Pitli, a csodakutya - folytatás
Pitlinek máris hiányoztak a testvérei, akik ugyan nem bántak jól vele, de még emlékezett arra, milyen kellemes volt meleg testükhöz bújni, hiányzott a mamája illata, a sufninak, a születése óta eltelt hetekben megismert világa, a bogarakkal, a félelmetes pókkal a sarokban, aki olyan szép hálót szőtt, a kerti szerszámok fű- és földszaga.
A gazda még mindig a grabancánál fogva vitte valahová. Aztán nyilván megérkeztek az úti céljukhoz, egy zöldre festett fémkerítéshez, és a gazda berepítette Pitlit egy elgazosodott kertbe.
-- Ez a neked való hely – motyogta, és csuklott egyet.
Pitli, fura módon, a talpára esett, mint egy macska, de a repüléstől kicsit szédült, így aztán lekushadt, és nem mozdult. Hallotta, hogy a gazda léptei elhalnak a távolban.
Csend volt körülötte, már besötétedett, és a madarak is elnémultak. Olykor a távolból búgás hallatszott, valahonnan – egy másik kertből? – gyerekkacagást sodort feléje a szél. A házban, amelyhez a kert tartozhatott, égett a villany, a nyitott ablakon át kihallatszott a tányércsörömpölés. Pitli tudta, ez mit jelent: a bentiek vacsoráznak, és hamarosan talán őt is megetetik. Annyi mindent tudott, és fogalma sem volt, hogy ez milyen különleges dolog, hogy ő egy igazi csodakutya, hogy úgy gondolkozik, mint egy ember. Csak azt tudta, hogy éhes.
De hiába várta az ételt, senki nem hozott neki semmit. Megpróbált vakkantgatni, hogy felhívja magára a figyelmet, de ezzel még nem boldogult, így csak halkan nyüszített, ennél többre nem volt képes, ám senki sem törődött vele.
Ekkor kissé remegő, bizonytalan lábakon felfedező útra indult a kertben. Talált egy-két dombocskát, amely furán illatozott, ő nem tudhatta, hogy ezek vakondtúrások. A kert egyik sarkában, a korábban levágott bokor és faágak alatt rábukkant egy süncsaládra, de az ösztöne azt súgta, jobb, ha békén hagyja a tüskés, hegyes, fekete orrú lényeket. Elmajszolt néhány bogarat, de ez nem csillapította az éhségét, és már szomjas is volt.
A kertből nem lehetett kijutni, a kerítés túl magas volt. Megpróbálta kikaparni az alját, de gyorsan rájött, hogy ez reménytelen vállalkozás. A fű úgy megnőtt, hogy ha felemelte a farkát, legfeljebb a fekete vége kandikálhatott ki. Végül annyira elfáradt, hogy a kerítés mellett leheveredett, és elaludt.
Pitlinek máris hiányoztak a testvérei, akik ugyan nem bántak jól vele, de még emlékezett arra, milyen kellemes volt meleg testükhöz bújni, hiányzott a mamája illata, a sufninak, a születése óta eltelt hetekben megismert világa, a bogarakkal, a félelmetes pókkal a sarokban, aki olyan szép hálót szőtt, a kerti szerszámok fű- és földszaga.
A gazda még mindig a grabancánál fogva vitte valahová. Aztán nyilván megérkeztek az úti céljukhoz, egy zöldre festett fémkerítéshez, és a gazda berepítette Pitlit egy elgazosodott kertbe.
-- Ez a neked való hely – motyogta, és csuklott egyet.
Pitli, fura módon, a talpára esett, mint egy macska, de a repüléstől kicsit szédült, így aztán lekushadt, és nem mozdult. Hallotta, hogy a gazda léptei elhalnak a távolban.
Csend volt körülötte, már besötétedett, és a madarak is elnémultak. Olykor a távolból búgás hallatszott, valahonnan – egy másik kertből? – gyerekkacagást sodort feléje a szél. A házban, amelyhez a kert tartozhatott, égett a villany, a nyitott ablakon át kihallatszott a tányércsörömpölés. Pitli tudta, ez mit jelent: a bentiek vacsoráznak, és hamarosan talán őt is megetetik. Annyi mindent tudott, és fogalma sem volt, hogy ez milyen különleges dolog, hogy ő egy igazi csodakutya, hogy úgy gondolkozik, mint egy ember. Csak azt tudta, hogy éhes.
De hiába várta az ételt, senki nem hozott neki semmit. Megpróbált vakkantgatni, hogy felhívja magára a figyelmet, de ezzel még nem boldogult, így csak halkan nyüszített, ennél többre nem volt képes, ám senki sem törődött vele.
Ekkor kissé remegő, bizonytalan lábakon felfedező útra indult a kertben. Talált egy-két dombocskát, amely furán illatozott, ő nem tudhatta, hogy ezek vakondtúrások. A kert egyik sarkában, a korábban levágott bokor és faágak alatt rábukkant egy süncsaládra, de az ösztöne azt súgta, jobb, ha békén hagyja a tüskés, hegyes, fekete orrú lényeket. Elmajszolt néhány bogarat, de ez nem csillapította az éhségét, és már szomjas is volt.
A kertből nem lehetett kijutni, a kerítés túl magas volt. Megpróbálta kikaparni az alját, de gyorsan rájött, hogy ez reménytelen vállalkozás. A fű úgy megnőtt, hogy ha felemelte a farkát, legfeljebb a fekete vége kandikálhatott ki. Végül annyira elfáradt, hogy a kerítés mellett leheveredett, és elaludt.
Utoljára módosítva: