Ahol néhány perccel korábban a Vidnyánszky és Alföldi által közösen rendezett darabot állva ünnepelték.

A darabban a színpad egyik oldalán Eperjes játszotta volt „Az elsodort falu” egykor sikeres, de az első világháború idején nyomorgó íróját, akit ifjúkori rajongója a megtervezett öngyilkossága előtti napon váratlanul meglátogat és pénzhez juttat. Ez utóbbi szerepben egy számomra ismeretlen, esetleg felébredvén már felismerhetetlen színész debütált. A színpad másik oldalán Kern András volt kettejük párbeszédének kommentátora. A közönséggel együtt ő látta és hallotta, ami a színpad másik oldalán, továbbá a súgólyukban történt és hallatszott, Eperjes és a látogatója nem. Haumann volt a súgó, de nem a színészeknek súgott, hanem a megfordított, Eperjesék és Kern között domborodó tetejű súgólyukból a közönségnek mondta halkan, amit Szabó Dezső a maga szereplőiről írt. Azt például, hogy a regénybeli író „a feléje hajló segítő emberben Krisztus szomorú jó arcát látja”, amikor az asztalára tett pénzt nagy-nagy kézrázással megköszöni.

Álmomban az egész darabot látni véltem, alább egyetlen jelenetét, meg az utolsó képét próbálom felelevenítve megosztani.

*

HAUMANN, A SÚGÓ: A két összefogott kéz nagy jólesés és győzelmes dac volt a testvért kereső embernek.

KERN: Magyarul: nem esett rosszul neki, hogy pénzt kapott.

A LÁTOGATÓ: Csak egyet kérnék, csak egyet, a szívem mélyéből, ha megengeded.

HAUMANN, A SÚGÓ: Ezt a látogató fájdalmassá vonaglott arccal, eltikkadt kérő hangon, mélyen elpirulva mondta.

EPERJES: Szólj őszintén!

HAUMANN, A SÚGÓ: Ezt az író belül megrázkódva mondta.

A LÁTOGATÓ: Az Istenre kérlek, ne bántsd többé a zsidó fajt, ne írj többet a zsidókról.

EPERJES: Hát te is azt hiszed, hogy antiszemita vagyok? Te is, aki olyan intelligens vagy, akinek olyan széles emberi kultúrája van?

HAUMANN, A SÚGÓ: Ha nem vették volna észre, az író arcára gyanakvás tódult, s a szemeiben rossz lángok csaptak fel.

KERN: Nű, vajon mit válaszol erre a széles emberi kultúra birtokosa? Tippeljenek!

A LÁTOGATÓ: Nem, nem. Te nem is lehetsz antiszemita, te, aki minden emberinek hangja vagy…

KERN: Amiként némely író mellett főként a diktátorok szeretnék ezt magukról elhitetni.

A LÁTOGATÓ: … Te csak az igazságot írtad meg. De vannak gyilkos igazságok, amelyek ölnek hatod- és hetedíziglen. Vannak igazságok, melyek oly erővel izzanak át az elfogult lelkekbe, hogy már igazságtalansággá lesznek…

KERN: Kérem, figyeljenek! Nem sokkal később az elfogult lelkekbe átizzott, s igazságtalansággá lett igazság indoklását is elfogadja majd ez az ajvékoló taknyos.

A LÁTOGATÓ: … Az én fajom annyit szenvedett. Én félek. Ez a félelem velem született, bennem még összeborzonganak a megkergetett ősök.

KERN: Szinte látom. Megkergetésük közben látom összeborzongani a derék ősöket.

A LÁTOGATÓ: Nem magamért félek, de szegény fajomért.

EPERJES:És az én fajom? Én nem félhetek a fajomért? Az én fajom nem szenvedett eleget?

HAUMANN, A SÚGÓ: Törtek elő az íróból fekete lobogással a szavak.

