Álomszép
Az asztalt édesapa csinálta. Rajta minden pontosan olyan volt, mint az igazi, nagy pályákon. A kapukhoz a hálót édesanya készítette. Ez valamivel sűrűbb szövésűnek tűnt, mint az igazi hálók, hogy a kis labda át ne csúszhasson a réseken.
Bár a csapat olyan volt, mint az összes többi, üzletben megvásárolható csapat, én mégis mindegyik játékosban megláttam a saját egyéniségét. Ott volt a kapus. Egy egész fejjel magasabb bármely más játékosnál, kitűnő reflexeinek köszönhetően mégis gyors mozgású. A két középhátvéd ritkán húzódott előre, de a tizenhatos és a félpálya között ők voltak a korlátlan urak. Tökéletesen kiegészítették egymást. Ha az egyikük hibázott is valamiben, a másik rögtön igyekezett korrigálni. A középpályásokat szinte megálmodni sem lehetett volna jobban. Nem volt csak jobb oldali, vagy csak bal oldali játékos. Könnyedén feltalálták magukat mindkét oldalon, és szükség is volt erre a tulajdonságukra, a középpálya ugyanis állandó mozgásban volt. Fáradhatatlanul hajtották egymást, folyamatosan lendületben tartva a csapatot. A két csatár ontotta a gólokat, mégsem szállt fejükbe a dicsőség. Bármikor a középpályások segítségére siettek, sőt ha úgy hozta a sors a védelemből is kivették a részüket.
A két csapat izgatottan vonult ki a zöld gyepre. Lábuk alatt meghajlottak a harmatcseppes fűszálak. Szobám lassan híres stadionná alakult, a két állólámpa az aréna reflektoraivá vált és először halkan, majd egyre harsányabban lehetett hallani a szurkolók biztatását. Néhányan visszafogott lélegzettel várták a kezdést, majd hirtelen útjára indult a labda. A piros csapat kezdte a játékot, és a fehér csapatban a középpálya közepén ott futottam én is. A két csapat hamar kiismerte egymást, így élvezetes, sok helyzettel tarkított első félidőt láthattak a nézők. A játékrész vége felé mindkét csapaton a fáradtság jelei mutatkoztak. Ezt felismerve és kihasználva ügyes passzal indítottam a jobbszélsőt és gyors iramban vágtázni kezdtem a piros csapat kapuja felé. A jobbszélső egészen az alapvonalig vezette a labdát, ott egy ügyes csellel tisztára játszotta magát, felnézett és középre adta a labdát. Az gyönyörű ívben szállt a tizenegyes pont irányába, ahol mindenkinél magasabbra ugrottam és egy laza fejbiccentéssel a hálóba juttattam a labdát. Ezzel az álomszerű góllal szereztünk vezetést. A szünetben rövid megbeszélést tartottunk, majd elkezdődött a második félidő. A mérkőzés hátralévő része óriási küzdelmet hozott, de újabb gólt már nem. Amikor a játékvezető lefújta a mérkőzést a játékosok örömittasan borultak egymás nyakába. Útban az öltöző felé mindenkitől kaptam egy baráti ölelést, egy elismerő, biztató pillantást.
Édesanya lépett be a szobába. Szó nélkül kitolt a konyhába, a kerekesszékemből átemelt a padra, és béna lábam alá tolta a zsámolyt. Szedett egy tányérral a gőzölgő levesből, édesapa megsimogatta a fejem búbját. A kanálcsörgésben egyre elhalóbban, de még mindig hallani lehetett a szurkolók ünneplését.
Az asztalt édesapa csinálta. Rajta minden pontosan olyan volt, mint az igazi, nagy pályákon. A kapukhoz a hálót édesanya készítette. Ez valamivel sűrűbb szövésűnek tűnt, mint az igazi hálók, hogy a kis labda át ne csúszhasson a réseken.
Bár a csapat olyan volt, mint az összes többi, üzletben megvásárolható csapat, én mégis mindegyik játékosban megláttam a saját egyéniségét. Ott volt a kapus. Egy egész fejjel magasabb bármely más játékosnál, kitűnő reflexeinek köszönhetően mégis gyors mozgású. A két középhátvéd ritkán húzódott előre, de a tizenhatos és a félpálya között ők voltak a korlátlan urak. Tökéletesen kiegészítették egymást. Ha az egyikük hibázott is valamiben, a másik rögtön igyekezett korrigálni. A középpályásokat szinte megálmodni sem lehetett volna jobban. Nem volt csak jobb oldali, vagy csak bal oldali játékos. Könnyedén feltalálták magukat mindkét oldalon, és szükség is volt erre a tulajdonságukra, a középpálya ugyanis állandó mozgásban volt. Fáradhatatlanul hajtották egymást, folyamatosan lendületben tartva a csapatot. A két csatár ontotta a gólokat, mégsem szállt fejükbe a dicsőség. Bármikor a középpályások segítségére siettek, sőt ha úgy hozta a sors a védelemből is kivették a részüket.
A két csapat izgatottan vonult ki a zöld gyepre. Lábuk alatt meghajlottak a harmatcseppes fűszálak. Szobám lassan híres stadionná alakult, a két állólámpa az aréna reflektoraivá vált és először halkan, majd egyre harsányabban lehetett hallani a szurkolók biztatását. Néhányan visszafogott lélegzettel várták a kezdést, majd hirtelen útjára indult a labda. A piros csapat kezdte a játékot, és a fehér csapatban a középpálya közepén ott futottam én is. A két csapat hamar kiismerte egymást, így élvezetes, sok helyzettel tarkított első félidőt láthattak a nézők. A játékrész vége felé mindkét csapaton a fáradtság jelei mutatkoztak. Ezt felismerve és kihasználva ügyes passzal indítottam a jobbszélsőt és gyors iramban vágtázni kezdtem a piros csapat kapuja felé. A jobbszélső egészen az alapvonalig vezette a labdát, ott egy ügyes csellel tisztára játszotta magát, felnézett és középre adta a labdát. Az gyönyörű ívben szállt a tizenegyes pont irányába, ahol mindenkinél magasabbra ugrottam és egy laza fejbiccentéssel a hálóba juttattam a labdát. Ezzel az álomszerű góllal szereztünk vezetést. A szünetben rövid megbeszélést tartottunk, majd elkezdődött a második félidő. A mérkőzés hátralévő része óriási küzdelmet hozott, de újabb gólt már nem. Amikor a játékvezető lefújta a mérkőzést a játékosok örömittasan borultak egymás nyakába. Útban az öltöző felé mindenkitől kaptam egy baráti ölelést, egy elismerő, biztató pillantást.
Édesanya lépett be a szobába. Szó nélkül kitolt a konyhába, a kerekesszékemből átemelt a padra, és béna lábam alá tolta a zsámolyt. Szedett egy tányérral a gőzölgő levesből, édesapa megsimogatta a fejem búbját. A kanálcsörgésben egyre elhalóbban, de még mindig hallani lehetett a szurkolók ünneplését.
