Varázslatos ez a video a sarki fényről - felülről! Köszi!
Csillagászat és űrkutatás
- Téma inditó zsoltika46
- Kezdés dátuma
A Betelgueze csilagra.. azzaz a vörös óriás csillagra mindenféle képpen érdemes felfigyelni, mivelhogy az "utólsókat rúgja" azzaz az életének utolsó pillanatait élje, és ebben a csillagászok is egyet értenek, hogy már csak pillanatai vannak hátra! Mivelhogy 500 ly-re azzaz fényévnyire van távol.. elég jelentös kárt okozhat a környezetünkben is idővell. Barmikor szupernóvává válhat! Az is lehet hogy már megtörtént, csak a nagy távolság miatt, csak késöbb fogjuk észre venni 
A Betelgeuse óriáscsillag
A Betelgeuse 430-640 fényév távolságban lévő félszabályos változócsillag (a távolságérték bizonytalan)
Az Orion csillagkép második legfényesebb csillaga és az éjszakai égbolt kilencedik legfényesebb csillaga a Szíriusz, a Canopus, az Arcturus, az Alfa Centauri, a Vega, a Rigel, a Procyon és az Achernar után. Bár a Bayer-féle jelölés szerint az Orion csillagkép alfája, nincs olyan fényes, mint a Rigel (β Orionis).
A Betelgeuse vörös óriás, az egyik legnagyobb fizikai méretű ismert csillag.
Az utóbbi 15 évben, 1993-tól azonban fokozatos összehúzódáson ment keresztül, átmérője 15%-kal lett kevesebb, mint az interferométeres mérések kezdetén, ami nem zárja ki, hogy a nem túl távoli jövőben szupernóva váljon belőle.
A csillag gyorsan veszít anyagot, a csillag átmérőjénél hatszor nagyobb anyagcsóva nyúlik ki belőle, emellett felszínén valószínűleg igen nagy méretű konvekciós cellák vannak.
A Plútó naptávolságánál tízszer nagyobb kiterjedésű porfelhőt azonosítottak az Univerzum egyik legnagyobb méretű csillaga, a Betelgeuse körül. A vörös szuperóriás égitest élete végéhez közeledve vetette le magáról az anyagot, amelyet minden korábbinál pontosabban sikerült feltérképezni.
A Jupiter pályájáig terjedne a felszíne, ha a Nap helyére raknánk a Betelgeuse nevű óriáscsillagot. A Földtől (kb.)640 fényévnyire lévő, élete végén járó óriási égitest idővel szupernóvaként végezheti. Ezúttal a csillagot környező térrészről készült egyik új felvételt mutatjuk be, amely látványosan demonstrálja, az égitest már jó ideje instabil állapotban van, és sok anyagot lökött le magáról.
A Betelgeuse környezete. A látómező átmérője 5,6 ívperc, azaz
szögméretét tekintve közel 5-ször kisebb a telehold átmérőjénél.
A kép:ESO, Pierre Kervella, LESIA, Observatoire de Paris
</BEVEZETO>
A Betelgeuse 430-640 fényév távolságban lévő félszabályos változócsillag (a távolságérték bizonytalan)
Az Orion csillagkép második legfényesebb csillaga és az éjszakai égbolt kilencedik legfényesebb csillaga a Szíriusz, a Canopus, az Arcturus, az Alfa Centauri, a Vega, a Rigel, a Procyon és az Achernar után. Bár a Bayer-féle jelölés szerint az Orion csillagkép alfája, nincs olyan fényes, mint a Rigel (β Orionis).
A Betelgeuse vörös óriás, az egyik legnagyobb fizikai méretű ismert csillag.
Az utóbbi 15 évben, 1993-tól azonban fokozatos összehúzódáson ment keresztül, átmérője 15%-kal lett kevesebb, mint az interferométeres mérések kezdetén, ami nem zárja ki, hogy a nem túl távoli jövőben szupernóva váljon belőle.
A csillag gyorsan veszít anyagot, a csillag átmérőjénél hatszor nagyobb anyagcsóva nyúlik ki belőle, emellett felszínén valószínűleg igen nagy méretű konvekciós cellák vannak.
*
A Plútó naptávolságánál tízszer nagyobb kiterjedésű porfelhőt azonosítottak az Univerzum egyik legnagyobb méretű csillaga, a Betelgeuse körül. A vörös szuperóriás égitest élete végéhez közeledve vetette le magáról az anyagot, amelyet minden korábbinál pontosabban sikerült feltérképezni.
A Jupiter pályájáig terjedne a felszíne, ha a Nap helyére raknánk a Betelgeuse nevű óriáscsillagot. A Földtől (kb.)640 fényévnyire lévő, élete végén járó óriási égitest idővel szupernóvaként végezheti. Ezúttal a csillagot környező térrészről készült egyik új felvételt mutatjuk be, amely látványosan demonstrálja, az égitest már jó ideje instabil állapotban van, és sok anyagot lökött le magáról.
A Betelgeuse környezete. A látómező átmérője 5,6 ívperc, azaz
szögméretét tekintve közel 5-ször kisebb a telehold átmérőjénél.
A kép:ESO, Pierre Kervella, LESIA, Observatoire de Paris
A képet az Európai Déli Obszervatórium (ESO) VLT-rendszerével rögzítették.
A csillag helyzetét a kép közepén látható piros karika jelzi, míg a fotó legnagyobb részét a csillagot övező anyagfelhő tölti ki - ez közel 400-szoros Nap-Föld távolságig követhető.
Ez az anyag tehát messze a Kuiper-övben húzódna, ha Naprendszerünkbe helyeznénk.
A csillag helyzetét a kép közepén látható piros karika jelzi, míg a fotó legnagyobb részét a csillagot övező anyagfelhő tölti ki - ez közel 400-szoros Nap-Föld távolságig követhető.