EPERJES: A háború folyamán elvetődtem Magyarország minden pontjára. Voltam a fronton, a front mögött, falun és városban. Láttam mindenféle embert, mindenféle viszonyokat. Voltam nyáron fürdőkben, a Tátrában, a Balatonon, mindenütt, ahol egészséget isznak és örömet élnek. Kik voltak ott? Zsidók, zsidók, zsidók. Menj a színházba, a mulatóhelyekre, ahol élvezetet zabálnak. Kik élveznek? Zsidók, zsidók, zsidók. Menj a városokba, kiket emelt fel a sárból a háború, kiknek csordult teljes dézsával a háború emlője? Kik lettek az élet urai? Zsidók, zsidók, zsidók. Nézd meg, hova omlik a föld, kik veszik meg a fejős birtokokat, kik lesznek gazdái az elbitangult udvarházaknak, kiké lesz a szőlő bora, a kalász magva, kik állják körül a föld csecseit. Zsidók, zsidók, zsidók…

KERN: Őket is látom a föld csecsei körül. Az élet urait. Az élvezetet zabálókat! És ezek nem Nyírő, és nem is Wass Albert mondatai, hanem a náluk rangosabb Szabó Dezsőé!

EPERJES: … Menj a bankokba, ahol uralkodik a pénz, a szerkesztőségekbe, ahol uralkodik a betű, az üzletekbe, ahol összetorlik a másoktól végzett munka, a központokba, a kirendeltségekbe, a trénhez, a gazdasági vállalatokhoz, mindenüvé, ahol biztos az élet és könnyű a haszon. Kiknek folyik pénzt az egész megbomlott élet? Zsidóknak, zsidóknak, zsidóknak…

KERN: Fajtiszta, pontosabban fajtatiszta gyalázás: az egész megbomlott életből a zsidók zsebébe folyik a pénz. A mások munkája torlik össze benne. A kiadásukat követő években ezrek és ezrek olvasták az e sorokat tartalmazó könyvet, s tízezrek, tán százezrek beszéltek róla. Ma azért ennél kevesebben ismerik. Szerencsére?

EPERJES: … És hol van az én fajom, az én megrabolt, kihasznált fajom? Menj Tirolba, Palesztinába, Flandriába, mindenüvé, ahol hősen, gyermekkedvvel kell meghalni. Kik halnak ott az első sorban? Magyarok, magyarok, magyarok. Menj a kis hivatalokba, ahol becsülettel kell éhenhalni, postához, vasútra, iskolákba, törvényszékre és ezer más helyre, ahol buta-becsületesen, vacogó foggal kell megállani a végsőig a sarat. Kik nyomorognak hatszoros munkával, kik fáznak, kik döglenek napról napra éhen? Magyarok, magyarok, magyarok…

HAUMANN, A SÚGÓ: A fiatalember nagyranyilt szemekkel nézte ezt a tomboló emberzivatart.

EPERJES: … Magyarország most egy mesebeli óriás koca, millió éhes szájjal, millió csorduló emlővel…

KERN: Be szép mese ez!

EPERJES: … A szájak magyar csontot, magyar húst, magyar velőt, magyar szívet rágnak, magyar könnyet, magyar vért, magyar verejtéket isznak, az emlőket ti markoljátok, ti szívjátok és bitang grófi rablók. Hát az én fajom nem szenvedett a múltban? Igen, a tiétek is szenvedett, de most részeg kedvvel fizet a jelen. Mi a fizetése az én fajomnak? És ezt nem szabad kiüvölteni? Oláh, szerb, tót, zsidó beleordíthatja faja jogait a történelembe, ha mi megmukkanunk, az barbár sovinizmus, elfogultság, antiszemitizmus. És te, te sem akarod ezt látni és érteni?

KERN (ordítva): Te ne engednéd beleordítani a történelembe a mi fajunk jogait?!

HAUMANN, A SÚGÓ: Figyeljék! A látogatónak minden vér elment az arcából, világítósápadtan s a mély rémület rángásával nézett erre a felzúdult emberre…

KERN: Szabó Dezső regényében többen is és igen sokszor ránganak. Valamint vonaglanak.

HAUMANN, A SÚGÓ: … mintha valami szörnyű jövőbe látna.

KERN: Nem, nem a felzúdult ember, hanem Szabó Dezső művelt zsidaja.

A LÁTOGATÓ: Ne érts félre.

HAUMANN, A SÚGÓ: Ezt engesztelőn, nehéz kéréssel mondta.

