<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width=600 align=center border=0><TBODY><TR><TD vAlign=bottom align=left>A Brüll-ház
Benedek Szabolcs
</TD></TR></TBODY></TABLE>
Az ifjabb Steigerwald kisasszonynak, Emesének valamivel tovább tartott a délutáni sétája, mint a többieknek: olyan gyermeki örömmel rugdalta a Ludovika előtti parkban a fák és bokrok között vezető keskeny ösvényeken a díszkavicsot, és olyan lelkesen hallgatta a tavaszt köszöntő madarak énekét, hogy az anyja – miután hiába könyörgött, vessen végett a pajkosságnak és próbáljon meg felnőttként, úrihölgyként viselkedni – lemondóan kijelentette, hogy ő a részéről a sétát befejezettnek tekinti, ám ettől még Emese nyugodtan maradhat és eljátszadozhat egy darabig, csak azután ne csodálkozzék, ha a környék megszólja, amiért a fű megfogta a ruháját (ráadásul olyan helyeken, amelyek leginkább vonzzák a férfitekinteteket), és mindenki rajta fog nevetni, amiért levelek és egyéb, a fákról leesett ocsmányságok ragadtak a széltől amúgy is szétzilált, toálettet igénylő hajába.
Steigerwald mama karon fogta idősebbik leányát, Noémit (ő Steigerwald papa Jókai-mániájának köszönhette a nevét), s ringó csípővel elvonult. Húgával ellentétben Noéminek egyáltalán nem volt maradása: azt persze sejtette, hogy Emesét sem a madarak éneke és a friss tavaszi szellő készteti arra, hogy még kicsit elidőzzék a park kavicsos ösvényein, sokkal inkább az, hogy a Ludovikában hamarosan végett érnek a délelőtti órák, a kadétok kapnak egy kis szabadidőt, és perceken belül nyalka ifjú tisztek egész tömege áramlik ki az épületből, hogy aztán ellepjék az Üllői út kávéházait. Steigerwald Noémit azonban nem érdekelték az ifjú tisztek, őt az az egészen kicsire összehajtogatott papiros izgatta, amelyet vagy két fertályórával korábban, a Ferenc körút és az Üllői út kereszteződésében, halálos vakmerőséggel nyomott a kezébe Valach Frigyes hírlapíró, azt követően, hogy kalaplevétellel és mély meghajlással üdvözölte a Steigerwald kisasszonyokat és édesanyjukat, majd miután azok elhaladtak mellette, egy óvatlan pillanatban Noémi kesztyűs kezébe csúsztatta a papirost. Noémi azóta szorongatta azt, és magában hálát adott az égieknek, amiért az illendőség előírja a kesztyűviseletet, ellenkező esetben már az izgalomtól összeizzadta volna Valach Frigyes levelét, ami viszont azzal a veszéllyel járt volna, hogy nem tudja elolvasni. Máshova azonban nem tudta tenni a gondosan összehajtogatott papírt, csupán a tenyerében tartogathatta, úgy, hogy az anyja ne vegye észre. Se Steigerwald mama, se Steigerwald papa nem nagyon örült ugyanis Valach Frigyes udvarlásának, a papa például tintásujjú jöttment firkásznak tartotta, aki nem méltó egy úrilány kezeire.
Az se hatotta meg, hogy Valach Frigyes immáron egyre gyakrabban a sokkal szebben és előkelőbben hangzó Vadászy nevet használta, az utóbbi időben nem csupán így írta alá cikkeit, hanem ekként is mutatkozott be; sőt a szerelmes ifjú egy óvatlan és mámorosan gyönyörű, reménytelen pillanatban egyik titkos kávéházi légyottjukon azt is bevallotta Steigerwald Noéminek, hogy ő szabadkőműves, és a világ jobbításán dolgozik.
Steigerwald papa erre is csak legyintett:
– Ugyan már. Semmit nem jelent. Fél Budapest szabadkőműves – itt aztán zavartan elhallgatott, s azt sem a lányai, sem a felesége nem tudták, hogy magában elhatározta: amint módja nyílik rá, utánanéz valamelyik páholyban ennek a Valach vagy Vadászy testvérnek.
