Holografikus Univerzum
Az ilyen események meghökkentenek minket, mert a jelenlegi világnézetünk nem szolgál
a pszichokinézis megértéséhez szükséges értelmi összefüggésekkel. Bohm úgy hiszi, hogy
ha a Világmindenségre holomozgásként tekintünk, akkor megkaphatjuk az értelmi összefüggéseket.
Hogy megmagyarázza, mit ért ez alatt, a következő helyzet elképzelését ajánlja:
késő éjszaka sétálsz hazafelé, és hirtelen a semmiből feltűnik egy árnyék. Első gondolatod
talán az, hogy az árnyék egy támadó, és veszélyt jelent. Az ebben a gondolatban tárolt információ
számos elképzelt tevékenységet hív életre, például a menekülést, a sérülést, vagy
a harcot. Az elmédben lévő elképzelt tevékenységek jelenléte azonban nem kizárólag egy
„elme” folyamat, hiszen elválaszthatatlan temérdek ehhez kapcsolódó biológiai folyamattól,
mint például az idegek ingerlése, a heves szívverés, adneralin és más hormonok termelése,
az izmok megfeszítése és így tovább. Viszont, amennyiben az első gondolatod szerint az
árnyék csak egy árnyék, egészen másfajta mentális és biológiai válaszok érkeznek. Mi több,
egy kis elmélkedés fényt derít arra, hogy mentálisan is és biológiailag is reagálunk minden
tapasztalatra.
Bohm szerint az ebből megértendő lényeg, hogy nem a tudatosság az egyetlen dolog,
ami a szándékra válaszol. A test is válaszolhat, és ez azt jelenti, hogy a szándék természete
egyszerre mentális és testi. Ez furcsa, mert általában úgy gondolánk, hogy a szándéknak
aktív hatása csak a szubjektív valóságra, vagyis a fejünkben lévő gondolatokra lehet, és hogy
ez nem szülhet választ a dolgok és tárgyak világában. A szándék tehát „kapocsként vagy
hídként szolgálhat a valóság két oldala közt,” – állítja Bohm. „Ez a kapocs elválaszthatatlan
abban az értelemben, hogy egy gondolatban tárolt információ, amit mi a ’mentális’ oldalnak
érzünk, ugyanakkor egy idegélettani, vegyi és testi tevékenység, ami minden bizonnyal
megmutatja, hogy mit jelent ez a gondolat az „anyagi” oldalon.3
Egy marék csoda 97
Bohm úgy érzi, hogy más fizikai folyamatokban is találhatunk objektíven tevékeny
szándékra példákat. Az egyik egy számítógépes chip működése. Egy számítógépes chip információt
tartalmaz, és ennek az információnak a szándéka tevékeny abban az értelemben,
hogy meghatározza, hogyan haladjon át az áram a számítógépben. Egy másik dolog az atomi
méret alatti részecskék működése. A hagyományos nézet a fizikában, hogy a kvantumhullámok
mechanikusan hatnak egy részecskére, meghatározzák mozgását, hasonlóan ahhoz,
ahogy egy óceán hullámai befolyásolják a felszínén lebegő ping-pong labda mozgását. De
Bohm nem érzi úgy, hogy ez a nézet képes lenne megmagyarázni, például az elektronok ös-
szehangolt táncát a plazmában, ahogy a víz hullámmozgásával sem tudnánk megmagyarázni
ping-pong labdák hasonlóan jól megkoreografált mozgását, hogyha felfedeznének egy ilyen
mozgást az óceán felszínén. Úgy érzi, a részecske és a kvantumhullám közti kapcsolat sokkal
inkább olyan, mint amikor egy hajót automata pilótára kapcsolnak, és radar hullámok irányítják.
Egy kvantumhullám nem tolja el a részecskét, ahogyan egy radarhullám sem tolja
el a hajót. Inkább információval látja el az elektront környezetéről, amit aztán az elektron
felhasznál önmaga irányítására.
Más szavakkal, Bohm úgy hiszi, hogy az elektron nem csak hogy elmeszerű, hanem
erősen összetett entitás, mely elképzelés köszönő viszonyban sincs a hagyományos nézettel,
miszerint az elektron egy egyszerű, alaktalan pont. Az, hogy az elektronok, sőt minden atomi
méret alatti részecske tevékenyen információt dolgoz fel, arra utal, hogy a szándékra való
tevékeny válaszolás nem csak a tudatosság tulajdonsága, hanem minden anyag is birtokolja
ezt a tulajdonságot. Ez a belső rend – mondja Bohm – adhat egy lehetséges magyarázatot
a pszichokinézisre. Azt állítja: „Ennek alapján pszichokinézis jöhet létre, amennyiben egy
vagy több ember mentális folyamatai olyan szándékokra összpontosulnak, amelyek harmóniában
vannak annak az anyagi rendszernek az alapvető folyamatait irányító szándékokkal,
amiben a pszichokinézist létre akarjuk hozni.”4
Fontos megjegyezni, hogy ez a fajta pszichokinézis nem egy ok-okozati folyamat eredménye
lenne, vagyis nem tartalmazná a fizika erőinek bármilyen ismert ok-okozati kapcsolatát.
Ehelyett egyfajta helynélküli „szándékok rezonanciája” eredménye lehetne, vagy
valamilyen helynélküli kölcsönhatás, ami hasonló, de nem azonos azzal a helynélküli kölcsönhatással,
ami lehetővé teszi egy iker foton párnak, hogy a polarizáció ugyanolyan szögét
testesítsék meg, ahogy már a 2. fejezetben láthattuk (technikai okokból Bohm úgy hiszi,
hogy pusztán a kvantum helynélküliség számlájára nem írható sem a pszichokinézis, sem
a telepátia, és magyarázatot csak a helynélküliség egy mélyebb szintje, egy fajta „szuper”
helynélküliség adhat).
Szellem a gépezetben
Egy másik kutató, akinek hasonlóak ugyan a pszichokinézisről alkotott elgondolásai
Bohm-éhoz, de egy lépéssel tovább vitte őket, az Robert G. Jahn, a világűr tudományok
professzora és a Princeton University School of Engineering and Applied Sciences nyugalmazott
dékánja. Jahn a véletlen folytán csöppent a pszichokinézis tanulmányozásába.
A NASA és a Nemzetvédelmi Minisztérium tanácsadójaként dolgozott, érdeklődési köre
98 HOLOGRAFIKUS UNIVERZUM
a mély űri meghajtás. Sőt, ő a szerzője a terület irányadó tankönyvének, a Physics of Electric
Propulsion-nek (Az elektromos meghajtás fizikája). Nem hitt az úgynevezett természetfelettiben,
amikor egy diák felkérte, hogy felügyeljen egy pszichokinézis kísérletet, amit a diák egy
független tanulmányi projectként szeretett volna végezni. Ennek ellenére Jahn vonakodva
beleegyezett, az eredmények pedig annyira kihívóak voltak, hogy a Princeton Engineering
Anomalies Research (PEAR) laboratórium megnyitására ösztönözték 1979-ben. Azóta
a PEAR kutatói lenyűgöző bizonyítékokat gyűjtöttek a pszichokinézis létezéséről, bárki
másnál többet az országban.
Egy kísérletsorozatban Jahn és társa, a klinikai pszichológus Brenda Dunne egy Véletlen
Esemény Generátor (VEG) nevű eszközt használtak. Egy előre jelezhetetlen természetes
folyamatra, például a radioaktív bomlásra támaszkodva egy véletlen esemény generátor
képes létrehozni véletlen bináris számsorozatot. Egy ilyen sorozat például így nézhet ki:
1,2,1,2,2,1,1,2,1,1,1,2,1. Más szavakkal, a véletlen esemény generátor egyfajta arra képes
automata pézfeldobó gép, hogy nagyon sok pénzfeldobást végezzen el nagyon rövid idő
alatt. Mindenki tudja, hogy ha ezerszer feldobsz egy tökéletes kiegyensúlyozott érmét, az
esélyek úgy szólnak, hogy fele-fele arányban lesznek a fejek és az írások. A valóságban bármilyen
ezer feldobásból az arányok eltérhetnek kicsit az egyik vagy a másik irányba, de minél
nagyobb a feldobások száma, annál közelebb lesz az arány az 50-50%-hoz.