A LÁTOGATÓ: Ha te tudnád, mennyire látok mindent s mi mindentől remegek. De ez csak féligazság…

KERN: Előre szabadkozik, s mielőtt ismertetné a rémlátomását, azt féligazságnak minősíti.

A LÁTOGATÓ: … s a féligazság gyilkosabb, mint az egész igazságtalanság…

KERN: Ami csaknem azt jelenti, hogy jogotok van meggyilkolni bennünket. De bocs-bocs:

A LÁTOGATÓ: A zsidóságnak súlyosan megvásárolt jogai vannak…

KERN: Bizony-bizony, megvásárolt jogok, amiket nem ingyen kapott.

A LÁTOGATÓ: … ahhoz, hogy éljen a magyar életben…

KERN: Az utóbbi mondatrészben is van nyelvtani rendellenesség, de fontosabb a mondat egésze, amely szerint az élet lehetőségének jogát ebben az országban a zsidók megfizették.

A LÁTOGATÓ: Mi voltunk a lendülő erő az új Magyarország felépítésében, hiszen a ti fajotokban rejlő mély kincseknek is mi vagyunk a bányászai s kikiáltói a világ piacán.

KERN: Azaz hiába rejlenek bennetek „mély” kincsek magyarok, azok a zsidók nélkül nem kibányászhatók és eladhatatlanok.

A LÁTOGATÓ:Igaz, miénk a megnyert élet…

KERN: Aminek elismerése az első világháborúban elpusztultakkal szemben töredelmes beismerés.

LÁTOGATÓ:Igaz, miénk a megnyert élet, de miénk volt a kockáztatás merészsége, a kezdés szent nyugtalansága.

KERN: Hadd csóválja a fejét hökkenten a magyar ember: ezek tényleg azt hiszik, hogy az életüket merészségükkel, nyugtalanságukkal megnyerhetik?!

A LÁTOGATÓ: Minden fajnak kell a kritika, de éppen most mutatni rá ezekre…

KERN: Mikre most? Ezekre a fajra, vagy ezekre a kritikára? Ejnye, műveltkém! Csak nem azt akarod mondani, hogy most éppen egyelőre tessenek visszafogni magukat!?

A LÁTOGATÓ: … éppen most mutatni rá ezekre, mikor szörnyű éhes tömegek lesnek új, meg új gyűlöletre.

KERN: Lám-lám, új gyűlölet kell ezeknek a kurva zsidóknak, s egész hadseregük is van hozzá!

A LÁTOGATÓ: Néha éjszakánként hulló holttesteket látok, és hallom a pogrom vad ordítását…

KERN: Na végre kibökte a látomását ez a szerencsétlenül fogalmazó zsidófiú. És most szórakoztathatnék azzal, hogy a pogrom nem ordít, meg hogy roppant ritkán ordítanak szelíden, de nem folytatom a nyelvészkedést, mert a regényben ez az a holokauszt által utóbb még a holttestek hullását is igazoló kasszandrai jóslat, amely alkalmat ad arra, hogy Szabó Dezső íróhőse még a leendő holokauszt bekövetkeztét is indokolttá tegye.

EPERJES: Pogrom, pogrom! Ezzel a szóval köttök ti le minden kritikát.

HAUMANN, A SÚGÓ: Ezt közbevágva, megáradt indulattal mondta.

KERN: Amely általánosítás révén az íróhős legelőbb megfosztja a zsidókat attól, hogy szóval védhessék az életüket. Majd meghatározott céllal maga is elítéli az őket fenyegető pogromot:

EPERJES: A pogrom a vér őrülete, a vadállat részeg felriadása, a pogrom nem intéz el, nem ad igazságot, csak jogot és újabb erőt az újabb imperiumhoz. Ha pogrom volna, én dobnám legelőször magamat elébe s az én széttépett testemtől volna először véres a kezük…

KERN: Kiknek a keze, tessék mondani, kérdezné itt szelíden Kosztolányi, szikrát se törődve az így megágyazott folytatással.

EPERJES: De van egy másik pogrom, egy szörnyebb, mert tartós,..

KERN: Ah, tehát a zsidóirtó pogrom üdvösen rövid legalább.