A kadétok óraműpontossággal hagyták el a Ludovika épületét, ránevettek a park kavicsos ösvényein kavargó Steigerwald Emesére, majd egyáltalán nem úriember módjára utána fordultak és megbámulták, hogyan ringatózik fűtől zöldellő ruhájában a kisasszony keskeny csípője. Ezt követően bevetették magukat az Üllői út kávéházaiba, Steigerwald Emese pedig úgy érezte, még időben van ahhoz, hogy nagyobb anyai szidás nélkül – és főleg annak a lehetősége nélkül, hogy a mama beárulja a papának – hazamehessen. A parkból kijőve, amennyire öltözéke engedte, átsietett az Üllői úton, átbotladozott a villamossíneken, fölment a járdára, és elindult befelé az Üllői út és az Ernő utca sarkán álló, nemrégiben emelt, sárga homlokzatú, szépen megmunkált, több más lakás mellett az övéknek is otthont adó bérház kapuján, amikor a félhomályos kapualjban beleütközött valakibe.
– Pardon, bocsánat – az illető megemelte a kalapját és félreállt.
– Kérem, nem történt semmi – motyogta Steigerwald Emese, azzal elindult a lépcsőház felé. Közben alaposan megnézte a férfit, annak keskeny arcát, kétoldalt a fülére omló haját, álmatag tekintetét. Amaz annyit mondott még: „Kezitcsókolom”, azzal kilépett a kapun.
Steigerwald Emesében a következő pillanatban tudatosodott, honnét volt a férfi ismerős.
– Szentséges szűzanyám! – csúszott ki keskeny, vértelen ajkain, majd úrilányhoz egyáltalán nem illően lebotladozott a mindjárt a bejárat után következő néhány lépcsőfokon és kiszaladt a kapun. Nézett balra, nézett jobbra, ám nem talált egyebet, mint a tavaszi napsütésben a közeli kávéház teraszán üldögélő ifjú nyalka tiszteket, a férfit nem látta sehol.
Steigerwald Emese nagyon, de nagyon gyorsan ért föl a harmadikra, valósággal berobbant a lakásuk ajtaján, majdnem elsodorta az ebéd szervírozására készülő cselédet, és kopogtatás nélkül nyitott be abba a szobába, amelyen a nővérével osztozott, és amelyben Steigerwald Noémi ezúttal is tartózkodott. Ő éppen ötödjére készült elolvasni Valach, avagy Vadászy Frigyes hírlapíró nem annyira hosszú, ám annál forróbb, szenvedélyesebb és nem utolsósorban annál szabatosabban megfogalmazott levelét, roppant módon bosszantotta hát, hogy a húga megzavarta.
– Mit akarsz? – ripakodott rá, amire felelet gyanánt Emese annyit mondott:
– Láttam, láttam! A házunkból jött ki! Láttam!
– Mit habogsz itt összevissza? – Steigerwald Noémi villámsebességgel hajtogatta össze Valach (Vadászy) Frigyes szerelmeslevelét, és elrejtette ruhájában, az izgalmaktól és a visszafojtott szenvedélyektől rengő keble fölött.
Steigerwald Emese fölnyitotta közösen használt íróasztaluk fedelét, egy halom újságot vett elő onnét. Az íróasztalra dobta mindet: képes újságok voltak, különféle címekkel és fejlécekkel, annyi közös vonással, hogy mindben akadt egy cikk, melyet „Vadászy” névvel írtak alá.
– Mit akarsz azokkal? – sápítozott a levél hatása alatt Steigerwald Noémi, ugyanis valami homályos és egyelőre fölöttébb indokolatlan gyanú körvonalazódott benne arról, hogy húga a három fertályórával ezelőtti, az Üllői út és Ferenc körút kereszteződésénél történt találkozás hatására Vadászy cikkeit keresi, netán arra céloz – amint ideért a gondolkodásban, hevesen dobogni kezdett Steigerwald Noémi szíve, és bár ezt nem tudta, ebbe bele is pi-rult –, hogy látta a házukból kijönni a hírlapírót, aki ezek szerint az ő lakásuk körül ólálkodott, sőt (ebbe már alig mert belegondolni az idősebb Steigerwald kisasszony) valami újabb titkos rándevú megszervezésén dolgozik, melybe Emesét is bevonta.
– Mondjad már, mondjad már! – kiáltott Noémi, és idegességében tapsikolni kezdett, amikor végre a húga az orra alá nyomott egy újságot:
– Tessék. Nézd meg.
– „A kiadó szerint Ady újabb kötete is vihart fog kavarni” – olvasta fennhangon Steigerwald Noémi, majd kérdőn nézett a húgára. – Mi van ezzel?
