Dióhéjban meg szeretném osztani veletek az én történetemet is és várom a tanácsaitokat a problémáimra! Föleg Jászladány válaszai voltak számomra inspirálóak ahhoz, hogy ide írjak.
Valamikor sok-sok évvel ezelött megismertem a késöbbi feleségemet. Még a húszas éveimben, amikor már böven kijutott a bulizásból és csajozásból is. Ahogy megismertem már tudtam, hogy olyan akit szívesen feleségül vennék, noha a tanulmányaink miatt eleinte csak hétvégente találkoztunk. Néhány év után feleségül vettem, összeköltöztünk és elhatároztuk, hogy fészket rakunk, amibe majd jöhetnek az utódok. Addig nem is volt különösebb gond a kapcsolatunkban, noha én meglehetösen sok idöt töltöttem számítógépes játékokkal, volt egy pont, ahol ö elhanyagoltnak érezte magát, megismerkedett valakivel, de aztán idöben sikerült észhez térnünk. Majd miután elhatároztuk, hogy fészket rakunk, amibe majd várjuk az utódokat, neki is álltunk a házépítésnek és mire beköltöztünk, meg is született az elsö. Az építkezésböl elég jól kivettem a részem, a munkám mellett szinte teljesen lefoglalt, de örültünk, hogy haladunk a kitüzött cél felé. Aztán az elsö gyermekünk érkezésével kissé háttérbe szorultam, és egyébként is szinte reggeltöl estig dolgoztam. Elfogadtam, hogy megváltozott az életünk, alkalmazkodni kell az új helyzethez, feleségem az új szerepébe szokik és nyilván hormonális változásokon megy át. Türelmes és megértö próbáltam lenni, közben igyekeztem a maradék idöben segíteni mindenben.
Közben teltek a hónapok és míg a pici cseperedett és azon kaptam magam, hogy a feleségem este alig várja az ágyat (ami az egész napi teendök és a szoptatás miatti éjszakázások okán érthetö), míg én egyedül töltöttem az estéket. Persze én meg lefoglaltam magam, többnyire a számítógépes játékok világában. Közben pedig vártam, hogy elmúljon a hasfájós idöszak, a fogzás miatti gyakori ébrenlétek és hogy átaludja az éjszakát és a párom visszakerüljön a hálószobánkba. Nekem más elképzeléseim voltak erröl az idöszakról, de elfogadtam, hogy egy anya tudja bizonyára jobban, mire is van szüksége a picinek. Aztán jött a kistesó, ami további terheket rótt a feleségemre, lelki feldolgozni valót jelentett az elsöszülöttnek, aki ráadásul épp azon volt, hogy elhagyja a pelenkát és lassan bekerüljön az óvodába (újabb leküzdendö akadály). Én meg továbbra is igyekeztem türelemmel megérteni, hogy ezekben az élethelyzetekben a gyerekeknek fokozottabb figyelemre és törödésre van szükségük a feleségemtöl, így rám nem igazán jutott. Továbbra is játszadozással és egyebekkel töltöttem otthon a magányos estéket, mígnem egy legénybúcsú alkalmával megismertem egy lányt, akivel nagyon jól éreztem magam és bár semmi sem történt, megint férfinak érezhettem magam. Amint hazaértem össze is dugtuk a fejünket, hogy bizony a kapcsolatunkat jó ideje hanyagoljuk és valamit tenni kellene annak érdekében. De sajnos nem igazán változott semmi, továbbra is gyakorlatilag türelmesen várakoztam, noha az egymás iránti szeretet és vonzalom úgy tünt megvan, csak idö nincs egymásra, fontosabbak a gyerekek. Hiába próbáltam beleszólni a napirendbe, vagy szokásrendbe, abból inkább csak konfliktus született, kompromisszum annál kevésbé. Útban volt a harmadik gyermek én pedig elhatároztam, hogy végleg felhagyok az esti számítógépes játszadozással és inkább értelmesebb elfoglaltságot keresek: olvasok, képzem magam, és utánajárok miképp lehetne változtatni a napi rutinon, hogy a kapcsolatunkra is maradjon idö. Utóbbit sajnos azóta sem sikerült megoldani, kicsit úgy is érzem, hogy magamra maradtam a problémámmal, a feleségem beleragadt az anyaszerepébe, mintha már csak az volna.
Közben eltelt pár év és azon kaptam magam, hogy a fészekrakás és a családalapítás közben a karrierem teljesen háttérbe szorult, nem szeretem már amit csinálok, de a megélhetést biztosítanom kell. Nemrég rátaláltam arra, amit igazán szívesen csinálnék akár egy életen át, de most kell elkezdenem tapasztalatot gyüjteni, néhány éven belül még biztosan nem jelent megélhetést. Azt még meg kell jegyeznem, hogy egy nagyon fiatal kedves lány segített a fejlödésben, akit eleinte egyáltalán nem néztem férfi szemmel, de ahogy minél jobban megismertem, úgy vált egyre vonzóbbá és töltöttem vele szívesen az idöt. Tudtam, hogy ez nem helyes, így próbáltam otthon új lendülettel rendbehozni a dolgokat, besegíteni a háztartásban, a gyerekeknél, de úgy érzem mindhiába. Sok-sok éven át nem törödtünk egymással és úgy érzem teljesen elhidegültünk, eltávolodtunk egymástól. Tudom, hogy 10-böl 9 férfi egyszerüen félrejár, szeretöt tart, én viszont nem látom ebben a megoldást. Marad a tanácstalanság.