Ez az anyag tehát messze a Kuiper-övben húzódna, ha Naprendszerünkbe helyeznénk.
Ezt az "utolsó pillanatait" természetesen csillagászati értelemben kell érteni: talán egymillió - plusz-mínusz néhány százezer éve lehet hátra.
A csillagászok többsége szerint ekkora távolságból egy olyan szupernóva, amit a Betelgeuse produkálni tudna, nem veszélyes. De páratlan látványosság lenne, az biztos.
Fotók a Draconida meteorraj kitöréséről
Október 10.-én este egy kisebb expedíciós csapat Szlovéniából, számos hazai amatőrcsillagász pedig Magyarországról sikeresen észlelte a Draconidák meteorraj előrejelzett kitörését.
/hirek.csillagaszat.hu/
Október 10.-én este egy kisebb expedíciós csapat Szlovéniából, számos hazai amatőrcsillagász pedig Magyarországról sikeresen észlelte a Draconidák meteorraj előrejelzett kitörését.
Szitkay Gábor és Koch Barnabás hét draconidát fotózott le két óraalatt a Győr-Moson-Sopron megyei Nyúlról.
A meteorokat egyképre másolták, ami jól szemlélteti a radiáns
jelenséget: a meteorokat egy vékony vonallal visszafelé
meghosszabbítva egy pontba jutunk.
Innen látszanak szétsugárzódni a meteorok, amely
a Draconidák esetében a Draco csillagképbe esik.
A meteorokat egyképre másolták, ami jól szemlélteti a radiáns
jelenséget: a meteorokat egy vékony vonallal visszafelé
meghosszabbítva egy pontba jutunk.
Innen látszanak szétsugárzódni a meteorok, amely
a Draconidák esetében a Draco csillagképbe esik.
Pápics Péter fantasztikus animációja a kanári-szigeteki La Palma
obszervatóriumból készült. A három felvillanó meteorból kettő is
nyomot hagy maga után, melyet a magaslégköri szelek
ugyanabban az irányban sodornak el.
obszervatóriumból készült. A három felvillanó meteorból kettő is
nyomot hagy maga után, melyet a magaslégköri szelek
ugyanabban az irányban sodornak el.
Biró Zsófia a kitörés leszálló ágán, 23:08-kor fotózott le egy szép
rajtagot, amelynek igen jellegzetes, csak a Draconidákra jellemző
fénymenete van: a halvány első szakasz után a meteor szinte
kialszik, majd új erőre kapva egy nagyot villan, mielőtt végleg
elenyészne a légkörben.
rajtagot, amelynek igen jellegzetes, csak a Draconidákra jellemző
fénymenete van: a halvány első szakasz után a meteor szinte
kialszik, majd új erőre kapva egy nagyot villan, mielőtt végleg
elenyészne a légkörben.
Jónás Károly videókamerával rögzítette az előbbi, 23:08-kor
feltűnt meteort Soroksárról.
feltűnt meteort Soroksárról.
A meteorok látványa mellett maga a tény is lenyűgöző, hogy ilyen pontosan sikerült előrejelezni egy semmilyen módon nem észlelhető porfelhő helyzetét és sűrűségét.
Mindössze a Giacobini-Zinner-üstökös pályaelemei voltak ismertek, a por kidobódásának módját, a porszemcsékre egy évszázadon át ható különféle erőket elméleti modellek alapján számolták ki, szinte tökéletesen.
Mindössze a Giacobini-Zinner-üstökös pályaelemei voltak ismertek, a por kidobódásának módját, a porszemcsékre egy évszázadon át ható különféle erőket elméleti modellek alapján számolták ki, szinte tökéletesen.
/hirek.csillagaszat.hu/
Szojuz VS 01
A Szojuz VS 01 rakétát, két európai Galileo IOV navigációs műholddal az orrkúpjában, október 14-én szállították indítási helyére, ahol már startra kész állapotban várja a 2011. október 20-ra tervezett történelmi jelentőségű indítását.
A Szojuz VS01 startja több szempontból is történelmi jelentőségű lehet.
Elsőként indítanak majd Szojuz típusú rakétát a francia guyanai űrrepülőtéren megépített új starthelyről, elsőként indulhat ilyen típusú rakéta nem orosz üzemeltetésű indítóhelyről, a szállítandó két műhold pedig az első két példánya az európai navigációs holdak összesen 30 darabosra tervezett konstellációjának.
A Galileo a jövőben részben helyettesítheti, részben kiegészítheti az amerikai GPS és az orosz GLONASSZ rendszert Európában és a világ más tájain is.
Sikeres indítás esetén a jövőben a közepes teljesítményű Szojuz jól kiegészítheti az Európai Űrügynökség (ESA) már jól ismert nagy teljesítményű Ariane-5, valamint az újabb fejlesztésű, kis teljesítményű Vega hordozórakétáit, így növelve az ügynökség flexibilitását és versenyképességét.
Ami a hasznos terhet illeti, a Galileo navigációs műholdrendszer kiépítése az ESA és az Európai Unió közösen futó projektje.
Az első fázisban még két, a most indítandókhoz hasonló Galileo IOV (In-Orbit Validation, a rendszer előzetes kipróbálására szánt) hold kerül keringési pályára, valamikor a jövő év során.
A tervek szerint a négy holdból álló kezdeti rendszerrel próbaüzemelést végeznek majd.
Bevizsgálják a műholdak egyes berendezéseit, különös tekintettel a fedélzeti atomórák működésére, amelyek pontossága és biztos üzeme elengedhetetlen feltétel ahhoz, hogy egy jól működő, független európai navigációs hálózat alakuljon ki.