– Hát ő az! – bökdösött Steigerwald Emese a cikk melletti képre: – Itt volt! A mi házunkban.
Nővére összeráncolta a homlokát, úrinőhöz illően közelebb tartotta szemeihez az újságot, alaposan megnézte a költő fényképét, majd azt kérdezte:
– Adyról beszélsz?
Emesén volt a tapsikolásban a sor:
– Persze, hogy róla! Megértetted végre? Itt volt a házunkban. Összefutottam vele a kapuban.
– Összefutottál? Ismered? – bár nem mondta ki, Steigerwald Noémi reménykedő szíve újabb konspirációt sejtett emögött, ugyanis egyik titkos és szenvedélyesen reménytelen találkájukon Valach, avagy Vadászy Frigyes hírlapíró azt is bevallotta neki, hogy nem csupán szabadkőműves, de személyesen ismeri Ady Endrét is, legalábbis találkozott vele az egyik szerkesztőségben, ahonnét egyszer pont akkor készült távozni, amikor az országos hírű költő megérkezett oda leadni egy kis pamfletjét, és a főszerkesztő úr volt szíves őket egymásnak bemutatni. „Nagyon kedves ember – jelentette ki átszellemült mosollyal Valach (Vadászy) Frigyes –, a tekintetéből csak úgy sugárzik a géniusz.”
– Ugyan már. Honnét ismerném? Csak a verseit meg a cikkeit olvastam, soha életemben nem beszéltem vele. Nemhogy nem beszéltem vele, de nem is láttam a saját két szememmel soha, legföljebb fényképeken. Egészen mostanáig.
– Nem hiszem el – rázta a fejét Steigerwald Noémi.
– Pedig hidd – Steigerwald Emese úgy kapta ki nővére kezéből az újságot, csoda, hogy el nem szakadt. – Mondom, hogy itt volt, ebben a házban. Megismertem egyből. Most meg ahogy nézem a fotográfiát, egészen bizonyos vagyok.
– S a hangját… hallottad a hangját is?
– Hallottam bizony. Azt mondta nekem: kezitcsókolom.
– Kezitcsókolom?
– Mondom, hogy azt – Steigerwald Emese nagyot sóhajtott, az ég, jobban mondva a gondos kezek által fehérre festett, gipszstukkókkal díszített mennyezet felé emelte tekintetét, és megremegtette a szempilláit. – Sajnos csak mondta, ám nem tette ezt.
– Roppant szerencsés vagy – állapította meg Steigerwald Noémi.
Az az igazság, ha nem lett volna a világon a Vadászyként ismert Valach Frigyes hírlapíró, Steigerwald Noémi szerelmes lett volna Ady Endrébe; így azonban időnként legföljebb némi lelkifurdalás kíséretében azon viaskodhatott magában, lehet-e egyszerre két férfit szeretni.
Ám mivel minduntalan úgy találta, hogy nem, maradt a jóval közelibb és kézzelfoghatóbb Valach Frigyes mellett. A húgát azonban nem terhelték efféle kötöttségek.
Egy darabig csöndben kapkodták a levegőt, Steigerwald Emese újra meg újra fölidézte magában a mesés találkozás minden momentumát, Noémi pedig elképzelte, hogyan játszódhatott le a jelenet. A csöndet végül Emese törte meg:
– Mit gondolsz, mit csinálhatott itt? Meglátogatott valakit talán?
Nővére arcán sejtelmes mosoly jelent meg:
– Sose tűnt föl még neked a házunk neve?
– Brüll-ház – vonogatta gömbölyded vállacskáit Emese. – Mi van vele?
– Így hívják.
– Na és ha így hívják?
– Hát hogy hívják azt a nőt, aki Adynak szívszerelme volt?
– Diósiné – amint Emese kimondta, gyorsan hozzá is tette: – Diósiné Brüll Adél.
– Brüll Adél. Brüll – ismételte Noémi a bűvös nevet.
– Gondolod – Emese mindkét orcáján piros folt gyúlt –, gondolod, hogy köze van hozzá?
– Egészen biztosan – bólintott Noémi. – Szerintem ugyanaz a család.
– De hát azok nem is pestiek… talán váradiak…
– No és? Lehet pesti rokonuk. Népes família. Egy nagybácsi, akié ez az épület, és akitől a lakást mi is bérleménybe vesszük. Nyugodtan lehet a Brüll Adél rokona.
