A disznóölés, disznótor még most is a kedves emlékeim közé tartozik.
Gyermekkoromban ez a családi összejövetel, a jó hangulat, a sok finomság kapcsolódott hozzá. Megvolt a rítusa, menetrendje. Ez egy családi ünnep volt.
(Bár városi gyerek voltam, de a város szélén laktunk, sokban hasonlított életmódunk a falun élőkéhez.)
10 éves voltam, amikor először jött hajnalban a nagyapám ébreszteni, pálinkát is hozott, még félcent sem volt, amit töltött, de már felnőttnek éreztem magam tőle, fel kellet készülni, mert 5-re jött a böllér. Fognom kellett a disznó farkát. A pörzsölésnél (még akkor szalmával pörzsöltünk) külön csináltak a gyermeknek külön szalmahalmot, amit a gyereke(ek)nek kellett figyelni. Azután jött a pucolás, mázsálás, bontás. (Akkor még a 2 mázsás disznó is a kicsik közé tartozott.)
A sültvér reggelire. A gyerek már melegítette, az „abáláshoz” (kövesztéshez), az asszonyok mosták a belet a kolbászhoz, hurkához, bendőt a disznósajthoz. A férfiak segítettek a bontásban, darálásban. …
Mindenkinek folyamatosan meg volt a feladata. Végig jó hangulat, viccelődés volt, bár nagymamám megsiratta a disznót, amikor megszúrták, de nemsokára ő is beilleszkedett a társaságba.
Felnőttként részt vettem egy disznóölésen, az reméltem, hogy visszajön a régi hangulat. Oda sem megyek többet. Csak azt lehetett érezni, hogy feladat, munka, végezzünk gyorsan.