Ha a rendszerek jól vizsgáznak, megépülhetnek a további műholdak, amelyeket a jövőben már teljes egészében az Európai Bizottság menedzsel és finanszíroz.
A Galileo műholdakat Föld körüli pályára juttató háromfokozatú Szojuz ST-B rakétát vízszintes helyzetben szállították el az előkészítő csarnokból, ahol ezt megelőzően elvégezték a Szamarában (Oroszország) gyártott rakétafokozatok végső összeszerelését.
Az indítóhelyhez vezető kb. hatszáz méteres, vasúton megtett út után a komplexumot az emelő gépezet segítségével állították függőleges helyzetbe, így került a rakéta a végső indítási pozícióba.
Az új mozgatható szerelőállvány speciálisan a Szojuzhoz, és a Kourouból végzett indításokhoz tervezett épület.
Nem csak a szerelési munkálatok elvégzésére alkalmas, de arra is, hogy hasznos terhével együtt megvédje a már indításra előkészített rakétát a páradús trópusi környezettől.
Az így összeállított Upper Composite (felső egység) szintén október 14-én került a starthelyre, ahol egy daru segítségével felülről emelték be a végső helyére.
Az európai űrrepülőtérről startoló legelső Szojuz és hasznos terhe, az első két Galileo műhold tehát már indításra készen várakozik.
A 2011. október 12-én felszerelt két Galileo IOV műhold helye a rakéta csúcsán.
(Ábra: ESA / P. Carril)
A munkálatokról további felvételek itt elérhetők.
A Szojuz VS 01 rakétát, két európai Galileo IOV navigációs műholddal az orrkúpjában, október 14-én szállították indítási helyére, ahol már startra kész állapotban várja a 2011. október 20-ra tervezett történelmi jelentőségű indítását.
A Szojuz VS01 startja több szempontból is történelmi jelentőségű lehet.
Elsőként indítanak majd Szojuz típusú rakétát a francia guyanai űrrepülőtéren megépített új starthelyről, elsőként indulhat ilyen típusú rakéta nem orosz üzemeltetésű indítóhelyről, a szállítandó két műhold pedig az első két példánya az európai navigációs holdak összesen 30 darabosra tervezett konstellációjának.
A Galileo a jövőben részben helyettesítheti, részben kiegészítheti az amerikai GPS és az orosz GLONASSZ rendszert Európában és a világ más tájain is.
Sikeres indítás esetén a jövőben a közepes teljesítményű Szojuz jól kiegészítheti az Európai Űrügynökség (ESA) már jól ismert nagy teljesítményű Ariane-5, valamint az újabb fejlesztésű, kis teljesítményű Vega hordozórakétáit, így növelve az ügynökség flexibilitását és versenyképességét.
Ami a hasznos terhet illeti, a Galileo navigációs műholdrendszer kiépítése az ESA és az Európai Unió közösen futó projektje.
Az első fázisban még két, a most indítandókhoz hasonló Galileo IOV (In-Orbit Validation, a rendszer előzetes kipróbálására szánt) hold kerül keringési pályára, valamikor a jövő év során.
A tervek szerint a négy holdból álló kezdeti rendszerrel próbaüzemelést végeznek majd.
Bevizsgálják a műholdak egyes berendezéseit, különös tekintettel a fedélzeti atomórák működésére, amelyek pontossága és biztos üzeme elengedhetetlen feltétel ahhoz, hogy egy jól működő, független európai navigációs hálózat alakuljon ki.
Ha a rendszerek jól vizsgáznak, megépülhetnek a további műholdak, amelyeket a jövőben már teljes egészében az Európai Bizottság menedzsel és finanszíroz.
.
<IFRAME height=315 src="http://www.youtube.com/embed/ZddM6WuZn5M" frameBorder=0 width=560 allowfullscreen></IFRAME>
*
Az angol nyelvű összefoglalóban további részleteket
megtudhatunk a projektet illetően, többek közt légi felvételről
láthatjuk az újonnan elkészült Szojuz indítóállást is.
(Film: ESA)
<IFRAME height=315 src="http://www.youtube.com/embed/ZddM6WuZn5M" frameBorder=0 width=560 allowfullscreen></IFRAME>
*
Az angol nyelvű összefoglalóban további részleteket
megtudhatunk a projektet illetően, többek közt légi felvételről
láthatjuk az újonnan elkészült Szojuz indítóállást is.
(Film: ESA)
A Galileo műholdakat Föld körüli pályára juttató háromfokozatú Szojuz ST-B rakétát vízszintes helyzetben szállították el az előkészítő csarnokból, ahol ezt megelőzően elvégezték a Szamarában (Oroszország) gyártott rakétafokozatok végső összeszerelését.
Az indítóhelyhez vezető kb. hatszáz méteres, vasúton megtett út után a komplexumot az emelő gépezet segítségével állították függőleges helyzetbe, így került a rakéta a végső indítási pozícióba.
Az új mozgatható szerelőállvány speciálisan a Szojuzhoz, és a Kourouból végzett indításokhoz tervezett épület.
Nem csak a szerelési munkálatok elvégzésére alkalmas, de arra is, hogy hasznos terhével együtt megvédje a már indításra előkészített rakétát a páradús trópusi környezettől.
A Szojuz VS01 és az első Galileo IOV navigációs műholdpár, a
Kourouban (Francia Guyana) megépített új indítóállásban, 2011.
október 14-én. A vízszintes helyzetben összeszerelt, majd
függőleges helyzetbe emelt rakéta csúcsára már az indítóállásban
helyezték fel a hasznos terhet.
A végső szerelési munkálatokat az erre a célra megépített, a
képen hátratolt állásban látható mozgatható állványon végezték.