Várom a tanácsaitokat, taasztalataitokat!
Valamikor sok-sok évvel ezelött megismertem a késöbbi feleségemet. Még a húszas éveimben, amikor már böven kijutott a bulizásból és csajozásból is. Ahogy megismertem már tudtam, hogy olyan akit szívesen feleségül vennék, noha a tanulmányaink miatt eleinte csak hétvégente találkoztunk. Néhány év után feleségül vettem, összeköltöztünk és elhatároztuk, hogy fészket rakunk, amibe majd jöhetnek az utódok. Addig nem is volt különösebb gond a kapcsolatunkban, noha én meglehetösen sok idöt töltöttem számítógépes játékokkal, volt egy pont, ahol ö elhanyagoltnak érezte magát, megismerkedett valakivel, de aztán idöben sikerült észhez térnünk. Majd miután elhatároztuk, hogy fészket rakunk, amibe majd várjuk az utódokat, neki is álltunk a házépítésnek és mire beköltöztünk, meg is született az elsö. Az építkezésböl elég jól kivettem a részem, a munkám mellett szinte teljesen lefoglalt, de örültünk, hogy haladunk a kitüzött cél felé. Aztán az elsö gyermekünk érkezésével kissé háttérbe szorultam, és egyébként is szinte reggeltöl estig dolgoztam. Elfogadtam, hogy megváltozott az életünk, alkalmazkodni kell az új helyzethez, feleségem az új szerepébe szokik és nyilván hormonális változásokon megy át. Türelmes és megértö próbáltam lenni, közben igyekeztem a maradék idöben segíteni mindenben.
Közben teltek a hónapok és míg a pici cseperedett és azon kaptam magam, hogy a feleségem este alig várja az ágyat (ami az egész napi teendök és a szoptatás miatti éjszakázások okán érthetö), míg én egyedül töltöttem az estéket. Persze én meg lefoglaltam magam, többnyire a számítógépes játékok világában. Közben pedig vártam, hogy elmúljon a hasfájós idöszak, a fogzás miatti gyakori ébrenlétek és hogy átaludja az éjszakát és a párom visszakerüljön a hálószobánkba. Nekem más elképzeléseim voltak erröl az idöszakról, de elfogadtam, hogy egy anya tudja bizonyára jobban, mire is van szüksége a picinek. Aztán jött a kistesó, ami további terheket rótt a feleségemre, lelki feldolgozni valót jelentett az elsöszülöttnek, aki ráadásul épp azon volt, hogy elhagyja a pelenkát és lassan bekerüljön az óvodába (újabb leküzdendö akadály). Én meg továbbra is igyekeztem türelemmel megérteni, hogy ezekben az élethelyzetekben a gyerekeknek fokozottabb figyelemre és törödésre van szükségük a feleségemtöl, így rám nem igazán jutott. Továbbra is játszadozással és egyebekkel töltöttem otthon a magányos estéket, mígnem egy legénybúcsú alkalmával megismertem egy lányt, akivel nagyon jól éreztem magam és bár semmi sem történt, megint férfinak érezhettem magam. Amint hazaértem össze is dugtuk a fejünket, hogy bizony a kapcsolatunkat jó ideje hanyagoljuk és valamit tenni kellene annak érdekében. De sajnos nem igazán változott semmi, továbbra is gyakorlatilag türelmesen várakoztam, noha az egymás iránti szeretet és vonzalom úgy tünt megvan, csak idö nincs egymásra, fontosabbak a gyerekek. Hiába próbáltam beleszólni a napirendbe, vagy szokásrendbe, abból inkább csak konfliktus született, kompromisszum annál kevésbé. Útban volt a harmadik gyermek én pedig elhatároztam, hogy végleg felhagyok az esti számítógépes játszadozással és inkább értelmesebb elfoglaltságot keresek: olvasok, képzem magam, és utánajárok miképp lehetne változtatni a napi rutinon, hogy a kapcsolatunkra is maradjon idö. Utóbbit sajnos azóta sem sikerült megoldani, kicsit úgy is érzem, hogy magamra maradtam a problémámmal, a feleségem beleragadt az anyaszerepébe, mintha már csak az volna.
Közben eltelt pár év és azon kaptam magam, hogy a fészekrakás és a családalapítás közben a karrierem teljesen háttérbe szorult, nem szeretem már amit csinálok, de a megélhetést biztosítanom kell. Nemrég rátaláltam arra, amit igazán szívesen csinálnék akár egy életen át, de most kell elkezdenem tapasztalatot gyüjteni, néhány éven belül még biztosan nem jelent megélhetést. Azt még meg kell jegyeznem, hogy egy nagyon fiatal kedves lány segített a fejlödésben, akit eleinte egyáltalán nem néztem férfi szemmel, de ahogy minél jobban megismertem, úgy vált egyre vonzóbbá és töltöttem vele szívesen az idöt. Tudtam, hogy ez nem helyes, így próbáltam otthon új lendülettel rendbehozni a dolgokat, besegíteni a háztartásban, a gyerekeknél, de úgy érzem mindhiába. Sok-sok éven át nem törödtünk egymással és úgy érzem teljesen elhidegültünk, eltávolodtunk egymástól. Tudom, hogy 10-böl 9 férfi egyszerüen félrejár, szeretöt tart, én viszont nem látom ebben a megoldást. Marad a tanácstalanság.
Várom a tanácsaitokat, taasztalataitokat!