Kedves Krisztina! Én sajnos saját tapasztalatról tudok neked írni. Óvónő vagyok, nagycsoportos és kiscsoportos unokáim voltak, amikor balesetben elhunytak az édesapák. A nagycsoportosok hozzám jártak. Más helyzet volt, mert bennünket otthon is ez foglalkoztatott, de bizony előfordult, hogy a csoportban azzal szaladtak hozzám a lányok, hogy - Hiányzik apa., és a többi gyerek előtt sírtunk együtt. A gyerekek figyeltek bennünket, nem szóltak semmit. (Mindenki tudta, a gyerekek is, hogy a lányoknak maghalt az apukájuk.) Azután azt mondtam a gyerekeknek, hogy ne haragudjanak, de ez most egy ilyen helyzet, és lehet, hogy máskor is előfordul. Egyébként egészen addig nem volt rá példa, hogy a lányok különleges bánásmódban részesültek volna, amit szintén érzett a többi gyermek is. A napok lassan egyenesbe jöttek, az ünnepek, és a ballagás volt mindenki számára nehéz. Nem tudom az anyuka milyen állapotban volt, de mi egy fél évig sokat jártunk a temetőbe, segítettek a sír rendben tartásában, cserélték a vázában a vizet, gyújtották a gyertyát. Már öt éve, hogy megtörtént a tragédia, ma már egyedül is kimennek a temetőbe, virágot visznek. Ők már régóta tudnak nevetve beszélni, ha apát, és a batyit emlegetik. Kb két-három év után jöttek elő ebben a formában az emlékek. Nekem, nekünk ez még a mai napig nem megy. Szívesen segítek, ha szükség van rá.