A húga erre hamarjában annyit tudott mondani:
– Igazad lehet – némi homlokráncolás után azt fűzte hozzá: – Hanem nem azt olvastam mindenütt, hogy már nem a szívszerelme? Hogy szakítottak nemrégiben? Ezt írták a lapok.
– Ezt írták. De vajon mindig az igazságot írják a lapok? Ne félj, Frici olyanokat mesél nekem – Steigerwald Noémi itt önkéntelenül a kebléhez, helyesebben az ott lapuló levélkéhez nyúlt –, hogy egészen elképedek. Nem is gondolnánk, hogy olyan is van. Miket meg nem csinálnak emberek. Nonszensz.
Nem hiába voltak testvérek, a Steigerwald kisasszonyoknak egy irányba forgott a gondolatuk. Ahogy ezt a nővére elmondta, Emese ugyanúgy vonta össze keskeny szemöldökét, mint amaz, és egészen lassan ejtette ki a szavakat:
– Azt akarod mondani, hogy Ady és Brüll Adél, vagy Léda, mert nevezzük úgy, ahogy ő a verseiben nevezi, szóval ez a nő nem is szakítottak, csak eljátsszák a nagyvilág előtt?
Noémi ugyanolyan hangsúllyal válaszolt:
– S titokban itt, a nagybácsi házában találkoznak! Lehet, hogy azért üres hónapok óta az elsőn az a kis bérlemény. Ott rándevúzik a nagy nyilvánosság elől elrejtőzve a szerelmespár. Itt, a Brüll-házban.
Egy darabig mindketten csak hápogni tudtak a fölfedezésüktől.
– Nyilván azért nem láttam kijönni Adyval együtt Lédát – suttogta Steigerwald Emese –, mert nem óhajtanak együtt mutatkozni.
– Nyilván – suttogott vissza Steigerwald Noémi.
– Az is lehet, hogy Léda egy fertályórával később, azaz éppen mostanság hagyja el az első emeleti kis bérleményt.
– Nagyon is elképzelhető.
Egymásra meredtek, egyszerre tépték föl a hallba vezető ajtót. Onnan mint a szélvész (persze már amennyire a ruhájuk engedte) robogtak tovább az előszoba és a bejárat felé, azzal a föltett szándékkal, hogy kinéznek a gangra és meglesik a távozó Diósiné Brüll Adélt.
A bejáratnál az apjukba botlottak, aki nem kis csodálkozással fogadta leányai hevességét. Mikor azok végre engedelmesen kezet csókoltak neki, lesegítették róla a kalapját és felöltőjét, majd viharzottak volna kifelé, sétapálcájával tréfásan megfenyítette őket:
– Lassabban, lassabban, hékásaim! A felöltőre pedig tessék vigyázni, a kávéházban elszakadt.
– Elszakadt? – szaladt ki a konyhából a cselédet felügyelő Steigerwald mama. – Átküldöm a Borissal a Rottberger szabóhoz. Megvarrja öt perc alatt.
– Onnét jövök – mondta Steigerwald papa. – Hazafelé bementem hozzá. Tényleg megcsinálta öt perc alatt. Hanem nem hiszitek el, kivel találkoztam nála! Bizony: Ady Endrével, a költővel. Ráadásul azelőtt éppenséggel a mi házunkban járt, itt kereste a Rottberger szabót, valakitől helytelen címet kapott. – Mosolyogva csóválta meg a fejét: – Hogy ennek a Rottbergernek micsoda híre és pácientúrája van! Országos nevű költők is ismerik.
– Édes papa – érdeklődött a tőle telhető legnagyobb bájossággal Noémi –, hát mit csinált Ady Endre a Rottberger szabónál?
– Azt már nem vártam meg, siettem ebédelni haza. De hallottam, amint panaszkodott neki, hogy végigjárta a mi házunkat, mire valaki itt fölvilágosította, hogy Rottberger a szomszéd épületben lakik.
– Szóval tényleg itt járt nálunk – adta az ártatlant Noémi –, a Brüll-házban?
– Itt járt, ha mondom, hát nem hiszitek el?
– Elhisszük, édes papa – vágta rá Noémi, és amíg anyjuk az étkezőbe terelte a famíliát, azt súgta a húga kecses füleibe: – Konspiráció. Nyilvánvaló konspiráció. A Frici úgyis rándevút kér tőlem, elmondom az egészet töviről hegyire neki. Országos szenzáció lesz ebből, szentigaz, hogy országos szenzáció!