(Kép: ESA)
Kourouban (Francia Guyana) megépített új indítóállásban, 2011.
október 14-én. A vízszintes helyzetben összeszerelt, majd
függőleges helyzetbe emelt rakéta csúcsára már az indítóállásban
helyezték fel a hasznos terhet.
A végső szerelési munkálatokat az erre a célra megépített, a
képen hátratolt állásban látható mozgatható állványon végezték.
(Kép: ESA)
A két Galileo IOV műholdat még október 12-én rögzítették egymáshoz, illetve a repülés során a két műholdegységet együtt tartó speciális rögzítő szerkezethez.
Ennek segítségével később a Fregat-MT végfokozathoz kapcsolták, majd végül felkerültek a védőburkolatok is.
Ennek segítségével később a Fregat-MT végfokozathoz kapcsolták, majd végül felkerültek a védőburkolatok is.
A két Galileo IOV navigációs műhold felszerelése a Fregat-MT végfokozatra.
Felemelkedés közben és a repülés további szakaszában egy
központi rögzítő egység tartja majd együtt a két űreszközt, amíg
a 23 222 km magas tervezett keringési pálya elérése után le nem válnak róla.
(Kép: ESA)
Felemelkedés közben és a repülés további szakaszában egy
központi rögzítő egység tartja majd együtt a két űreszközt, amíg
a 23 222 km magas tervezett keringési pálya elérése után le nem válnak róla.
(Kép: ESA)
Az így összeállított Upper Composite (felső egység) szintén október 14-én került a starthelyre, ahol egy daru segítségével felülről emelték be a végső helyére.
Az európai űrrepülőtérről startoló legelső Szojuz és hasznos terhe, az első két Galileo műhold tehát már indításra készen várakozik.
A 2011. október 12-én felszerelt két Galileo IOV műhold helye a rakéta csúcsán.
(Ábra: ESA / P. Carril)
A munkálatokról további felvételek itt elérhetők.
Forrás:urvilag.hu
Hogy pontosan milyen hatása lenne, azt ki kellene próbálni
. Tippelni viszont lehet, főleg a kibocsátott sugárzások fajtái alapján. Az elektromágneses sugárzása (mondjuk az infravöröstől a gammáig) ha elég közel van - néhány fényéven belül -, akkor frankón megsütöget mindent. Nagyobb távolságból (10-50 fényév) már inkább csak a röntgen- és gammasugárzás okoz problémát, kémiai reakciókon keresztül leamortizálja az ózonréteget, emiatt a Nap (meg persze a szupernóva) UV sugárzása akadály nélkül éri el a felszínt. A látható fénye esetleg vakságot okozhat, ha sokáig nézi valaki.
Jönnek még még neutrínók is, amiknek ugyan csak egy nagyon kis hányada lép kölcsönhatásba bármivel, de mivel egy közeli robbanás esetén nagyon sok lehet belőlük, károsíthatják az élőlényeket.
A töltött részecskék, amik a fénysebesség kb. tizedével haladnak, a légkörben a felhőképződést befolyásolva a globális időjárásra lehetnek hatással, a felszínt elérve pedig az ionizáló sugárzásoknál szokásos károsodásokat okozzák az élő szervezetben. És itt jön a képbe a napszél: a (lassú, fokozatos) növekedése lent a felszínen nem sok vizet zavar, a csökkenése annál inkább. A napszél ugyanis egyfajta golyófogóként védi a Földet a kozmikus sugárzás töltött részecskéitől, amiknek nagy része egyébként is távoli szupernóvákból származik. Ha a napszél gyengül, vagy a kozmikus sugárzás erősödik - pl. egy közeli szupernóva robbanás miatt -, akkor a golyófogó vékonyabb lesz, több "golyó", és nagyobb sebességgel hatol át rajta.
Utoljára ér ide a robbanás során kidobott por és gáz, ami szintén a távolságtól függően nagy mennyiségben is tartalmazhat radioaktív izotópokat, ezek akkor a legveszélyesebbek, ha a felszínre lejutva beépülnek az élőlények szervezetébe.
Ezek egy átlagos szupernóva veszélyei voltak, de van még néhány extra lehetőség is.
Csillagász körökben terjed az a nézet, hogy az ún. gamma-villanások egy részét is szupernóvák okozzák, a legnagyobbak, amikből végül fekete lyuk keletkezik. Ezek a robbanás pillanatában a forgástengelyük mentén fényhez közeli sebességgel haladó töltött részecskéket, és intenzív gammasugárzás keskeny nyalábját bocsátják ki. Ha a Föld egy ilyen nyaláb útjába kerül, az több ezer fényév távolságból is végzetes lehet.
Vannak arra utaló megfigyelések is, hogy időnként a robbanás során keletkező neutroncsillag vagy fekete lyuk nagy sebességgel kilövődik valamilyen irányba. Ha történetesen a Naprendszer felé venné az irányt, egy ilyen objektum meglehetősen kellemetlen szomszéd tudna lenni, főleg fiatal (pár millió éves
) korában. Az útjába eső csillagközi gázzal és porral ütközve - többnyire szintén a forgástengelye mentén - intenzív sugárzást bocsát ki, és mivel a forgástengelye valószínűleg erősen imbolyog, nagy területet pásztázhat végig vele. A fiatal neutroncsillagoknak van egy másik trükkje is: ha elég erős a mágneses terük, akkor a "csillagrengéseik" időnként olyan erős gammasugár-kitöréseket produkálnak, amik néhány száz fényéven belül szintén komoly problémákat okozhatnak.
Felvételek az évszakok változásáról
Látványosan szemléltetik a Meteosat-9 műhold felvételei, miért vannak évszakok a bolygónkon.
A fényképeken megfigyelhető, hogyan vándorol egy év során a legerősebb besugárzás helye a Föld felszínén.
