Megtörtént eseményről
számolt be egy közeli ismerősöm. Vidéken él, a nagy volt a hó. Nem tudott bemenni a falu központjába vásárolni, mozgássérült. Egy ismerősét kérte meg, hogy segítsen, mert mindenből kifogyott: kenyér, főznivaló, mosópor stb...
Ez keddi napon volt, s első kérő szavára, a háza elé gurult az autó. S így jutott el a nagy forgalmú boltba. Ismerősömnek készpénzben 3 ezer forintja volt, azon a héten pénteki napon számított biztos pénzbeni utalásra a számlájára. A nagy hóra tekintettel, bespejzolt, ne legyen újabb vergődése. A pénztárhoz érve kérte az ott lévő pénztárost, hogy figyelje az összeget, mert csak 3 ezer forintja van. A futószalagra a megvásárolt dolgokat úgy helyezte el, hogy elsőbbre a legfontosabbakat, majd a fontosakat, végül a "még" mellőzhető cikkeket rakta.
A szalag futott, a hölgy ütötte be az összegeket. A pénztáros keze megállt, akkor mutatott a gép 3.108 forintot. Ismerősöm fizetett és elnézést kérve, pakolta a kifizetett árut kosarába. A többit, amit nem tudott kifizetni, azt a pénztáros félre tette, mondván, majd a pultokra visszahelyezik.
Ebben a pillanatban egy tiszta, nett, jól öltözött roma ember a pénztár másik oldaláról odaszólt, hogy majd ő, kifizeti a számlát.
Ismerősöm szabadkozva mondta:
- Hiszen nem is ismerem! - pironkodva így hárította a felajánlást.
- Dehogynem, a vonatról!
- Vonatról? - csodálkozott.
- Igen, igen. Sok évvel ezelőtt a kisfiammal Pestről utaztunk haza, szemben ültünk le. Ideges voltam, s maga akkor, ennek az okára kérdezett rá. Akkor én voltam bajban, nem volt pénzem a jegyre, féltem attól is, hogy a hideg időben, leszállítanak. Maga akkor, a kalauznak a jegyemet kifizette.
***
Közben a pénztár előtt kígyózó sorból néhány ember elégedetlenkedett:
- Ne itt beszéljék meg, fizessen aki akar, vagy tud, aztán menjenek már tovább!
***
Az idős asszony ismét szabadkozott, a roma középkorú férfi határozottan mondta:
- Azt akarom, vigye, kérem.
A bolt pénztárosa hangosan feltette a kérdését, most üssem, vagy ne üssem? (Mármint a pénztárgépbe az előzőleg kimaradt tételeket, nem az idős asszonyt).
A roma férfi határozott mondata:
- Blokkolja, a néni elviszi!
Az idős asszony kínos zavarában, elmotyogott egy köszönömöt. - Ezzel szó szerint kimenekült az üzletből a tele szatyraival.
Az őt fuvarozó autós az üzlet elé, az idős asszonyhoz kanyarodott és előzékenyen az autóba segítette. A szatyrokat a hátsó ülésre helyezte. A vadi új Audiba.
Ekkor jött ki a boltból, roma férfi.
A hölgy látta, hogy az adományozó érthetetlen arcát, hogy csak nem érti a dolgot. Akkor ő szívesen elmagyarázta volna. Mármint azt, hogy az új Audi nem a család tulajdona, az őt segítő ismerős nem rokona, s abszurd a helyzet.
Nem volt módjában. Végtelenül restelte is magát, az adományért. Arra is gondolt, hogy évekkel ezelőtti önzetlen segítségét kapta csak vissza.
Legjobban azért érezte magát kellemetlenül, mert hajlamos volt most is a gyanúra. Eszébe jutott az a sok általános és negatív kritika, ahogyan -úgy általában- a romákat ért igazságtalan megítélések. Mert amikor a feléje nyújtott segítségre rákérdezett, még akkor sem igazán értette a dolgot.
Ez csak egy hétköznapi csoda, vagy eset? Talán mind a kettő, de egyszerre... A kifizetett számla összege: 1.180 forint volt.
S, még mindig nincs vége a történetnek.
Az audis ismerős a házhoz vissza érve, egy ételhordó egyik edényét nyújtotta át. A benne lévő étel miatt, még meleg is volt.
- Most főztem, bableves, szeretettel...
Mi történt? Emberség vagy csoda? Mind a kettő.