IPM
Benedek Szabolcs
</TD></TR></TBODY></TABLE>
Az ifjabb Steigerwald kisasszonynak, Emesének valamivel tovább tartott a délutáni sétája, mint a többieknek: olyan gyermeki örömmel rugdalta a Ludovika előtti parkban a fák és bokrok között vezető keskeny ösvényeken a díszkavicsot, és olyan lelkesen hallgatta a tavaszt köszöntő madarak énekét, hogy az anyja – miután hiába könyörgött, vessen végett a pajkosságnak és próbáljon meg felnőttként, úrihölgyként viselkedni – lemondóan kijelentette, hogy ő a részéről a sétát befejezettnek tekinti, ám ettől még Emese nyugodtan maradhat és eljátszadozhat egy darabig, csak azután ne csodálkozzék, ha a környék megszólja, amiért a fű megfogta a ruháját (ráadásul olyan helyeken, amelyek leginkább vonzzák a férfitekinteteket), és mindenki rajta fog nevetni, amiért levelek és egyéb, a fákról leesett ocsmányságok ragadtak a széltől amúgy is szétzilált, toálettet igénylő hajába.
Steigerwald mama karon fogta idősebbik leányát, Noémit (ő Steigerwald papa Jókai-mániájának köszönhette a nevét), s ringó csípővel elvonult. Húgával ellentétben Noéminek egyáltalán nem volt maradása: azt persze sejtette, hogy Emesét sem a madarak éneke és a friss tavaszi szellő készteti arra, hogy még kicsit elidőzzék a park kavicsos ösvényein, sokkal inkább az, hogy a Ludovikában hamarosan végett érnek a délelőtti órák, a kadétok kapnak egy kis szabadidőt, és perceken belül nyalka ifjú tisztek egész tömege áramlik ki az épületből, hogy aztán ellepjék az Üllői út kávéházait. Steigerwald Noémit azonban nem érdekelték az ifjú tisztek, őt az az egészen kicsire összehajtogatott papiros izgatta, amelyet vagy két fertályórával korábban, a Ferenc körút és az Üllői út kereszteződésében, halálos vakmerőséggel nyomott a kezébe Valach Frigyes hírlapíró, azt követően, hogy kalaplevétellel és mély meghajlással üdvözölte a Steigerwald kisasszonyokat és édesanyjukat, majd miután azok elhaladtak mellette, egy óvatlan pillanatban Noémi kesztyűs kezébe csúsztatta a papirost. Noémi azóta szorongatta azt, és magában hálát adott az égieknek, amiért az illendőség előírja a kesztyűviseletet, ellenkező esetben már az izgalomtól összeizzadta volna Valach Frigyes levelét, ami viszont azzal a veszéllyel járt volna, hogy nem tudja elolvasni. Máshova azonban nem tudta tenni a gondosan összehajtogatott papírt, csupán a tenyerében tartogathatta, úgy, hogy az anyja ne vegye észre. Se Steigerwald mama, se Steigerwald papa nem nagyon örült ugyanis Valach Frigyes udvarlásának, a papa például tintásujjú jöttment firkásznak tartotta, aki nem méltó egy úrilány kezeire.
Az se hatotta meg, hogy Valach Frigyes immáron egyre gyakrabban a sokkal szebben és előkelőbben hangzó Vadászy nevet használta, az utóbbi időben nem csupán így írta alá cikkeit, hanem ekként is mutatkozott be; sőt a szerelmes ifjú egy óvatlan és mámorosan gyönyörű, reménytelen pillanatban egyik titkos kávéházi légyottjukon azt is bevallotta Steigerwald Noéminek, hogy ő szabadkőműves, és a világ jobbításán dolgozik.
Steigerwald papa erre is csak legyintett:
– Ugyan már. Semmit nem jelent. Fél Budapest szabadkőműves – itt aztán zavartan elhallgatott, s azt sem a lányai, sem a felesége nem tudták, hogy magában elhatározta: amint módja nyílik rá, utánanéz valamelyik páholyban ennek a Valach vagy Vadászy testvérnek.
