Az egyik nagyváros ipari negyedében laktunk, ahol Édesapám dolgozott egy vasas üzemben, mint segédmunkás. Megbecsült munkás volt és igazán szerették a munkahelyén. Dolgozott is Ő becsülettel, hiszen kellett a pénz, mert nagy családot kellett eltartania. Öt gyerek várta otthon, akik mindig éhesek voltak. A nagyobbak már megértették, ha nem volt mit enni, de a kisebbeknek nehéz volt elmagyarázni, hogy most nem tudunk mit enni majd később talán, ha apu hoz fizetést. Hát hozott is minden héten, csak kevés volt ennyi szájnak. Meg hát az iskola, mert már iskoláskorú is volt közöttünk, sőt a bátyáink már dolgozni is el szoktak menni, ha volt hova. Sajnos nagyon kevés volt a lehetőség a munkára, de nem adták fel, minden nap elmentek, hátha valaki megszánja őket és felfogadja napszámba. A kisebbek meg iskolába mentek volna, ha lett volna miben. Egy pár cipő volt a maradék három gyerekre, de Én még nem tartok rá igényt, hiszen csak három éves leszek, de a két lány felváltva tudott csak iskolába menni. Nagy örömmel tették, hiszen ott meleg volt és még enni is kaptak. Én meg eltipegtem Édesanyám mellett egész nap, vagy a testvéreim közül játszottam azzal, aki éppen nem ment iskolába. A bátyáim nem nagyon foglalkoztak Velem, nekik nem volt türelmük hozzám. Szóval, mikor Édesapánk dolgozott, Édesanyánk mondogatta: - Megint lesz mit enni a hétvégén, de olyan kevés a pénz, hogy nem jut a jövő hétre. Nagyon be kell osztani lelkecskéim.
Ezt mindig elmondta, pedig tudta nagyon jól, hogy tisztában vagyunk anyagi helyzetünkkel és meg is értjük, hogy sok a fizetnivaló. A háziúr is minden héten felhánytorgatja a tartozást, pedig Mi mindig fizettünk rendesen, csak mikor apu beteg volt, akkor maradtunk el pár heti bérrel és azóta nem tudjuk utolérni magunkat. Sajnos apunak nagyon kevés a bére, hiszen csak segédmunkás, de annak is örülni kell, hogy egyáltalán van munkája, mert a cigányoknak nem nagyon adnak munkát. Ja, majdnem elfelejtettem, mi cigányok vagyunk, de igyekszünk, hogy ne vegyenek Bennünket egy kalap alá a többi cigánnyal, aki nem dolgozik és olyan módon él, hogy igazán nem lehetünk rájuk büszkék. Mi mindig igyekeztünk becsületesen élni és meg is tűrtek Bennünket a Magyarok között. Büszkék is vagyunk arra, hogy ott élhetünk, ahol élünk és mindenkivel jóba vagyunk a telepen. Sokan hívják aput segíteni, hiszen tudják, hogy jó munkaerő és kell is a pénz. Ezzel próbálnak meg segíteni rajtunk, pedig másoknak sem könnyebb. Olyanoktól is kapunk segítséget, akik maguk is napról-napra élnek, de jó Keresztény emberekként úgy érzik, akkor is segíteni kell ahol tudnak.
[FONT=&]Hát így teltek napjaink és vártuk, reménykedtünk benne, hogy minden jóra fog fordulni, hiszen egyszer minden rossznak vége kell, hogy szakadjon. Örülünk annak, hogy van fedél a fejünk fölött és van mit enni, ami néha gondot okoz Édesanyámnak, de mindig megoldja és még iskolába is tudnak járni testvéreim. A két bátyám úgysem végezte el az elemit, mert el kellett menniük dolgozni. Sajnos nem is voltak annyira jó tanulók, hogy inasok legyenek valahol. Így maradt a napszám, meg a segédmunka és néha a csavargás. Édesapám nagyon keményen fogott Bennünket, nem tűrte el a lengeséget, a csavargást és a tisztességtelen életvitelt. Mindig odafigyelt, hogy az Ő gyerekei tisztán járjanak, még ha foltos volt is a ruhánk. A nagyobbik bátyám, mikor tizenöt éves lett, abbahagyta az iskolát és elment dolgozni, de pár hónap után elbocsátották. A kisebbik bátyám ekkor volt 13 éves és neki még iskolába lenne a helye, de annyira rossz tanuló, hogy azt mondta, neki elég a négy osztály, le tudja írni a nevét, meg tudja számolni a fizetést, inkább elmegy dolgozni és segít a családi kasszán. Hát ekkor már nem volt mit tenni, szegény Édesapánk beletörődött és elengedte Őket, de arra ügyelt, hogy mindig tisztességes munkát végezzenek, ne csavarogjanak és ne olyanokkal barátkozzanak, akik belevihetik Őket minden rosszba. Nehezen éltünk, de igyekeztünk betartani a szabályokat, mert megértettük, hogy Nekünk, cigányoknak, sokkal többet kell bizonyítani, mint hasonló Magyar családoknak. Mi, akik a társadalom perifériáján élünk, nagyon sokat kell tenni azért, hogy ne bélyegezzenek meg Bennünket. Folyt. következik.