A világűrből készült felvételek szemléletesen mutatják, miként változik az év folyamán a felszín adott helyére jutó besugárzás intenzitása.
A négy képet a Föld körül keringő Meteosat-9 műhold rögzítette, amely geoszinkron pályáján mozog, tehát mindig ugyanazt a pontot nézi bolygónkon. (Jelen esetben ez a nappal-éjszaka határvonal mentén, Afrika felett van.)
Az egyes képeken jól látszik, hogy Napunk hol az északi, hol a déli féltekére süt erősebben, ami az évszakok váltakozását eredményezi.
</BEVEZETO>
A jelenség magyarázata a Föld forgástengelyének ferdeségében rejlik. Emiatt hol az északi, hol a déli féltekére jut több napfény, és ezzel párhuzamosan váltakoznak az évszakok bolygónkon.
Látványosan szemléltetik a Meteosat-9 műhold felvételei, miért vannak évszakok a bolygónkon.
A fényképeken megfigyelhető, hogyan vándorol egy év során a legerősebb besugárzás helye a Föld felszínén.
Bolygónk képe az északi féltekén a téli napforduló (balra fent), a
tavaszi napéjegyenlőség (jobbra fent), a nyári napforduló (balra
lent) és az őszi napéjegyenlőség (jobbra lent) környékén.
(NASA, EarthObservatory)
tavaszi napéjegyenlőség (jobbra fent), a nyári napforduló (balra
lent) és az őszi napéjegyenlőség (jobbra lent) környékén.
(NASA, EarthObservatory)
A világűrből készült felvételek szemléletesen mutatják, miként változik az év folyamán a felszín adott helyére jutó besugárzás intenzitása.
A négy képet a Föld körül keringő Meteosat-9 műhold rögzítette, amely geoszinkron pályáján mozog, tehát mindig ugyanazt a pontot nézi bolygónkon. (Jelen esetben ez a nappal-éjszaka határvonal mentén, Afrika felett van.)
Az egyes képeken jól látszik, hogy Napunk hol az északi, hol a déli féltekére süt erősebben, ami az évszakok váltakozását eredményezi.
</BEVEZETO>
Míg nyáron az égen magasról süt le a Nap, télen kevésbé emelkedik a látóhatár fölé.
Ekkor rövidebb időt is tölt a horizont felett, mint a melegebb hónapokban. A jelenség magyarázata a Föld forgástengelyének ferdeségében rejlik. Emiatt hol az északi, hol a déli féltekére jut több napfény, és ezzel párhuzamosan váltakoznak az évszakok bolygónkon.
<IFRAME height=315 src="http://www.youtube.com/embed/O9hawBb3wbk" frameBorder=0 width=420 allowfullscreen></IFRAME>
A ferde forgástengely miatt változó besugárzás egy animáción.
A ferde forgástengely miatt változó besugárzás egy animáción.
Az origo.hu/tudomany/vilagur/-cikk nyomán.
Bihar
Kitiltott (BANned)
Inkább részletesebb magyarázatra van szükség az éghajlat-Földforgás kapcsolatában. Mert nem elég szemléletesek a feltett képek, csak annak, aki tudja a választ. Akkor pedig minek a műholdaskép?
Messze nem olyan nyílvánvaló a dolog sokak számára, hogy ezt három mondattal elintézhetnék. Ehhez térbeli látás is szükséges. Legalább minden napfordulóhoz kellene egy kép is, azaz rájz. Azután megkellene magyarázni, hogy mikor kel -és miért- pontosan keleten a Nap stb...
A Föld a Zodiákusban kóborol. Erről sem volna fölösleges egy kis ismertetés.
Messze nem olyan nyílvánvaló a dolog sokak számára, hogy ezt három mondattal elintézhetnék. Ehhez térbeli látás is szükséges. Legalább minden napfordulóhoz kellene egy kép is, azaz rájz. Azután megkellene magyarázni, hogy mikor kel -és miért- pontosan keleten a Nap stb...
A Föld a Zodiákusban kóborol. Erről sem volna fölösleges egy kis ismertetés.
***
Kedves Bihar!
Ez itt nem a mindentudás egyeteme, és nem szakfolyóirat.
Mindössze, ahogy a kedves tagok én is az aktuális - vagy ezzel összefüggésben álló - dolgokra hívom fel a figyelmet. /már azokét, akiket érdekel/
A fórumnak nem feladata és főleg nem kötelessége , /sőt, a szerver kapacitása sem bírná/ hogy az interneten fellelhető összes dokumemtumot felsorakoztassa, bemásolja.
A téma további boncolgatására, ismeretek szerzésére ajánlom a kereső használatát.
Kezdetnek:
Csillagászat
Évszakok
Hullámokat kelt a Hold árnyéka a légkörben
Az érdekes jelenséget a 2009-es teljes napfogyatkozás alkalmával sikerült detektálni, rengeteg GPS mérési adat feldolgozásával.
urvilag.hu/navigacio_es_terkepeszet
Az érdekes jelenséget a 2009-es teljes napfogyatkozás alkalmával sikerült detektálni, rengeteg GPS mérési adat feldolgozásával.
Teljes napfogyatkozás idején a Hold úgy kerül a Nap és a Föld közé, hogy árnyékkúpja rávetül bolygónk felszínére. Az árnyék rövid ideig elhalad a tengerek és szárazföldek meghatározott sávjában. Ezalatt a légkörben, az árnyékos részen csökken a hőmérséklet, megváltozik a nyomás. Az ott lezajló fizikai folyamatok meglehetősen összetettek, de leegyszerűsítve mondhatjuk, hogy az árnyék foltja úgy halad el, mint egy csónak a vízben: előtte fejhullám, utána farhullám alakul ki.