A kadétok óraműpontossággal hagyták el a Ludovika épületét, ránevettek a park kavicsos ösvényein kavargó Steigerwald Emesére, majd egyáltalán nem úriember módjára utána fordultak és megbámulták, hogyan ringatózik fűtől zöldellő ruhájában a kisasszony keskeny csípője. Ezt követően bevetették magukat az Üllői út kávéházaiba, Steigerwald Emese pedig úgy érezte, még időben van ahhoz, hogy nagyobb anyai szidás nélkül – és főleg annak a lehetősége nélkül, hogy a mama beárulja a papának – hazamehessen. A parkból kijőve, amennyire öltözéke engedte, átsietett az Üllői úton, átbotladozott a villamossíneken, fölment a járdára, és elindult befelé az Üllői út és az Ernő utca sarkán álló, nemrégiben emelt, sárga homlokzatú, szépen megmunkált, több más lakás mellett az övéknek is otthont adó bérház kapuján, amikor a félhomályos kapualjban beleütközött valakibe.
– Pardon, bocsánat – az illető megemelte a kalapját és félreállt.
– Kérem, nem történt semmi – motyogta Steigerwald Emese, azzal elindult a lépcsőház felé. Közben alaposan megnézte a férfit, annak keskeny arcát, kétoldalt a fülére omló haját, álmatag tekintetét. Amaz annyit mondott még: „Kezitcsókolom”, azzal kilépett a kapun.
Steigerwald Emesében a következő pillanatban tudatosodott, honnét volt a férfi ismerős.
– Szentséges szűzanyám! – csúszott ki keskeny, vértelen ajkain, majd úrilányhoz egyáltalán nem illően lebotladozott a mindjárt a bejárat után következő néhány lépcsőfokon és kiszaladt a kapun. Nézett balra, nézett jobbra, ám nem talált egyebet, mint a tavaszi napsütésben a közeli kávéház teraszán üldögélő ifjú nyalka tiszteket, a férfit nem látta sehol.
Steigerwald Emese nagyon, de nagyon gyorsan ért föl a harmadikra, valósággal berobbant a lakásuk ajtaján, majdnem elsodorta az ebéd szervírozására készülő cselédet, és kopogtatás nélkül nyitott be abba a szobába, amelyen a nővérével osztozott, és amelyben Steigerwald Noémi ezúttal is tartózkodott. Ő éppen ötödjére készült elolvasni Valach, avagy Vadászy Frigyes hírlapíró nem annyira hosszú, ám annál forróbb, szenvedélyesebb és nem utolsósorban annál szabatosabban megfogalmazott levelét, roppant módon bosszantotta hát, hogy a húga megzavarta.
– Mit akarsz? – ripakodott rá, amire felelet gyanánt Emese annyit mondott:
– Láttam, láttam! A házunkból jött ki! Láttam!
– Mit habogsz itt összevissza? – Steigerwald Noémi villámsebességgel hajtogatta össze Valach (Vadászy) Frigyes szerelmeslevelét, és elrejtette ruhájában, az izgalmaktól és a visszafojtott szenvedélyektől rengő keble fölött.
Steigerwald Emese fölnyitotta közösen használt íróasztaluk fedelét, egy halom újságot vett elő onnét. Az íróasztalra dobta mindet: képes újságok voltak, különféle címekkel és fejlécekkel, annyi közös vonással, hogy mindben akadt egy cikk, melyet „Vadászy” névvel írtak alá.
– Mit akarsz azokkal? – sápítozott a levél hatása alatt Steigerwald Noémi, ugyanis valami homályos és egyelőre fölöttébb indokolatlan gyanú körvonalazódott benne arról, hogy húga a három fertályórával ezelőtti, az Üllői út és Ferenc körút kereszteződésénél történt találkozás hatására Vadászy cikkeit keresi, netán arra céloz – amint ideért a gondolkodásban, hevesen dobogni kezdett Steigerwald Noémi szíve, és bár ezt nem tudta, ebbe bele is pi-rult –, hogy látta a házukból kijönni a hírlapírót, aki ezek szerint az ő lakásuk körül ólálkodott, sőt (ebbe már alig mert belegondolni az idősebb Steigerwald kisasszony) valami újabb titkos rándevú megszervezésén dolgozik, melybe Emesét is bevonta.
– Mondjad már, mondjad már! – kiáltott Noémi, és idegességében tapsikolni kezdett, amikor végre a húga az orra alá nyomott egy újságot:
– Tessék. Nézd meg.
– „A kiadó szerint Ady újabb kötete is vihart fog kavarni” – olvasta fennhangon Steigerwald Noémi, majd kérdőn nézett a húgára. – Mi van ezzel?
