Viljuji jatkutok sámánlegendáiból
Gavril Vasziljevics Kszenofontov gyűjtése
Legenda a sámánok újjászületéséről
Élt valamikor régen a marhai uluszban egy sámán, név szerint Ádzsa. Róla szól a következő történet.
Élt két fivér, az egyik harminc, a másik húsz éves volt. Szüleik már korábban meghal­tak. Egyszer a fiatalabb testvér - aki együtt élt bátyjával - megnősült. Abban az évben tavasszal vörös-tarka csikójuk született. A csikó minden jel szerint jó lónak ígérkezett. Ugyanazon év őszén a fiatalabb fiútestvér megbetegedett és meghalt. Azonban amikor holtan feküdt, mindent hallott, amit a körülötte lévők beszélgettek, úgy érezte magát, mint­ha aludt volna, bár nem volt abban a helyzetben, hogy tagjait mozgassa és mondjon valamit. Világosan hallotta, hogy koporsót ácsolnak és sírt ásnak. Miközben úgy feküdt, mintha élt volna, azon szomorkodott, hogy összegyűltek eltemetni őt, akkor, amikor ő még feléledhetne. Azonban befektették a koporsóba, lebocsátották a sírba és betemették.
Miután a sírban feküdt, lelke sírt és zokogott. Hirtelen azonban hallja, mintha fent valaki kezdené felásni a sírt. Megörült, mert azt gondolta, hogy ez a bátyja, aki bizonyságot szerzett, hogy ő még él, s ki akarja őt ásni. Végre kinyílt a sír teteje... és meglátott négy fekete embert, akiket régebben nem ismert. Felemelték és meghajlítva testét, leültették (a sírra), arccal háza felé fordítva. Ott az ablakban látszott a tűz, a kürtőből szállt a füst.
Váratlanul valahol messze, a föld mélyén bikabömbölés hallatszott. Az üvöltés mind közelebb és közelebb hallatszott. Végül megremegett a föld és az erősen megijesztette őt. Sírjának mélyéből egy koromfekete bika tűnt fel, közel álló szarvakkal. A bika szarvai közé kapta az ülő embert és visszaereszkedett ugyanazon a nyíláson, amelyen az imént feljött.
Elért addig a helyig, ahol a ház volt. A házból mintha öregember hangja hallatszott volna, aki ezt mondta:
- Hej, legények, fiunk nyilvánvalóan embert hozott, menjetek csak ki gyorsan és hozzátok be terhét! - Fekete, ösztövér emberek ugrottak elő, és elkapva Ádzsát bevitték a házba, és ráültették egy öregasszony tenyerére. Az utóbbi egy darabig egyensúlyozott vele, hogy súlyát megállapítsa, majd így szólt:
-Vigyétek vissza fel, mert úgy látszik, a sors azt rendelte számára, hogy ott fent jöjjön létre! - A bika ismét szarval közé kapta, visszavitte a régi úton és leültette a korábbi helyre.
Amikor Ádzsa magához tért, már leszállt az éj és besötétedett. Kisvártatva odarepült egy fekete holló, és fejét lábai közé szorítva felemelte őt és fölrepült vele, egyenesen fölfelé. Ott egy nyílás volt és azon át kirepültek egy helyre. Ugyancsak világított a Nap s a Hold, a ház és a pajták azonban vasból voltak. Az itteni embereknek mind hollófejük volt, testük azonban emberi volt. Ismét mintha egy öregember hangját hallotta volna:
- Hej, legények, fiunk nyilvánvalóan embert hozott, menjetek ki és hozzátok be! - A legények ugrottak, megragadták és bevitték őt a házba. Ott ráültették az ősz hajú aggastyán tenyerére. Az utóbbi, tenyerén a súlyát próbálgatva így szólott:
- Legények, vigyétek csak őt és helyezzétek a legmagasabb fészekbe! - Ott egy olyan vörösfenyő állt, amelynek a méreteit nehéz bármivel is összehasonlítani: csúcsa biztosan egészen az égig ért. Minden egyes ága tövénél fészek nagyságú csomó volt szénából, hóval befedve. Ádzsát a legmagasabb fészekre helyezték.
Amikor belehelyezték, odarepült egy fehér szárnyas rénszarvas és ráült a fészkére. A rénszarvas tőgyei éppen a szájába értek. Ádzsa szopni kezdte a tőgyeket. Itt feküdt pontosan három évig, és minél jobban szopta a rénszarvas tőgyét, annál üresebbé és kisebbé vált a teste, amíg végül akkora nem lett, mint egy gyűszű.