Ezt mindig elmondta, pedig tudta nagyon jól, hogy tisztában vagyunk anyagi helyzetünkkel és meg is értjük, hogy sok a fizetnivaló. A háziúr is minden héten felhánytorgatja a tartozást, pedig Mi mindig fizettünk rendesen, csak mikor apu beteg volt, akkor maradtunk el pár heti bérrel és azóta nem tudjuk utolérni magunkat. Sajnos apunak nagyon kevés a bére, hiszen csak segédmunkás, de annak is örülni kell, hogy egyáltalán van munkája, mert a cigányoknak nem nagyon adnak munkát. Ja, majdnem elfelejtettem, mi cigányok vagyunk, de igyekszünk, hogy ne vegyenek Bennünket egy kalap alá a többi cigánnyal, aki nem dolgozik és olyan módon él, hogy igazán nem lehetünk rájuk büszkék. Mi mindig igyekeztünk becsületesen élni és meg is tűrtek Bennünket a Magyarok között. Büszkék is vagyunk arra, hogy ott élhetünk, ahol élünk és mindenkivel jóba vagyunk a telepen. Sokan hívják aput segíteni, hiszen tudják, hogy jó munkaerő és kell is a pénz. Ezzel próbálnak meg segíteni rajtunk, pedig másoknak sem könnyebb. Olyanoktól is kapunk segítséget, akik maguk is napról-napra élnek, de jó Keresztény emberekként úgy érzik, akkor is segíteni kell ahol tudnak.
[FONT=&]Hát így teltek napjaink és vártuk, reménykedtünk benne, hogy minden jóra fog fordulni, hiszen egyszer minden rossznak vége kell, hogy szakadjon. Örülünk annak, hogy van fedél a fejünk fölött és van mit enni, ami néha gondot okoz Édesanyámnak, de mindig megoldja és még iskolába is tudnak járni testvéreim. A két bátyám úgysem végezte el az elemit, mert el kellett menniük dolgozni. Sajnos nem is voltak annyira jó tanulók, hogy inasok legyenek valahol. Így maradt a napszám, meg a segédmunka és néha a csavargás. Édesapám nagyon keményen fogott Bennünket, nem tűrte el a lengeséget, a csavargást és a tisztességtelen életvitelt. Mindig odafigyelt, hogy az Ő gyerekei tisztán járjanak, még ha foltos volt is a ruhánk. A nagyobbik bátyám, mikor tizenöt éves lett, abbahagyta az iskolát és elment dolgozni, de pár hónap után elbocsátották. A kisebbik bátyám ekkor volt 13 éves és neki még iskolába lenne a helye, de annyira rossz tanuló, hogy azt mondta, neki elég a négy osztály, le tudja írni a nevét, meg tudja számolni a fizetést, inkább elmegy dolgozni és segít a családi kasszán. Hát ekkor már nem volt mit tenni, szegény Édesapánk beletörődött és elengedte Őket, de arra ügyelt, hogy mindig tisztességes munkát végezzenek, ne csavarogjanak és ne olyanokkal barátkozzanak, akik belevihetik Őket minden rosszba. Nehezen éltünk, de igyekeztünk betartani a szabályokat, mert megértettük, hogy Nekünk, cigányoknak, sokkal többet kell bizonyítani, mint hasonló Magyar családoknak. Mi, akik a társadalom perifériáján élünk, nagyon sokat kell tenni azért, hogy ne bélyegezzenek meg Bennünket. Folyt. következik.
Last edited by a moderator: