Igen, azok a szemek! Olyan őszinte és tiszta tekintetük van, hogy az én szívem néha belefájdul. És úgy érzem, most el kell mesélnem valamit. Három hete elvesztettem 7 és fél éves hullámos papagájomat, Robikát, akit mindennél jobban szerettem. A legcsodálatosabb dolgokat tanultam meg tőle. Ő mindig velem volt, örömben, bánatban, éjjel, nappal, mindig megvigasztalt, érdek nélkül szeretett és elfogadott társának. Ezért, amikor fél éve megtudtam, hogy beteg, az egész országból minden létező állatorvost felkerestem. A diagnózis meglett, gyógyszer is lett, és fél éven keresztül naponta kétszer adtam neki egy kis plusz életet. Ám a kis szervezete nem bírta sokáig. Mikor tudtam, hogy közel az idő, hogy lassan mennie kell, el sem mozdultam mellőle. A tenyeremben halt meg, úgy, hogy az utolsó pillanatokban is simogattam őt, amikor leállt a pici szíve, és nyugtatgattam, hogy nem kell félnie, mellette vagyok. És ő még utoljára odabújt hozzám... és megrándult a kis teste, és csipogott, fájt neki, biztosan... és végig engem nézett. Azok a csöpp kis szemek! Az a segítséget váró tekintet... majdnem meghasadt a szívem. De nem sírtam, mosolyogtam rá, egészen addig, amíg le nem hunyta a szemét. Nem akartam, hogy lássa, mennyire fáj ez nekem. Úgy ment el, hogy mellette voltam, puszilgattam, simogattam, beszéltem hozzá. Érzem, hogy helyesen cselekedtem, így biztosan nem félt. Sosem felejtem el azt a pillanatot és azokat a szemecskéket. Ott volt bennük egy egész pici, törékeny élet minden szeretete, vágyakozása, kérdése és válasza, fájdalma, öröme, és még ezer leírhatatlan érzés.
Köszönöm, h ezt megoszthattam veletek. Igazán...
Szép napot nektek!