Fészkében fekve egyszer meghallotta ugyanannak az öregembernek a hangját, aki azt mondotta egyik fiának:
- Legényke, ereszkedj csak le a középső földre és jöjj vissza, asszonyt véve onnan magadnak! - Hollófejű fiainak egyike leereszkedett. Miután leereszkedett, bizonyos idő múlva visszatért, hajánál fogva egy napbarnított arcú asszonyt tartott. (Ennek az esemény­nek az alkalmából) valamennyien vidámak voltak, (még) lakomát is rendeztek és táncol­tak. Azután Ádzsa (a fészekben fekve) hangot hallott, ami ezt mondotta:
- A középső földön lakó fiuk nehogy felemelkedjen és valahogyan ellopja ezt az asszonyt, inkább zárjátok be a vaspajtába! - s ezzel az asszonyt bezárták abba a pajtába. Azután fészkében fekve hallja a középső földről a sámándob hangját, s odahallatszott az énekek hangja is, fokozatosan erősödött, közelebbről és közelebbről hallatszott, végül a kijárati nyílásban lentről feltűnt egy fej. Látja, hogy az egy középtermetű, kellemes testalkatú ember, a haja már ősz. Nyomban ezután azonnal átváltozott egyszarvú bikává, a szarv a homloka közepén nőtt, egyetlen ütéssel ledöntötte annak a pajtának az ajtaját, ahol az asszony be volt zárva, és azzal együtt leereszkedett. Nyomában rögvest sirán­kozás, zokogás és pokoli lárma hangzott fel.
Az öregember fia lement a középsö földre, és onnan egy másik fehér arcú asszonyt hozott. Ezt szintén bezárták (előbb azonban olyan kicsivé tették, mint a föld apró bogara) a jurta középső oszlopába. Azonban megint hallatszott a sámán dobjának és énekének a hangja, ezután (a sámán) felfedezte a bezárt asszonyt, s miután feldarabolta az oszlopot, ahol az asszony volt, levitte. Az öregember fia harmadszor is lement, és ugyanazzal az asszonnyal tért vissza. Ekkor (a felső emberek vagy szellemek) előre felkészültek. A kijáratnál máglyát gyújtottak, és kezükben égő zsarátnokot tartva melléje álltak. Amikor a nyílásban megjelent a sámán, a zsarátnokkal ütlegelve visszatessékelték őt (a földre).
Végül, amikor a harmadik év végén feküdt a fészekben, hallja, hogy felhangzik (az öreg) hangja:
- Éveit betöltötte, gyermekeim, döntsétek hát le (a középső földre), csak hatoljon be egy bizonyos nevű asszonyba, szülessen meg, játsszon hangosan (a dobon), váljék híressé neve alatt, az általunk adott Ádzsa sámán név alatt. És ezt a nevet hiába ne ejtsék ki a felszentelt hónapon!
És íme énekek és áldások közepette lelökték (a középső földre). Ezzel a mozzanattal elvesztette eszméletét és nem jutott eszébe, hol és hogyan tartózkodott eddig. Csak miután ötödik életévét betöltötte, akkor emlékezett minderre vissza, elevenedett fel benne, hogyan született és élt korábban a földön, hogyan született fent újjá, hogy volt ő szemtanúja a sámán jeleneteinek.
Hétéves korában megszállott lett a szellemektől, önkéntelenül énekelt, és testét a szelle­mek szétvágták, hogy alkalmassá tegyék a sámántevékenységre, nyolcéves korában kezdett sámánkodni, kezdte táncolni a szent táncot, kilencéves korában már híres lett, beszéltek róla, tizenkét éves korában nagy sámánná lett. Kiderült, hogy mindössze tizenöt versztányira született attól a helytől, ahol első születésekor élt, felesége már férjhez ment; meglátogatta (korábbi) bátyját is; ott az a tarka csikó, amelyik halálának évében született, már híres lóvá vált. Rokonai már nem ismerték őt, ő maga pedig semmit sem mondott nekik.
Egyszer nyáron egy gazda kumiszszentelő ünnepet (ďsďax) tartott, ami együtt járt a ló lelke mennybemenetelének szertartásával. Ott találkozott ugyanazzal a sámánnal, aki felment (amikor ő a fészekben feküdt). Az őt hirtelen fölismerte és így szólt:
- Először segéd minőségében segítettem a sámánnak "felvenni" a beteg asszony lelkét, és láttam, amint te a kilencedik ágon levő fészekben feküdtél, és anya-állatod szoptatott. Akkor te kinéztél a fészekből. - E szavakat hallván, a fiatal sámán megharagudott, s azt mondta:
- Miért fecseged ki (születésem) titkát? - Erre a másik így válaszolt:
- Ha haragot táplálsz irányomban, akkor semmisíts meg! Engem régebben annak a vörösfenyőnek a nyolcadik ágán neveltek, ahol téged is; nekem ismét újra kell születnem, s Hara-Szuorunnál fognak nevelni. - Mesélik, hogy a fiatal sámán ugyanezen az éjjelen megölte azt az öreg sámánt (láthatatlanul megölték, felfalták a sámán szellemek).
Ezt az elbeszélést egy öngöldzsini naszlegből való vénséges vén aggastyántól hallottam.