Nekünk is volt tengerimalackánk
Ezzel mi is így voltunk, ráadásul az állatos boltban is azt mondták, hogy fiú. Jól el is hittük addig, amíg egy szép napon 5 porontynak nem adott életet. Az addigi gömbölydedségét annak tudtuk be, hogy mi jól tartjuk, minden finomságot megkapott. No, volt is tátott száj, amikor megláttuk egyik reggel, hogy van egy kis fészek pici, mocorgó valamikkel
Mekkora boldogság költözött kicsi családunkba, amikor - rendszeresen - kitettük őket a nagyszoba közepére, a szőnyegre. Tévét esténként már nem kapcsoltunk be, a tengerimalac család lett a fő attrakció. Na, azt látni kellett volna.
A mama először körbeszaglászta a helyszínt, majd valamiféle jelet adott a gyerekeinek, mert azok erre mind elindultak szépen libasorban az anyukájuk után és "felléptek" a szőnyegen. Ezt most teljesen komolyan mondom, mert azt a futkosást, játékot, amit előadtak, nem lehetett nevetés nélkül végignézni. Legnagyobbat akkor visongtunk, amikor a szőnyeg két sarkából elindulva átlósan egymásnak ütköztek a kicsik... mint a két kis kecske a hídon a mesében. Olyankor kicsit megszédültek, és össze-vissza dülöngéltek, de azért csak folytatták tovább. Nagyon édesek voltak. Soha sem felejtjük el őket. Sajnos utána másik albérletbe kellett költöznünk, és ott már nem tarthattunk, a lakástulaj nem engedett semmilyen állatot. (az elvetemült) El kellett ajándékoznunk őket, de legalább az vigasztalt, hogy egy hasonló család, a barátaink örökölték meg tőlünk, ahol néha még viszontláthattuk őket.
Nekem is van egy malackám: Fülöp, amúgy kislány, csak olyan kis ugri-bugri volt amikor kaptam,hogy azt hittem kisfiú, mellesleg úgy láttam akkor,hogy kukija van neki
Ezzel mi is így voltunk, ráadásul az állatos boltban is azt mondták, hogy fiú. Jól el is hittük addig, amíg egy szép napon 5 porontynak nem adott életet. Az addigi gömbölydedségét annak tudtuk be, hogy mi jól tartjuk, minden finomságot megkapott. No, volt is tátott száj, amikor megláttuk egyik reggel, hogy van egy kis fészek pici, mocorgó valamikkel
Mekkora boldogság költözött kicsi családunkba, amikor - rendszeresen - kitettük őket a nagyszoba közepére, a szőnyegre. Tévét esténként már nem kapcsoltunk be, a tengerimalac család lett a fő attrakció. Na, azt látni kellett volna.
A mama először körbeszaglászta a helyszínt, majd valamiféle jelet adott a gyerekeinek, mert azok erre mind elindultak szépen libasorban az anyukájuk után és "felléptek" a szőnyegen. Ezt most teljesen komolyan mondom, mert azt a futkosást, játékot, amit előadtak, nem lehetett nevetés nélkül végignézni. Legnagyobbat akkor visongtunk, amikor a szőnyeg két sarkából elindulva átlósan egymásnak ütköztek a kicsik... mint a két kis kecske a hídon a mesében. Olyankor kicsit megszédültek, és össze-vissza dülöngéltek, de azért csak folytatták tovább. Nagyon édesek voltak. Soha sem felejtjük el őket. Sajnos utána másik albérletbe kellett költöznünk, és ott már nem tarthattunk, a lakástulaj nem engedett semmilyen állatot. (az elvetemült) El kellett ajándékoznunk őket, de legalább az vigasztalt, hogy egy hasonló család, a barátaink örökölték meg tőlünk, ahol néha még viszontláthattuk őket.