Minden ami a szívednek kedves

A madarak világában élt egyszer egy kismadár, egy aranybóbita. Nem olyan volt, mint az őt körülvevő madársereg. Fióka korában még hasonlított a társaira, de ahogyan cseperedett, egyre nagyobb lett a különbség. A szárnytollai aranysárgává váltak, mint a nyári nap alkonyi sugarai. A begyétől a farktolláig, az ég azúrját fokozatosan váltotta fel a tenger mély kékje. A szintén aranysárga bóbitája - amiről a nevét kapta - pedig koronaként ékesítette kecses alakját.
A többiek nem nézték jó szemmel a különcségét, sokszor megbántották, kicsúfolták. Ő pedig lassan megtanulta befelé fordítani különleges tollait. Társaságban félrehúzódott, megpróbált láthatatlanul jelen lenni, pedig szeretett volna ő is csiripelni és dalolni a többiekkel.
De amikor senki sem látta, akkor szívesen énekelt. Ha öröm érte, vidáman teli torokkal zengedezett, ha szomorú volt, szívig ható fájdalommal trillázott.
Egyszer valaki meghallotta az énekét és elhatározta, hogy megszerzi magának. Kölesmagokkal addig édesgette, szép szavakkal addig kecsegtette, mígnem az egyszer a vállára szállt. Az ember óvatosan megfogta, hazavitte és egy szép kalitkába tette.
Az aranybóbita nem bánta: hálás volt a gondoskodásért, a szeretetért. Biztonságot, nyugalmat jelentett a számára a kalitka. Érezte, hogy ez az új otthona, és hogy boldog lesz itt. Örömmel rendezgette a kis fészkét, és türelmesen várta az ember hazaérkezését. Amikor hazaérkezett, a vállára repült és énekelt kedvesen, szépen, odaadóan. Ilyenkor felborzolta a tollát és teljes pompájával mutatta magát. Az ember pedig nézte, és ujjongott a szívében, hogy ilyen szép és kedves madara van, aki csak neki énekel.
Egy alkalommal vidám társaság jött össze az embernél. A kis aranybóbita nagyon jól érezte magát, jókedvűen repdesett az emberek között, sőt le is szállt egyik-másik vállára. A társaság rajongott érte.
Másnap vidáman ébredt és rögtön énekelni kezdett. Az ember azonban rászólt:
- Tegnap nem hangoskodtál eleget? Repdestél ide-oda, mindenkinek a vállára. És a tollaidat is úgy borzoltad, mint ahogyan csak nekem szoktad. Te az enyém vagy, az énekedet csak én hallgathatom, a tollaid szépségét csak én láthatom!
A kis bóbita gyorsan elhallgatott. Nem értette, hogy miért neheztel a barátja, de nem haragudott rá. Úgy gondolta, hogy biztosan igaza van, és illetlenség, amit művelt. Békítőleg újra a vállára repült, de már nem tudta, hogyan viselkedhet, ezért visszahúzódott a kalitkájába.
Ezentúl az ember éjszakára bezárta a kalitka ajtaját. Ezt sem értette, hogy miért teszi a barátja, de úgy érezte, hogy tartozik neki, és ezért elfogadja a történteket.
Hosszú évek teltek el így. Ha eljöttek a barátok, a kalitkában maradt. Néha meg is jegyezték:
- Mi van a madaraddal? Olyan szürke lett, és nem is énekel!
Valóban, a gyönyörű tollait újra befelé fordította, így azok egyre szürkébbnek látszottak, és ha énekelt is, a hangja egyre fátyolosabbá vált.
Időközben új lakó költözött az albérleti szobába. Kedves férfi volt. Hamarosan őszinte vonzódás alakult ki benne a kis bóbita iránt. Először csak félve a tenyerébe vette. A kismadár elcsodálkozott rajta, hogy félénksége ellenére hagyta magát megfogni, és hogy igazából kedve sem volt elrepülni a puha kezekből. Átengedte magát a kényeztető kezek simogatásának. Észre sem vette, hogy a tollait teljes díszükben tárta fel.
- De szép vagy! - mondta ámulattal a férfi.
A madár ijedten húzta össze magát, lelkiismeret-furdalása volt, hogy idegen előtt így mutatkozik, de valami megmagyarázhatatlan bizalmat érzett új barátja iránt. A meghitt együttlétben egyébként is úgy érezte, hogy mindig is ismerte.
- Nagyon-nagyon szép vagy! - mondta újra a férfi.
Az aranybóbita zavartan igazgatta a tollait, amitől az inkább borzosabb lett. A gyönyörű tollak összevisszasága és csapzott bóbitájának bohókás bája teljesen lenyűgözte a barátját. Ettől kezdve mindent megtettek, hogy lopva együtt lehessenek. Az aranybóbita félszemmel mindig az ajtót leste, és várta az egyre kedvesebbé váló arc megjelenését. A férfi is, amit lehetett, mindent elkövetett azért, hogy akár egy pillanatra is, a madárka közelébe kerüljön. A véletlenül nyitva hagyott albérleti szoba ajtaját leste ő is. Szíve nagyot dobbant, amikor meghallotta az ismerős szárnysuhogást. A sietős szárnycsapásokból tudta, hogy hozzá igyekszik, és nemsokára megjelenik az izgalomtól ragyogó fejecske. Boldog perceket, órákat, másodperceket töltöttek így. A férfi simogatta, becézgette, tenyerében hordozta, a kis bóbita pedig a vállára száll, és énekelt neki kedves, gyönyörű dalokat. Kicsi szíve teljes melegét, szeretetének apadhatatlan tengerét szőtte bele. A férfi szívta, egyre csak szívta magába a kedves dallamot. Érezte, hogy egész belseje megtelik vele és álomként ringatja el.