EPERJES: … egyetemes…

KERN: Azaz a zsidóirtó pogromokkal szemben mindenkit veszélyeztet.

EPERJES: … és nem jajgatja fel a megtorló szánalmat.

KERN: Itt a szánalom megtorlónak minősítése nem csupán stílusbaj, hanem aljasság.

EPERJES: És ez alatt vonaglik…

KERN: Jaj, az a kiirthatatlan vonaglás már megint! Ha jól sejtem, a szinte végtelen és egyetemes, az egész világot fenyegető zsidópogrom alatt vonaglik a lehető legtartósabban… mi is?

EPERJES: … vonaglik, pusztul, vágódik el a magyar faj. Az a csendes kiválasztás s fajotok rettentő szolidaritása…

KERN: A csendes, azaz a legkevésbé se hangos kiválasztás jelzőjét alig-alig bántva jegyzem meg, hogy Szabó Dezső íróhőse szerint nem a szolidaritás, hanem csakis a zsidók szolidaritása rettenetes.

EPERJES: …mely minden szenvedéshez, vérhez, gyötrelemhez, nyomorhoz magyart juttat, minden lélegzethez, élvezethez, pénzhez, hatalomhoz titeket rohantat.

KERN: Ez tehát a zsidóknak a magyarok eltiprását, s a maguk minden jóhoz rohantatását eredményező szolidaritása, ami elpusztításukat ugyan nem, de az elpusztításuk szándékát megindokolja…

EPERJES: …Az a szörnyű pogrom, mikor ti oly sajátosságokkal, olyan morállal, olyan eszközökkel, olyan szolidaritással rohantok a versenybe, amiktől elhúz, melyeket halálos lehetetlenné tesz ezeréves európai emberiességünk, őskeresztény vérünk…

KERN: Talán ha egyeztetné az egyes számot a többes számmal, jobban érteném, írná Kosztolányi.

EPERJES: És míg hibáinkban zsákmányaitok vagyunk, elhullunk a versenyben azáltal, ami bennünk jó és tiszta emberi.

KERN: Ajvé!

EPERJES: Én látom fajom roppant vonaglását,..

KERN: Mert az én fajom, igenis, jelzősen vonagol.

EPERJES: …a bitorolt életet,..

KERN: A bitorló nyilván zsidó.

EPERJES: … a lencsén elcsalt örökséget,..

KERN: Az ám, mert már annak idején is zsidó furfanggal csalta ki Jákob Ézsautól az elsőszülötti jogot.

EPERJES: … mindenfajú kihasználók rettentő karmait,..

KERN: Jó-jó, a zsidók mellett más fajok is karmolnak rettenetesen,

EPERJES: … a vad parazita dzsungelt,..

KERN: Mert tulajdonképpen vad dzsungelként élősködik az egész világ.

EPERJES: … mely ráhemzseg a balek magyarra

KERN: Tömegesen rányüzsög a könnyen becsapható magyar balfácánra.

EPERJES: … és ne szólhassak, ne jajgathasson ki belőlem az emberi felindulás egy elpusztult, kirabolt, megcsalt nagyszerű fajért, mert (valaki) pénzt ad nekem s ezzel megvette testem, lelkem, minden napom és életem elrendeltetését. Te vagy az egyetlen, aki a nehéz napokban adó kézzel fordultál felém, de vidd a pénzed. Ez talán fájdalmasabb volt, mint a többiek elfordulása.

KERN: A fajelfordulás esetének megítélése e monológzárás lényege. A saját magyar fajának zöme elfordult az írótól ugyan, ám az ebből fakadó nyomorát kevésbé tartja fájdalmasnak, mint az egyetlen adó kezet, amely történetesen egy zsidó keze, nem elfogadni, mert élete elrendeltetését nem képes áruba bocsátani. Vajon elviszi-e a pénzét ez a hülye zsidó?

HAUMANN, A SÚGÓ: A fiatalember beárnyékolt arcán nehéz szenvedés volt, sötét szemeiben felcsillogtak a könnyek. Mindent megvalló testvéri megtárulás és felfakadó sírás volt a beszéde.

A LÁTOGATÓ: Oh, ne érts félre… Ezt mind láttam, még többet, még borzasztóbbat.