– Hát ő az! – bökdösött Steigerwald Emese a cikk melletti képre: – Itt volt! A mi házunkban.
Nővére összeráncolta a homlokát, úrinőhöz illően közelebb tartotta szemeihez az újságot, alaposan megnézte a költő fényképét, majd azt kérdezte:
– Adyról beszélsz?
Emesén volt a tapsikolásban a sor:
– Persze, hogy róla! Megértetted végre? Itt volt a házunkban. Összefutottam vele a kapuban.
– Összefutottál? Ismered? – bár nem mondta ki, Steigerwald Noémi reménykedő szíve újabb konspirációt sejtett emögött, ugyanis egyik titkos és szenvedélyesen reménytelen találkájukon Valach, avagy Vadászy Frigyes hírlapíró azt is bevallotta neki, hogy nem csupán szabadkőműves, de személyesen ismeri Ady Endrét is, legalábbis találkozott vele az egyik szerkesztőségben, ahonnét egyszer pont akkor készült távozni, amikor az országos hírű költő megérkezett oda leadni egy kis pamfletjét, és a főszerkesztő úr volt szíves őket egymásnak bemutatni. „Nagyon kedves ember – jelentette ki átszellemült mosollyal Valach (Vadászy) Frigyes –, a tekintetéből csak úgy sugárzik a géniusz.”
– Ugyan már. Honnét ismerném? Csak a verseit meg a cikkeit olvastam, soha életemben nem beszéltem vele. Nemhogy nem beszéltem vele, de nem is láttam a saját két szememmel soha, legföljebb fényképeken. Egészen mostanáig.
– Nem hiszem el – rázta a fejét Steigerwald Noémi.
– Pedig hidd – Steigerwald Emese úgy kapta ki nővére kezéből az újságot, csoda, hogy el nem szakadt. – Mondom, hogy itt volt, ebben a házban. Megismertem egyből. Most meg ahogy nézem a fotográfiát, egészen bizonyos vagyok.
– S a hangját… hallottad a hangját is?
– Hallottam bizony. Azt mondta nekem: kezitcsókolom.
– Kezitcsókolom?
– Mondom, hogy azt – Steigerwald Emese nagyot sóhajtott, az ég, jobban mondva a gondos kezek által fehérre festett, gipszstukkókkal díszített mennyezet felé emelte tekintetét, és megremegtette a szempilláit. – Sajnos csak mondta, ám nem tette ezt.
– Roppant szerencsés vagy – állapította meg Steigerwald Noémi.
Az az igazság, ha nem lett volna a világon a Vadászyként ismert Valach Frigyes hírlapíró, Steigerwald Noémi szerelmes lett volna Ady Endrébe; így azonban időnként legföljebb némi lelkifurdalás kíséretében azon viaskodhatott magában, lehet-e egyszerre két férfit szeretni.
Ám mivel minduntalan úgy találta, hogy nem, maradt a jóval közelibb és kézzelfoghatóbb Valach Frigyes mellett. A húgát azonban nem terhelték efféle kötöttségek.
Egy darabig csöndben kapkodták a levegőt, Steigerwald Emese újra meg újra fölidézte magában a mesés találkozás minden momentumát, Noémi pedig elképzelte, hogyan játszódhatott le a jelenet. A csöndet végül Emese törte meg:
– Mit gondolsz, mit csinálhatott itt? Meglátogatott valakit talán?
Nővére arcán sejtelmes mosoly jelent meg:
– Sose tűnt föl még neked a házunk neve?
– Brüll-ház – vonogatta gömbölyded vállacskáit Emese. – Mi van vele?
– Így hívják.
– Na és ha így hívják?
– Hát hogy hívják azt a nőt, aki Adynak szívszerelme volt?
– Diósiné – amint Emese kimondta, gyorsan hozzá is tette: – Diósiné Brüll Adél.
– Brüll Adél. Brüll – ismételte Noémi a bűvös nevet.
– Gondolod – Emese mindkét orcáján piros folt gyúlt –, gondolod, hogy köze van hozzá?
– Egészen biztosan – bólintott Noémi. – Szerintem ugyanaz a család.
– De hát azok nem is pestiek… talán váradiak…
– No és? Lehet pesti rokonuk. Népes família. Egy nagybácsi, akié ez az épület, és akitől a lakást mi is bérleménybe vesszük. Nyugodtan lehet a Brüll Adél rokona.