Jahn és Dunme önkénteseket ültetett véletlen esemény generátorok elé, és arra kérték
őket, hogy koncentráljanak, hogy a gép abnormálisan sok fejet, vagy írást dobjon. A szó szerint
több százezer próbálkozás eredményeként arra jutottak, hogy kizárólag a koncentráció
használatával az önkéntesek valóban gyakoroltak egy kicsi, ám statisztikailag jelentős hatást
a véletlen esemény generátorok eredményére. Két másik dolgot is felfedeztek. A képesség
a pszichokinézises hatások létrehozására nem korlátozódott néhány tehetséges egyénre, hanem
jelen volt a vizsgált önkéntesek többségében. Ez azt veti föl, hogy valamilyen szinten
a legtöbbünkben benne van a pszichokinézis képessége. Azt is felfedezték, hogy más emberek
különböző és következetesen elkülönülő eredményeket hoztak létre és ezek az eredmények
annyira egyéniek voltak, hogy Jahn és Dunne „aláírásoknak” kezdték nevezni őket.5
Egy másik kísérlet sorozatban Jahn és Dunne egy 9000 darab kétcentis színes játékgolyót
830 műanyag tüske körül keringtető gépet használtak, és a golyók alul a 19 gyűjtő
edény egyikébe hullottak. Az eszközt egy sekély függőleges keretben tárolták, ami 3 méter
magas, és 1,8 méter széles, az eleje átlátszó üvegből volt, így az önkéntesek láthatták
a golyókat leesni, és összegyűlni a tárolókban. Normális esetben több golyó esik a középső
tárolókba, mint a szélsőkbe, egy haranggörbe menti eloszlás szerint.
Ahogyan a véletlen esemény generátorok esetében is, Jahn és Dunne a gépek elé ültetett
önkénteseket arra kérte, próbálják elérni, hogy több golyó essék a szélre, mint középre.
Ismét, sok próba után, egy kicsi, de mérhető különbséget észleltek a golyók zuhanását illetően.
A véletlen esemény generátorokban az önkéntesek csak mikroszkopikus folyamatokra,
egy radioaktív anyag bomlására fejtettek ki pszichokinetikus hatást, de a golyós kísérletek
kimutatták, hogy a tesztalanyok képesek voltak a pszichokinézist mindennapi tárgyakra is
használni. Mi több, a véletlen esemény generátorokban résztvevő egyének „aláírásai” itt is
visszatértek, ami arra enged következtetni, hogy bármilyen egyén pszichokinézisben való
jártassága kísérletről kísérletre ugyanaz marad, de egyénről egyénre változik, ahogyan bármiEgy
marék csoda 99
lyen más jártasság is változik. Jahn és Dunne kijelenti: „Míg ezen eredmények egy kis részét
ésszerűen el lehet vetni, hogy túl közel esnek a véletlenszerű viselkedéshez, ahhoz, hogy
indokolják az uralkodó tudományos tanok felülvizsgálását, azonban a teljes képet megvizsgálva
jelentős arányú kétségbevonhatatlan eltérést kapunk.”6
Jahn és Dunne úgy érzik, felfedezéseik megmagyarázzák, egyes emberek miért hajlamosak
arra, hogy megátkozzanak gépeket, és hogy miattuk berendezések rosszul működjenek.
Ilyen volt Wolfgang Pauli is, aki e téren olyan legendás tehetséggel rendelkezett, hogy a viccelődő
fizikusok „Pauli hatásnak” nevezték ezt el. Azt mondták, hogy Pauli puszta jelenléte
egy laboratóriumban elég volt ahhoz, hogy egy üvegből készült berendezés felrobbanjon,
vagy hogy egy érzékeny mérőműszer kettérepedjen. Egy különösen híres esetben egy fizikus
írt Paulinak, hogy megmondja neki, ezúttal nem hibáztatta őt egy bonyolult berendezés
rejtélyes szétesése miatt, hiszen Pauli nem volt jelen, de később megtudta, hogy Pauli egy
vonaton a laboratórium mellett ment el éppen, amikor a kellemetlenség történt! Jahn és
Dunne úgy gondolják, hogy a híres „Szellem a gépezetben” hatás vagy „Murphy törvénye”,
amikor gondosan ellenőrzött készülékek megmagyarázhatatlan üzemzavarokat produkálnak
a legrosszabb pillanatokban – ahogy azt gyakran jelentik repülősök, hadgépészek – a tudatalatti
pszichokinézis példái lehetnek.
Amennyiben elménk képes kinyúlni, és megváltoztatni üveggolyók zuhatagát, vagy egy
gép működését, milyen furcsa alkímia számlájára írhatunk egy ilyen képességet? Jahn és
Dunne szerint, mivel minden fizikai folyamat hullám/részecske kettősségű, nem ésszerűtlen
azt feltételezni, hogy ez igaz a tudatosságra is. Amikor részecskeszerű, a tudatosság látszólag
a fejünkben van, de hullámszerű aspektusában a tudatosság, ugyanúgy, mint bármelyik
hullámjelenség, szintén létrehoz távoli hatásokat. Úgy hiszik, az egyik ilyen távoli hatás
a pszichokinézis.
De Jahn és Dunne itt nem állt meg. Szerintük a valóság maga a tudatosság hullámszerű
aspektusai és az anyag hullámmintái közti interferencia eredménye. Azonban, Bohm-hoz
hasonlóan, ők is úgy gondolják, hogy sem a tudatosságot, sem az anyagi világot nem lehet
egymástól elszigetelten eredményesen bemutatni, és magára a pszichokinézisre sem lehet
valamilyen erőátvitelként tekinteni. „Az üzenet ennél finomabb lehet,” – mondja Jahn. „Lehet,
hogy az ilyen elképzelések egyszerűen életképtelenek, lehet, hogy nem hasznos absztrakt
(elvont–a ford.) környezetről vagy absztrakt tudatosságról beszélni. Egyedül azt tudjuk
megtapasztalni, amikor a kettő valamilyen módon egymásba hatol.”7
Ha a pszichokinézisre nem lehet valamiféle erőátviteleként gondolni, milyen meghatározás
fejezné ki jobban az elme és a test kölcsönhatását? Egy Bohm-éhoz ismét hasonló
gondolkodásmóddal, Jahn és Dunne azt a magyarázatot ajánlja, hogy a pszichokinézis valójában
egy információcsere a tudatosság és a fizikai világ között. E csere nem az elme és az
anyag közt végbemenő áramlás, hanem inkább a kettő közti együttrezgés, egy rezonancia.