KERN: Miről hadovál? Miről akar beszélni ez a fajankó?

A LÁTOGATÓ: Ha tudnád, hogy hogyan kerülöm fajom, mióta részeg siker és piszkos pénz polluálta.

KERN: Pol-lu-ál-ta…Tekintsék a mondatot, s a mondat végén a szót egy gyónásszerű könyörgés gyomorforgató kezdetének, amelyben egyszersmind a birtokolt műveltség temérdek volta is megmutatkozik. A zsidófiú ugyanis a saját faja kerülésének okát faja fajtalanságában tételezi. Mert amit mondott, valami olyasmit jelent, hogy a zsidókat a siker, meg a pénz ondója rontotta meg. A sikeres zsidók kivert faszának gecije.

A LÁTOGATÓ: Ha tudnád, hogy gyűlölöm a szerencséjük szemérmetlenségét, pénzmoráljuk, formahitük, széthemzsegő kapitalizmusuk…

KERN: Azaz a balek magyarra ráhemzsegő dzsungel mégsem a világ, csak a széthemzsegő kapitalizmus része. És mintha bizony ebből a szövegelésből három szó ragja is hiányozna, mondhatni, hogy a zsidófiú elfuserálta a mondandóját, mert a zsidók szerencséjének szemérmetlensége mellett nyilván a pénzmoráljukat, a formahitüket és a kapitalizmusukat gyűlöli. Okkal zavarodott, noha nem élete elrendeltetését, hanem „csupán” a származását bocsátja áruba. Bóvli gyanánt.

A LÁTOGATÓ: De látod, szeretem a zsidót, a nagyszerű kiválasztott népet, mely ezer tévedés közt tántorog nagy emberi hivatása felé.

KERN: Látja? Mármint Szabó Dezső íróhőse vendégében a zsidó nép szeretetét. Miből látja? Abból, hogy szerinte a nagy emberi hivatás felé e nagyszerű kiválasztott nép rengeteg tévedéssel és tántorgóan közelít?

A LÁTOGATÓ: Mikor bejöttem, még nem tudtam, mire foglak kérni, mert már nem is tudom, hogy melyik a helyes út.

KERN: Mondom, hogy meg van zavarodva.

A LÁTOGATÓ: Arra, hogy ne szólj többet róluk, vagy, hogy ostorozd őket, mint a régi próféták, nagy emberi szent igazságokkal,..

KERN: Igaz, ami igaz: a nagy emberi hivatás felé akkor lehet annak elérése reményében közelíteni, amennyiben közben az embert nagy emberi szent igazságokkal ostorozzák. Ahogy azt a régi próféták tették.

A LÁTOGATÓ: … mert hálátlanok, mert visszaéltek a megtágult idővel s minden bűnt, mely elnyomó végzetük volt, elnyomó erejükké tettek.

KERN: Az nem teljesen világos, hogy a megtágult idővel miként éltek vissza a hálátlanok, de az igen, hogy zsidók bűnözők, akik maguk tették a saját, mások elnyomásához szükséges erejükké a korábban rájuk zúdított bűnök mindegyikét. Kérdés, hogy kivégzett állapotukban miként tudták ezt megtenni.

A LÁTOGATÓ: Nékünk új és új Babilon kell,..

KERN: Igen-igen: új meg új pusztulás, hogy a zsidó gonoszság városromboló következményétől magát ki-ki egyenként, újra meg újra menthesse meg.

A LÁTOGATÓ: … minket folytonos szenvedésben kell szeretnie Istennek, hogy jót és szépet teremjünk, különben jaj nekünk.

HAUMANN, A SÚGÓ (egy idő után, lapozgatva a szövegkönyvben): Ez nem stimmel. Itt nem írt semmit Szabó Dezső. Miért lett csend?

KERN: Mert a folytonos szenvedést saját istenétől követeli ez a mesüge.

A LÁTOGATÓ: Véletlenül az első kérés esett ki belőlem, mert gyenge voltam, mert féltem drága, bűnös fajom.

KERN: Szóval a véletlennek is van oka: a majré. A hadova lényege pedig, hogy bűnös a fajom. Ismételjük együtt: bűnös fajom, bűnös fajom, bűnös fajom.