A jelenséget jó 40 éve megjósolták elméleti számítások alapján, de csak most sikerült először hitelt érdemlően kimutatni.
Tajvani és japán kutatók nemrég a Geophysical Research Letters folyóiratbanszámoltak be az eredményekről.
A jelenséget jó 40 éve megjósolták elméleti számítások alapján, de csak most sikerült először hitelt érdemlően kimutatni.
Tajvani és japán kutatók nemrég a Geophysical Research Letters folyóiratbanszámoltak be az eredményekről.
A 2009. július 22-én bekövetkezett napfogyatkozás sávja a mérés szempontjából szerencsés helyen húzódott.
Délelőtt 10 és 11 óra környékén Kelet-Ázsiából volt megfigyelhető a Nap elsötétedése. Japán és Tajvan területén igen sűrűn telepített állomáshálózatok működnek, amelyek a GPS műholdas helymeghatározó rendszer rádiójeleit veszik, folyamatos üzemben. (E hálózatokat mindenekelőtt a földrengés-veszélyeztetettség miatt telepítették.) Mivel a GPS műholdakról érkező elektromágneses sugárzás áthalad a Föld légkörén is, annak felső rétegében, az ionoszférában található szabad elektronok mennyisége kicsit befolyásolja a vevőkbe beérkező jel futási idejét. Az ionoszféra ún. teljes elektrontartalma (TEC) így meghatározható. Ezt tette a kutatócsoport is, a TEC méréseket összefüggésbe hozva a kb. 85 km-es magasságban uralkodó nyomással.
A légköri nyomás pontos térbeli és időbeli változásait mintegy 13 ezer (!) különböző GPS vevőállomáson mért adatok feldolgozásával térképezték fel.
Délelőtt 10 és 11 óra környékén Kelet-Ázsiából volt megfigyelhető a Nap elsötétedése. Japán és Tajvan területén igen sűrűn telepített állomáshálózatok működnek, amelyek a GPS műholdas helymeghatározó rendszer rádiójeleit veszik, folyamatos üzemben. (E hálózatokat mindenekelőtt a földrengés-veszélyeztetettség miatt telepítették.) Mivel a GPS műholdakról érkező elektromágneses sugárzás áthalad a Föld légkörén is, annak felső rétegében, az ionoszférában található szabad elektronok mennyisége kicsit befolyásolja a vevőkbe beérkező jel futási idejét. Az ionoszféra ún. teljes elektrontartalma (TEC) így meghatározható. Ezt tette a kutatócsoport is, a TEC méréseket összefüggésbe hozva a kb. 85 km-es magasságban uralkodó nyomással.
A légköri nyomás pontos térbeli és időbeli változásait mintegy 13 ezer (!) különböző GPS vevőállomáson mért adatok feldolgozásával térképezték fel.
Fejhullám akkor jön létre, amikor a hullámot keltő test – például a vízben egy hajó, vagy jelen esetben a Hold árnyéka következtében lehűlt légtömeg – haladási sebessége nagyobb a hullámoknak a közegben érvényes terjedési sebességénél. A napfogyatkozás „lábnyoma”, mint képzeletbeli árnyékcsónak, a mérések szerint kb. 1700 km hosszú volt. A fej- és farhullám elhaladása között fél órás időkülönbséget határoztak meg.
Bár a napfogyatkozás tovahaladó árnyéka nyomán keletkezett fej- és farhullámokat sikerült kimutatni, a kutatás vezetője szerint keletkezésük elméleti magyarázata még korántsem tekinthető teljesen egyértelműnek.
További vizsgálatok szükségesek ahhoz, hogy kiderüljön, pontosan mi is történik ilyenkor a légkörben.
(A most felhasználtakhoz hasonló GPS adatokat egyébként mindentől függetlenül, folyamatosan gyűjtik az állomáshálózatok.)
További vizsgálatok szükségesek ahhoz, hogy kiderüljön, pontosan mi is történik ilyenkor a légkörben.
(A most felhasználtakhoz hasonló GPS adatokat egyébként mindentől függetlenül, folyamatosan gyűjtik az állomáshálózatok.)
Mások máris továbbmennek, felvetve azt is, hogy a módszer – az ionoszféra állapotának figyelemmel kísérése – később akár olyan alkalmazásokra is módot adhat, mint a nukleáris robbantások tilalmáról szóló nemzetközi egyezmény betartásának ellenőrzése.
urvilag.hu/navigacio_es_terkepeszet
Szerintem félreértettél valamit. Antirészecskéket fedeztek fel a Föld ún. "sugárzási öveiben" viszonylag nagy mennyiségben (a nullához viszonyítva
), és azt is megállapították, hogy ezek ott helyben keletkeznek, és persze rövid idő alatt meg is semmisülnek.
Antiprotonok a Föld körül
A Van Allen-féle sugárzási övekben csapdába esett antirészecskéket a PAMELA, egy orosz távérzékelő műholdon repülő olasz berendezés észlelte.
A PAMELA (Payload for Antimatter Matter Exploration and Light-nuclei Astrophysics, kb. az anyag-antianyag és könnyű atommagok kutatására készült fedélzeti berendezés) a 2006 júniusában indult orosz Reszursz-DK1 kereskedelmi földmegfigyelő műhold „potyautasaként” jutott Föld körüli pályára.
Legújabb felfedezését egy olasz vezetésű kutatócsoport publikálta nemrég az Astrophysical Journal Letters folyóiratban.
Az antiprotonok a protonok antirészecskéi, vagyis azonos tömeggel, de ellenkező előjelű töltéssel rendelkeznek.
A protonok és antiprotonok találkozásakor a részecskék megsemmisülnek (annihiláció), az energia nagy energiájú fotonok formájában távozik.