A rezonancia, együttrezgés fontosságát felismerték és kommentálták is a pszichokinézisben
résztvevő önkéntesek abban az értelemben, hogy a sikeres teljesítménnyel leggyakrabban
összefüggésbe hozott tényező az volt, amikor sikerült elérni egy együttrezgést, egy „rezonanciát”
a géppel. Ezt az egyik önkéntes így írta le: „annyira belemerültem a folyamatba,
hogy elvesztettem az öntudatomat. Nem éreztem semmilyen közvetlen uralmat az eszköz
felett, inkább azt éreztem, hogy képes vagyok gyengén befolyásolni, amikor együttrezgek,
100 HOLOGRAFIKUS UNIVERZUM
rezonanciában vagyok a géppel. Olyan, mintha egy kenuban eveznék; amikor arra megy,
amerre szeretném, áramlok vele én is. Amikor nem, megpróbálom megtörni az áramlást, és
esélyt adok neki, hogy ismét rezonanciába kerüljön velem.”8
Jahn és Dunne megközelítése több más alapvető módon is hasonlít Bohm-éra. Csakúgy,
mint Bohm, úgy hiszik, hogy a valóság leírására használt fogalmak – elektron, hullámhossz,
tudatosság, idő, frekvencia – csak „információ elrendező kategóriaként” használhatóak,
és nem rendelkeznek semmilyen független állapottal. Azt is hiszik, hogy
minden elmélet, az övéket is beleértve, pusztán metafora. Ugyan nem azonosítják magukat
a holografikus modellel (és az elméletük számos lényeges ponton el is tér Bohm elgondolásától)
elismerik az átfedést. „Oly mértékben, hogy egy elég alapvető hullámmechanikai
viselkedésben bízunk, van némi hasonlóság aközött, amit mi javaslunk, és
a holografikus elgondolás között,” – mondja Jahn. „Megadja a tudatosságnak a lehetőséget,
hogy a hullámmechanikai értelemben működjék, ezáltal így vagy úgy kihasználja az összes
teret és időt.”9
Dunne egyetért: „Egy bizonyos értelemben a holografikus modellt fel lehet úgy is fogni,
hogy azzal a mechanizmussal foglalkozik, hogy hogyan lép kölcsönhatásba a tudatosság
ezzel a hullámmechanikai, ősi, érzékelhető mennyiséggel, és hogyan képes ezt valahogyan
használható információvá alakítani. Egy másik értelemben, amennyiben elképzeled, hogy
egy egyéni tudatosságnak vannak saját jellegzetes hullámmintái, tekinthetsz rá úgy is – természetesen
metaforikusan szólva – mint egy bizonyos frekvenciájú lézerre, ami egy sajátságos
mintára vetül a kozmikus hologramban.”10
Ahogy az talán várható volt, Jahn és Dunne munkásságát figyelemre méltó ellenállással
fogadták a tudományos közösség ortodox berkein belül, de bizonyos körökben elfogadásra
talált. A PEAR tőkéje jó részét a McDonnel Alapítványtól kapja, amit James S. McDonnel
III. alapított a McDonnel Dougles Corporation-től. A New York Times Magazine nemrégiben
szentelt egy cikket Jahn és Dunne munkásságának. Jahn és Dunne nem hagyják
magukat eltántorítani azzal, hogy olyan jelenségek paramétereinek felfedezésére szentelnek
rengeteg időt és energiát, ami a legtöbb tudós szerint nem létezik. Ahogy Jahn fogalmaz,
„Úgy érzem, ez a téma sokkal fontosabb, mint bármi más, amin valaha is dolgoztam.”11
Tömeg pszichokinézis a tizennyolcadik századi
Franciaországban
Ezen események ellenére, a pszichokinézis egyik legmeghökkentőbb megtestesülése és
a csodás események legjelentősebb bemutatása Párizsban volt, a tizennyolcadik század első
felében. Az események egy jansenisták nevű németalföldi befolyás alatt álló katolikus, merev
erkölcsű szekta köré csoportosulnak, és egy Francois de Paris nevű szentéletű és mélyen
tisztelt jansenista segédlelkész halála idézte elő őket. Ugyan ma kevesen hallottak egyáltalán
a jansenista csodákról, Európában erről beszéltek a legtöbbet a század jó részében.
„elképzelhető, hogy a tudatosság
bizonyos szokatlan állapotai közvetetten előidézhetik a burkolt rendezettség közvetlen
megtapasztalását, vagy az abba való beavatkozást. Ezáltal lehetséges lenne megváltoztatni
jelenségeket az érzékelhető világban, nemző anyaméhük befolyásolásával.”20 Másképp fogalmazva:
azon felül, hogy pszichokinetikusan mozgat dolgokat, az elme még arra is képes
lehet, hogy lenyúljon, és átprogramozza a dolgokat létrehozó kozmikus mozgóképvetítőt.
Tehát nem csak át lehetne lépni a természet általánosan elfogadott törvényeit, például
a tehetetlenséget, de az elme még a pszichokinézisnél is sokkal drámaibb módon képes megváltoztatni
és átformálni az anyagi világot.
Jean Cavalier
ezredes később Angliába vonult száműzetésbe, és 1707-ben írt egy könyvet a témáról A Cry
from the Desert Egy kiáltás a sivatagból) címmel.25
A fizika törvényei, mint lehetséges és tényleges
szokások és valóságok
Amennyire nehéz elképzelni, hogy hová tűnik az eltérített energia a pszichokinézis néhány
vizsgált esetében, olyannyira nehéz elképzelni, hogy hova megy egy vörösen izzó lábos energiája,
amikor teljesen ráfekszik egy ceyloni bennszülött hajára és húsára.
Azonban hogy ha a tudatosság közvetlenül össze tud kapcsolódni a burkolt rendezettséggel,
sokkal könnyebben kezelhetővé válik a probléma. Ismét, ahelyett hogy valamilyen
ismeretlen, a valóság szerkezetén belül működő fizikai törvény lenne az ok (például vala108
HOLOGRAFIKUS UNIVERZUM
milyen ismeretlen szigetelő erőtér), ez egy még alapvetőbb szintű tevékenység eredménye
lenne, ami magában foglalja mind a fizikai világmindenséget, mind a fizikai törvényeket
mindenekelőtt létrehozó folyamatokat.
Másképp nézve, a tudatosság azon képessége, hogy egy valóságból egy teljesen másikba
váltson, azt sugallja, hogy az általában áthághatatlan a tűz megégeti az emberi húst
szabály csak az egyik program a kozmikus számítógépben, de annyiszor ismételtük ezt
a programot, hogy ez a szokás természetessé vált. Ahogy már megvizsgáltuk, a holografikus
elgondolás szerint az anyag is csak egy szokás, és folyamatosan megújul a burkoltból,
ahogyan egy forrás is megújul a neki formát adó víz folyásától. Peat humorosan úgy
utal e folyamat ismétlésre, mint a Világmindenség idegbetegségére (neurózisára). „Amikor
idegbeteg vagy, hajlamos lehetsz ugyanazokat a mintákat ismételni az életedben, vagy
ugyanazt a cselekedetet végezni, mintha felépült volna egy emléksablon, egy barázda, és
a dolog ott megakadna.” – mondja. „Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az összes dolog,
mint az asztalok és a székek is ilyenek. Ezek egy fajta anyagi neurózis, egy ismételgetés.
De zajlik valami finomabb, egy folyamatos kinyilvánulás és beburkolódzás. Egy bizonyos
értelemben a székek és az asztalok csak szokások ebben az áramlásban, de az áramlás
a valóság, még ha mi hajlamosak is vagyunk csak a megszokottat észrevenni.”31
Valóban, tekintve, hogy a Világmindenség és a fizika uralkodó törvényei is csak ezen
áramlás termékei, akkor azokra is szokásként kell tekintenünk. Nyilvánvaló, hogy e szokások
mélyen beették magukat a holomozgásba, de az olyan rendkívüli képességek, mint
a tűzállóság, azt mutatják, hogy látszólagos állandóságuk ellenére, legalább néhány, a valóságunkat
uraló szabályt fel lehet függeszteni. Ez azt jelenti, hogy a fizika törvényei nincsenek
kőbe vésve, hanem inkább olyanok, mint Shainberg örvényei. Hatalmas tehetetlenségű örvények,
amik pont úgy belerögzültek a holomozgásba, mint amennyire megszokásaink és
mélyen hitt meggyőződéseink belerögzültek a gondolatainkba.
Grof felvetése, miszerint megváltozott tudatállapotok szükségesek lehetnek ahhoz, hogy
ilyen szintű változást okozzunk a burkoltban, szintén igazolódni látszik azzal, hogy a tűzállósághoz
nagyon gyakran kapcsolódik felkorbácsolt hit, vagy vallási hév. Folyatódik az előző
fejezetben kialakuló minta, az üzenete pedig egyre tisztább – minél mélyebbek és érzelmileg
töltöttek hiteink, annál nagyobb változást tudunk létrehozni a testünkben, és magában
a valóságban.
E ponton felmerül a kérdés: ha a tudatosság ilyen rendkívüli változtatásokra képes különleges
körülmények közt, milyen szerepet játszik a mindennapi valóságunk megteremtésében?
