Kóbi meséli kicsiknek és nagyoknak e-könyvemből egy kis történet:
Kóbi és a számok
Szeretem a sulit, mert ott minden olyan szabályos. Tudom, hogy meg kell csinálnom a házit, meg kell tanulnom a leckét, ha nem akarok szégyenkezni, mert nem készültem.
Tudom, hogy az órán nem szabad zajongani, a tanítónéni nem örül, ha kikéredzkedünk, ha jelentkezem, és jól válaszolok, megdicsérnek, és ha otthon elmesélem, anyu örül.
Aput, úgy láttam, nem érdekli annyira, hogyan tanulok, ő azt szeretné, ha többet játszanék odakinn, lenn a kertben, vagy legalább a folyosón.
Amikor hazajön a munkából, fogja az újságot, és bevonul a hálóba, aztán ki sem jön vacsoráig.
De anya… anya sokszor tanul velem, kikérdez, megmagyarázza, ha valamit nem értek.
Én pedig nagyon szeretek vele lenni, jobban, mint az osztálytársaimmal, vagy a házbeli barátommal.
Ez az év gyorsan eltelt. Megtanultunk írni, olvasni, számolni.
-- Kóbikám, miért nem a rácsba rajzoltad a számokat? – kérdezte egyszer a tanítónéni.
Lenéztem a füzetemre. Igaza volt. A számaim mindenütt kilógtak a négyzetekből, észre se vettem, hogy meghosszabbítottam az egyest, a négyest, hetest, hogy a hatosok hasába szemeket és orrokat rajzoltam, a nyolcas kalapot kapott, a kilences és a hármas farkincát, és a kettes alján a hullámvonalam a papír széléig ért, csak az 5-ös maradt olyan, amilyennek lennie kellett.
-- Nem tudom – feleltem, és ez volt az igazság.
-- Nyilván szeretsz rajzolni – mondta a tanítónéni, és a hangját hallva rosszat sejtettem. Mégis bólintottam.
-- Akkor hát gyere ki a táblához, és a szünetben rajzold le az összes számot, tízszer – a tanítónéni a füzetembe pillantott --, kivéve az 5-öst, mert azon nem változtattál.
Lehúztam a pulóverem alját a farmeremre, kelletlenül felkeltem, és a táblához vánszorogtam. És amíg a többiek uzsonnáztak, beszélgettek, nevetgéltek, és miközben a tanítónéni ott ült az asztala mögött és figyelt, felrajzoltam 10 egyest.
Aztán tíz kettest, és így tovább.
Amikor végeztem, a tanítónéni bólintott, és kiment a teremből.
Én pedig hullámvonalat húztam az egyesek alá, szívecskéket rajzoltam a kettesek fölé, kockákat a 4-esek alá, és így tovább.
Amikor elkészültem, szemügyre vettem a művemet.
-- Hát nem sokkal szebbek így? – suttogtam elégedetten. – Talán… még ruhát is rajzolhatnék rájuk – morfondíroztam.
-- És mit szólt a tanítónéni, amikor meglátta a táblát? – kérdezte anya, amikor elmeséltem neki, mi történt.
-- Hát ez az – motyogtam, és a zsebemből előhúztam az ellenőrzőmet. – Aláírnád? – tettem eléje, kinyitva.
Anya szeme elkerekedett.
-- Béla! – kiáltotta. – A lányunk megkapta élete első intőjét!