Az idő kereke azonban megbolondult és csúfondáros játékot űzött velük. Amikor együtt voltak, táltos paripaként száguldozott, de ha egymásra vártak, akkor csiga módjára vánszorgott.
- Mindig veled szeretnék lenni! - sóhajtotta az egyik búcsúzáskor az aranybóbita.
- Én is kedves, de nem lehet - mondta a férfi.
- Kérlek! Vigyél magaddal!
- Nem lehet. Meglátnak, és soha többé nem jöhetsz ide vissza.
A kismadár elszomorodott, mert nem akart megválni a régi barátjától, mert azt is nagyon szerette. Mégis újra kérlelni kezdte a férfit:
- Kérlek! Vigyél mégis magaddal!
- Ne fájdítsd a szívemet, édes! Hogyan tudnának én téged innen elvinni?
- Tégy a zsebedbe! Ígérem, nyugton maradok, és visszajövök veled!
Addig-addig kérlelte a férfit, hogy az a kezébe vette és a belső zsebébe tette a szíve fölé. Szinte együtt hallotta a kis madárszív és a saját szíve lüktetését.
"Jaj, csak ki ne oltsa a piciny szívecske dobogását az én durva, eret döngető szívverésem!"
Sietve vitte, egyenesen a városszéli erdőbe. Egy tisztáson aztán kiengedte a rejtekéből. Az aranybóbita kíváncsian nézett körül. Aztán egy gyors röppenéssel a közeli fán termett, onnan pedig a kéklő ég felé vette az irányt. Kis idő múlva eltűnt a férfi szeme elől. Az kezdte bánni, hogy ilyen engedékeny volt. Féltette a kedves teremtést. Szíve a torkában zakatolt, őrjítő gondolatok gyötörték:
"Lehet, hogy vissza sem talál... vagy tőrbe csalják... vagy valami nagyobb madár prédája lesz! Miért is hoztam magammal?"
Már azon tanakodott magában, hogy hogyan meséli el a főbérlőjének a dolgot, amikor ismerős szárnysuhogásra lett figyelmes. Ahogyan eltűnt, olyan hirtelen került elő a kis bóbita. Rászállt a barátja vállára, odabújt a nyakához és fejecskéjével simogatta, piciny csőrével csipdeste.
- Köszönöm! Köszönöm, hogy elhoztál! Olyan boldog vagyok! Nagyon szeretlek téged!
- Én is nagyon szeretlek, kicsi, édes aranymadaram! - súgta a férfi, és szelíden az ég felé lódította a tenyeréből.
Az aranybóbita a szeretettől és a szabadságtól megittasulva röppent ágról-ágra és énekelt. Gyönyörű hangon dicsérte a kéklő eget, a harmatos füvet, a falevelek illatát, a barátság és a szeretet nagyszerű voltát. Aztán újra a férfihoz repült, és már csak neki énekelt, üde és mégis bársonyos hangon. A lelkében összegyűlt határtalan szeretetét akarta a férfi lelkébe átdalolni. A férfi úgy érezte, hogy illatos olajjal kenegetik láthatatlan puha kezek, és közben lágy szellő simogatja meztelenre vetkőztetett lelkét.
"Most lenne jó meghalni - gondolta -, hogy örökké tartson ez a pillanat."
A lemenő nap figyelmeztetése szakította meg az idillt. Ahogyan jöttek, úgy mentek vissza is. Mire hazaértek, a kis aranybóbita a sok repdeséstől és az izgalomtól kimerülve elaludt. A férfi óvatosan tette be a helyére. A bóbita, miközben kereste a kényelmét, hirtelen feltekintett, de amint meglátta a férfit, ragyogó fényességet sugárzott ki a szeméből. A férfi még soha nem látott ennyi szeretetet, bizalmat és boldogságot szemekben csillogni. Gyöngéden megsimogatta a kicsiny madarat. Az kéjes fészkelődéssel válaszolt. A hátracsapott fejecske aranybóbitáin és a hanyagul kiterjesztett aranyszárnyakon csodálatos tündököltek a lenyugvó nap sugarai. A kéjes fészkelődés néha-néha megismétlődött.
"Álmodik! Szépet álmodik!" - gondolta a férfi.
Nézte-nézte, sokáig nézte, ahogyan alszik a szívének, lelkének olyan kedves kismadár. A látvány és a nap eseményeinek hatására a szíve megtelt melegséggel. Tolultak, egyre tolultak fel benne a gyönyörű érzelmek, átjárták testének minden bugyrát, lelkének minden mélységét, hogy végül a könnycsatornában kössenek ki, megnyitva annak rozsdás csatornáit. A nagy férfikönnycseppek végigfolytak barázdált arcán és kisimították, újra suhanccá formálták.
- Soha-soha nem szerettem még így senkit! - mondta, és csendesen belopódzott a szobájába.