A vélemények nagyon különbözőek. Magánbeszélgetéseiben Bohm beismeri, hogy
a Világmindenség pusztán „gondolat”, és a valóság csak a gondolatainkban létezik32, de
megint csak visszakozik a csodás eseményekről való spekulációtól. Pribram hasonlóan tartózkodik
attól, hogy nyilatkozzék a konkrét eseményekről, de hiszi, hogy számos lehetséges
valóság létezik, és a tudatosságnak van bizonyos mozgástere, hogy kiválassza, melyik
testesüljön meg. „Én már nem lepődök meg semmin,” – mondja – „de számos világ van
odakinn, amit nem értünk.”33
Miután több évig első kézből tapasztalta meg a csodákat, Watson merészebb. „Nincs
kétségem afelől, hogy a valóság túlnyomórészt képzeletünk szüleménye. Nem részecskefizikusként
beszélek, és még nem is valaki olyanként, aki tudná, hogy mi zajlik e tudományág
élén, de úgy gondolom, hogy megvan a képességünk, hogy igen alapvető módon megválEgy
marék csoda 109
toztassuk a minket körülvevő világot” (Watson, aki egykor igen lelkes volt a holografikus
elgondolással kapcsolatban, már nincs meggyőződve afelől, hogy a fizikában ma bármilyen
elmélet képes lenne kielégítő módon megmagyarázni az elme rendkívüli képességeit).34
Az Irvinei University of California pszichiátria és filozófia professzora, Gorden Globus
egy másik, ám hasonló nézetet ismertet. Gordon úgy gondolja, hogy a holografikus elmélet
felvetése helyes, hogy az elme építi fel a valóságot a burkolt nyersanyagából. Azonban nagy
befolyással voltak rá Carlos Castaneda mára híressé vált másvilági megtapasztalásai a yaqui indián
sámánnal, Don Juan-nal. Pribrammal teljesen ellentétesen úgy hiszi, hogy azok a szinte
kimeríthetetlen sokaságú „különböző valóságok”, amiket Castaneda megtapasztalt Don Juan
vezetésével – és valójában a mindennapi álmaink során hasonlóan megtapasztalt mindenféle
valóságok – azt mutatják, hogy végtelen számú valóság létezik a burkoltban. Mi több, mivel
a mindennapi valóságunk felépítésére agyunk ugyanazokat a holografikus folyamatokat használja,
mint amiket álmaink, és a Castaneda féle megváltoztatott tudatállapotaink felépítésére
használ, ő úgy hiszi, hogy mindhárom valóságfajta alapjában véve ugyanolyan.35
Teremt a tudatosság atomi méret alatti részecskéket,
vagy nem, ez itt a kérdés
A vélemények különbözősége is azt mutatja, hogy a holografikus elmélet még mindig egy
most születőfélben lévő elképzelés, hasonlóan egy frissen kialakult szigetre a Csendes-óceánon,
ahol a vulkáni tevékenység miatt még nincsenek jól elkülönült partok. Ugyan néhányan
kritizálásra használhatják ezt az egyet nem értést, emlékezzünk arra, hogy Darwin
evolúció elmélete, bizonyára a tudomány által valaha létrehozott egyik leghatalmasabb és
legsikeresebb elgondolás, még mindig nagyon is a változás állapotában van, és az evolúcióval
foglalkozó elméleti szakemberek még mindig vitatják kiterjedését, értelmezését, szabályzó
mechanizmusait és leágazásait.
A vélemények különbözősége arra is rámutat, hogy milyen összetett rejtélyek is a csodák.
Jahn és Dunne ajánlanak még egy elgondolást a tudatosság szerepéről a mindennapi
valóságunk létrehozásában, és bár eltér Bohm egyik alapvető előtételétől, megérdemli figyelmünket,
mivel fényt deríthet a csodákat létrehozó folyamatokra.
Bohm-mal ellentétben Jahn és Dunne úgy hiszik, hogy az atomi méret alatti részecskék
nem rendelkeznek világos valósággal, amíg a tudatosság be nem lép a képbe. „Úgy gondolom,
hogy a magas energiájú fizikában már régen elhagytuk azt a szintet, ahol egy passzív Világmindenséget
tanulmányozunk” – állítja Jahn. „Úgy vélem, beléptünk abba a birodalomba,
ahol olyan alapvető szinten történik a tudatosság kölcsönhatása környezetére, hogy a szó
bármilyen ésszerű jelentése szerint ténylegesen mi hozzuk létre a valóságot.”36
Ahogy már említettük, ezt a nézetet támogatja a legtöbb fizikus. Azonban Jahn és
Dunne állásfoglalása még egy fontos szempontból különbözik a hivatalos tudománytól.
A legtöbb fizikus visszautasítaná az ötletet, miszerint a tudatosság és az atomi méret alatti
világ kölcsönhatása megmagyarázná a pszichokinézist, vagy akár a csodákat. Valójában
a legtöbb fizikus nem csak hogy figyelmen kívül hagyja azokat a feltételes következteté110
HOLOGRAFIKUS UNIVERZUM
seket, amiket egy ilyen kölcsönhatás magában hordozna, de úgy viselkedik, mintha nem
létezne. „A legtöbb fizikus kialakít egy bizonyos szempontból skizofrén nézetet,” – állítja
a Syracuse Egyetem kvantum fizikusa, Fritz Rohrlich. „Egyrészről elfogadják a kvantumelmélet
általánosan elfogadott értelmezését. Másrészről viszont kitartanak a kvantumrendszerek
létezése mellett, még akkor is, amikor ezeket nem figyeli meg senki.”37
Ez a bizarr „nem vagyok hajlandó belegondolni, pedig tudom, hogy igaz” hozzáállás
sok fizikust meggátol abban, hogy figyelembe vegye a kvantumfizika legmegdöbbentőbb
felfedezéseinek filozófiai következményeit. Ahogy a Cornell Egyetem fizikusa, N. David
Mermin rámutat, a fizikusok három kategóriába esnek: egy parányi kisebbség zavartatja
magát a filozófiai következményektől, a másodiknak alaposan kidolgozott okai vannak rá,
hogy miért nem zavartatja magát, de magyarázatukban általában „teljesen kihagyják a lényeget”,
és van egy harmadik csoport, akinek nincsenek alaposan kidolgozott okai, de nem
is hajlandó megmondani, hogy miért nem zavartatja magát. „Az ő álláspontjuk vitathatatlan”
– mondja Mermin.38
Jahn és Dunne nem ennyire félősek. Szerintük a részecskék felfedezése helyett, a tudósok
megteremtik a részecskéket. Bizonyítékul felidéznek egy anomalonnak hívott nemrégiben
felfedezett részecskét. Tulajdonságai laboratóriumról laboratóriumra változnak. Képzeld el,
hogy egy olyan kocsid van, aminek más a színe és felszereltsége, attól függően, hogy ki vezeti!
Ez nagyon különös, és úgy tűnik, azt sugallja, hogy egy anomalon valósága attól függ,
hogy ki teremti meg/fedezi fel.39
Hasonló bizonyítékot találhatunk egy másik atomi méret alatti részecskében. Az 1930-
as években Pauli felvetette egy neutrino-nak nevezett, tömeg nélküli részecske létezését, hogy
megoldjon egy radioaktivitással kapcsolatos problémát. A neutrínó évekig csak egy ötlet
volt, de 1957-ben fizikusok bizonyítékot találtak létezésére. Utána viszont a fizikusok rájöttek,
hogy ha a neutrínó mégis rendelkezne valamennyi tömeggel, az megoldana olyan
kérdéseket, amik sokkal súlyosabbak voltak annál, mint amivel Pauli szembekerült, és lám,
1980-ban elkezdett gyűlni a bizonyíték, hogy a neutrínó rendelkezik egy kevés, de mérhető
tömeggel! És ez még nem minden. Ahogy kiderült, csak a Szovjetunióban lévő laborok
fedeztek fel tömeggel rendelkező neutrínókat. Ez így maradt az 1980-as évek jórészében,
és ugyan mára más laborok is megismételték a Szovjet kísérleteket azonos eredménnyel, ez
a helyzet még mindig megoldatlan.40
Lehetséges lenne, hogy a neutrínók által mutatott különböző tulajdonságok, legalább
részben az őket kutató fizikusok változó elvárásainak és kulturális beállítottságainak köszönhető?
Ha ez igaz, a dolgok ezen állása felvet egy igen érdekes és megkerülhetetlen kérdést.