A Föld körüli térségben egy-egy antiproton néhány percig vagy akár órákig maradhat fenn, amíg nem találkozik egy protonnal, és nem semmisül meg.
Keletkezésük a távoli világűrből jövő kozmikus sugárzás részecskéi és a légköri atomok ütközéseinek hatására folyamatos.
A mostani eredmény szerint az antiprotonokat a Föld mágneses tere a belső Van Allen-övben csapdába ejti. Itt a mágneses erővonalak mentén spirális pályán mozognak.
Korábban fedeztek már fel ugyanitt pozitronokat (az elektronok antirészecskéit), de az antiprotonok tömege közel 2000-szer nagyobb, így az annihilációkor keletkező fotonok energiája is.
A kutatók fantáziája – igaz, nem a szakcikkben, csak a sajtónyilatkozatokban – kissé meg is lódult, amikor kijelentették, hogy az antiprotonokat a távoli jövőben akár űreszközök üzemanyagaként is lehetne használni.
Tény, hogy ez a Föld körül a legnagyobb antiproton-lelőhely, de azért ettől a technológiától még meglehetősen távol vagyunk...
Űrvilág.hu űrkutatási hírportál
A Van Allen-féle sugárzási övekben csapdába esett antirészecskéket a PAMELA, egy orosz távérzékelő műholdon repülő olasz berendezés észlelte.
A PAMELA (Payload for Antimatter Matter Exploration and Light-nuclei Astrophysics, kb. az anyag-antianyag és könnyű atommagok kutatására készült fedélzeti berendezés) a 2006 júniusában indult orosz Reszursz-DK1 kereskedelmi földmegfigyelő műhold „potyautasaként” jutott Föld körüli pályára.
Legújabb felfedezését egy olasz vezetésű kutatócsoport publikálta nemrég az Astrophysical Journal Letters folyóiratban.
Az antiprotonok a protonok antirészecskéi, vagyis azonos tömeggel, de ellenkező előjelű töltéssel rendelkeznek.
A protonok és antiprotonok találkozásakor a részecskék megsemmisülnek (annihiláció), az energia nagy energiájú fotonok formájában távozik.
A Föld körüli térségben egy-egy antiproton néhány percig vagy akár órákig maradhat fenn, amíg nem találkozik egy protonnal, és nem semmisül meg.
Keletkezésük a távoli világűrből jövő kozmikus sugárzás részecskéi és a légköri atomok ütközéseinek hatására folyamatos.
A mostani eredmény szerint az antiprotonokat a Föld mágneses tere a belső Van Allen-övben csapdába ejti. Itt a mágneses erővonalak mentén spirális pályán mozognak.
Korábban fedeztek már fel ugyanitt pozitronokat (az elektronok antirészecskéit), de az antiprotonok tömege közel 2000-szer nagyobb, így az annihilációkor keletkező fotonok energiája is.
A kutatók fantáziája – igaz, nem a szakcikkben, csak a sajtónyilatkozatokban – kissé meg is lódult, amikor kijelentették, hogy az antiprotonokat a távoli jövőben akár űreszközök üzemanyagaként is lehetne használni.
Tény, hogy ez a Föld körül a legnagyobb antiproton-lelőhely, de azért ettől a technológiától még meglehetősen távol vagyunk...
A fantáziaképen a belső Van Allen-övet piros szín jelzi.
A méréseket a dél-atlanti anomália térségében végezték. 2006 júliusa és 2008 decembere között a PAMELA összesen 28 darab antiprotont detektált.
Ezekből a mérésekből becsülték meg, hogy ilyen részecskék milliárdjai lehetnek a Föld körüli térségben.
A Naprendszer óriásbolygói körül még sok nagyságrenddel több antiproton lehet.
Ezekből a mérésekből becsülték meg, hogy ilyen részecskék milliárdjai lehetnek a Föld körüli térségben.
A Naprendszer óriásbolygói körül még sok nagyságrenddel több antiproton lehet.
Űrvilág.hu űrkutatási hírportál
Mit látunk az "űrből" ?...
Kamcsatkai ősz
A NASA Aqua műholdján repülő MODIS műszer itt bemutatott felvétele egy olyan ritka pillanatot kapott el, amikor nagy területen nem borítja felhőzet Kamcsatka egét. A kép október 16-én készült.
Az év más időszakaiban a félszigetre jellemző szín vagy a zöld, vagy a hófehér. A tavaszi és nyári növényzet zöld színe októberre barnába fordult, a tél előjele, a friss hó viszont még csak a magas vulkáni hegycsúcsok tetején jelent meg. Kamcsatka a csendes-óceáni „tűzgyűrű” északnyugati részét alkotja, több mint 300 vulkánja közül 29 aktív.
Az alábbi felvétel jellegzetes alakzatai is a vulkáni kúpok.
Közülük öt aktív látható.
A „fő helyen”, fent középen a 3283 m magas Sivelucs, amely jelenleg is hamu- és gázfelhőt lövell ki magából.
Lejjeb, a kép bal alsó részén a pillanatnyilag az aktivitás űrfelvételen is feltűnő jeleit nem mutató másik négy hegy: Uskovszkij (3943 m), Kljucsevszkoj (4750 m), Bezimjannij (2866 m) és a Tolbacsik (3140 m).
A Sivelucs csúcsától kelet-délkeleti irányba húzódó fehér csík egy vulkáni hamu- és gázfelhő.
A felvétel készítésének napján a vulkánfigyelő szolgálat jelentése szerint az anyag a csúcs fölött 3 km magasba jutott, és délkeletre 35 km messze sodródott a légkörben.