A LÁTOGATÓ: De a te beszéded, mint zuhogó ősigazság megerősített, csak az igazság lehet jó, csak az adhat életet.

KERN: Mindazonáltal ami belőled rám zuhog, az fáj ugyan, de megerősít és életet ad, mert ősigaz.

A LÁTOGATÓ: Te teljes ember vagy, minden emberit magába ölelő látó szem és szent igazság az, ha te ostorozol.

KERN: Nézzék ezt a minden emberségéből kivetkezett pondrót, amint a behemót lábánál fetrengve szól fel hozzá: rúgj belém, Örökkévaló!

HAUMANN, A SÚGÓ: Nem igaz, nem igaz! Semmi ilyet nem csinált. És ezt a könyvben sem olvashatják!

KERN: Naná, hogy nem.

A LÁTOGATÓ: Nagy, tisztító vihar kell fajunknak, hogy emberré szélesedjék,..

KERN: Mert a zsidó nem ember.

A LÁTOGATÓ: … hogy elriadjon bódult bálványától, a pénztől, hogy beletisztuljon az általános emberi morálba.

KERN: Bódult a bálványuk és mégis imádják a mocskos zsidók. Tisztítótűzre kell vetni őket!

HAUMANN, A SÚGÓ: Bocsánat, de Szabó Dezső tisztító vihart, ha úgy tetszik, kóser vihart tart szükségesnek. Tisztítótűz nincs a könyvében.

KERN: Ne dumálj, mert benne van. Mint ahogy benne vannak a majdani gázkamrák is.

HAUMANN, A SÚGÓ: Implicite.

KERN: Úgy.

A LÁTOGATÓ: A két faj most az összeilleszkedés lázas változásain megy keresztül s neked, aki olyan kegyetlen kritikával ostoroztad saját fajod bűneit, van jogod, hogy ránk kiálts a félrevezető utaknál.

KERN (fáradtan legyint).

A LÁTOGATÓ: Legyen hát korlátlan kritika, mondódjék meg az egész igazság, hogy világosság legyen a jövő nemzedék lábai előtt.

KERN: Mondódjék.

A LÁTOGATÓ: Egy nagy emberi megértés s a közös munka szent ölelkezése fog ebből támadni.

KERN: Meglátják, valóban szent ölelkezés fog mindebből támadni. És ez a tróger elfogadja a suskát.

A LÁTOGATÓ: Kérlek, könyörgöm, fogadd el ezt a pénzt, add meg ezzel emberi méltóságomat és tégy úgy, ahogy hivatásod mondja.

KERN: Nézzék!

HAUMANN, A SÚGÓ (közölve és kifejtve, ami a színpad jobbfelén történik): Az író felugrott, magához ölelte a könnyező férfit.

KERN: Ölelés megvolt.

HAUMANN, A SÚGÓ: Minden bűn, kicsinyes póz kihullott belőle, a fellobogó csipkebokor volt, nagy, tiszta emberi ölelkezés.

KERN: Tényleg szent ölelkezés volt, fellobogó csipkebokorral teljes.

EPERJES: Látod, ez is zsidó, mélyen, nagyszerűen, krisztusi melegséggel zsidó.

HAUMANN, A SÚGÓ: Ezt elmélyült hangon mondta.

KERN: Hogy oda ne rohanjak hozzájuk!

EPERJES: Én csak az egyik képet adtam meg fajotokról, a sötétet, amivé az ellenséges szándékok rontották. Te megadtad a másikat, az árnytalanul emberit, az igazság örök szomjúhozóját, ahogy fajotok ős tisztaságában a történelem egyik megváltó gondolatának fogantatott.

KERN: Lám, ezúttal Szabó Dezső íróhőse nem jelenti ki, hogy a zsidók megváltó gondolatként fogantatott, ám saját ellenséges szándékai által megrontott, egykor őskóser faja az idők során alaposan bemocskolódott. Csupán utal erre.

EPERJES: Ha tudnád, hogy minden nehéz haragom onnan van, mert tudom, hogy egymásra vagyunk utalva, mert szeretlek benneteket.