Amennyiben a fizikusok nem felfedezik, hanem megteremtik az atomi méret alatti
világot, miért van bizonyos részecskéknek, például az elektronnak látszólag stabil valósága
attól függetlenül, hogy ki figyeli meg őket? Más szavakkal, miért fedezi fel ugyanazokat
a tulajdonságokat egy zöldfülű fizikus, akinek semmi tudása nincs az elektronokról, mint
amiket egy tapasztalt fizikus?
Az egyik lehetséges válasz, hogy a világról alkotott érzékelésünk nem csak az öt érzékszervünktől
érkező információn alapszik. Akármilyen szokatlannak is hangozhat, felettébb
helyénvaló lehet egy ilyen elképzelés.
Úgy tűnik, hogy mélyen mégegyféleképpen összekapcsolódunk, ami végül is nem meglepő
egy holografikus Világmindenségben. Mi több, ezek az összekapcsolódottságok megnyilvánulnak
akkor is, hogy ha tudatosan nem is tudunk róluk. Kutatások kimutatták, hogy
amikor egy személy egy szobában kap egy elektrosokkot, akkor ez látszódni fog a másik
szobában ülő személy poligráf jelzésein.45 Ha egy fényt világítunk az egyik tesztalany szemébe,
akkor ez meg fog jelenni az elszigetelt szobában lévő másik tesztalany EEG jelein46, és
még az ujjában lévő vér mennyisége is változik egy tesztalanynak (ahogy azt egy az autonóm
idegrendszer jelzéseinek kimutatására szolgáló műszerrel, egy plethysmographfal mérhetjük),
amikor egy másik szobában lévő „küldő” egy olyan nevet olvas fel a listáról, akit ismer
a vevő, pedig a lista nevei a „küldő” számára ismeretlenek.47
Tekintve ezt a mély összekapcsolódottságot és a képességünket, hogy teljesen meggyőző
valóságokat építsünk fel kizárólag ezen összekapcsolódottság révén kapott információ
alapján, ahogy azt Tom esetében is láthattuk; mi történne, ha kettő vagy több hipnotizált
személy megpróbálná létrehozni ugyanazt a képzelt valóságot? Fondorlatos módon ezt
a kérdést megválaszolta a Kaliforniai Egyetem Davis Campus lélektan professzora, Charles
Tart által végzett kísérlet. Tart talált két végzős diákot, Anne-t és Billt, akik mély transzba
tudnak esni, és ők maguk is képzett hipnotizőrök voltak. Felkérte Anne-t, hogy hipnotizálja
Billt, majd miután ez megtörtént felkérte a hipnotizált Billt, hogy hipnotizálja meg Anne-t.
Tart érvelése az volt, hogy a hipnotizőr és alanya között mindig jelenlévő erős kapocs csak
tovább erősödik e szokatlan eljárásmódot alkalmazva.
Jól gondolta. Amikor kinyitották a szemüket ebben a kölcsönösen meghipnotizált állapotban,
minden szürkének tűnt. Azonban a szürkeség gyorsan élénk színeknek és ragyogó
fényeknek adta át helyét, és hamarosan egy földöntúlian gyönyörűséges tengerparton találták
magukat. A homok megannyi apró gyémántként csillogott, a tenger tele volt a szivárvány
összes színében pompázó hatalmas habzó buborékokkal, és úgy sziporkázott, mint
a pezsgő, a part vonalát pedig belső fényüktől lüktető, áttetsző kristály sziklák tarkították.
Ugyan Tart nem látta, amit Anne és Bill, de beszédükből gyorsan rájött, hogy ugyanazt
a hallucinált valóságot tapasztalják meg mindketten.
Természetesen ez azonnal nyilvánvaló volt Anne és Bill számára is, akik elindultak
felfedezni újonnan lelt világukat. Úszkáltak a tengerben, érezték a buborékok izgató
Egymarék csoda 113
cirógatását, és tanulmányozták a fénylő kristály sziklákat. Tart számára sajnálatos módon
a beszédet is abbahagyták, vagy legalábbis Tart nézőpontjából úgy tűnt. Amikor hallgatásuk
felől érdeklődött, azt felelték, hogy közös álomvilágukban beszélgetnek, ez a jelenség pedig
Tart szerint, valamilyen szokatlan kommunikációs módot jelentett kettejük között.
Alkalomról alkalomra Anne és Bill folytatták különböző valóságok felépítését, és
mindegyik valós, elérhető volt az öt érzékszerv számára, és térben elhelyezkedő, csak
úgy, mint bármi, amit a hétköznapi éber állapotukban tapasztaltak. Tart elmagyarázta,
hogy az Anne és Bill meglátogatta világok valójában valóságosabbak voltak, mint a valóság
holdvilágszerűen sápadt változata, amivel legtöbbünknek be kell érnie. Ahogy mondja:
„miután már egy darabig beszélgettek egymással élményeikről, és rájöttek, hogy olyan
közösen átélt részleteket beszélnek meg, aminek semmilyen verbális nyoma nem volt
a hangfelvételeken, úgy érezték, hogy ténylegesen „benne” kellett lenniük a megtapasztalt
nem evilági színhelyekben.”48
Anne és Bill óceánvilága tökéletes példa a holografikus valóságra – egy összekapcsolódottságból
felépült három-dimenziós elmeszülemény. A tudatosság áramlása tartja fenn, és
végső soron olyan rugalmas, mint a gondolatfolyamat, amiből keletkezett. E rugalmasság
több tulajdonságában is megnyilvánult. Ugyan három-dimenziós volt, de tere sokkal rugalmasabb,
mint mindennapi valóságunké, néha annyira rugalmas, hogy Anne és Bill nem tudta
szavakkal leírni. Ami még furcsább, hogy ugyan nyilvánvalóan nagyon ügyesen alkottak
meg egy közös világot maguk körül, gyakran elfelejtették megalkotni saját testüket, és ekkor
pusztán lebegő fejként, vagy arcként léteztek. Ahogy Anne jelenti: amikor egy alkalommal
Bill arra kérte, hogy adja oda a kezét, „Valahogyan létre kellett hozzak egy kezet.”49
Hogyan végződött ez a kölcsönös hipnózis kísérlet? Szomorúan. A gondolat, hogy
e látványos látomások valahogyan valóságosak voltak, talán valóságosabbak, mint a mindennapi
valóság, annyira megijesztette Anne-t is és Billt is, hogy egyre jobban szorongtak
azzal kapcsolatban, amit műveltek. Végül abbahagyták felfedező útjaikat, és egyikőjük, Bill,
teljesen felhagyott a hipnózissal is.
Az Anne és Bill számára ugyanazt a közös valóság összeállítását lehetővé tévő érzékeken
túli összekapcsolódottságot tekinthetjük egy köztük fellépő mező effektusnak (hatásnak
– a ford.), egy „valóság-mezőnek”, hogyha szabad ilyet mondani.
Amennyiben a tudatosság szerepet játszik az atomi méret alatti részecskék megteremtésében,
lehetséges lenne, hogy az atomi méret alatti világról alkotott megfigyeléseink is
valamiféle valóság-terek? Ha Jahn képes érzékelni egy lovagi páncélt egy párizsi barátja érzékszervein
keresztül, valóságtól elrugaszkodott-e a gondolat, hogy a fizikusok mindenhol
a világban tudatalatt összekapcsolódnak egymással, és Tart alanyaihoz hasonló kölcsönös
hipnózist használva megalkotják az elektron közösen elfogadott tulajdonságait? Ezt a lehetőséget
alátámasztja a hipnózis egy másik szokatlan tulajdonsága. A többi megváltozott
tudatállapottól eltérően a hipnózis nem hozható kapcsolatba semmilyen szokatlan EEG
mintával. Pszichológiailag szólva, a hipnózis mentális állapota leginkább a hétköznapi éber
114 HOLOGRAFIKUS UNIVERZUM
állapotunkhoz hasonlít. Akkor ez most azt jelenti, hogy a hétköznapi éber állapotunk egyfajta
hipnózis, és mi mindannyian állandóan valóság-terekre kapcsolódunk?