Ratkó József

Akinek a szerelem a gondja...

Agyát, szívét is hámba fogja,
merengve hallgat, szól szorongva,
akinek szerelem a gondja.

Fészek-rakók álmait sejti,
tolakvó énjét elfelejti,
szellős nádasban el is rejti.

Kedvesének hű tükre lenne,
s míg ő csudálná magát benne:
szemérmes, dús titkokra lelne.

(1955)

Keresztury Dezső: Mindig velem vagy


Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy.
Elküldelek s követlek; újra elhagy
kalóz kedvem s hiányod visszaszív.
Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma
vonások, gyors madárban röpte célja,
kút mélyén tiszta víz.


Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek,
vágyad tündér játékát őrizem meg,
szemedből a tekintet,
bőröd meleg szinéből, szád izéből,
ölelésedből, csipőd halk ivéből
újrateremtelek.


Mély álmomban csókodra ébredek fel,
minden nap újra és új értelemmel
fogalmazlak meg: így élsz igazán!
A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből,
ha arcom lengeti a viz, szinéről
szemed néz vissza rám.


Mint tükörben a tükör tükörképe:
végtelen arc fonódik egy füzérbe;
melyik vagy te? és én melyik vagyok?
Én adok fényt neked, te fénylesz bennem,
s bennünk a világ. Vagy a végtelenben
valami még nagyobb.

Nagy István Attila: Ki ad választ?

Ha arcomra kövesül a bánat,
ki lázítja fel az éjszakádat?

Kinek suttogod a hiszekegyet,
ha már elfeledted azt az egyet?

Melletted kinek a csöndje virraszt,
ki nyújtja az álmoknak a vigaszt?

Kérdésekre ki ad akkor választ,
ha arcomra kövesül a bánat?

Nagy István Attila: Tenyereden

Szép szemed hajnali csillag,
beragyogja az éjszakámat.
S amikor átjár ez a fény,
nem tudom, mi történik velem,
eleven vagyok-e, vagy halott.
Csak azt érzem, hív a magasság,
s vonz e messziről jövő fény.
Amit tudok, te tudod velem:
tenyereden hordod életem

Kányádi Sándor: Madáretető


Cinkék, cinegék, feketerigók,
megosztom veletek e fél cipót,
megosztom az én olyan-amilyen
énekem-szerzett kenyerem.

Csettegess, rigóm, járd a kerteket,
jöjjetek, csókák, varjak, verebek:
vendégül látok minden itt maradt,
velünk telelő madarat.

Terítve már patyolat abroszom,
kenyeremet elétek morzsolom.
Nem várok érte, nem kell félnetek,
ordas télben ujjongó éneket.

Ha majd tavasz lesz, és én hallgatok,
akkor zendüljön a ti hangotok,
hírrel hirdetve, hogy az emberek
télen se voltak embertelenek.

FARKAS BOGLÁRKA: Élet.....
<wbr>
<wbr> Nincs használati utasítás
<wbr> Nem is volt. Elveszett!
Ki-ki úgy éli életét, ahogy tudja
<wbr> Meri, amerre a szív vezet.

A Te szíved a bánat kertjében bolyong
A fájdalom lelkedet járja át
Könnyed tisztít, de nem gyógyít
Ellene nem nyerhetsz csatát

Tépd ki szívedből a mérgező tövist
Hagyd, hogy véred hulljon vele
Megoldást hoz fájdalmadra az idő jótékony keze.

Nincs használati utasítás
Nem is volt. Elveszett!
Sorsod, hogy megtaláld újra,
<wbr> s ÉLD az ÉLETET...!!!