KERN: Az egymásrautaltság tudata, s az írónak az általa szégyentelenül hangoztatott zsidószeretete tehát az ő valamennyi nehéz haragjának oka, e nehéz harag feketén lobogó kitöréséért azonban ebben a jelenetben – amiként könyvben sem – nem kért bocsánatot.

HAUMANN, A SÚGÓ (a lassan elsötétülő színpad közepén, a közönség felé nyitott, a jelenet végéig megvilágított súgólyukban, az asztalra tett pénz sorsát is sejtetve): Több szó nem esett köztük. Hosszasan kezet fogtak, majd a látogató elment. Az író egész nap e jelenet hatása alatt volt, s az elment anyagi gondok is magukkal vittek egy darab sötétséget.

KERN (hangja a sötétben): Maradt benne elég.

Függöny.

*

Az előadásnak ez utóbb rekonstruált jelenetét is taps követte, a szeretetotthon lakói hármasával-négyesével, előrenyújtott és felemelt karral hajoltak ki páholyokként funkcionáló szobáik gangra tárt ablakán, hogy jobban elférjenek összeütni a tenyerüket. Ekkor még az udvari proszcénium-páholyban helyet foglaló Kerényi Imre is tapsolt, igaz, keserű félmosollyal az arcán, és csak egyet-kettőt. Ő azért kerülhetett a képbe, mert elalvás előtt arra gondoltam, hogy ha végkép nem találok vevőt az írásomra, neki küldöm el. Egy levéllel, amelyben főszerkesztői nyilatkozatára hivatkozok, miszerint előbb-utóbb a másik oldalra is kinyitja a Magyar Krónikát.

Az álmomban látott produkció utolsó jelenetében Szabó Dezső íróhőse egymagában áll a színpad jobboldalán, amely egy erdélyi hegy teteje.

*

HAUMANN, A SÚGÓ: Megállott s lenézett az alája terített horizontba,..

KERN: Lenéz alája bele.

HAUMANN, A SÚGÓ: … benne csapott össze ég, föld, erdők, minden létezők ereje,..

KERN: Szóval kibaszott erősen.

HAUMANN, A SÚGÓ: … mint egy fiatal isten, gőgösen domborította mellét a kék levegőbe.

KERN: Ami köztudomásúan a fiatal istenek szokása.

HAUMANN, A SÚGÓ: Jobb karját begörbítette s a kiduzzasztott izmot megveregette másik öklével,..

KERN: Hogy miért csinálta ezt, rejtély, s hogy ezenközben az egyik öklével mit csinált, az titok.

HAUMANN, A SÚGÓ: … arcán ijesztő rángásokban vonaglott…

KERN: Végre egyszer sikerült Szabó Dezsőnek egymás mellé terelni a rángást meg a vonaglást.

HAUMANN, A SÚGÓ: … az erő mámora.

KERN: Tehát ami valamivel korábban összecsapott benne, az az ő arcán ijesztő rángásokban vonaglóan mámorosodott. Tényleg ijesztő lehetett!

HAUMANN, A SÚGÓ: Azután, teljes tüdővel s hogy érezze a hangot kidörzsölődni a torkán, mint megtorlott folyamatot,..

KERN: A torkon át kidörzsölődött hang, mint megtorlott folyamat! Hogy örülhetett, amikor ezt kitalálta, írta volt egy hasonló szóhalom felidézését követően Szabó Dezsőről Kosztolányi.

HAUMANN, A SÚGÓ: … beleordította az erdő roppant hárfájába:

EPERJES: Magyar vagyok! Magyar vagyok!

HAUMANN, A SÚGÓ: Dél volt. A bánya kürtje, a Schönberger gyár kéménye, a cséplőgépek rikoltották a delet.

KERN: Itt a rikoltott dél, az egyes szám és a többes szám egy zsidó gyártulajdonossal keveredik.

HAUMANN, A SÚGÓ: A hatalmas raktárokon, a gyár pléhfedelén, az elnyúló barakkokon kiáltott a nap, mint egy győzelmi trombita.

KERN (behunyt szemmel): Mily bódító, ahogy a magyarvagyokat visszazengő erdőhárfa és a zsidótulajdonon győzelmi trombitaként kiáltó nap hangja összecseng!

