Versek

​

Piroslik már a fákon a levél . . .


Piroslik már a fákon a levél,
Süvölt köztök, süvölt az őszi szél,
Homályos a nap, a mező deres:
Pásztor, betyár meleg tanyát keres.

Meleg tanyát a pásztor csak talál,
Vár ott reá kulacs bor, tele tál.
Ha kifogy a kulacs bor s tele tál,
Lágy párnán felesége vele hál.

Betyár embernek jó tanyája nincs,
Mindenfelől csörög rá a bilincs.
Száraz bokorban húzza meg magát,
Átkozza a hűs őszi éjszakát. ​

Tóth Árpád: Köszöntő
Te kedves udvar, meghitt, régi termek,
Te ötvenéves drága iskola,
Ma minden régi híved újra gyermek,
S köszönt, mint kisdiákok friss sora,
Ma összegyűlünk e szelíd szigetre,
Melynek vihar nem ronthatja falát,
Ma összebújunk szépen a szívedre,
Mint anya szívére a kis család.

Ma nem fáj úgy, hogy sok vágy semmivé lett,
Mióta messze hagytuk falaid,
Hogy prózává hervasztotta az élet
Gyermekkorunk tavaszi dalait,
Hogy gyakrabban láttunk tövist, mint pálmát,
S hogy hajunk is már itt-ott szürkülő,
Mint hogyha ifjúságunk arany álmát
Bús ezüstté alkotná az idő.

...S volt veszteségünk más is, sajgatóbb,
Mint az egyéni élet törpe búja,
Volt fájdalmunk, egekre jajgatóbb,
Egy egész nép nagypénteki borúja.
Rajtunk e bú még, csüggedezve árván,
Nehéz szívünk ettől koraöreg:
Körültekintünk: int-e még szivárvány?
A magyar húsvétot ki éri meg?

És rád tekintünk, és megilletődve
Látjuk virágzó ifjúságodat,
Mely büszkén és bízón néz a jövőbe,
S új ötven évet víg kedvvel fogad.
Az emberlétben nagy szám az az ötven,
Amely után már lejtős lesz az út,
De a Te pályád csak szebb ívbe szökken,
Minél több ötven évvé nő a múlt.

Köszöntünk hát, ifjú, erős anyánkat,
S míg lábunk szentelt küszöbödre hág,
Úgy érezzük, körödben újra áthat
A szívedből áradó ifjúság.
Újra tanítasz az életbe kimennünk
S büszkén vinni bölcs tudást, ép hitet
És vallani: nem hullhat romba bennünk,
Amit a jó iskola épített!

Jó iskolánk! még sok-sok ötven évet
Érj meg, virulj, légy fénylő, tiszta, nagy,
Köved közt lüktessen az ifjú élet,
Ezer meleg szív, ezer büszke agy,
Nemes tanárok, sok nemes tanítvány
Hírét növeljék e tisztes falak -
S ne álljon meg közöttük soha hitvány,
S ne rontsa fényük soha rút salak!

Így juss el ama szent jövő elébe,
Mikor megint boldog lesz a magyar,
Régi erények, régi nagyság népe,
Bár minket tán már rég a sír takar:
Te élj helyettünk majd, és Te neveljed
Unokáink is híven s igazán,
S a legszebb ünneped akkor ünnepeljed,
A feltámadás édes tavaszán!


​

​

Buda ferenc
Tél


Patkó szaporáz,
szikrázik a jég,
hasig érő nagy hidegben
pendely nem elég.
​

Huncut a hold, bálba menne,
csillagoktól csuklyát csenne,
éjpalástba burkolózva
Fiastyúkkal sugdolózna.
Göncöl-szekerére ülne,
csacsacsázna felhevülve.
Hú, micsoda csoda lenne,
ha a holdlány bálba menne.
​

Kosztolányi Dezső


Karácsony


Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.

Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von,

És zsong az ének áhítatba zöngve…
Csak a havas pusztán a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.


​

1​

jó​

szót​

szólni. Egy​

beteget felvidítani.​

Valakinek kezet nyújtani.​

Megdicsérni az ételt. Nem​

feledkezni​

meg egy​

közeledő születésnapról.​

Óvatosan csukni be az ajtót.​

Apróságoknak örülni. Mindenért​

hálásnak lenni. Jótanácsot adni. Egy levél​

írásával örömöt szerezni. Apró​

tűszúrásokon​

nem évődni. Jogos​

panaszt nem emlegetni​

föl újra. Nem tenni szóvá,​

ha a másik hibázott. Nem​

fogni fel elutasításként, ha háttérbe​

szorulunk. Levert hangulatot nem venni​

komolyan. Nem sértődni meg egy​

félresikerült szó miatt.​

Megtalálni az elismerő, dicsérő szót​

a jóra, az együttérzés szavát a megalázottnak,​

egy tréfás szót a gyerekeknek. Meleg kézszorítással​

vigasztalni a szomorút. Becsületesen elismerni az​

elkövetett helytelenséget. Örülni a holnapi napnak.​

Bizonyos dolgokra aludni egyet. Mindenre rászánni​

a kellő időt és gondot.​

És mindenben : szeretettel lenni​

Tandori Dezső:
Egy bizonyos Alacsony Maci


Él egy bizonyos Alacsony Maci,
Milyen alacsony, senki se látta.
Ezért hát senki nem is hiszi,
Hogy én vagyok a barátja.
Holott ez így van bármikor!
Ha a Vásárban járkálunk,
A Kedvezményes Téli Szatyor
Nem nálam van, hanem nálunk.
S az ismerőseink! Vakok?
Miért nem veszik észre,
Hogy valakivel már vagyok?
Mind örökké beszélne.
Ha ezen idegeskedem,
Alacsony mindig nyugtat:
„Te nem szivesen jönnél velem
Ahol csak rólam tudnak?
De ha úgy érzed: rajzolj képet,
Álljunk ott egymás mellett:
Én, ahogy épp képzellek Téged,
És Te, ahogy én képzellek.”
Hát… ezt még csak elképzelem;
De hogy ő engem hogy képzel?…
Így – alacsonyan és hirtelen –
Adós maradok a képpel. ​

Somlyó Zoltán
HÓVIRÁG



Második hó: február van,
hócsillagok a határban:
fényes puska csöve: durr!
Szedd a lábad, róka úr!

Tiszta kék az égi pálya,
füstölg a házak pipája,
talpas szán a hóba vág,
csörg a fán a száraz ág.

Odalenn a rőt berekben,
jég páncélja rengve rebben:
prímet furulyál a szél,
peng a korcsolya-acél.

Havas bundán hosszú öltés:
szürke sávba fut a töltés:
hej, de messzire szalad,
most robog rajt a vonat.

Bakterháznak ablakába
hóvirág van egy nyalábba,
hóvirág...hóvirág...
Hej, de hideg a világ. ​