Cecilia Meirelles

ARRÓL, AKI EGYSZER ELJÖN

Oly későn jön majd, hogyha eljön egyszer,
Olyan későn és oly magánosan,
Hogy ráismerni még az este sem mer
És az út se, amelyen átoson...
Oly későn jön majd és magánosan.

A lámpát én addigra már eloltom
És míg elborít búsan a setét,
Magányom mélyén az álomba fojtom
A várakozás keserű hevét,
Amíg elborít búsan a setét.

S mikor szememben már kérdés se rebben
És minden emlék fénye kialudt,
Tán éppen akkor gondol rám a csendben,
Kit lassan-lassan hoz felém az út...
Mikor már minden emlék kialudt.

Talán az ajtómon is bekopogtat,
Nevét nem mondja, szótlanul belép,
A bánat addig már félholtra koptat
S már nem várom senki jövetelét,
Mikor az ajtón szótlanul belép.

Ugy jön a csendes esti pillanatban,
Mint elkésett, régvárt illúzió,
A szerelemről mond majd gondolatban
Bűvös szókat, miket hallgatni jó,
Mint elkésett, régvárt illúzió.

Lehet, hogy majd felébreszt a sötétben
Szava, mely lágyabb lesz, mint a homály,
És ott maradnánk halkan, szótlan, tétlen,
Hogy kik is voltunk, azt se tudva már
Körülöttünk hallgatna a homály...

Falu Tamás

Szavam...

Szavam selyemmé lágyul,
Hogy válladat befedje.
Szavam csónakká mélyül,
Hogy ringatózhass benne.

Szavam virággá nyílik,
Hogy szíved fölé tűzzed
És legyezővé hajlik,
Hogy unalmad elűzzed.

Szavam balzsammá olvad,
Hogy ami fáj, ne fájjon,
S mint hintó áll elébed,
Hogy lelked beleszálljon.

Szavam keleten jő fel,
Hogy álmod elorozza,
Szavam nyugaton száll le,
Hogy álmod visszahozza.

Szavam csókká parázsul,
Hogy végigfusson rajtad,
S a szavam szó lesz újra,
Ha akarod, hogy halljad.

<table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%"><tbody><tr><td><table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%"><tbody><tr><td>Határ Győző: ZIMANKÓ</td> <td></td></tr></tbody></table> </td> </tr> <tr><td>
</td></tr> <tr><td>

arról szól az ének
medvék mendegélnek
széle van az élnek
éle van a szélnek

medve nem jár mankón
táncol a zimankón
ropja rengve-ringón
körbekacskaringón

arról nem beszélnek
hogy a szembe-szélnek
fúttán a szilének
Fogva Cogva félnek

se holnap se másnap
szúnyó vermet ásnak
se nektek se másnak:
hétalvó varázslat

bocsnak buksi vénnek:
az kell a medvének
széle van az élnek
éle van a szélnek




</td></tr></tbody></table>

Gazdag Erzsébet: Honnan jöttél Télapó?

Honnan jöttél, Télapó?
- Hóországból, hol a hó
hegyvastagnyi takaró,
a tenger meg hat akó.
Jegesmedve barátom
varrta meg a kabátom.
Kibélelte bundával,
hogy az úton ne fázzam.
Szarvasomat befogtam,
szíves szóval biztattam:
“úgy szaporázd a lábad,
szél se érjen utánad.”
Meseország világos
Hóországgal határos.
S Meseországból az út
egyenesen ide fut.
Szerencsémre nyitva volt,
útközben egy mesebolt.
Jöttek elém tündérek,
megkérdezték mit kérek.

Pinczési Judit: Egy szó

Egy szó
a város ködben lebeg
az emberek sálat viselnek
figyelő macskaszemek
s ablakok villogják a fényt
feléd kit szerettelek.

Ó, szerelem
miért hallgatok
nem mondtam ki sosem
hogy a tiéd vagyok.

Egy szó
átüt a csend fonalán
egy szó
szívedig ér talán.

Egy szó
a fák köhögnek havasan
a téli madarak lehulltak
a vihar zeng csak hamisan
a nyári villanást begyűjti
a forgószél hatalmasan.

Egy szó
ami veled marad
egy szó
hogy védd magad.

Egy szó
a fül és a száj között
mint aki testvéréhez indult
s szemébe mosoly szökött
aztán kést ragadott
s megállt a háta mögött.

Ó, szerelem
ezért hallgatok
tiszta legyen
hogy a tiéd vagyok.

Egy szó
lehet mégis öröm
egy szó
ha időben jön.

Egy szó
ünnep leng a házakon
zászlók lobogó virágok
forognak szikrázó falon
fehéren villognak a fények
elfordított arcodon.

Ó, szerelem
mért hallgatok
nem mondtam ki sosem
hogy a tiéd vagyok.

Egy szó
amit a szív termett
egy szó
lehet maga a csend.