HAUMANN, A SÚGÓ: Az élet, mint egy óriási ébredő gladiátor, friss izmokkal nyújtózkodott a nap felé.

KERN (tág szemekkel): Ó be szép! Ó be szép!

EPERJES: Magyar vagyok! Magyar vagyok!

HAUMANN, A SÚGÓ: Mintha óriási kupákból örök erőt innék, részegen az élettől újból és újból bekiáltott a megnyílt horizontba.

KERN: Stimmel: Szabó Dezső magyar írója örök erőt nyervén az óriási ébredő gladiátorként, friss izmokkal a nap felé nyújtózó életből, amelyet óriási kupáknak lát, a nyert örök erőtől megrészegedve belekiáltozik az alája terített, s neki megnyílt horizontba.

EPERJES: Magyar vagyok! Magyar vagyok!

HAUMANN, A SÚGÓ: A hang végigharsogott a szálfák kifeszített húrjain s megnövekedett zúgással szállt tovább a behasított völgybe, mint egy halhatatlan jaj, mint egy életre hívó riadás, mint egy haragos visszakövetelés.

KERN: Tudják, mit hallok én ki ma e nehezen elemezhető regényzáró szózsúfolatból? Erdélyt vissza, mindent vissza!

Függöny

*

Amikor leeresztették a vasfüggönyt is, s az ajtaján kikukkantó színészek a dübörgő vastapsot megköszönték, Kerényi Imre már nem tapsolt. Más dolga volt: jogász asztaltársaival a bemutatott színdarab és a produkció résztvevőivel szemben emelhető vád alapján kiszabható büntetésnek a vádhatóság által kérhető mértékéről vitatkozott. Az egykori színházi rendezőt ugyanis a két felvonás közötti szünetben főügyésszé nevezték ki. Az egyik jogász halálbüntetést javasolt, amire Kerényi Imre sajnálkozva ingatta a fejét, mivel a halálbüntetést még a parlamenti többség által legújabban, ugyancsak az előadás időszakában alkotott büntetőjogi szabály se engedte meg. Aztán életfogytiglan tartó börtönbüntetésről esett szó, de a másik jogász óvatosságra intette az új főügyészt, figyelmeztetvén arra, hogy az új törvény valamelyest korlátozta is a vádhatóságot. Amennyiben a bíróság például a kulturális hazaárulás vádját nem tartja megalapozottnak, az ügyészt pénzbírság megfizetésére is kötelezhetik.

Fogatok a helyükre, hallatszott hirtelen, A nagy balhé című film lóversenyirodának álcázott helyiségében a pénztárablakok előtt sorakozni kezdtek a fogadók, s az egyik sorhoz Kerényi Imre egy kis bőrönddel a kezében csatlakozott. Jól láthatóan töprengett valamin, de bizonyosan nem a fogadáson, hiszen a futam győztesére megvásárolt, tuti tippje volt. Mielőtt az ablakhoz ért volna, elégedetten felsóhajtott. Megvan, súgta a mögötte álló jogásznak; az új törvény alapján a darab hamvasztását is kérhetem. Úgy van, mondta a jogász, ebben az ügyben ez a legenyhébb büntetés, mert nem érinti az alkotókat. Ezért Vidnyánszkynak se lehet baja belőle, mondta még Kerényi Imre (meg nekem se, tette hozzá gondolatban), majd a bőröndjéből kipakolt pénzhalmokat sorra átcsúsztatta az üvegablak alatti résen. Sejtelme se volt arról, hogy nagyon, de nagyon átverték.

Álmomban.



*A szöveg szóközökkel számolt 681. leütését követő Turul szó igazolja, hogy írásomnak valóban álombeli az indítéka. Mert a képernyőn csakis még szenderegve, ébredő-félben láthattam a Travelt Turulnak. És ha létezne Turul csatorna, annak műsorában korántsem volna kizárt Kerényi Imre szerepeltetése. Ezért nagy hiba, hogy tévedésemet nem azonnal vettem észre. A szöveg szóközökkel számolt 681. leütését követő szó helyesen tehát Travel. Travel Channel van, Turul csatorna még nincs, amit Kerényi Imréről írtam, azt is álmodtam.
kd.jpg
 
Oldal tetejére