A Nobel-díjas Josephson felvetette, hogy valami ilyesmiről lehet szó. Globus-hoz hasonlóan
ő is komolyan veszi Castaneda munkáját, és megpróbálta kapcsolatba hozni
a kvantumfizikával. Az a felvetése, hogy az objektív valóságot az emberi faj kollektív emlékezete,
hite építi fel, míg a rendellenes események, például azok, amiket Castaneda megtapasztalt,
az egyéni akarat megtestesülései.5
Jahn és Dunne hasonló nézetet vallanak. Ugyan szerintük a valóság úgy jön létre, hogy
a tudatosság kölcsönhatásba lép környezetével, nagyon kötetlenek a tudatosság meghatározásában.
Az ő nézetük szerint bármi megfelelhet ennek, ami képes létrehozni, fogadni,
vagy felhasználni információt. Tehát az állatok, vírusok, DNS-ek, gépek (akár rendelkeznek
mesterséges intelligenciával, akár nem) és azok, amiket élettelen tárgyaknak hívunk, szintén
szerepet játszhatnak a valóság megteremtésében.54 Végül is, amennyiben elfogadjuk, hogy
a Tudat az Univerzum építőköve, minden Tudatból van, akkor mindennek van, bár eltérő
fokú, tudatossága.
Ha igazak az ilyen felvetések és nem csak egy másik embertől tudunk információt szerezni,
hanem a valóság élő hologramjából is, a pszichometria – vagyis a képesség, hogy egy
tárgy megérintésével információt szerezzünk annak múltjáról – szintén magyarázatot nyer.
Ahelyett, hogy élettelen lenne, a tárgyat telíti saját tudatossága. Ahelyett, hogy egy „dolog”
lenne, ami külön él a Világmindenségtől, részt vesz minden dolog összekapcsolódottságában
– kapcsolatban lenne minden ember gondolatával, aki valaha megérintette, minden
kapcsolatban áll a tudatossággal, ami átjár minden állatot és tárgyat, ami valaha kapcsolatba
került létével, kapcsolatban áll a saját múltjával a burkoltságon keresztül és kapcsolatban áll
a pszichometrikus elméjével, aki éppen a kezében tartja.
Beyond the Quantum (A kvantumon túl)
Először is: Sai Baba kérésre tud meghatározott dolgokat megteremteni. Egy alkalommal,
amikor Haraldsson spirituális és etikai kérdésekről beszélgetett vele, Sai Baba arról elmélkedett,
hogy a spirituális életnek és a mindennapi életnek „úgy kellene együtt nőniük, mint
egy dupla rudraksha.” Amikor Heralddson megkérdezte, hogy mi az a dupla rudraksha,
sem Sai Baba, sem a tolmács nem tudta az angol megfelelőjét. Sai Baba próbálta folytatni
a beszélgetést, de Haralddson kitartott. „Aztán hirtelen, egy leheletnyi türelmetlenséggel,
Sai Baba összezárta az öklét, és egy-két másodpercig lengette a kezét. Ahogy kinyitotta, felém
fordult és azt mondta „Ez az.” A kezében két makkszerű tárgy volt. Két rudraksha volt,
amik úgy egybe nőttek, mint egy dupla narancs, vagy dupla alma,” mondja Haralddson.
Amikor Heralddson jelezte, hogy szeretné megtartani a dupla magot emlékbe, Sai Baba
beleegyezett, de először elkérte, hogy újra megnézze. „Két tenyere közé zárta a rudraksha-t,
ráfújt és kinyitotta felém a kezét. A dupla rudraksha alját és tetejét most már két aranypajzs
fedte, amit egy rövid arany lánc tartott össze. A tetején volt egy kereszt, amihez egy kis rubin
volt fogatva, felette egy kis lyukkal, hogy egy lánccal a nyakam körül tudjam hordani.”58
Haralddson később felfedezte, hogy a dupla rudrakshák elképesztően ritka botanikai
rendellenességek. Számos indiai botanikussal konzultált, és megvallották, hogy még
sosem láttak egyet sem, és amikor végre talált egy torz példányt egy madrasi boltban,
a tulajdonos majdnem háromszáz dollárnak megfelelő indiai pénzt kért érte. Egy angliai
aranyműves megerősítette, hogy a díszítésben használt arany legalább huszonkét karát tisztaságú. Nem ritkák az ilyen ajándékok. Sai Baba gyakran ad drága gyűrűket, ékköveket és
aranyból készült tárgyakat az őt naponta látogató és szentként tisztelő tömegnek. Szintén
nagy mennyiségű élelmiszert teremt, és amikor a létrehozott különböző finomságok
kiesnek a kezéből, gyakran olyan sistergősen melegek, hogy az emberek nem is tudják
a kezükben tartani. Képes rá, hogy édes szirupok és illóolajok folyjanak a kezeiből (még
a lábaiból is), és amikor befejezte, nyoma sincs a bőrén a ragacsos anyagnak. Létre tud hozni
olyan egzotikus dolgokat, mint például rizsszemek, amikbe egy pici, de tökéletes Krisna kép
van vésve, szezonon kívüli gyümölcsök (ez majdhogynem lehetetlen az ország áram és hűtőszekrénytől
mentes részén) és szabálytalan gyümölcsöket, például egy almát, amiről meghámozva
kiderül, hogy csak az egyik oldalon alma, a másik oldalán valami más gyümölcs.
Sai Baba a semmiből teremtene tárgyakat? Jelenleg az esküdtszék
tartózkodik, de Heraldsson világosan kimondja álláspontját. Ő úgy hiszi Sai Baba
bemutatói emlékeztetők „a minden emberben szunnyadó hatalmas képességekről.”60
Indiában nem ismeretlenek az anyagot teremteni tudó egyének. Autobiogrophy of
a Yogi (Egy jógi önéletrajza) című könyvében Paramahansa Yogananda (1893-1952), az első
kimagasló tartósan nyugaton letelepedett indiai szentember, leírja számos találkozását hindu
aszkétákkal, akik materializálni tudtak szezonon kívüli gyümölcsöket, aranytányérokat
és más tárgyakat. Érdekes módon Yogananda felhívta a figyelmet, hogy az ilyen erők vagy
siddis-ek nem mindig bizonyítják az őket birtokló személy spirituális fejlettségét. „A világ
nem más, mint egy tárgyasított álom” – mondja Yogananda – „azonnali jóváhagyást nyer
benne bármi, amit nagyhatalmú elméddel erősen hiszel.”61 Ezek az egyének felfedezték volna
annak a módját, hogy egy kicsit megcsapolják a Bohm szerint a tér minden köbcentiméterét
átjáró hatalmas kozmikus energiatengert?
Megváltoztatni az egész képet
Egy bizonyos értelemben a materializáció azért kérdőjelezi meg a valóságról alkotott hagyományos
elképzeléseinket, mert ugyan némi erőfeszítés árán, de bele tudunk szuszakolni
a világnézetünkbe olyan dolgokat, mint a pszichokinézis, ugyanakkor egy tárgy megteremtése
a semmiből alapjaiban rázza meg ugyanezt a világnézetet. De még ez sem minden, amire
az elme képes. Eddig csak a valóság bizonyos „részeit” érintő csodákat vizsgáltunk meg
– példákat arra, hogy valaki pszichokinetikusan mozgatott részeket, hogy valaki a valóság
bizonyos részeit (a fizika törvényeit) megváltoztatta, és így tűzállóvá tette, valamint egyes
részeket (vért, sót, köveket, ékszereket, hamut, tápanyagokat és könnyeket) materializáló
embereket. Viszont amennyiben a valóság ténylegesen töretlen egész, miért hatnának csak
részeire a csodák?
Amennyiben a csodák az elme lappangó képességeinek példái, a válasz természetesen
az, hogy mi magunk mélyen programozottak vagyunk, hogy a világot részek halmazaként
lássuk. Ebből következik, hogy ha nem lenne annyira belénk vésve a részekben gondolkodás,
hogy ha másképp látnánk a világot, maguk a csodák is mások lennének. Ahelyett,
hogy a valóság részeinek átváltozására találnánk példák sorát, sokkal inkább olyan példákkal
szembesülnénk, hogy az egész valóság átváltozott. Valójában, léteznek erre esetek, de
ritkák, és gyakran még jobban megkérdőjelezik a hagyományos elképzeléseinket, mint
a materializációk.