Ha az évnek egy kicsivel későbbi szakaszában készült volna a felvétel, a hóborította felszín háttere előtt nemigen lehetett volna kivenni a vulkáni felhőt – legalábbis egy ilyen, a valós színeket mutató műholdképen.
Az aktivitás egy másik jele a Sivelucs délkeleti lejtőjét befedő szürkés törmelék, aminek színe elüt a korábban hullott friss hóétól.
Ha hómentes időszakban készül a felvétel, a jelenség nem volna feltűnő, a folt beleolvadna a vulkán által korábban kidobott anyag színébe.
(A vulkáni kúp észak-északkeleti oldalán a sötét folt az árnyék.)
Mindez jobban kivehető a fenti kép kinagyított részletén:
Az érintetlen friss hó segít azt is megítélni, hogy a kép alján, délre látható másik négy vulkán pillanatnyilag nem mutatt különösebb aktivitást. A csúcsoktól kissé keletre látható „gyanús” fehér sáv ugyanis egy felhő.
/Az earthobservatory.nasa.
és az Űrvilág cikke nyomán/
Kamcsatkai ősz
A NASA Aqua műholdján repülő MODIS műszer itt bemutatott felvétele egy olyan ritka pillanatot kapott el, amikor nagy területen nem borítja felhőzet Kamcsatka egét. A kép október 16-én készült.
Az év más időszakaiban a félszigetre jellemző szín vagy a zöld, vagy a hófehér. A tavaszi és nyári növényzet zöld színe októberre barnába fordult, a tél előjele, a friss hó viszont még csak a magas vulkáni hegycsúcsok tetején jelent meg. Kamcsatka a csendes-óceáni „tűzgyűrű” északnyugati részét alkotja, több mint 300 vulkánja közül 29 aktív.
Az alábbi felvétel jellegzetes alakzatai is a vulkáni kúpok.
Közülük öt aktív látható.
A „fő helyen”, fent középen a 3283 m magas Sivelucs, amely jelenleg is hamu- és gázfelhőt lövell ki magából.
Lejjeb, a kép bal alsó részén a pillanatnyilag az aktivitás űrfelvételen is feltűnő jeleit nem mutató másik négy hegy: Uskovszkij (3943 m), Kljucsevszkoj (4750 m), Bezimjannij (2866 m) és a Tolbacsik (3140 m).
A Sivelucs csúcsától kelet-délkeleti irányba húzódó fehér csík egy vulkáni hamu- és gázfelhő.
A felvétel készítésének napján a vulkánfigyelő szolgálat jelentése szerint az anyag a csúcs fölött 3 km magasba jutott, és délkeletre 35 km messze sodródott a légkörben.
Ha az évnek egy kicsivel későbbi szakaszában készült volna a felvétel, a hóborította felszín háttere előtt nemigen lehetett volna kivenni a vulkáni felhőt – legalábbis egy ilyen, a valós színeket mutató műholdképen.
Az aktivitás egy másik jele a Sivelucs délkeleti lejtőjét befedő szürkés törmelék, aminek színe elüt a korábban hullott friss hóétól.
Ha hómentes időszakban készül a felvétel, a jelenség nem volna feltűnő, a folt beleolvadna a vulkán által korábban kidobott anyag színébe.
(A vulkáni kúp észak-északkeleti oldalán a sötét folt az árnyék.)
Mindez jobban kivehető a fenti kép kinagyított részletén:
Az érintetlen friss hó segít azt is megítélni, hogy a kép alján, délre látható másik négy vulkán pillanatnyilag nem mutatt különösebb aktivitást. A csúcsoktól kissé keletre látható „gyanús” fehér sáv ugyanis egy felhő.
/Az earthobservatory.nasa.
és az Űrvilág cikke nyomán/
Szerintem félreértettél valamit. Antirészecskéket fedeztek fel a Föld ún. "sugárzási öveiben" viszonylag nagy mennyiségben (a nullához viszonyítva
Itt olvastam:
http://www.sg.hu/cikkek/83733/antiproton_gyuru_huzodik_bolygonk_korul.
A lényeg nem az, hogy mennyi és meddig létezik, hanem hogy 20 éve még sci-fi volt a feltételezés is.
De oké, én tényleg műkedvelő-lelkesedő vagyok, inkább kivonulok innen és meghagyom a topicot a profiknak.
Én ifjú gimnazista koromban láttam szabad szemmel egy igazi szupernóvát, ami csak napokig volt fényesebb, utána el is tűnt az éjszakai égboltról. Nekem már az is páratlan élményt nyújtott. Büszkém mutattam meg akkor még élő édesapámnak. A létezését a gimnáziumban járatott havilapból tudtam meg.
A National Geographic műsorából tudom, hogy ha egy szupernóva viszonylag közel robbanna fel, és a gamma sugárzása eltalálná Földünket, akkor az kipusztulással fenyegetné az összes életet a Földünkön. Igaz?
A National Geographic műsorából tudom, hogy ha egy szupernóva viszonylag közel robbanna fel, és a gamma sugárzása eltalálná Földünket, akkor az kipusztulással fenyegetné az összes életet a Földünkön. Igaz?
Szerintem nem. A közvetlen hatása semmiképpen, mert még a felszínt is csak egy kis hányada érné el a gamma sugárzásnak, a (víz vagy föld)felszín alatti életformákat már aligha érintené. A közvetett hatás súlyosabb lenne: különböző nitrogén-oxidok keletkeznének a légkörben, ezek tönkretennék az ózonréteget, savas esőket okoznának, valószínűleg a bejövő látható fény mennyiségét is csökkentenék egy időre. Ezek a hatások valóban sok életformát veszélyeztetnének, de hogy az összeset kipusztulással fenyegetnék, az szerintem erős túlzás.
Egyébként azt a szupernóvát nem otthonról láttad, ugye?