A húga erre hamarjában annyit tudott mondani:
– Igazad lehet – némi homlokráncolás után azt fűzte hozzá: – Hanem nem azt olvastam mindenütt, hogy már nem a szívszerelme? Hogy szakítottak nemrégiben? Ezt írták a lapok.
– Ezt írták. De vajon mindig az igazságot írják a lapok? Ne félj, Frici olyanokat mesél nekem – Steigerwald Noémi itt önkéntelenül a kebléhez, helyesebben az ott lapuló levélkéhez nyúlt –, hogy egészen elképedek. Nem is gondolnánk, hogy olyan is van. Miket meg nem csinálnak emberek. Nonszensz.
Nem hiába voltak testvérek, a Steigerwald kisasszonyoknak egy irányba forgott a gondolatuk. Ahogy ezt a nővére elmondta, Emese ugyanúgy vonta össze keskeny szemöldökét, mint amaz, és egészen lassan ejtette ki a szavakat:
– Azt akarod mondani, hogy Ady és Brüll Adél, vagy Léda, mert nevezzük úgy, ahogy ő a verseiben nevezi, szóval ez a nő nem is szakítottak, csak eljátsszák a nagyvilág előtt?
Noémi ugyanolyan hangsúllyal válaszolt:
– S titokban itt, a nagybácsi házában találkoznak! Lehet, hogy azért üres hónapok óta az elsőn az a kis bérlemény. Ott rándevúzik a nagy nyilvánosság elől elrejtőzve a szerelmespár. Itt, a Brüll-házban.
Egy darabig mindketten csak hápogni tudtak a fölfedezésüktől.
– Nyilván azért nem láttam kijönni Adyval együtt Lédát – suttogta Steigerwald Emese –, mert nem óhajtanak együtt mutatkozni.
– Nyilván – suttogott vissza Steigerwald Noémi.
– Az is lehet, hogy Léda egy fertályórával később, azaz éppen mostanság hagyja el az első emeleti kis bérleményt.
– Nagyon is elképzelhető.
Egymásra meredtek, egyszerre tépték föl a hallba vezető ajtót. Onnan mint a szélvész (persze már amennyire a ruhájuk engedte) robogtak tovább az előszoba és a bejárat felé, azzal a föltett szándékkal, hogy kinéznek a gangra és meglesik a távozó Diósiné Brüll Adélt.
A bejáratnál az apjukba botlottak, aki nem kis csodálkozással fogadta leányai hevességét. Mikor azok végre engedelmesen kezet csókoltak neki, lesegítették róla a kalapját és felöltőjét, majd viharzottak volna kifelé, sétapálcájával tréfásan megfenyítette őket:
– Lassabban, lassabban, hékásaim! A felöltőre pedig tessék vigyázni, a kávéházban elszakadt.
– Elszakadt? – szaladt ki a konyhából a cselédet felügyelő Steigerwald mama. – Átküldöm a Borissal a Rottberger szabóhoz. Megvarrja öt perc alatt.
– Onnét jövök – mondta Steigerwald papa. – Hazafelé bementem hozzá. Tényleg megcsinálta öt perc alatt. Hanem nem hiszitek el, kivel találkoztam nála! Bizony: Ady Endrével, a költővel. Ráadásul azelőtt éppenséggel a mi házunkban járt, itt kereste a Rottberger szabót, valakitől helytelen címet kapott. – Mosolyogva csóválta meg a fejét: – Hogy ennek a Rottbergernek micsoda híre és pácientúrája van! Országos nevű költők is ismerik.
– Édes papa – érdeklődött a tőle telhető legnagyobb bájossággal Noémi –, hát mit csinált Ady Endre a Rottberger szabónál?
– Azt már nem vártam meg, siettem ebédelni haza. De hallottam, amint panaszkodott neki, hogy végigjárta a mi házunkat, mire valaki itt fölvilágosította, hogy Rottberger a szomszéd épületben lakik.
– Szóval tényleg itt járt nálunk – adta az ártatlant Noémi –, a Brüll-házban?
– Itt járt, ha mondom, hát nem hiszitek el?
– Elhisszük, édes papa – vágta rá Noémi, és amíg anyjuk az étkezőbe terelte a famíliát, azt súgta a húga kecses füleibe: – Konspiráció. Nyilvánvaló konspiráció. A Frici úgyis rándevút kér tőlem, elmondom az egészet töviről hegyire neki. Országos szenzáció lesz ebből, szentigaz, hogy országos szenzáció!
IPM