Azt sem tudom, miért van meg az előjogom, hogy ilyen sok természetfelettinek mondott
jelenséget megtapasztaljak, hacsak nem azért, mert jelentős mértékű okkult képességgel
születtem. Kamaszként élénk és részletes álmokat láttam előre később megtörtént eseményekről.
Gyakran tudtam dolgokat emberekről, amit nem volt jogom tudni. Tizenhét éves
koromban önkéntelenül kifejlesztettem a képességet, hogy az élő dolgok körül lássak egy
energiateret vagy „aurát”, és a mai napig képes vagyok megmondani bizonyos dolgokat egy
ember egészségéről csak a körülvevő fényköd színmintáiból. Ezen felül és ezen túl azt mondhatom,
hogy mindannyiunknak megvannak a maga adottságai és minőségei. Néhányan
természetes művészek vagyunk. Néhányan táncosok. Úgy tűnik, én az okkult események
kiváltásához szükséges kémiával születtem. Hálás vagyok ezért a képességemért, mert sokat
tanított a Világmindenségről, de nem tudom, miért van nekem.
Mit jelent mindez?
Ez az eset számos olyan kérdést vet fel, amire nincs válaszom. Nem tudom, kik voltak azok
az emberek, akik a lábunk elé dobták az esernyőt, vagy hogy egyáltalán tudatában voltak-e,
milyen varázslatos átalakulás ment végbe, miközben elsétáltak, bár a nő furcsa és látszólag
céltudatos tekintete azt sugallja, hogy nem voltak teljesen öntudatlanok. Az esernyő varázslatos
átalakulásától annyira megdöbbentünk mindketten, hogy mire visszanyertük a lélekjelenlétünket,
hogy megkérdezzük őket, már régen eltűntek. Nem tudom, miért történt
az eset, de úgy tűnik, köze volt a beszélgetésünkhöz, amiben Castaneda valami hasonlót
tapasztalt.
Azt sem tudom, miért van meg az előjogom, hogy ilyen sok természetfelettinek mondott
jelenséget megtapasztaljak, hacsak nem azért, mert jelentős mértékű okkult képességgel
születtem. Kamaszként élénk és részletes álmokat láttam előre később megtörtént eseményekről.
Gyakran tudtam dolgokat emberekről, amit nem volt jogom tudni. Tizenhét éves
koromban önkéntelenül kifejlesztettem a képességet, hogy az élő dolgok körül lássak egy
energiateret vagy „aurát”, és a mai napig képes vagyok megmondani bizonyos dolgokat egy
ember egészségéről csak a körülvevő fényköd színmintáiból. Ezen felül és ezen túl azt mondhatom,
hogy mindannyiunknak megvannak a maga adottságai és minőségei. Néhányan
természetes művészek vagyunk. Néhányan táncosok. Úgy tűnik, én az okkult események
kiváltásához szükséges kémiával születtem. Hálás vagyok ezért a képességemért, mert sokat
tanított a Világmindenségről, de nem tudom, miért van nekem.
Azt tudom, hogy az „esernyős eset” – ahogy nevezem – a valóság szélsőséges megváltoztatását
vonja maga után. E fejezetben olyan csodákat vizsgáltunk meg, amikhez egyre
nagyobb váltás volt szükséges a valóságban. A pszichokinézist könnyebb felfognunk, mint
azt, hogy valaki a semmiből előhúzzon valamit, legtöbbünk számára pedig könnyebb befogadni
az anyagteremtést, mint egy liget megjelenítését és eltüntetését, vagy az anyagot
egyik formából egy másikba változtatni képes csoport természetfelettinek hitt megjelenése.
Egyre több és több eset sugallja, hogy a valóság nagyon is valódi értelemben hologram, egy
elmeszülemény.
A kérdés az, hogy vajon egy viszonylag hosszú időn át stabil hologram, és a tudatosság
csak minimális változtatásokat képes végezni rajta – ahogy Bohm javasolja? Vagy
egy csak stabilnak tűnő hologram, és különleges körülmények között majdnem végtelenül
változtatható és átalakítható, ahogy a csodákról szóló bizonyítékok sugallják? Néhány
a holografikus elgondolást elfogadó kutató az utóbbi igazságában hisz. Például Grof nem
csak komolyan veszi a materializációt és más, szélsőségesen természetfelettinek hitt jelenséEgy
marék csoda 123
geket, hanem úgy érzi, hogy a valóságot felhők építik föl, amik könnyen engednek a tudatosság
hatalmának. „A világ nem feltétlenül olyan szilárd, mint amilyennek mi érzékeljük”
– mondja.64
A Stanford Egyetem Anyagtudományi tanszékének a holografikus elgondolást szintén
támogató vezetője, William Tiller egyetért. Tiller úgy gondolja, hogy a valóság egy „holofedélzethez”
hasonlít, amit a Star Trek: Következő generáció című tévésorozatban láthattunk.
A sorozatban a holofedélzet egy olyan környezet, ahol használója szó szerint bármilyen kívánt
valóság holografikus szimulációját előhívhatja, legyen az egy buja erdő vagy egy nyüzsgő
város. Minden szimulációt megváltoztathatnak vágyaik szerint, materializálhatnak egy
lámpát, vagy eltüntetnek egy nem kívánt asztalt. Tiller szerint a Világmindenség is egyfajta
holofedélzet, amit minden élő dolog „integrációja” hoz létre. „A megtapasztalás járműveként
teremtettük, és mi teremtettük a törvényeket is, amik irányítják” – jelenti ki. „És amikor
eljutunk megértésünk határához, valójában meg tudjuk változtatni a törvényeket, így
menet közben teremtjük a fizikát.”65
Hogy ha Tillernek igaza van, és a Világmindenség tényleg egy hatalmas holofedélzet,
már nem tűnik olyan furcsának a képesség, hogy egy aranygyűrűt materializáljunk, vagy
ki-be kapcsolgassunk egy kenari fa ligetet. Még az esernyős esetet is tekinthetjük ideiglenes
eltévelyedésnek a mindennapi valóságnak hívott holografikus szimulációban. Bár a tanárom
és én nem tudtuk, hogy ilyen képességgel rendelkezünk, lehet, hogy a Castaneda-ról szóló
beszélgetésünk érzelmi feszültsége késztette tudatalatti elménket a valóság megváltoztatására,
hogy jobban tükrözze pillanatnyi hitünket. Tekintve Ullman kijelentését, miszerint
elménk folyamatosan próbál minket olyan dolgokra tanítani, amikre ébrenléti állapotunkban
nem vagyunk tudatosak; lehet, hogy a tudatalattink még be is van programozva, hogy
néha létrehozzon ilyen csodákat, hogy bepillanthassunk a valóság igazi természetébe, hogy
megmutassa: a magunknak teremtett világ végső soron ugyanolyan kreatív és végtelen, mint
álmaink világa.
A kijelentés, hogy a valóságot minden élő dolog egységbe rendezése hozza létre, valójában
ugyanaz, mint hogy a Világmindenséget valóságmezők hozzák létre. Hogyha ez igaz,
akkor megmagyarázza, miért viszonylag rögzült bizonyos atomi méret alatti részecskék –
például az elektronok – valósága, míg másoké, például az anomalonoké, rugalmasabbnak
tűnik. Lehet, hogy az elektronnak gondolt valóságmező, már rég a kozmikus hologram
részévé vált, lehet már rég azelőtt, hogy az emberi lények beletartoztak volna minden élő
dolog egységbe rendezésébe. Ebből kifolyólag lehet, hogy az elektronok olyan mélyen belevésődtek
a hologramba, hogy már nem annyira érzékenyek az emberi tudatosság – mint
újabb valóságmező – változására. Hasonlóképpen az anomalonok azért változhatnak laboratóriumról
laboratóriumra, mert frissebb valóságmezők, még mindig befejezetlenek, zavarodottan
keresik a már kész azonosságukat, mintha lenne ilyen. Bizonyos értelemben olyanok,
mint a Tart alanyai által megfigyelt pezsgő tengerpart még szürke állapotában, amikor még
nem forrt ki teljesen a burkoltból.
Ez megmagyarázná azt is, hogy miért segít az Aspirin megelőzni a szívrohamokat
az amerikaiaknál, az angoloknál meg nem. Az Aspirin is, mint a többi orvosság, egy viszonylag
új, még kialakulófélben lévő valóságmező lehet. Még arra is van bizonyíték, hogy
a vér materializálásának képessége is egy viszonylag új valóságmező. Rogo megjegyzi, hogy
124 HOLOGRAFIKUS UNIVERZUM
a vérrel kapcsolatos csodákról szóló beszámolók a tizennegyedik századtól kezdődtek, San
Gennaro csodájával. A San Gennarot megelőző vér-csodák hiánya azt sugallja, hogy abban
az időben lépett életbe ez a képesség. Miután egyszer már létrehozták, már könnyebb volt
mások számára e lehetőség valóságterét megcsapolni, ami megmagyarázná, hogy miért jegyeztek
föl számos vér-csodát San Gennaro után, viszont előtte semmit.
Valóban, ha a Világmindenség egy holofedélzet, minden külsőnek és stabilnak tűnő
dolgot, a fizika törvényeitől a galaxisok építőanyagáig, valóságmezőként kellene tekintenünk,
sem jobban, sem kevésbé valós lidércfényeknek, mint a kellékeket egy hatalmas, közösen
megosztott álomban. Minden változatlanságot illúziónak kellene tekintenünk, és csak
a tudatosság lenne örök, az élő világmindenség tudatossága.
Természetesen van még egy lehetőség. Lehet, hogy csak a rendellenes történések,
például az esernyős eset, valóságmezők, és a nagybani világ minden porcikája olyan stabil
és érzéketlen a tudatosságra, ahogy az oktatás alapján hinnünk kellene. Az a baj ezzel
a feltevéssel, hogy soha nem lehet bebizonyítani. Az egyetlen lakmusz arra, hogy meghatározzuk,
hogy valami most valós vagy sem, például az a lila elefánt, ami éppen besétált
a nappalinkba, hogy megnézzük, más emberek is látják-e. De amint beismerjük, hogy kettő
vagy több ember már tud egy valóságot teremteni – legyen az egy esernyő átváltoztatása,
vagy kenari fák eltüntetése – többé már nincs módunk bebizonyítani, hogy a világban minden
egyebet nem az elme hozott létre. A végén oda lyukadunk ki, hogy minden személyes
filozófia dolga.
A személyes filozófiák pedig eltérnek. Jahn előnyben részesíti azt az elgondolást, hogy
csak a tudatosság kölcsönhatásai által létrehozott valóságok valósak. „, Hogy van-e egy
„odakinti világ” odakint – egy elvont kérdés. Hogyha nincs lehetőségünk ellenőrizni az
elvonatkoztatást, nem származik haszon abból, ha megpróbáljuk lemodellezni” – mondja.
66 Globus, aki szívesen beismeri, hogy a valóság a tudatosság elmeszüleménye, inkább
azt gondolja, hogy van egy világ az érzékelésünk buborékján túl. „Engem érdekelnek
a csinos elméletek” – mondja – „egy csinos elmélet pedig kiindulási feltételnek tekinti
a létezést.”67 Azonban beismeri, hogy ez csak az ő előítélete, és nincs semmilyen tapasztalati
mód igazolni egy ilyen feltevést.
Én a magam részéről tapasztalataim eredményeképpen egyetértek Don Juan kijelentésével:
„Érzékelők vagyunk. Tudatosság vagyunk; nem tárgyak vagyunk; nincsen szilárdságunk.
Határtalanok vagyunk. A tárgyak és a szilárdság világa arra valók, hogy kényelmessé tegyék
földi utunkat. Csak egy minket segíteni hivatott körülírás. Mi, vagy inkább az eszünk elfelejti,
hogy a körülírás az csak egy körülírás és így saját magunk teljességét egy ördögi kör
csapdájába ejtjük, amiből életünk során ritkán keveredünk ki.”68
Másképp fogalmazva, nem létezik semmilyen valóság azon kívül, amit az összes tudatosság
integrációja által létrehozunk, a holografikus Világmindenségben pedig ott
a lehetőség, hogy végtelen módon alakítsa az elme.
Ha ez igaz, akkor nem csak a fizika törvényei, és a galaxisok építőanyagai valóságterek.
Még testünkre, tudatosságunk járművére az élet során, sem tekinthetünk sem jobban, sem
kevésbé valósként, mint az anomalonokra és a pezsgő partokra. Vagy ahogy a holografikus
elgondolás egy másik támogatója, a Virginia Intermont College pszichológusa Keith
Floyd állítja: „Ellentétben azzal, amit mindenki tud, lehet, hogy nem az agy hozza létre
Egy marék csoda 125
a tudatosságot, hanem inkább a tudatosság hozza létre az agy – az anyag, tér, idő és minden
más – látszatát, amit örömmel érzékelünk fizikai Világmindenségként.”69
Talán ez a legzavaróbb mind közül, mert olyan mélyen meg vagyunk győződve, hogy
a testünk szilárd és objektíven valós, hogy nehezünkre esik csupán eljátszani a gondolattal,
hogy talán mi magunk sem vagyunk többek lidércfénynél. De hoppá, meggyőző bizonyítékok
állnak rendelkezésünkre, arra nézve is, hogy ez így van. Egy másik jelenség, amit gyakran
felvetnek a szentekkel kapcsolatban, az a kéthelyűség, vagyis a képesség, hogy egyszerre
két helyen legyenek. Haraldsson szerint Sai Baba eggyel jobbat tud, mint a kéthelyűség.
Számos szemtanú jelentette, hogy látták, ahogyan csettintett az ujjával, eltűnt, és azonnal
megjelent több száz, vagy még több méterrel odébb. Az ilyen esetek nagyon is azt sugallják,
hogy testünk nem tárgy, hanem holografikus kivetítés, ami ugyanúgy „el tud tűnni” és „meg
tud jelenni”, ahogy a képek egy képernyőn.
Testünk holografikus és anyagtalan természetét kihangsúlyozó másik esettel találkozunk
Indridi Indridason izlandi médiumnál. 1905-ben Izland számos vezető tudósa úgy döntött,
kivizsgálják az úgynevezett természetfelettit, és Indridason-t választották egyik alanyuknak.
Abban az időben Indridason csak egy falusi fajankó volt, mindenféle korábbi okkult tapasztalat
nélkül, de nagyon gyorsan elképesztően tehetséges médiumnak bizonyult. Gyorsan
transzba tudott esni, és drámai pszichokinézises jeleneteket tudott előadni. De a legfurcsább,
hogy néha, mély transzban, teste különböző részei teljesen dematerializálódtak – eltűntek.
Ahogy a döbbent tudósok figyelték, egyik keze vagy karja megszűnt létezni, aztán
újra megjelent, mielőtt felébredt.70
Az ilyen esetek ismét megrázó bepillantást nyújtanak a talán mindannyiunkban lappangó
irdatlan képességekbe. Ahogy már láthattuk, jelenlegi tudományos megértésünk
teljesen képtelen megmagyarázni az e fejezetben tanulmányozott jelenségeket, és ezért
a gőgös hivatalos tudomány nem lát más választást, minthogy figyelmen kívül hagyja, és
tagadja őket. Azonban hogy ha igazuk van az olyan kutatóknak, mint Grof és Tiller, és az
elme tényleg képes közbelépni a burkolt rendezettségben, és a Világmindenségnek nevezett
hologramot létrehozó holografikus lemez ezáltal olyan valóságot és fizikai törvényeket hoz
létre amilyet csak akar, akkor nem csak ezek a dolgok, hanem gyakorlatilag minden lehetséges.
Amennyiben ez igaz, akkor a világ látszólagos szilárdsága csak egy kis része annak, ami
elérhető az érzékeink számára. Bár legtöbbünk valóban a Világmindenségről alkotott jelenlegi
megértés csapdájában vergődik, néhány egyénnek megvan a képessége, hogy túllásson
a világ szilárdságán. A következő fejezetben megnézünk néhány ilyen egyént, és megvizsgáljuk,
hogy mit látnak.
Részletek a könyvből
Mostmárcsak ama dolgok kellenének miként teszik eme eseményeket, olsvasnék szívesen róla.
unctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w
